Személyes közügyek

blogavatar

Nem tudok nem tudomást venni arról, ami körülvesz.

Legfrissebb bejegyzések

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

Nagyüzemi népbutítás

Ha másért nem, azért biztosan hálásak lehetünk az ostobaságokat komoly tényként közlő oldalaknak, hogy a Facebook-ismerősök közötti szelekciót nagy mértékben leegyszerűsítik. Amikor valaki megosztja, hogyan lehet szódabikarbónás pakolással fél óra alatt elmulasztani a rákot, vagy azt a cikket, amiből kiderül, a pápa, Oszama bin Laden és Zuckerberg fogott össze azért, hogy kiirtsák a Magyar Nemzetet, máris tudom, kivel állok szemben.

Születtek már okos írások, amelyek lerántották a leplet ezekről az időnként totális téveszméket terjesztő oldalakról, amelyek -minő meglepetés!- sok reklámot tartalmaznak, tehát némi pénzt is hoznak az ötletgazdáknak. Nem csoda hát, ha minél inkább figyelemfelkeltő a cikk, annál jobb. Egészen elképesztő hitrendszer alakult ki az ilyen marhaságokat megosztók körében, amiben megfér a kitalált magyar őstörténet sumérokkal és Szíriusz bolygóval, mindent gyógyító módszerekkel, nyakatekert összeesküvés-elméletekkel. Ez a réteg annyira agyatlan, hogy simán lehet rájuk üzletet építeni- még a nyilvánvaló butaságokat, átveréseket is benyalják.

Ám bárki próbálja leleplezni az ilyesmit, ennek semmi jelentősége. Az ilyen oldalak rajongói a maguk módján konzekvensen hülyék, tehát a feltáró jellegű írásokat is a globális összeesküvés részeként kezelik. Jó példa rá a csak a pénzünkre menő gyógyszeripar szapulása, ám az számukra teljesen rendben van, hogy a füvekkel vagy cukorgolyókkal gyógyítók legalább annyi pénzt kérjének a "tudományukért". Úgy látszik van "rossz profit" és "jó profit".

Ezer és egy logikai bukfenc van a gondolatmenetükben, de ez nem számít. Amikor egy ilyen rendszerben hiszel, akkor tényleg elfogadod a teljesen ellentmondó dolgokat is. Vannak elvileg intelligens emberek, akik durva vallások követői, vannak emberek, akik lelkesen csápolnak mindenféle politikai pártoknak, vannak emberek, akik celebeket imádnak. Ugyan miért tekinteném okosabbnak a hülyeségek megosztóinál azokat, akik Trumpra megváltóként tekintenek, vagy Kim Kardashiant értékes, követendő példának látják? Őket sem lehet meggyőzni, mert nem észérvek mentén döntenek.

Az némileg aggasztónak tűnhet, hogy az ostobák ugyanúgy szavaznak, mint bárki más. De valahol ez felszabadító is: nem kell felelősnek érezned magad, ha az ún. közösség rosszul dönt. Amíg te tudod, hogy mi a hülyeség és mi nem az, addig te jó úton jársz. A hülyék elvakultságának is van tanulsága: akármilyen témában te is tévedhetsz, és ilyenkor figyelmeztesd magad, hogy ha butasághoz ragaszkodsz, nem ismered be a hibát, olyan is lehetsz, mint ők. Ha olvasol valamit, amivel gyorsan azonosulnál, először gondold át, nézz utána. Okosnak hitt emberek is megosztották Steve Jobs erősen kamuszagú "utolsó szavait", pedig ha kettő percet rászánnak, kiderül, semmi nem támasztja alá, ő vált szentimentálissá élete utolsó stádiumában.

Arra én egy percet sem pazarlok már, hogy a magukat beárazó (szerencsére távoli) Facebook-ismerősöket felvilágosítsam arról, aki hülyeségeket oszt meg, az maga is hülye. Vannak nekem normális barátaim, inkább rájuk szánom az időmet. A világ vélhetően mindig is olyan volt, hogy akadtak páran, akik gondolkodásra használták a fejüket, a többiek meg kalaptartónak. Ahogy a fogasból nem lesz atomfizikus (maximum csak parlamenti képviselő), úgy belőlük se. Épp elég, ha egyébként a hétköznapokban ellátják a maguk kis egyszerű munkáját, esténként meg ilyesmivel lazítanak. Ha nincs eszük rájönni, mikor verik át őket, kár őket nevelni, ostorozni, gúnyolni. Nekik így jó, és ha vitázni kezdesz velük, egy idő után neked nagyon nem lesz jó.

És hát lássuk be, ami az ostobáknak komoly, megfontolandó tényanyag, az nekünk lehet szórakoztató cikk, amin vinnyogva röhögünk. Ha megfelelően állunk hozzá, mindenki megkapja, amit akar...

Tovább

A terror évszázada

Az újabb elkeserítő támadás után fellángolnak a viták arról, hol lehetünk biztonságban ma, amikor terroristák bombái veszélyeztetnek akár Európa szívében is? Ám a barbárság, elvakultság, kegyetlenség nem napjaink találmánya.

Meg kell próbálni nem behódolni a félelemkeltő gazembereknek- és hogy mindig is voltak ilyen szemétládák a világon, annak bemutatására illesztek be néhány archív felvételt az elmúlt századból. Mutassuk meg nekik, hogy most is mi vagyunk többen és mi vagyunk az erősebbek!

New York, 1920

Németország, 1931

London, 1939

Palesztina, 1947

Saigon, 1965

Tovább

Őszintén a migránskérdésről

Nehéz már átlátni, ki melyik oldalon áll az Európába özönlő menekültek ügyében, ráadásul igen sok az ellentmondás.

Lassacskán mindenki véleményt mond a több százezer ide tartó vagy már a kontinensünkre érkezett emberről, de a fejtegetések mögött gyakran aktuálpoltikai célok vannak. Már abból is látszik ez, hogy az egyik oldal kizárólag migránsokról hajlandó beszélni, mert ennek a szónak semmi pozitív jelentéstartalma nincs, míg a menekültekkel akár együtt is lehet érezni.

Jó szöveg azt mondani, hogy soha ehhez hasonló népvándorlás nem volt, de ez nem igaz. 1956-ban polgárháború, elnyomás elől menekültek sokan Magyarországról, ám legyünk őszinték, és ismerjük el, sokan egyszerűen csak ott akartak új életet kezdeni, abban bízva, hogy megcsinálják a szerencséjüket. 

A szegénység mindig is nagy hajtóerő volt, az első világháború előtt 1 millió magyar ment el Amerikába, akik gazdasági bevándorlók voltak, és a minden új munkaerőt felszívó USA örömmel látta a beintegrálódni képes és dolgozni akaró tömegeket. Nyugodtan említhetjük azt a több millió írt is, aki a tengerentúlon talált új otthonra. Pedig a 19. század közepén sem volt éppen veszélytelen az út az ismeretlenbe, és nem voltak okostelefonok a kezükben.

Tehát ez a fajta népmozgás mindig is létezett. És abban sincs semmi új, hogy nem mindig fogadták szívesen a bevándorlókat. Az írek például hátrányos megkülönböztetéssel néztek szembe, gyakori felirat volt az álláshirdetések alján az, hogy "No Irish Need Apply", azaz írek ne jelentkezzenek. Ma viszont az ír örökségükre büszke amerikaiak meghatározó szerepet játszanak az amerikai társadalomban.

A mostani krízisnél számomra az a nagy probléma, hogy nem tiszta, ki és mit akar. Akár migránst, akár menekültet emlegetünk, keverednek a dolgok. Ugyebár csak nem biztonságosnak minősített országokból érkezőket fogadna be Európa, a többiek mehetnek haza, otthon kéne megkeresniük a boldogulást. Valahol logikus is, hogy most nem kapkodnak ezek iránt a képzetlen, nyelvet alig beszélő emberek után, hiszen a fejlett gazdaságokban nincs szükség millió számban kubikusra. 

Szóval csak a polgárháborúk, terrorizmus elől menekülők jöhetnek. No de ha ők életük féltése miatt érkeztek ide, amennyiben normalizálódik a helyzet, visszatérnek-e? Kimondott európai cél, hogy segítsenek a szíriai, iraki béke megteremtésében. Amennyiben ez sikerülne, és a menekültek boldogan hazatérnének, miért bolondítanak minket azzal, hogy kontinensük gazdasága jól jár a bevándorlókkal, akik munkába állnak? Ha haza akarnak menni, akkor nem fogják törni magukat a melóért, az integrálódásért, a nyelvtanulásért. És őszintén szólva én sem szívesen költenék rá pénzt, hogy 1-2 év alatt szakmát szerezzenek európai pénzen, aztán hazamenjenek. Az, hogy pár ezer beilleszkedni képes, képzett ember Németországban munkát talál, csepp a tengerben.

Azt szeretném tehát, ha az európai vezetők őszintén beszélnének ebben a kérdésben. Teljesen mindegy, ki mennyire szimpatizál Orbán Viktorral, ő legalább nyíltan megmondta, kormánya nem akar gazdasági bevándorlást. Az egy másik kérdés, hogy az életveszélyben levő emberek segítéséből mennyiben veszi ki a részét az ország, de átmeneti vendégek "integrálásáról" teljesen értelmetlen beszélni. Fedél a fejük fölé, minimális ellátás és persze a helyi törvények szigorú betartatása- ennyi fér bele az én értelmezésemben a menekültek támogatásába. Akinek ez kevés, és inkább hazamegy, azt meg elintegetjük.

Amennyiben mégiscsak az lenne a lényeg, hogy új munkaerőre van szükség, akkor viszont nem értem, miért értékesebb munkaerő az, aki nem biztonságos országból érkezik. Akkor ne így tegyünk különbséget, hanem engedjük be a marokkói mérnököt és a bangladesi orvost, ne pedig az írástudatlan irakit. 

A kvóta szerinti megosztással is az a baj, hogy keverednek ezek a dolgok. Ha pusztán átmeneti menedéket adnak befogadó táborokban, az tényleg lehetne bárhol a kontinensen. Ám a menekülteknek is jogai vannak, utazhatnak Európán belül. Ám a jelenlegi juttatások, körülmények országonként eltérőek. 

Képzeljük el, hogy két barát, Ali és Ibrahim ücsörög egy németországi menekültszálláson. Kvóta alapján az Alit Svédországba, Ibrahimot Romániába küldik. Ha valami szabvány szálláson, szabvány ellátást kapnak itt is, ott is, akkor éppen mindegy lenne. De az nehezen elképzelhető, hogy mondjuk a svédek által régebben befogadott menekült komolyabb segítséget kap, a kvóta alapján odaosztott viszont az egyenlőség nevében annyit, mint a Romániába küldött- ezen maguk a menekültek vesznének össze. Ha meg nem lesz egyenlőség, a Svédországba kisorsolt Ali még zsebpénzt is kap, míg Ibrahim csak filléreket- utóbbi is szabadon mozog, és nyilván nem marad Romániában, ha a régi cimbora annyival jobban él. A harmadik lehetőség az, hogy az egységes menekültellátás olyan magas színvonalú lesz közösségi pénzből mindenhol, mint Svédországban. Képzeljük el, mennyi szimpátiára számíthat Ibrahim Romániában, ha a neki jutó segély ötször annyi, mint egy román nagycsaládos támogatása!

A kvótarendszer ezért hülyeség. Ráadásul nincs is sok értelme a grandiózus terveknek, ha a célunk az, hogy ezek az emberek békében élhessenek otthon. És akkor is marhaság, ha a gazdaságban szükség van rájuk: a németek a leginkább képzetlen, leginkább összeférhetetlen embereket szórnák szét a kvóta alapján, és megtartanák maguknak az integrálható és dolgozni vágyó menekülteket? 

Sajnos ezek a problémák még terhelődnek a migránsokhoz kötődő incidensekkel, például szexuális zaklatásokkal. És van egy réteg, ami pedig ideológiát csinál a menekülttámogatásból, relativizálja a dolgokat, "csak egy elhanyagolható problémás kisebbséget" emlegetnek, meg arra célozgatnak, hogy pldául a magyarok a magyarok által elkövetetett ilyen zaklatásokra legyintenek, bezzeg az arabokéra ugranak. Itt is tiszta beszéd kell: egy normális társadalomban minden erőszak elfogadhatatlan, akárki követi el! Nekem nem szimpatikusabb a hazai feleségverő, mint az idegen erőszakoló. Kapja meg a méltó büntetését mind a kettő. 

De ne feledjük, egészen más, amikor egyes esetekről beszélünk, vagy amikor egy (akármilyen kicsi) csoporton belül kialakul a zaklatás kultúrája. A kölni eseteket az tette riasztóvá, hogy a tömegességük miatt a német rendőrség gyakorlatilag tehetetlenül szemlélte a dolgot. Az európaiak körében terjedő migránsellenesség arra vezethető vissza, hogy egyre gyakoribb, amikor egy jól behatárolható közösség tesz a szabályokra, önálló, a befogadó ország törvényeit felülíró szabályrendszer szerint élnek, és ezt csak szemlélik a hatóságok. Amíg én ma Magyarországon betartom a törvényt, addig nem tudom elfogadni, hogy legyenek csoportok, akiknek nem kell. 

A migránsválság kezelésének tehát ez is része kell legyen. Fel kell számolni az Európán belül kialakult, vagy kialakulófélben levő olyan párhuzamos kultúrákat, amelyek tudatosan szembe mennek az itteni törvényekkel, elvárásokkal. Ne legyen elfogadott a többnejűség, a nők elnyomása, például, sem azoknál, akik már letelepedtek, sem azoknál, akik most jöttek. Nem barátságos hangulatú képzés kell, kezükbe kell nyomni a törvényt, és aki nem olvassa el, vagy nem tartja be, magára vessen, ki kell paterolni. 

Szóval a probléma összetett, de az alapkérdések egyszerűek: átmenetileg befogadunk vagy munkaerőt importálunk? Minimális segítséget, menedéket nyújtunk-e vagy egyből belekezdünk a drága integrációba? Az Európai Unió mint közösség egységesen viszonyul a menekültekhez, vagy mindenki a saját portáján söprögessen? Engedjük-e párhuzamos társadalmak kialakulását, vagy megköveteljük hogy mindenkire ugyanazok a törvények vonatkozzanak? 

Amíg ezekre nincs egyértelmű válasz, addig ne is várja senki, hogy megnyugodnak a kedélyek migráns- vagy menekültügyben.

Tovább

Lejáratott ünnep

Aki igény tart a március 15-én esedékes felhajtásra, vigye, szaladjon vele messzire, csak engem hagyjon békén.

(Forrás: Fortepan)

Én még megéltem a rossz emlékű "forradalmi tavaszi" ünnepségeket, a minden évben ugyanolyan forgatókönyvet követő március 15., március 21., április 4. megemlékezésekkel. Bevallom, megkönnyebbült az ember, amikor többé nem volt kötelező részt venni a kínos, szertartásszerű eseményeken. Új világ jött, és naivan hittem benne, lehet ünnepélyesen megemlékezni a régiek tetteiről, sőt, lehetett akár vitatni is, jó döntéseket hoztak-e 1848-ban. Belefért az új, szabad világba, hogy megkaptuk az egyet nem értés jogát is. De az se jelentett gondot, ha a március 15. legfontosabb üzenete az volt, hogy itt a hosszú hétvége...

Már nem emlékszem rá pontosan, mikor vált politikai állásfoglalássá a kokárda viselése. Az ember gyanakodva sandított mindenkire, aki ezekben a napokban kitűzte, vagy pont ellenkezőleg, nem viselte ezt a jól ismert jelképet. És az volt a szörnyű, hogy az ember ránézésre az egyik oldal szekértolójának nézett ki pusztán azért, mert elege volt az egész balhéból, és nem akart foglalkozni mindazzal, ami erre a dátumra ráragadt.

Mert bizony rákenték a gyalázatot az árokásában jeleskedők, és még csak századok sem kellettek hozzá. Pár év és oda jutottunk, hogy ellenséges felek próbálják saját maguknak kisajátítani az ünnepet, és ha rájuk hallgatunk, mindenki hazaáruló tolvaj. A különbség annyi, hogy az épp hatalmon levő oldal bértapsolókat is tud fizetni a hivatalos ünnepségekre. 

És vajon eszébe jutnak valakinek Petőfiék? Egyáltalán, miről szó így bő másfél évszázad után március 15? Mert nekem nem tetszik, hogy ha ezen a napon migránsozás van, és függetlenségünket az Európai Uniótól féltjük, aminek eurómilliárdjaiba kapaszkodva próbálunk gazdasági növekedést kicsikarni. Nem tetszett az se, amikor ezen a napon a náciveszélytől kellett rettegni.  Mondjuk nincs ebben semmi új, már rég kihasználták ezt az alkalmat arra, hogy a nép ellenségeiről szónokoljanak, ám nem vagyok tőle boldog, hogy szép ívet húzhatunk Rákositól mai utódaiig.

(Forrás: Fortepan)


Tudom, hogy a múlt és a jelen között lehet összefüggéseket találni, lehet tanulni a régi dolgokból, de az aktuálpolitikai csatározás, amiket kicsinyes pillantnyi érdekek mozgatnak, valami egészen más történet. Nem érdekelnek azok a "forradalmárok", akik csak a lenyúlás terén mertek nagyot álmodni, és a legnagyobb merészség amit tőlük várhatunk, az annyi, hogy ezer forintos forgalmú műkörmös Bt. tulajdonosaiként vállalnak be atomerőműépítést egy közbeszerzésen. És persze megtalálják a hasonszőrű "lázadókat", akik nekik is ítélik azt.

Ezekkel az alakokkal én nem vállalok közösséget. Régen se vállaltam. És ha azt hiszed, azért nem veszek fel kokárdát, mert akármelyik oldalt támogatom, tévedsz. És ha kitűzöm, akkor se azért, mert valaki mellett tüntetek. Én a 48-asok pártján vagyok, akik nyilván nem voltak hibátlanok, ám mégis volt a forradalomban valami nemes, valami bátor, valami önfeláldozó. Segítek: az nem önfeláldozás, amikor valaki a kerületi népdalkörben vele együtt daloló haveroknak csak a feléből csinál helyettes államtitkárt, a többieknek be kell érni a minisztériumi osztályvezetőséggel.

De ezt ezek az emberek soha nem fogják megérteni. És azok sem, akik befogják a fülüket és eltakarják a szemüket. Ők tapsolnak (néha még ingyen is), azoknak, akik számára március 15. csak újabb kitűnő alkalom egy politikai haknira, ahol chippendale fiúk módjára próbálják kiszolgálni nem túl igényes közönségük sekélyes igényeit. Dugdossatok pénzt a gatyájukba, úgyis az teszi őket boldoggá.

Tovább

A nők és a társadalom

A nőnapon nem úszhatjuk meg a virágcsokros képeket és a feminista kirohanásokat se- egyszerűbb lenne egy sima hétköznapként kezelni március 8-át.

A virágcsokrokról azt gondolom, hogy igenis fakadhat szeretetből, tiszteletből, őszinte megbecsülésből ez a gesztus. Olvastam vitriolos cikkeket, hogy aki örül a virágnak, az gondoljon a családon belüli erőszakra meg a nők alacsonyabb fizetésére. Szerintem meg hagyjuk már, hogy mindenki egyénileg élje a saját életét, és ne szociológusként tekintsen egy adott pillanatra, hanem ha kedve van hozzá, örüljön neki, ha megalázónak érzi, juttassa kifejezésre.

A csapból is az folyik, hogy a nőknek milyen iszonyú nehéz, mert micsoda társadalmi elvárásoknak kell megfelelni, legyenek engedelmes, hűséges feleségek, akik konyhatündérként, és 3-4 boldog gyermek anyukájaként teljesítik be életküldetésüket. Tessék mondani, hol van ez a bizonyos társadalom? Hol találkozhatnék vele? Bemutatna neki valaki? Mert én csak egyes embereket ismerek, ezt a bizonyos társadalom nevű illetőt nem.

Nem vitatom, mindenkit körülvesz egy közeg. De amikor egy ilyen nagy, egységes társadalom nevű izét citálunk elő, enyhén szólva is eltorzítjuk a valóságot. Egy budapesti értelmiségi, jobb módú emberekből álló csoportban forgó nő nyilván egészen más elvárásoknak felel meg (sőt, ő azt is megteheti, hogy nem felel meg egyiknek sem!), mint egy falusi szegénysor utolsó viskójában felnövő lány. Azt állítani, hogy pont ugyanazokat fogalmazná meg a "társadalom" mind a kettejük felé, egyszerűen nettó hazugság.

Én például olyan ismerősökkel vagyok  körülvéve ahol nem tipikus a 30 alatti gyerekvállalás, házasság, sőt, többen nem is terveznek családot a nők közül. Én, mint társadalmi lény, ezért soha egyetlen szóval sem kritizáltam őket. Hogy szóba kerülnek-e a párkapcsolatok? Igen, ezt nem tagadom. Arról szoktunk beszélgetni néhányukra gondolva, hogy intelligens, normális, vonzó nők, és mégis milyen nehéz egy őszinte, szép kapcsolathoz megfelelő társat találniuk. Nem azért említjük őket, mert úgy érezzük, csúnya dolog a részükről nem megfelelni az elvárásoknak, hanem azért, mert úgy gondoljuk, nekik is kijár a boldogság, ha azt egy méltó párkapcsolatban szeretnék megtalálni. De abba eszünk ágában sincs beleszólni, mi az, ami a számára jó és méltó: házassággal és gyerekkel vagy más formában.

Ha ez a bizonyos társadalom napjainkban létezne, ami mindenkire ráerőlteti a saját ósdi elveit, elég kellemetlen lenne magányosan élni, a szokványos útról letérni. Állandóan megvetéssel kellene szembenéznie az így döntő nőknek (és persze részben a férfiaknak is, bár velük kevesebben törődnek, ha kóborolni kezdenek). Meglepő módon a függetlenséget választó nőknek viszont ehhez képest még kis rajongótáboruk is lehet, több blogger létezik, aki maga mögött hagyva minden szokványosat, nyakába vette a világot, és ezrek követik őket lelkesen a közösségi oldalakon. Ha van is a társadalomnak olyan része, aki elítéli őket, bőven van olyan ember is, aki tiszteli és megérti a választásukat. Amikor a társadalom fogalma alatt csak a nekünk nem tetsző véleményű emberek csoportját értjük, hibát követünk el.

Természetesen attól mert valaki kívülálló, fogalmazhat meg véleményt, de a más életének megfigyelése időnként leginkább arra jó, hogy a saját életünkre reflektáljon, hiszen a saját döntéseinket is meg kell hozni. Elgondolkodunk más életén- aztán a saját választásainkon. Igen, lehet, hogy az iszonyúan független, szabad lelkűnek mondott nőket pár év múlva szinte agyonnyomja a kilátástalan magány. És igen, az is lehet, hogy valakinek a gyerekei nem boldogságot, hanem sok-sok keserűséget hoznak. De ez mindenkinek az egyéni döntése, és amíg az ún. társadalmat képviselő helyes út-kommandók nem pofozzák ki az irodából a karrierjükben sikeres férjezetlen késő harmincas nőket, hogy most azonnal húzzanak el szülni, addig ezt az egészet tipikus álproblémának látom abban a közegben ahol én élek. Hogy vannak a világnak egészen más felfogású részei, azt nem vitatom, de hogy nem a Terézvárosban pötyögő publicisták hozzák el oda a forradalmi változásokat, az több, mint valószínű.

Szuperjó dolog vitriolos cikkeket írni a nők elnyomásáról, ami ha igazán durván létezne, ilyen cikkek megjelenését lehetővé sem tenné. Ha az a bizonyos társadalom felháborodna azon, hogy egy nő követhet más utat mint amit az anyakönyvvezető és a fakanál kijelöl a számára, egy emancipáció-párti eszmefuttatást nagy felháborodás követne. De érdekes módon felháborodni épp az ellenkezőjén szoktak, amikor a nők helyesnek gondolt életviteléről osztja meg nézeteit egy pasas. Most akkor a társadalom mit ítél el és mit támogat, tessék már mondani? Össze vagyok zavarodva: a cikkek szerint mindenki elnyomja az önmegvalósítási szándékot, mégsem a feminista aktivistákból lett közellenség, hanem Kövér Lászlóból és Ákosból. És nem csak a nők szóltak be nekik (megjegyzem, ők is beleférnek a társadalomba, nem?), hanem sok férfi is felvonta a szemöldökét a megkérdőjelezhetően megfogalmazott gondolataikon.

Mit is mondhatnék? Tőlem aztán mindenki úgy kezeli a nőnapot, ahogy éppen akarja. Lehet tetszést aratni a független nők körében azzal egy független nőnek, hogy kijelenti, milyen iszonyúan nehéz függetlennek lennie. És lehet örülni egy apró kedvességnek, bármennyire hangoztatják páran, a virágcsokor csak dísz a rabigán és a nőket gúzsba kötő béklyón. Hátha van elvétve pár, egészen kivételes helyzetű nő széles e világon, akit tényleg szeretnek, megbecsülnek, elismernek, és ezt ezen a napon is kimutatják a partnereik- mint ahogy minden más nap.

Tovább

Csendes forradalom

Szép csendben elsiklott felette mindenki, hogy egy szabályokra fittyet hányó csoportnak ismét sikerült térdre kényszerítenie a kormányt. Érdemes odafigyelni a tanulságokra!

Pár éve törvénybe iktattak egy kötelező társasági szerződés-módosítást, ám a vállalkozók egy részének esze ágában sem volt foglalkozni vele. A megoldás az lett, hogy a kormányzat inkább eltekintett a dologtól, és a szabálykövetőknek megköszönte, amiért tisztességesek voltak és költségekbe verték magukat az immáron felesleges módosítások miatt. Kenhették a hajukra...

Nos, néhány napja nagyon hasonló történet tanúi lehettünk. A korlátolt felelősségű társaságok számára kötelezővé tették a tőke felemelését hárommillió forintra, szigorú szankcióval megfenyegetve azokat, akik ezt nem teszik meg a határidőig. Nem volt tiltakozás, nem foglalták le a Lánchidat a tüntető kisvállalkozók, nem volt Facebook-esemény, semmi hasonló látványos megmozdulás. Csak passzivitás, az volt. Több tízezer cég tulajdonosa vont vállat, és nagy ívben tettek a törvényre. 

És ahelyett, hogy mozgásba lendültek volna a hatóságok, és tömegével számolnák fel a szabályszegő cégeket, szép csendben módosult a törvény, és egy évvel kitolták a határidőt. (Gyaníthatóan ez csak időnyerés, és hamarosan nem is lesz kötelező a tőkeemelés.) Úgy kényszerült térdre a kormány, hogy egy tudatosan a törvényre fittyet hányó csoporttal nem tudnak mit kezdeni. 

Hogy mi az ok? Nem is olyan bonyolult. Rengeteg a tőkeszegény kényszervállalkozás, amik takaréklángon működnek, de egyszerűen nincs bennük annyi pénz, hogy bármiféle értelmetlen pluszkiadást be tudnának vállalni. Miért fáj felszámolni ezeket? Mert képzeljük el, mi lenne a szép munkanélküli statisztikákkal, ha az 1-2 embernek valamiféle státuszt adó cégek után maradna több tízezer olyan munkavállaló, akik bejelentkeznének az állásközvetítőkbe? Nem lehet mindenkiből közmunkás... Ráadásul ennyi cég megszüntetése technikailag sem könnyű.

Így aztán politikailag is vállalhatatlan lenne az, ha megtizedelnék a cégeket, és esetleg káoszt is okozna, a cégbíróságok leterheltsége az egekbe ugrana. És most ezért szembesülünk azzal, hogy a kormányzat nem azokat jutalmazza, akik betartották a törvényt, hanem azoknak enged, akik nem foglalkoztak a jogszerű működéssel.

Miközben ez egy roppant szomorú helyzet, elgondolkodtató is. Tulajdonképpen mi is kell ahhoz, ha egy csoport nyomást akar gyakorolni? Miféle dolgokat hordtak össze azokról, akik egy napra nem engedték iskolába a gyereket, ám valamiért nem hallottuk a megmondóembereket azon háborogni, milyen durva dolog fittyet hányni a tőkeemelést előíró törvényre. Pedig utóbbiak is sokan voltak, és azt kell higgyem, aki ebben a tekintetben nem követi a törvényt vállalkozóként, vélhetően még néhány más szabályt is figyelmen kívül hagy. Nem valami jó vagy szép cél érdekében álltak ki, amit lehetne támogatni szimpatizánsként is, nem volt szakmai vita. Egyszerűen csak sok embert nem érdekel, mit írnak elő a jogszabályok.

Tényleg ez kell, ha valakik el akarnának érni valamit ebben az országban? Nem tisztem ötleteket adni, de azért elgondolkodtató, hogy csendben, szinte észrevétlenül megpuccsolták a kormányt a világ legegyszerűbb módján- passzivitással. Talán túl érzékeny lett volna a törvény betartatása, de én azt mondom, olyan törvényt nincs értelme alkotni, amit maga a kormányzat nem mer alkalmazni. 

Hogy ebből aztán mit tudnak kihozni, akik jelenleg azzal tudnak büszkélkedni, hogy hány ezer ember jelölte vissza a tüntetéseik Facebook-eseményét, azt nem tudom. De érdemes lenne átgondolni, valójában mi a fontos a kormánynak, mi az, amit nem mer felvállalni a politikai vezetés, és mi az, amiért érdekes (és néha megmagyarázhatatlan) módon foggal-körömmel küzd.

Tovább

Stadiont mindenkinek!

Az újabb építés előtt álló futballstadionokról szóló bejelentés után már a megrögzött magyar foci rajongók se tudják, hol, mennyi aréna épül, és főleg mibe fognak ezek összesen kerülni? És a gond az, hogy ez jóval hosszabb távú kérdés, mint elsőre tűnik.

A világon mindenütt léteztek és léteznek presztízsberuházások. Egy markáns épülettel újjá akarják formálni a városimázst, gigantikus hidakkal demonstrálják egy ország erejét és így tovább. Mifelénk ez a szerep mostanság a stadionoknak jut. Haloványan indokolható is lenne ez, ha egy-két színvonalas stadionról lenne szó, de amennyi épült és épül az enyhe túlzás. 

Harmadosztályú csapatoknak is röpködnek a százmilliók, az első osztályú kluboknál pedig aztán igazán lehet nagyot álmodni! Az, hogy a pár száz érdeklődőt vonzó MTK-nál sokmilliárdos csodastadion épül, a leginkább kirívó példa. Nem különösebben érdekel, hogy egykoron Hidegkuti Nándor is a klub kék-fehér mezében rúgta a labdát, mert nem ez a mérce, hanem az, a mai utódok mennyiben mérhetőek hozzá. A választ tudja mindenki.

Szóval mifelénk most semmi sem drága, ha focistadionokról van szó. Mondjuk elköltünk rájuk száz milliárd forintot közpénzből (mert a támogatás is az, a tao-pénz is az), felépülnek, ezek lesznek az ország büszkségei Szombathelytől Kisvárdáig. Persze ha már annyira szeretjük a nemzeti konzultációkat, akár azt is meg lehetett volna kérdezni ezeken a településeken, hogy új kórházat vagy stadiont akarnak-e? De érdekes módon azt nagyon nem szereti a kormány, ha abba szeretnénk beleszólást, a mi általunk összedobott közpénzzel mi legyen? Hogy akarunk-e olimpiát, például, vizes vb-t? 

Csak hogy a történetnek itt nincs vége. Felépül ez a sok remek aréna, megdobban a büszkeségtől az ember szíve, és aztán hétről hétre akár ezerötszáz ember is kimegy szórakozni a színvonalas meccseken. Ezek közül persze nem fizet mindenki, mert hát ha nem osztogatnának ingyenjegyet, még ennyi drukker sem lenne, tehát a bevételek nem egetverőek. A stadiont viszont fenn kell tartani valahogy, mert természetesen az üzemeltetésnek megvannak a költségei. Ki lehet számolni, 317 fizető nézővel az MTK stadion mennyire lesz megtérülő beruházás!

Azaz a száz (millió) forintos kérdés az, ki fogja állni a fenntartást? Azt utálom az ilyen értelmetlen beruházásokban, hogy nem elég az egyszeri pénzkidobás, utána még önteni kell a pénzt a sok futballszentélybe. És ha netán jön egy új kormány, annak valahogy kezelni kell ezt az ügyet. Bontsák le a stadiont? A kinyert anyagok a töredékét se fedezik a költségeknek. Terheljék a dolgot a klubokra? Mindenki tudja, hogy simán csődbe mennének, és minden sportvezető csak feltenné a kezét, ezeket az építményeket direkt rájuk erőltették. Hagyják csendben tönkremenni az épületeket? Ez fájó pazarlásnak tűnik. Ha pedig az állam és az önkormányzatok a fogukat szívva minden évben többmilliárdos költséggel vállalják a fenntartást, akkor valahonnan el kell venni azt a pénzt. Gúzsba közve táncol a következő néhány évtizedben minden érintett.

Utálatos csapdahelyzet ez, amiben a kedvezményezettek nem vállalnak se kötelezettséget, se felelősséget, és utóbbit elhárítják a döntéshozók is. Ők csak "jót akartak", hogy épüljön, szépüljön az ország, fejlődjön a sportkultúra! Aki nem mer, az nem is nyerhet, ugye? És nincs semmi utánkövetés, elemzés! Felépültek az első stadionok, a felcsúti, a ferencvárosi, a debreceni. Lehetne elemezni a nézőszámokat, a kihasználtságot, lehetne ennek fényében módosítani a terveket, szerényebb, olcsóbb fejlesztéseket választani. És ehhez képest nem hogy olcsóbban épülnek új stadionok, még egyre-másra ítélnek pluszpénzt a szombathelyi építkezésre vagy a Vasas új otthonára. Mintha direkt azt akarnák a képünkbe dörgölni, ha úgy tetszik, akkor akár 100 nézőnek is gigastadion épül, mert csak.

És az a legrémisztőbb az egészben, hogy talán pont ez a koncepció. Nem a sport számít, az ország épülése, hanem az erődemonstráció- paradox módon pár ürességtől kongó, értelmetlen stadionnal.

Tovább