Személyes közügyek

Kissé belterjes a magyar sajtó világa, bármelyik oldalról beszélünk.

Nem mondhatnám, hogy remek szórakozás mostanság a hazai újságokat bújni. Néha el lehet csípni egy-egy jó cikket tudományos, utazási vagy kulturális témában, de a közéleti vonalat jobb hanyagolni olvasóként.

Nagyon furcsa azt látni, hogy mennyire a barikád bizonyos oldalaira kerültek sajtótermékek. A név azonos, de egyik napról a másikra kicserélhető egy új tulajdonos esetén a filozófia, az irányvonal, s így történhet meg, hogy például a mai és a három évvel ezelőtti Origo mintha nem is ugyanaz lenne.

Az ember néha belenéz cikkekbe, és az már nekem kellemetlen, hogy a szerzők a nevüket sem adják hozzájuk. Néha olyan elképesztően pongyolán fogalmazott írások jelennek meg a vezető hírek közt, hogy biztosak lehetünk benne, azt szerkesztő nem látta. Vagyis látta, de nem mert belenyúlni, mert olyan "magasról" küldték. Kicsit olyan ez, mint Sztálin haldoklása, amikor nem mertek az "alattvalók" meg sem moccanni, orvost sem hívtak hozzá. Őszintén szólva az év vicce, amikor más újságok cikkein élcelődik egy olyan iromány, ami alá sincs írva.

S ezek a bizonyos célokat támogató cikkek végigsöpörnek a sajtó egyik felén. Pontosan lehet tudni, melyik szekértábor tagjainak kötelező egy-egy témát a felszínen tartani. S nyilván az itt dolgozó újságírók is csereszabatosak: hiába cserélnek időnként mert, ugyanahhoz a csapathoz tartoznak.

Ám még mielőtt úgy nézne ki, hogy van egy másik, egy "tiszta" oldal, hadd ne hajbókoljak azok előtt, akik mögött Simicska Lajos áll. Nekem vele nem  most kezdődött a problémám, hanem még akkor, amikor ő volt az, aki ma Mészáros. Nem lett belőle lánglelkű forradalmár csak azért, mert összerúgta a port Orbánnal. S ne legyenek illúzióink: jöhet még nagy kiegyezés, ami elhozhatja a szép új világot.

De ezen túlmenően is sajátos, hogy az ebben a körben dolgozó tollforgatók is egy meglehetősen zárt közösségnek tűnnek, akik mindig számíthatnak egy állásra valamelyik újságnál. Elég sokan vannak, akik szépen körbejárták vagy -járják az Index, Népszava, Népszabadság, 24 kört, vagy az Index, Cink, 444 útvonalat. A régi barátok könnyen hivatkoznak egymásra, hiszen valójában úgy konkurensek, hogy abszolút egy körbe tartoznak. Vannak házaspárok, akiknek egyik tagja ide, a másik tagja oda ír, mondhatni jelképesen megtestesítve a sajtó liberálisabb oldalának frigyét.

Ahogy A tanúban mondták: "Egy brancs maguk..." Nem éppen tragédia ez, mert vélhetően az egész világon meg lehetne figyelni hasonlót, csak éppen az ember felteheti magának a kérdést, valóban annyival jobb, tisztességesebb, korrektebb-e az az oldal, ami mögött felsejlik egy régi, annak idején közutálatnak örvendő oligarcha alakja, s amelynek tagjai ezernyi szállal kötődnek egymáshoz, így vélhetően megvédik az "ő kutyájuk kölykeit".

Megvannak a kifinomult módszerek arra, hogy lehet lejáratni valakit, s ezeket az eljárásokat ún. liberális oldalon pontosan ugyanúgy ismerik- és használják. Amikor az újságíró nem tájékoztat, hanem egyre inkább befolyásol, akkor az olvasónak kellene észnél lennie, ha nem vakítja el a saját előítéletessége.

A lényeg: elfogult akármelyik oldali sajtótól nehéz elfogulatlan tájékoztatást várni. Igen, tudom, kibe lehet és kell most beleszállni mert hazudik a másik szekértábor szerint, de én szeretném magam eldönteni, hogy kinek higgyek. És a bökkenő az, hogy nem nagyon tudom...

Rá tud égni a politikára az andorraiak elleni nagy égés.

Először is szögezzük le: nem az istenadta nép csinált nemzeti ügyet a magyar fociból, és nem is az ellenzék ármánykodása miatt kapott kiemelt szerepet ez a sportág. Sőt, még Soros Györgynek sincs semmi köze hozzá. (De ha ő dobott volna fel extra prémiumot az andorrai buszsofőrök és könyvelők legjobbjaiból toborzott válogatottnak, akkor is szégyen lett volna kikapni.)

A magyar politika emelte egészen más szintre a hazai foci kérdését azzal, hogy esztelenül építjük a stadionokat, öntjük TAO formájában a közpénzt az akadémiákba. Igen, ez a mi pénzünk, ez nem a minisztereink személyes vagyonából megy, hanem a közösből, így aztán az is megfizeti a pocsék meccsek árát, akit nem hoz lázba egy Paks-Mezőkövesd derbi- és ilyen emberből azért elég sok akad.

Nálunk a miniszterelnök többet nyilatkozik a kedvenc felcsúti akadémiájáról vagy a futballszövetség belügyeiről, mint mondjuk a több százezer roma felzárkóztatásáról. És ha már itt tartunk: a sajtó a Farkas Flórián-féle Lungo Drom által eltüntett 1,6 milliárdon rugózik, miközben ez a pénz csak töredéke annak, amibe egyedül az új Puskás-stadion kerül. Sok társadalmi csoport megértheti a saját fontosságát a kormány értékrendjében, amikor azt nézi, mennyi jut focira, és mennyi rájuk. 

Ha fociról van szó, akkor semmi sem túl sok, túl drága. Épp az Andorra elleni dicsőséges meccsre készülve hallhatták meg a focisták a jó hírt, hogy az esetükben a kedvezményes ekhó adózási keretösszeg a duplájára, évi 250 millió forintra emelkedhet. Értsük jól: az ország törvényalkotói számára az a fontosabb, hogy egy labdarúgó akár negyedmilliárd(!!!) forintos jövedelemig kedvezményesebb adókulccsal adózzon, mint hogy hasonló kedveményeket kapjanak mondjuk az orvosok. 

És aztán a jórészt a hazai bajnokságban edződő "sztárjaink" elbuknak egy szerény képességű ellenfél ellen. A felháborodás -természetesen- óriási, mindenki az elkényeztetett játékosok fejét követeli, a tavaly még istenné kikiáltott német szövetségi kapitányból is kókler lett. Mivel az állam is beleállt ebbe az egész focitémába a miniszterelnökkel együtt, így aztán nekik is magyarázkodni kell, tulajdonképpen miért érte meg milliárdokkal tömni ezt a sportágat, ha ennyire futja belőle? Mert nem lehet mindig szerencsés sorsolásunk, mint a legutóbbi EB esetén- ha a következőre nem jut ki a csapatunk, akkor nézhetünk másokat a szép, új, drága Puskásban. És lássuk be: akinek túl nagy falat Feröer meg Andorra, azért az ne álmodozzon.

Tele van az ország az erős és büszke plakátokkal, az értelmetlen konzultáció utáni plakátkampánynak köszönhetően (megjegyzendő, erre is többet költünk közpénzből, mint az Út a munka világában eltapsolt másfél milliárd...), és mivel igencsak keverednek a dolgok, erre erősen reflektált az Andorra elleni meccs. A magyarok büszkeségét is helyretette az a vereség, no meg megmutattuk, mennyire vagyunk "erősek" európai színtéren.

Baromság belekeverni a komoly közéleti témákba a focit? Kérem szépen, nem én kezdtem! Nézzen szembe a hibás döntések következményeivel az, aki kitalálta ezt a fontossági sorrendet! Baromira nem gondolom, hogy Magyarország miniszterelnökének azzal kellene foglalkoznia, a felcsúti akadémia hány focistát nevel ki, mégis ez van. És Andorra ide vagy oda, a Felcsút sorra-rendre veszi a válogatott játékosokat, mert már bajnoki címre tör- persze az NB1 színvonalához is gyenge akadémistái nélkül.  Még ilyenkor sincs szerénység vagy szégyenérzet bennük, alázatról pedig inkább ne beszéljünk. Van pénz, hát szórjuk!

És a mi erős és büszke focinemzetünk pedig ezt békésen tűri, hiába kapjuk a pofonokat minden szinten. Hát, ennyit ér a nemzeti konzultáció, a plakátkampány meg a többi lózung: nem érdekel itt már senkit semmi. Ez is egyfajta eredmény, természetesen: elbuknak a politikusok, elbukunk mi, állampolgárok, mint ahogy focistáink is pofára estek. Először dühítő volt az, ami Andorrában (és idehaza...) történt, aztán vicces. Pedig valójában nagyon-nagyon szomorú, ha a dolgok mélyére nézünk.

Trump felrúgja a párizsi klímaegyezményt, de felment-e ez minket a személyes környezetvédelmi felelősségünk alól?

A klímaváltozás kapcsán egyre inkább erősödik a konszenzus, hogy valós jelenségről van szó. Természetesen sok más globális problémához, nagy horderejű kérdéshez hasonlóan, itt is vannak ellenkező vélemények, de azért szerintem ahhoz nem kell nagy ész, hogy belássuk, az emberi tevékenység erősen megváltoztatja bolygónkat.

A klímaváltozás ennek csak egy szelete. Hogy a legfontosabb-e, azon lehet vitatkozni, mert hasonlóan súlyos a szemétkrízis is, hiszen nagyüzemben termeljük a hulladékot- ám egy jól kézzelfogható ügyről van szó, ami jól kommunikálható, és fel lehet hívni vele a figyelmet a bajokra.

No meg természetesen igazi globális koalíciót lehet szervezni, hiszen a klímaváltozás mindenkit (de tényleg mindenkit!) érinteni fog. Azért volt nagy jelentősége a párizsi egyezménynek, mert jelezte, rengeteg ország felismerte a problémát, és ezeknek az országoknak a lakosai elvárták a vezetőiktől, hogy csatlakozzanak a megállapodáshoz. Biztosak lehetünk benne, hogy ahol annak volt politikai haszna, hogy nemet mondjanak rá, ott nem is erőltették az aláírást.

Trump elnökké választása után nyilvánvaló módon rövidtávú politikai érdekek által vezérelve rúgta fel az egyezményt. De az is kiderült, hogy teljesen le ő sem söpörheti a témát az asztalról. Már nem arról beszél, hogy klímaváltozás nincs, hanem arról, hogy "igazságosabb" megállapodást szeretne az Egyesült Államok számára. Erre a taktikázásra persze rá is lehet fázni, de legyen ez az ő baja.

Az viszont más kérdés, mennyire jogos például a magyar miniszterelnök felháborodása? Az az ország, ami orosz technológiájú atomerőműfejlesztést tervez, aligha nevezhető a reformok élharcosának. És mi vagyunk azok, akik úgy teljesítjük a megújuló energiaforrásokra vonatkozó EU-kvótát, hogy a lopott fa tüzelését is beleszámoljuk. Kreatív statisztika, de a klímaváltozás ügyén biztosan nem segít.

S akik szidjuk Trumpot, a mindennapokban mi teszünk azért, hogy élhetőbb legyen a világunk? Autóval járunk még a sarki boltba is, legyintünk vonatra és tömagközlekedésre, vásároljuk az agyoncsomagolt termékeket, nem figyelünk a pazarlásra, nem támogatjuk a környezetbarát cégeket, szolgáltatásokat is így tovább.

A Trump-féle döntés után én is morogtam, aztán eszembe jutott, magamba is nézhetnék. Én sem vagyok hibátlan; s bármit tesznek bizonyos politikai vezetők, attól változtathatnék a dolgokon. Igenis létezik személyes felelősség, ne lehet mindent Kínára meg pár korrupt alakra tolni.

Ha belenéznék a szemetesembe, az éppen olyan sokat elmondana rólam, mint ez a blogbejegyzés. Ha itt ügyelek a helyesírásra, a jó fogalmazásra, akkor miért vagyok annyira hanyag a környezetvédelmi kérdésekben? Ez pont ugyanolyan fontos, sőt, a közös jövőnk szempontjából még fontosabb is. Meglehet, Trump akaratlanul felnyitja sokak szemét, és az bizony akár még hasznos is lehet a bolygónknak. Talán erre ő is ráébred, és a következő egyezményt már maga fogja kezdeményezni.

Most épp nem ledózerolnák a paneleket, csak visszabontanák. 

Ezeket az ötleteket már tényleg nem lehet semmilyen szinten sem komolyan venni. Fogni a lakótelepeket, és mintha lenne egy óriási fűnyírónk, lekapnánk róla a két felső szintet? Mert nyáron a lapostetős túl melegek? Szóval a tizedik helyett így a legfelsővé vált nyolcadik emeleten lesz füllesztő hőség, szuper.

Ez aztán drága megoldás egy nem létező problémára. Mert ugyebár, ha valaki számára elviselhetetlen a meleg, megpróbálhatja eladni a lakást és lentit venni helyette. Zseniális ötlet, nem?

Akik azokon a bizonyos felső szinteken laknak, mit csináljanak? Szaladjanak gyorsan a munkagépek elől, és akkor megússzák? Kapnak valahol egy másik lakást? De milyet? Hol? Mennyiért? Ha a régi panel helyett kapnak egy ugyanakkora, csak éppen új lakást, jó helyen, akkor jó üzletet kötnek. Akiknek a lakása legfelsővé válik, hát azok meg úgy jártak. 

El sem tudom milyen irtózatos összegekbe kerülne egy ilyen terv megvalósítása. Tízezerszámra kellene új lakásokat felhúzni a semmiből, nyilván állami pénzből, mert normális ésszel nem várható el, hogy azok még fizessenek is, akik alól hatósági döntéssel kiveszik a teljesen lakható lakásukat. Kártérítés is járna még a lakás mellé, az a helyzet. 

Mindezt úgy kellene finanszírozni, hogy az uniós támogatást, amiből lakossági szigetelési programokat kellett volna megvalósítani, az állam inkább magára fordítja. Teljesen reális, hogy a kipofozásra szánt pénzt sajnálja az emberektől a kormányzat, egy messze drágább programot meg finanszíroz. Eleve bosszant az, hogy első körben a rombolásért fizetünk, azzal keres valaki vagyonokat, hogy rengeteg ember otthonát eltünteti.

Azóta Hódmezővásárhelyen már a vadonatúj program kicsit divatosabbra fazonírozott változatát is bemutatták- már amennyire egy látványterv komolyan vehető. A lépcsőzetes visszabontás után marad egy pár pofás terasszal rendelkező lakás, meg egy rakás olyan, mint amilyen volt eddig is.

Nem túl igazságos az, hogy bizonyos embereknek állami pénzből efféle luxus jut, de van még egy probléma. Ezzel a lépcsőzetes bontással még több lakás tűnik el, még többeknek kellene lakhatást biztosítani- valahol, valahogy. Úgy szeretném, ha az ilyen ötletek mellé először költségvetést is tennének, és azt, hogy miből vesznek el, hogy megvalósulhasson. 

Ehhez képest csak dobálózunk az ötletekkel, amelyek ebben a formában tömegesen nem valósulhatnak meg. Nem kell hozzá nagy ész, hogy ezt kijelentsük. Ezermilliárdokról beszélünk, ennyi pénzből minden fiatal házasnak adhatnának lakást, például. Vagy felszámolhatnák a tényleg élhetetlen telepeket. Épülhetne iskola, kórház, villamospálya. Költhetnénk olyanra, ami tényleg felújításra szorul vagy ami hiányzik.

A most is lakható, rendben tartott lakások lebontásának ötletét minősíteni is nehéz. Tök jó, hogy a miniszterek "családi összefogással" az ovis gyerekeiknek is rózsadombi villát vesznek, de mi, átlagemberek nem így működünk. Megfizettük még a panelt is, kifestjük, takarítjuk, fizetjük a költségeit, vállaltuk a fűtéskorszerűsítést, és így tovább. A visszabontósdi számomra nem kecsegtető, hanem riasztó. 

De ne aggódjunk, nem lesz belőle semmi. Mégpedig azért nem, mert a sorrend egyértelmű: először építeni kell, hogy az, akinek eltüntetik az otthonát, lakhasson valahol- senki nem fog egy-két évet az utcán tölteni valaminek a reményében. Ja, és mehetne mellé a híd alá az is, aki a házban maradna, de az átalakítás miatt ideiglenesen ki kellene költöznie. 

Nevezzen pesszimistának aki akar, de nem hiszek benne, hogy holnap elindul tízezer új lakás építése szerte az országban, hogy megvalósulhasson ez a remek program. Vélhetően a miniszterelnök abban a pillanatban lefordulna a székről, amikor meglátná ennek a költségbecslését, főleg tudván azt, hogy ennek a vége legalább a duplája lesz. 

Szóval a kérdés: miért dobnak be ilyen terveket, amelyek éppen úgy nem valósulhatnak meg, mint az olimpia, a három budapesti gyalogos híd, a szupergyors vonat Párizsig és így tovább? Hát bevallom, erre most nem tudom a választ, mert ez még figyelemelterelésnek is béna, és Sorossal is nehéz kapcsolatba hozni. Akkor meg minek?...

Tovább húzódik a felújítás, pedig ezt nem lehet örök ideig halogatni.

A nagyobb beruházások esetén előfordul az, hogy módosulnak a tervek, netán egyre későbbre és későbbre ütemezik őket, amikor meglesz rá a pénz. És nyilván az is benne van, hogy az eredeti költségvetés többszöröse lesz a számla végösszege. 

Az M3-as metró felújítása sem kivétel a jelek szerint. Volt egy tervezet, kalkuláltak egy összeggel, a közbeszerzésen pedig már megint ennél jóval több pénzt kértek volna a kivitelezők. Volt már eljárás, amit emiatt le is állítottak, most pedig a kormány és a főváros egymásra mutogat, kinek kéne finanszírozni a különbséget. A nyilatkozgatás kicsit ovis jellegű, ami szintén nem szokatlan mifelénk.

A baj az, hogy ez nem egy futballstadion. Ha az csúszik egy vagy két évet, nem dől össze a világ. De az emberek tömegeit szállító létfontosságú metró üzembiztonsága nem csak amiatt fontos, hogy mindenki beérjen a munkába- jó lenne, ha senki nem kerülne veszélybe az előregedett metróban.

Teljes mértékben értelmezhetetlen, hogy ennek a beruházásnak nem sikerül megoldani a finanszírozását. Miközben, visszatérve a stadionokra, a jelentős költségtúllépések ellenére is simán folytatódnak az építkezések, hiszen "szóbeli ígéret" van a további támogatásra. Miközben egy nap több, mint fél millió utas száll fel a metróra, az első osztályú focibajnokság egy jobb hétvége alatt összesen mozgat meg húszezer embert. A kettő jelentősége össze sem hasonlítható.

Miközben megy a parttalan vita, halljuk a híreket a beázó alagutakról, kigyulladó szerelvényekről. Ugyan jönnek a felújított orosz metrók, de ez is inkább csak félmegoldás, a többi vonalon futó vadonatúj Alstom szerelvényekhez képest. De a metró több a szerelvényeknél. Ha halogatható lenne a felújítás, akkor nem lenne szükség közbeszerzésre. 

Úgy örülnék neki, ha végre arra fektetnének nagyobb hangsúlyt, ami igazán fontos. Nem a stadionberuházások a fontosak, hanem a metró. Mint ahogy nem az ide nem készülő illegális bevándorlók kérdése a fontos, hanem az országot százezerszámra elhagyó fiataloké. És lehetne még sorolni a problémákat, amikre nem irányul figyelem, míg más ügyeket érdemtelenül kiemelt fontosságúként kezelnek.

Vajon változni fog ez valaha? Majd megtudjuk, de remélem, nem egy súlyosabb metróbaleset után fognak csak odafigyelni például erre a felújításra...