Ez az egész téma tényleg semmiről sem szól. Legfőképpen arról a világról nem, ami körülvesz minket és elképesztően sokszínű. Az is volt mindig, és az is marad.

Megszületik egy mesekönyv, benne különféle főhősökkel, akik mindenféle csoporthoz tartoznak- többek közt melegekkel. Meseország mindnekié a címe, és szerintem meglehetősen ártalmatlan projekt révén született.

Tudom, most el lehetne kezdeni kötekedni, az ötletgazdák is kifejezetten célzatosan választották a témát, a főszereplőket. És persze nem véletlen, hogy vannak homoszexuálisok is történetekben. Ha úgy nézzük, egy kicsit ők maguk is igényt formálnak a mesék birodalmára.

Annyira semmi ez az egész, hogy szót se érdemelne. Van millió meséskönyv, ilyen is elfér a többi közt. Azon nem tudom mit kell meglepődni, hogy az emberek saját magukat képzelik a mesék középpontjába: léteznek cigány népmesék cigány hősökkel, a falusi környezetben születettekben nyilván előkerül a szegény ember legkisebb fia. 

Erre elkezd mindenki rettentően okos lenni. Dúró Dóra még le is darálja a könyvet, ezzel sikerült a sikerlisták élére katapultálni. Megszólalt Prof. Dr. Bagdy Emőke, aki szerint a genderelmélet a gyerekek körében károkat okoz. Ellene meg több, mint ezer pszichológus szólalt fel. A könyvkiadók a könyvdarálás miatt dühöngtek. A politikusok egy része meg a gyerekeket féltik egy- könyvtől?...

Egyrészt ez a nyavalyás könyv nem kötelező. Miért lenne? Az ember millió könyvet adhat a gyereke a kezébe, és vannak a piacon sokak által gyűlölt, bugyuta gyerekkönyvek, amit szerintem ugyanúgy nem kell bezúzni. Nem a Mein Kampf ez, a fenébe is!

Nem a betű okoz bajt, hanem az, ha valaki nem képes a gyerekkel értelmesen beszélni, bármiről. Léteznek mozgássérültek, cigányok, melegek a világon. Én is tudok róluk, viszonyulok hozzájuk. Mint mindenki. És abszolút nem kizárt, hogy ha valakinek változik a véleménye óvodás korához képest. Vagy akár felnőtt korában.

Ebben rohadt nagy újdonság nincs, hiszen mi mind abban a világban élünk, ami körülvesz, és abból az anyagból dolgozunk, amit kapunk: információ a családtól, a külvilágtól. Hogy mennyire így van ez? Elég arra gondolni, mit gondolhatott egy gyerek a nyolcvanas évek Kádár-korszakáról, és felnőve, évtizedek múltán mit gondolhat róla.

Emlékszem, valaki egy mémet tett fel: "gyerekkoromban sok indiánkönyvet olvastam, így lett belőlem felnőve amerikai őslakos", vagy valami hasonló szöveggel. Lehet rajta nevetni, persze, hiszen nem lett egyikünk sem Winnetou rajongóból apacs törzsfőnök.

Viszont valamit elért, megváltoztatott a sok Karl May-könyv: az indiánokra nem primitív rézbőrűként gondoltunk, akik megérdemelték a gyarmatorsítást, hanem élő, hús-vér emberekként. Akár hősünk is lehetett egy "vadember". Együtt tudtunk érezni velük. Ha úgy tetszik, érzékenyítve lettünk. De nem kell a tengerentúlra menni, az Ábel-sorozat sok, Erdélyhez nem kötődő fiatalra is hatással lehetett. Hát erre is jó a gyerekkönyv. 

A más gondolatot kizáró felfogás nekem elfogadhatatlan. Az, hogy valaki még a meseországot is gyarmatosítani akarja. (Nekem az sem tetszene, ha másféle mesekönyveket tiltanának a "progresszívek", mert nincs bennük elég meleg szereplő- de erről most szó sincs.) Lám, elkezdődött a balhé ezzel a könyvvel, gyorsan eljutottunk Lázár Ervinig. És bizony attól tartok, lehet még a folytatás, mert a gyarmatosítás pont arról szól, hogy valakiket gettóba, rezervátumba zárunk.

De minek?... Kinek az érdekében? Ne süllyedjünk már annyira mélyre, hogy mesekönyveket darálunk, meg a gyerekeinket elkezdjük óvni a valóságtól. Mert azért a professzordoktor asszonytól is megkérdezném, hány éves kortól lehet elmondani az ártatlan lelkű gyermekeknek, hogy nem csak hófehér, boldog családban élő, tökéletesen egészséges heteroszexuális emberek élnek ezen a földgolyón?...