Személyes közügyek

blogavatar

Nem tudok nem tudomást venni arról, ami körülvesz.

Legfrissebb bejegyzések

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

Burka az uszodában

Az Európai Bíróság is úgy vélte, az úszásoktatás nem vallásszabadság kérdése- s ez így van jól.

A történet egyszerű: Svájcban élő muszlim családok tiltakoztak az ellen, hogy lányaik kötelező koedukált úszásoktatásra járjanak. Arra hivatkoztak, hogy vallási okai vannak ennek, mert nem illendően fiúkkal együtt úszni a muszlim lányoknak. Megbírságolták őket, a svájci bírósághoz fordultak, ami helybenhagyta a döntést, azaz úszni kell járni. Ezután jött a következő kör, és Strasbourgban is úgy döntöttek, nem kell összekeverni a dolgokat, a szülők vallási meggyőződése kevésbé fontos, mint az integráció.

Nem vagyok iszlámellenes, jártam arab országokban, találkoztam sok kedves emberrel mint ahogy sok más helyen is. Tudom, hogy ott más a felfogás, máshogy élnek az emberek, ezt elfogadom, és nem kívánok helyettük okos lenni. De fordítva is elvárnám, hogy az itteni szabályokat is tartsa meg, aki itt akar élni. Otthon a négy fal között aztán mindenki élhet olyan hitéletet amíg akar, engem pont nem érdekel, kinek mi a vallása.

Nyilván Svájcban is eljutottak oda, hogy szép a sokszínűség, de vannak olyan általános érvényű szabályai az együttélésnek az országban, amiket nem kívánnak felrúgni valaki egyéni felfogása miatt. Ezek a szabályok teszik jól működővé Svájcot, és ha elkezdjük ezeket lebontani mindenféle indokkal, az nem visz messzire. Bármit kinevezhetünk vallásnak, és ennek okán bármilyen sajátos elképzelést megpróbálhatnánk elfogadtatni. A vallás ne írja felül a törvényt: azért, mert a Korán szerint lehet, még nem tarthat valaki több feleséget például Németországban. (Természetesen az sem hatna meg, ha valaki kereszténysége okán menne szembe a törvénnyel, számomra ebben nincs kettős mérce.)

Eddig ezeknél a konfliktusoknál igyekeztek óvatoskodni, ne bántsák meg senki hitét, érzékenységét. Szerintem pedig baromi egyszerű kijelölni a határokat: ez belefér, az meg nem, mégpedig pusztán úgy okoskodva, mi az ami a törvényekhez igazodik. És kész. Nem kell ilyen ügyekben finomkodni: ha én azt mondom, hitem és felfogásom szerint jár nekem az ingyen utazás a buszon, de a szabályok szerint nem, akkor nem a hitemet kell megvédeni, hanem a rendet. 

Tehát pokoli egyszerű ezen konfliktusok megoldása. Aztán mint minden törvény ellen, ez ellen is lehet törvényes(!) eszközökkel fellépni, szervezkedni, mert miért ne. És ha valaki úgy érzi, hogy ezekkel a törvényekkel nem tud együtt élni, olyan helyre kell költözni, ahol nem kényszerítik a lányokat egy medencébe a fiúkkal. Nagy a világ, van ilyen hely bőven.

A gond persze az, hogy aki inkább Európában él mint ott, azért van ezen a kontinensen, mert itt, például a törvényeknek és a toleranciának köszönhetően megteheti, hogy legálisan tiltakozzon. Vannak helyek, ahol a szabályszegőkkel kicsit keményebben bánnak... Jó élvezni a szabadságot, csak épp páran visszaélni próbálnának a nagy toleranciával. Általánosságban ezek elszigetelt esetek lennének, a kutyát nem érdekelnék. A gond azzal van (és főleg lesz), ha ebből rendszerszintű gyakorlat válik. 

Ezt kell rövidre zárni. Oké, végig lehet vinni egy-két ügyet Strasbourgig, de nehogy ilyen marhaságokkal foglalkozzanak már a bíróságok szerte a kontinensen. Lehet, hogy ideje ezt az integrálás-dolgot komolyan venni. Ráadásul nem olyan fájdalmas dolog ez, mert szerintem minden tökéletlensége ellenére jó Európában élni. S ha valaki ezzel nem ért egyet, akkor ne Európán akarjon gyökeresen változtatni, hanem a lakhelyén.

Tovább

Kutyából szalonna

Találgatják, irányt válhat-e a Jobbik- megsúgom, egészen nyugodtan megtehetik, mert ennek felénk szép hagyománya van.

Mostanában a sajtó egy része rászállt a Jobbikra. Nem nagyon mennék bele, tulajdonképpen miért is történik ez, mi a taktika, hiszen nem olyan nehéz rájönni, kinek az érdeke az, hogy folyamatosan a negatív hírek középpontjában legyen az ellenzéki párt.

Ám az egyik mostani sztori megérdemel pár szót. Szóval azt fejtegetik, hova tart a jobbik, vált-e irányt, már azt is belebegtetik, hogy egyenesen baloldali párt lesz belőlük, akik csak a pillanatra várnak, hogy egymás nyakába borulhassanak Gyurcsány Ferenccel.

Most félretéve azt, hogy mennyi alapja, komolysága van a felvetésnek, inkább azt idézném fel, volt már hasonló hátraarc a magyar politikatörténetben. Azért nem véletlen ám, hogy Orbán Viktor régebbi beszédeit igyekeznek eltünteni, mert egy kicsit más hangnemben, más stílusban, vagy esetleg teljesen ellenkező előjelű állításokat téve nyilatkozott a sorskérdésekről. A mai konzervatív felfogástól messzemenően eltért az az arculat, ami mondjuk a kilencvenes évek elején jellemző volt a Fideszre.

És akkor még ugye ott vannak a KDNP álszent köpönyegforgatói, akik szót se nagyon érdemelnek, mert lábjegyzet se lesz belőlük a történelemkönyvekben. Felesleges és remélhetően minél előbb a semmiben eltűnő pártocska, jelentéktelen percemberek csapata, akik mindig azzal értenek egyet, akiknek a hátán felkapaszkodva hatalomhoz juthatnak.

Ott van izgalmasabb példának az MSZP, akinek közép- és idősebb generációja az MSZMP-ben vagy a KISZ-ben (utóbbiban mai fideszesekkel együtt...) építették a létező szocializmust, hogy aztán pár év múlva piacgazdaságról osszák az észt. És ha elfogadjuk, hogy az egykori cenzor Lendvai Ildikó most nagy jogvédő, akkor azt is el fogja fogadni az istenadta nép, hogy kissé másfelé kormányozza pártja szekerét mostanság Vona Gábor. 

Szóval nem kell túlokoskodni ezt, a magyar szavazó szép nagy pálfordulásokat és vargabetűket is elnéz a politikusoknak. Ettől még éppen választásokat is nyerhetne a Jobbik, még úgy is, ha vörös csillagot festenének a zászlójukra. A kérdés csak az, hogy tudják eladni ezt- ez már inkább szól a kommunikációról mint az elvekről. És nyilván akármi is az üzenet, új-e vagy régi, a kormányt támogató sajtó ellenszelében ezt jóval kevesebben fogják meghallani. Amikor manapság a közbeszédet az határozza meg, mit állít Terry Black, hadd ne beszélgessünk értékalapú, elvhű politizálásról. A Jobbikban se szentek ülnek, de az ellenfelek szemmel láthatóan végképp nem válogatnak az eszközökben.

Persze ez mit se számítana, ha a szavazó bölcs lenne és (ez igen fontos kitétel!) minden tényszerű és hiteles információhoz hozzájuthatna. Ez első általában nem igaz, az utóbbit meg hagyjuk- hogy a politikus hazudik vagy a politikusról hazudnak, ez jelen esetben szinte mindegy. 

Szóval csodák nincsenek. S az állítólagos irányváltásoknak sincs jelentősége: ma ezt mondom, holnap azt, tegnap meg egész mást kiabáltam- a mai politikába minden belefér. Pont ezért ennyire "szép és vonzó" gondolkodó ember számára...

Tovább

A hullámok napszámosa

Ha nem lehetsz menő, köss bele abba, aki nálad menőbb- terítéken Bódi Sylvi karrierje.

Nem gondolom, hogy nagy horderejű téma lenne, miből él a modellként ismertté vált, mostanában inkább világot járva szörfözgető Bódi Sylvi. És amikor év végén kitett egy bejegyzést arról, kinek köszönheti a mostani karrierjét, a megnyíló lehetőségeket, ebből rögtön hírt is kreáltak páran.

Először is: ugyan kinek mi köze hozzá? Amíg nem tesz törvénybe ütköző dolgot a pénzért vagy nem közpénzből él, mi dolgunk vele, honnan van neki? Mifelénk szép szokás, hogy imádunk a más zsebében turkálni, de azon vérig sértődünk, ha valaki megkérdi, honnan van minimálbérből X5-ös BMW-nk. Persze beteges az egész felfogásunk: miközben az egész világon tudni lehet, mennyit keres egy sztársportoló, nálunk még az is kideríthetetlen, egy NB1-es focista mennyiért rúgja a labdát. Naná, hogy ilyen közhangulatban egy efféle semmitmondó cikkel is lehet kattintásszámot generálni.

Mert valójában nincs ebben semmi különleges. Igen, vannak emberek, akik abból élnek, hogy szörfös márkák, utazási irodák afféle nagyköveteiként, arcaiként járják a világot, adnak interjút. Sylvi konkrétan külföldi magazinokban is feltűnik, jól eladható személyiség ebben a körben. Ennyi a marha nagy sztori.

És jegyezzük meg, nem csak ő keres furcsa dolgokkal pénzt. A külföldön dolgozó magyar topmodellek életét ugyan ki finanszírozza és hogy? No meg azon is eltöprenghetünk, sokkal dicsőbb-e annak az újságírónak a karrierje, aki az írásaihoz még a nevét sem adva azzal foglalkozik, hogy hazai celebek Facebook oldalát bújva próbál olyasmire bukkanni, amiből az erre fogékony közönség számára gumicsontként rágható cikkecskét fabrikálhat? És igen, ezzel is el tudja magát tartani- hát, isten tudja, akkor már inkább a szörfszponzorok!...

Hogy én néha nem irigykedem-e azokra, akik látszólag a semmiből csinálnak karriert? Dehogynem. De elfogadom azt, hogy sok más szempontból meg nekem volt szerencsém. És ez azért sokunkról elmondható. Sylvinek vannak vele született adottságai, de egy zseniális feltalálónak, egy híres sebésznek nincsenek?

A kérdés az, hogy ami van, azzal tudsz-e élni. Ez választja el a szerencsét a tudatosságtól... Hogy hol és mikor jött az ötlet, hogy érdemes a hullámokat lovagolni, azt nem tudom, de ügyesen felépítette magát a magyar lány. Mint ahogy leeshet az állunk, amiért valaki dollármilliókat keres a YouTube-on, pedig csak azt veszi fel ahogy számítógépével játszik. Lehet irigykedni, lehet tanulni belőle- kinek hogy.

Ilyesfajta hatásvadász cikket bárkiről lehet fabrikálni: "Most kiderült, ki finanszírozza Kovács Jánosné megélhetését - A Tesconak köszönhetően tudja kifizetni számláit, mert náluk kétműszakos pénztáros!" Micsoda szenzáció, ugye? 

Szóval éppenséggel nem Bódi Sylvi szörfkalandjainak háttere mindennapjaink legkínzóbb kérdése. Ráadásul az a szomorú helyzet, miközben valaki itt-ott beszól egy kommentben, ő valószínűleg lassacskán a következő utazásra csomagol, és onnan nézve olyan jelentéktelennek tűnnek ezek a kis piszkálódások... 

(Kép: Bódi Sylvi Facebook oldala)

Tovább

Piszkos trükkök

A Clinton-tábornak először a saját háza táján kéne rendet tenni, aztán jöhetnek az oroszok.

Olvasom a sokadik nagyon komoly leleplezést arról, hogyan nyúlt bele az orosz titkosszolgálat az amerikai elnökválasztásba. Afelől természetesen nincsenek kétségeim, hogy a nagyhatalmak mindenféle háttérmunkát végeznek. Nyilván az amerikaiak is tesznek vesznek Putyin birodalmában, Kínában, meg mindenütt, csak hát ők a "jó fiúk", nekik ezt szabad. Az oroszokat sem kell félteni, védik az érdekeiket minden fronton. Szóval én nem akarom egyikről vagy másikról se azt mondani, sokkal különb és tisztességesebb.

Na de a bizonyítékok amiket most felhoznak a demokraták, engem nem győznek meg. Hogy több Twitter-üzenet szólt Clinton emailbotrányáról, mint Trump nőalázó beszólásáról? Hát a két ügy teljesen eltérő jellegű és súlyú, eleve almát hasonlítunk körtéhez.

Ráadásul, már bocsánat, mióta számít mindent eldöntő kérdésnek, mi megy a Twitteren? Mondok egy durvát: még Amerikában sem lóg mindenki a Twitteren! Sőt, mondok még keményebbet: gyanítom, pont az a vidéki, alacsonyabb képzettségű réteg, amit Trump-támogatónak mondanak, kevesebbet bújja a tweeteket, mint a Trump-ellenes hipszterek. Azaz ha befolyásolták is az üzeneteikkel az oroszok a Twittert, ezzel azokat nem biztos hogy elérték, akik Trumpra voksoltak. És mi van akkor, ha maguk a demokrata szimpatizánsok is gyanúsnak tartották az email-históriát? Ha úgy érezték, cikibb ügy ez, mint hogy valaki tahó módon beszél a nőkről?

És még mindig nem vagyok az egész hisztéria leggázabb részénél! Hogy ki az, aki bizonyítottan belenyúlt a választási folyamatba, azt már hónapok óta tudjuk: maguk a demokraták! Ők tettek meg mindent azért, nehogy Bernie Sanders legyen az elnökjelölt. Hillary Clintont akarták, meg is kapták, aztán most, amikor kiderült, mire mennek vele, szeretnének mindent az oroszokra kenni. Hát bocs, ez most nekem nem jön át: először ők maguk számoljanak el azzal, milyen aknamunkával akadályozták meg, hogy egyenlő feltételekkel induljanak a demokrata jelöltek.

Trump már csak a második lépcső volt. És lehet, hogy az oroszok is munkálkodtak, de az is kétségtelen, rengeteg véleményformáló amerikai újság, televízió, híresség tolta Clinton szekerét. Az nem számít, csak pár névtelen orosz titkosszolga kamu Twitter-profilja? Hát, érdekes. 

Szerintem a megújulás és a szembenézés onnan indul, hogy az ember magában keresi, mi juttathatta Trumpot az elnöki székbe. Van gondolkodnivalója a demokratáknak, republikánusoknak, az elemzőknek, a médiamunkásoknak, mindenkinek. Nekünk is. Aztán beszélgethetünk az oroszokról is- de ha Clinton valóban meggyőző lett volna, Moszkvából nem akadályozhatták volna meg a győzelmét. Bármennyire fájdalmas, először ezt kell tudatosítani neki is, a támogatóinak is. És ebből kell tanulnia mindannak, akit a mostani eredmény megijesztett, elgondolkodtatott.

Tovább

A trollok éve

Vajon van-e értelme még a kommentelési lehetőségnek?

Ha azt mondjuk 2016 a trollkodásról szól, talán vannak, akik azt gondolják, ezzel a minden magabiztos elemzőt megtréfáló brexitre vagy Trump-győzelemre utalunk. Akár ez a megközelítés is helyes lehetne, de most a netes trollokról ejtenék pár szót.

Jópár éve jelennek meg rendszeresen írásaim ilyen-olyan felületeken. Nem vagyok "jól fizetett blogger" vagy hasonló, de szinte mindegy is, ki az, aki pénzt is keres az írásaival és ki az aki csak hobbiból írogat, mindenkit megtalálnak a profi beszólóművészek. Egyre több helyen tiltanak le minden kommentet, és én sem vagyok kivétel.

Egyszerűen azért, mert a netes kommunikáció rendesen átformálódott. Sokan csinálják azt, hogy a Facebookon osztanak meg egy cikket, és ott ismerőseikkel dumálnak róla, még ha vitázva is, alapvetően normális hangnemben. Az eredeti cikkek alatt viszont szinte biztosan megjelenik pár ember, akiknek esze ágában sincs érdemben hozzászólni. A "tanulj meg írni te barom", az "egész cikk hülyeség úgy ahogy van" meg hasonló "véleményekre" nem lehet értelmesen reagálni. És nyilván aki kötözködik, nem is kíváncsi mások álláspontjára.

Szó se róla, senki nem tévedhetetlen. Amikor valós hibára, elütésre mutat rá egy kommentelő, azzal nekem nincs bajom, javítottam már ilyet eleget. Ám sokaknak semmi más célja nincs, mint hogy belerúgjanak a szerzőbe, vagy csak úgy simán seggfejek legyenek. Az ember némileg feszülten néz rá a bejegyzésére, mert már nem annak örülünk, ha valaki hozzászól, hanem annak, ha nincs komment.

A nagyobb lapok is küzdenek ezzel. Van ahol furcsa előmoderációs vagy közösségileg moderált modellt alakítanak ki, máshol egyáltalán nincs kommentelés, és olyan is van, ahol a feltehetően trollokat vonzó cikkek alatt nem kapcsolják be (ilyen kulcsszavak: Izrael, töltött káposzta, migráns...) Na nem mintha ez segítene, a valamirevaló trolloknak mindegy a téma: legyen az utazás, a kiskert, a celeb, a politikai vagy a sport rovat, egyre megy. És a politikai oldalak híveit semmilyen szinten nem is érdekli az ellenérv, minek adnék akkor teret az acsarkodásnak?

Szóval a magam részéről kösz, de lemondok erről a fajta párbeszédről. Igen, veszítek vele, de nem én vagyok az első, és nyilván nem az utolsó, aki inkább nem ad teret a trollkodásnak. Megírom amit akarok, aztán később még egyszer átnézem, hogy kijavítsam a hibákat, és azok akiknek adok a véleményére, majd figyelmeztetnek, ha maradt még benne elütés, tévedés. Aztán remélem, hogy lesz olyan, aki megosztja a cikket, és beszélget róla az ismerőseivel- nekem akkor is siker ez, ha én nem olvashatom ezeket. 

És van itt még egy apróság: azért sem érdemes időt fecsérelni a trollseregre, mert valós iparág épült a hazugságra, félrevezetésre, agresszív nyomulásra. Tele van az internet ostobaságok tömegét megoldó "ezoterikus" oldalakkal, pár fiatalnak pedig megélhetési lehetőséget nyújt, hogy kitalált híreket fabrikálnak és adnak el valóságként. A kedves kis troll kommentelők beszélgessenek inkább az ő irományaik alatt- én pedig elvagyok nélkülük, csendes magányomban. Ami valójában nem is magány, hiszen a barátaimmal folytatott beszélgetések formálják mindazt, amit írok. Ez a szomorú realitás- és szerintem sokkal jobb jövőre sem lesz, sőt...

Tovább