Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Hirdetés

Személyes közügyek

blogavatar

Nem tudok nem tudomást venni arról, ami körülvesz.

Legfrissebb bejegyzések

Hirdetés

Hirdetés

Piszkos trükkök

A Clinton-tábornak először a saját háza táján kéne rendet tenni, aztán jöhetnek az oroszok.

Olvasom a sokadik nagyon komoly leleplezést arról, hogyan nyúlt bele az orosz titkosszolgálat az amerikai elnökválasztásba. Afelől természetesen nincsenek kétségeim, hogy a nagyhatalmak mindenféle háttérmunkát végeznek. Nyilván az amerikaiak is tesznek vesznek Putyin birodalmában, Kínában, meg mindenütt, csak hát ők a "jó fiúk", nekik ezt szabad. Az oroszokat sem kell félteni, védik az érdekeiket minden fronton. Szóval én nem akarom egyikről vagy másikról se azt mondani, sokkal különb és tisztességesebb.

Na de a bizonyítékok amiket most felhoznak a demokraták, engem nem győznek meg. Hogy több Twitter-üzenet szólt Clinton emailbotrányáról, mint Trump nőalázó beszólásáról? Hát a két ügy teljesen eltérő jellegű és súlyú, eleve almát hasonlítunk körtéhez.

Ráadásul, már bocsánat, mióta számít mindent eldöntő kérdésnek, mi megy a Twitteren? Mondok egy durvát: még Amerikában sem lóg mindenki a Twitteren! Sőt, mondok még keményebbet: gyanítom, pont az a vidéki, alacsonyabb képzettségű réteg, amit Trump-támogatónak mondanak, kevesebbet bújja a tweeteket, mint a Trump-ellenes hipszterek. Azaz ha befolyásolták is az üzeneteikkel az oroszok a Twittert, ezzel azokat nem biztos hogy elérték, akik Trumpra voksoltak. És mi van akkor, ha maguk a demokrata szimpatizánsok is gyanúsnak tartották az email-históriát? Ha úgy érezték, cikibb ügy ez, mint hogy valaki tahó módon beszél a nőkről?

És még mindig nem vagyok az egész hisztéria leggázabb részénél! Hogy ki az, aki bizonyítottan belenyúlt a választási folyamatba, azt már hónapok óta tudjuk: maguk a demokraták! Ők tettek meg mindent azért, nehogy Bernie Sanders legyen az elnökjelölt. Hillary Clintont akarták, meg is kapták, aztán most, amikor kiderült, mire mennek vele, szeretnének mindent az oroszokra kenni. Hát bocs, ez most nekem nem jön át: először ők maguk számoljanak el azzal, milyen aknamunkával akadályozták meg, hogy egyenlő feltételekkel induljanak a demokrata jelöltek.

Trump már csak a második lépcső volt. És lehet, hogy az oroszok is munkálkodtak, de az is kétségtelen, rengeteg véleményformáló amerikai újság, televízió, híresség tolta Clinton szekerét. Az nem számít, csak pár névtelen orosz titkosszolga kamu Twitter-profilja? Hát, érdekes. 

Szerintem a megújulás és a szembenézés onnan indul, hogy az ember magában keresi, mi juttathatta Trumpot az elnöki székbe. Van gondolkodnivalója a demokratáknak, republikánusoknak, az elemzőknek, a médiamunkásoknak, mindenkinek. Nekünk is. Aztán beszélgethetünk az oroszokról is- de ha Clinton valóban meggyőző lett volna, Moszkvából nem akadályozhatták volna meg a győzelmét. Bármennyire fájdalmas, először ezt kell tudatosítani neki is, a támogatóinak is. És ebből kell tanulnia mindannak, akit a mostani eredmény megijesztett, elgondolkodtatott.

Tovább

A trollok éve

Vajon van-e értelme még a kommentelési lehetőségnek?

Ha azt mondjuk 2016 a trollkodásról szól, talán vannak, akik azt gondolják, ezzel a minden magabiztos elemzőt megtréfáló brexitre vagy Trump-győzelemre utalunk. Akár ez a megközelítés is helyes lehetne, de most a netes trollokról ejtenék pár szót.

Jópár éve jelennek meg rendszeresen írásaim ilyen-olyan felületeken. Nem vagyok "jól fizetett blogger" vagy hasonló, de szinte mindegy is, ki az, aki pénzt is keres az írásaival és ki az aki csak hobbiból írogat, mindenkit megtalálnak a profi beszólóművészek. Egyre több helyen tiltanak le minden kommentet, és én sem vagyok kivétel.

Egyszerűen azért, mert a netes kommunikáció rendesen átformálódott. Sokan csinálják azt, hogy a Facebookon osztanak meg egy cikket, és ott ismerőseikkel dumálnak róla, még ha vitázva is, alapvetően normális hangnemben. Az eredeti cikkek alatt viszont szinte biztosan megjelenik pár ember, akiknek esze ágában sincs érdemben hozzászólni. A "tanulj meg írni te barom", az "egész cikk hülyeség úgy ahogy van" meg hasonló "véleményekre" nem lehet értelmesen reagálni. És nyilván aki kötözködik, nem is kíváncsi mások álláspontjára.

Szó se róla, senki nem tévedhetetlen. Amikor valós hibára, elütésre mutat rá egy kommentelő, azzal nekem nincs bajom, javítottam már ilyet eleget. Ám sokaknak semmi más célja nincs, mint hogy belerúgjanak a szerzőbe, vagy csak úgy simán seggfejek legyenek. Az ember némileg feszülten néz rá a bejegyzésére, mert már nem annak örülünk, ha valaki hozzászól, hanem annak, ha nincs komment.

A nagyobb lapok is küzdenek ezzel. Van ahol furcsa előmoderációs vagy közösségileg moderált modellt alakítanak ki, máshol egyáltalán nincs kommentelés, és olyan is van, ahol a feltehetően trollokat vonzó cikkek alatt nem kapcsolják be (ilyen kulcsszavak: Izrael, töltött káposzta, migráns...) Na nem mintha ez segítene, a valamirevaló trolloknak mindegy a téma: legyen az utazás, a kiskert, a celeb, a politikai vagy a sport rovat, egyre megy. És a politikai oldalak híveit semmilyen szinten nem is érdekli az ellenérv, minek adnék akkor teret az acsarkodásnak?

Szóval a magam részéről kösz, de lemondok erről a fajta párbeszédről. Igen, veszítek vele, de nem én vagyok az első, és nyilván nem az utolsó, aki inkább nem ad teret a trollkodásnak. Megírom amit akarok, aztán később még egyszer átnézem, hogy kijavítsam a hibákat, és azok akiknek adok a véleményére, majd figyelmeztetnek, ha maradt még benne elütés, tévedés. Aztán remélem, hogy lesz olyan, aki megosztja a cikket, és beszélget róla az ismerőseivel- nekem akkor is siker ez, ha én nem olvashatom ezeket. 

És van itt még egy apróság: azért sem érdemes időt fecsérelni a trollseregre, mert valós iparág épült a hazugságra, félrevezetésre, agresszív nyomulásra. Tele van az internet ostobaságok tömegét megoldó "ezoterikus" oldalakkal, pár fiatalnak pedig megélhetési lehetőséget nyújt, hogy kitalált híreket fabrikálnak és adnak el valóságként. A kedves kis troll kommentelők beszélgessenek inkább az ő irományaik alatt- én pedig elvagyok nélkülük, csendes magányomban. Ami valójában nem is magány, hiszen a barátaimmal folytatott beszélgetések formálják mindazt, amit írok. Ez a szomorú realitás- és szerintem sokkal jobb jövőre sem lesz, sőt...

Tovább

Miniszterelnök kerestetik

Izgalmas casting van kialakulóban az ellenzéki oldalon, sejthető eredménnyel.

Tulajdonképpen azért nem esik olyan jól a kormány ekézése, mert amikor az ember beszól a Fidesznek, magában azt a kérdést teszi fel, ezzel ugyan kinek a szekerét tolja? Miért is próbálnék segíteni az MSZP-nek, DK-nak? (A Jobbikkal most még nem számolnék önálló kormányzásra alkalmas erőként.) Az ún. "baloldal" látványos bénultságát nevezhetjük röhejesnek, elkeserítőnek, fárasztónak- a lényeg ugyanaz, nem lehet tőlük sokat várni.

Itt van egy újabb sztori tőlük, karácsonyra időzítve. Bedobták a tutit, hogy most aztán majd megnevezik azt a fantasztikus miniszterelnökjelöltet, aki aztán egységbe kovácsolva mindenkit, letaszítja a trónról Orbánt. És aztán jött a hír: Andor László lehet a "csodafegyver".

Hát remek. Ahol ő a csodafegyver, ott milyenek az átlagosak? Félreértés ne essék: tőlem lehet remek szakember Andor László, európai tapasztalata is van. Ez mind nagyon szép, de a választók tömegei számára ő nem is létezik. Hogy értsük a példát: egy falunapra sztárt akarnak meghívni, az egyik jelölt Kis Grófó, a másik mondjuk Tony Lakatos (vagy Snétberger Ferenc, Herczku Ágnes, sorolhatnám még a szakmában lényegesen többre tartott ám kevésbé ismert zenészeket), vajon kit választ az istenadta nép? Egy ilyen jelöltet fel kell építeni, tudatos munkával, hozzáértéssel, úgy, hogy felsorakozik mögötte mindenki.

És ehhez képest egy nap múlva jött egy Botka László-interjú, ahol az MSZP szegedi erős embere jelentette ki, márpedig ő vállalja a miniszterelnökjelöltséget, bizonyos feltételekkel. Hahó, tulajdonképpen mi is volt a stratégia, a cél azzal, hogy Andor után Botka neve is be lett dobva? Az Orbán-hívőket elég nehéz lesz meggyőzni azzal, hogy ötletszerűen merülnek fel nevek, akik már az indulásnál olyan feltételeket szabnak, amik teljesíthetetlenek- és a baloldali pártok hívei is újból csalódva legyintenek.

Az MSZP meg a többiek még abban sem tudnak megállapodni, hogy valójában közösen akarnak-e bármit, így aztán annak elemzése, hogy tulajdonképpen milyen módon is döntsenek a közös jelentésekről, már-már az utópiák világába tartozó elmélkedés. Nem akarom őket bántani, de nagyon úgy fest, már 2016-ban láthatjuk, nem várhatunk tőlük túl sokat a következő választási kampányban- jönnek vissza a most hatalmon levők, megtámogatva a szokásos milliárdos kampányokkal.

Ez azért leegyszerűsíti a dolgát a közéleti témákban firkálgatóknak. A Fideszről már mindenki tudhatja, milyen emberek gyülekezete, mindent megírtak, kiderítettek, és mégsem történt semmit. A baloldaliakról meg lassan azt sem tudjuk, milyen emberek gyülekezete, kissé viharvert, szürke arcok vannak az előtérben, akik mögött nehéz felsorakozni. Ennél még Gyurcsány is jobb volt, legalább karakteres figura, még ha olyan is, amilyen.

Még mielőtt bárki azzal vádolna, egy másodpercig sem sírom vissza, csak azt mondom, rá legalább lehet emlékezni, rá oda kellett figyelni. De Tóbiás, Molnár Gyula, Mesterházy, Szigetvári, Vadai Ágnes meg mittudomén ki van még ott- ez a veretes gárda nem épp az Aranycsapat. 

Pedig most nekik kéne lejátszani az ellenfelet a pályáról. Nem tartom magam a politikai elemzés mesterének, de azt hiszem, nem nagy bátorságra vall azt jósolni, hogy ez nem fog összejönni...

Tovább

Lecsap a sajtótroll

Újabb jelentéktelen médiaügyecske borzolja a kedélyeket: a miniszterelnöki interjú meghamisítása.

Tulajdonképpen vagány ötlet volt, bárki is az elkövetője, hogy a Fejér megyében megjelenő lapban az egész országban mindenhol közölt fantasztikusan frappáns Orbán-interjúba valaki beletrollkodott. Nem kellett egy sort se olvasni az eredeti verzióból, hogy tudjam, miről szól: megvédtük az országot, hasít a magyar gazdaság szekere, Brüsszel meg elmehet az anyjába- örüljenek amiért duzzogva elfogadjuk a mocskos pénzüket. 

A mókás kedvű korrektor csak itt-ott javítgatott bele a beszélgetésbe. Hát azért csendben jegyezzük meg, ettől nem fog összedőlni a világ, tehát nem hiszem, háromszoros kivégzéssel kéne sújtani miniszterelnökelárulás miatt. Aki ennél intelligensebb, alaposabb kormánykritikát akar, úgyis a Kolozsvárost vagy a Kettős Mércét olvassa, aki meg istenként tekint a szeretve tisztelt Orbán Viktorral, még a hülyeségre is rávágja, "jól mondja!" 

Rá kell mutatnunk az amerikai elnökválasztás (is) megmutatta, álhírekkel, kamu sztorikkal milliókat lehet meggyőzni. Nem igazságot, hanem a mi ködös elképzeléseinket megerősítő híreket akarunk. Ha nem ragaszkodnának a régi formákhoz, simán megjelenhetne egy Orbán beszélgetés helyett a fenti rövidített forma, és persze a maradék ellenzéki lapban meg elég lenne annyi, hogy Orbán maga a megtestesült gonosz, az országban meg mindenki éhenhalt, kivéve azokat, akik az elégtelen kórházi ellátás miatt kínok közt szenvedték el lelküket, netán már korábban leléptek külföldre a fasiszta elnyomás elől. Érvek, adatok és részletek nem fontosak.

A trollkodós interjúra is képesek rábólintani az Orbán-hívők, hogy milyen bátor, mert őszintén beszél, és ugyanúgy helyeselnének a gyűlölők, végre őszintén beszél. Közben meg nem mond semmit, akár az eredeti, akár a javított interjút olvassa az ember. Miután kiderült a trollkodás, a kormányoldaliak nyilván újabb elbukott, aljas balliberális összeesküvést és Soros-bérencek szánalmas bosszúját látják, az ellenzékiek viszont egyből létrehoznak egy Egymillióan az Orbán-interjú átírója mellett Facebook-oldalt, majd fáklyás felvonulást szerveznek a parlament. Hogy miért nem Székesfehérvárra, a lap szerkesztősége elé? Az messze is van, ráadásul vidéken senkit se érdekel...

A magyar sajtó jelen állapota ettől már nem lesz se jobb, se rosszabb. Átírnak egy beszélgetést? Na bumm. Idézzük fel nyugodtan a TV2 parádés Spéder- vagy Vona-riportjait. Ott tart a magyar média, hogy elfogadottá vált ez a stílus, ami már Gulyás Gergelynek is sok. (Bevallom, nem hittem, van bármi, ami neki túl sok, ha ellenzékiek lejáratásáról van szó.) És csendben mellé tehetjük, a másik oldalon is bőven akadnak elbukott helyreigazítási perek. 

A mélypont környékén járunk -bár a magyar sajtó mindig meg tud lepni, tehát nem vagyok benne biztos, nem lehet még gázabb a helyzet-, és nincs erőm őszintén lelkesedni vagy fintorogni. Így aztán fogadalmat tehetek: 2017-ben igyekszek még kevesebb politikai hírt olvasni, akár hamisak, akár nem. Nem fogok most már forráselemzésbe, kutakodásba kezdeni, ki és mikor hazudik. Többnyire mindig, mindenki, mindenhol. Ez a szép magyar realitás.

Tovább

Vigyázzatok a karácsonyra 

Néha nem is tudjuk, mennyire szerencsések vagyunk azért, ahogy az ünnepeket tölthetjük.

Szoktam régi, archív fotókat, képeslapokat böngészni. Érdekes látni régi képeket, pózokba merevedett emberekkel, olyan ajándékoknak önfeledten örülő gyerekekkel, akik ma már nyugdíjasok, vagy talán nem is élnek. Eszembe jutnak egykori gyerekkori karácsonyaim, bevillan pár szép emlék- bár az életemből sok kínos pillanatot fel tudok idézni, a karácsonyozások kapcsán nem nagyon. Így aztán sok olyan képpel könnyű azonosulnom, ahol vidáman mosolygó srácok ülnek a fa alatt.

Aztán jönnek újabb képek, újabb képeslapok. Az ember ugrál egyre visszább az időben, nézi az évszámokat, és néha belém hasított, ezek bizony háborús évek. Hirtelen egészen más üzenete lesz azoknak a meghitt fotóknak, érthetővé válik, miért hiányzik a családfő a képekről. 

Így találtam rá erre az 1942-es képeslapra, amit a harcoló magyar katonáknak és hozzátartozóiknak ajánlottak. Annak az évnek a decembere kemény telet hozott a szovjet földön harcoló 2. magyar hadseregnek, és még nem tudták, talán nem is sejtették, milyen tragédia szakad rájuk alig pár nap múlva. A doni áttörés után több, mint százezer magyar katona vesztette életét, és családjaik nyilván aggodalmas karácsonya ezzel igazán szomorúra fordult.

Milyen szerencsések vagyunk mi, itt, ma! Belegondolok abba, mennyi fiatal halt meg Magyarországtól olyan messzire, értelmetlenül, hiszen a háború végén hazánk a németekkel együtt bukott el. Jött a szovjet megszállás, a diktatúra évtizedei- hiába vesztek százezrek oda a fronton, a lágerekben, a bombázások során. 

Jó lenne átérezni és értékelni a mi békénket. Szörnyűek a terrortámadások, de ezekkel fel lehet venni a harcot, Európában egységet kovácsolhatunk a gyilkosokkal szemben. Messzemenően nem értek egyet azzal, hogy a kontinens nyugati fele hanyatlik, mi mutatunk utat, mert éppenséggel gyenge hadseregünk, inkompetens titkosszolgálataink semmire sem lenne elég a baráti országok támogatása nélkül. Ez az ország senkitől nem védte meg Európát, kényelmesen átrobogtak rajtunk ellenőrizetlenül veszélyes elemek, csak még persze mindenki számára észrevétlenül beszerveztek pár alakot, és feltankoltak mobiltelefonelőfizetésekkel. A kontinens egységében hiszek, mert ugyan a német rendőrség nem végzett tökéletes munkát, de lám, két olasz rendőr ártalmatlanná tudta tenni a berlini merénylőt. És reméljük, aki ilyet forgat a fejében, annak egyre nehezebb dolga lesz.

Bármi is történt, Európa ünnepel és karácsonyozik, messze túlnyomó többségben békében és nyugalomban. Össze sem lehet hasonlítani ezt azzal, amikor hóban-fagyban néztek farkasszemet a katonák százezrei a front két oldalán. És nem lehet nem arra gondolni, Szíriában ez a háború ma is realitás. Tennünk kell azért, hogy jövőre is békés legyen a karácsonyunk, és hinni kell benne, a világ minél több részén legyen béke- ne csak az év utolsó napjaiban, hanem mindig.

Ne hagyjuk, hogy éket tudjanak verni közénk, hogy megkérdőjelezzék azokat az értékeket, szövetségeket, amiknek a mai békés ünnepeket köszönhetjük. Természetesen mindig lehet javítani, változatni, újragondolni dolgokat, de ragaszkodnunk kellene a közös alapokhoz. Mert igenis mind ugyanarra a békés, meghitt, családi körben eltöltött ünnepre vágyunk- most élvezzük, aztán pedig óvjuk meg a törékeny békét, aminek a boldog karácsonyokat köszünhetjük.

Tovább

A félrerántott kormány

A berlini terrortámadás egyik érdekes részlete az, miért tért ki a kamion.

Az ember lassan belefásul a merényletekbe. Régen 5-6 évig azért eltartott, amíg teljesen elfelejtődtek a sok áldozattal járó támadások, terrorakciók, most már lassan csak hónapokban mérhető ez az idő (az év eleji brüsszeli robbantások is oly múltba vesző dolgoknak látszanak). 

Ennek van egy rossz oldala, hiszen úgy tűnhet, egyre inkább elfogadottá válik még itt, Európában is ez a fajta erőszak. Egyszerűen együtt élünk vele, pedig ezzel normális esetben nagyon nem kellene megbékélni, sőt. Viszont a sztori másik fele, hogy a terrorszervezetek, amik örökös rettegést akarnak belénk plántálni, egyre kevésbé érnek ezzel célt: az emberek alkalmazkodnak, és persze a gyilkos gazembereket elkapják, börtönbe zárják. 

Annyiban változik majd a hangulat, hogy az emberek egyre inkább követelik a komolyabb, szigorúbb büntetést. Egyre kevésbé fogadják majd el az emberiességi maszlagot, nem luxusbörtönben ülnek majd reményeim szerint az ilyen gyilkosok, hanem igazi büntetés lesz a büntetés. Európa egyik nagy álszentsége, hogy még ezeknek az embereknek is "jogaik" vannak. És ezzel élnek vissza ezek a rohadékok, hiszen tudják, ha el is kapják őket, ügyvéd és kényelmes cella jár nekik. Ja, meg Korán-oktatás, és jó esetben ki is jönnek "megjavulva".

No mindegy, ezzel kapcsolatban nyilván lesznek még változások, mert az emberek ki fogják követelni. De ejtsünk szót arról, hogy Berlinben sok életet mentett meg az, hogy a kamion valamiért kitért, és ezért nem lett még szörnyűbb a végeredmény. Sokan gyanítják, hogy a lengyel sofőr, akitől elrabolták a kamiont, próbált közbelépni, félrerántotta a kormányt, harcolt a terroristával, aki megölte őt.

Akkor most leszögezem: nem érdekelnek más teóriák, elképzelések arról, hogy a támadó megijedt vagy simán idétlenkedett, azért tért ki a kamiont. Hinni akarok és hiszek benne, a lengyel sofőr volt az, aki próbált életeket menteni- és sikerrel is járt, még ha nem is tudta teljesen meghiúsítani a támadást. Ha választanom kell a terrorista és közötte, hogy kinek higgyek, akkor nincs mit töprengenem.

Higgyünk benne, hogy van áldozatvállalás, lélekjelenlét, hogy tudunk mit tenni krízishelyzetben- egyszerű emberekből is lehetnek hősök. Ne a gyilkosoknak csináljunk reklámot, hanem azoknak, akiknek tetteiből erőt tudunk meríteni. Épp ezért azt gondolom, ebben a helyzetben nincs mit feszegetni a további részleteken, ne adjuk meg az esélyt, hogy a gyilkos egy kicsivel is jobb színben tűnjön fel. Inkább az áldozatokról beszéljünk, rájuk emlékezzünk.

A terrorista pedig rohadjon meg valami lepukkant börtön magánzárkájában, száraz kenyéren és vízen élve. És ne iskolákat fizessünk neki, hanem tanuljon abból a 20-30-40 kegyetlen évből, ami odabenn vár rá, elfeledve, megvetve. Mert ezt érdemli, semmi mást.

Tovább

Telitalálat

Száz lőteret, ezeret építsetek, mert ez kell most a Hazának!

Nincs olyan kormány a világon, ami ne ragaszkodna valami totál elmeroggyant ötlethez. Trump felvetéseit említenem sem kell, de bőven van még rajta kívül diktatúrában, demokráciában egyaránt példa arra, hogy ragaszkodik a hatalom néhány vad elképzeléséhez, amit jórészt véghez is visz (és persze ami felveti a kérdést, nincsenek-e a közelebb a rendszerek egymáshoz, mint azt elsőre hinnénk).

Nálunk bőven találni példát ezekre az agyzsibbasztó ötletekre, de azt hiszem, új kedvencem a lőtérépítés. Megértem, ha épül egy vagy kettő vagy öt. (Pontosabban nem értem, de belefér- mondjuk egy horthysta politikust ábrázoló szoborral kevesebbet állítanak fel, na bumm.) De 197 darab? Minek? Kinek?

Ízlelgessük a számot: százkilencvenhét. Ennyi lőtér épülne pár rongyos milliárdért, ahelyett, hogy iskolára, kórházra költenénk. Tudom, jelentéktelen pénz ez ahhoz képest, amennyibe a közmédia kerül, és az is mennyire megér minden fillért. Nem is az összeg nagysága fáj, hanem hogy pont lőni akarják megtanítani a gyerekeket. Ettől nő a hazaszeretet, nyilván. Puskával az oldalán mindenki jobban szereti Magyarországot. És nem lehet az véletlen, hogy a legnagyobb magyart is Puskásnak hívták, ugye?

Szeretve tisztelt miniszterelnökünk nyilván kedvenc Puskás-festménye előtt állva töprengett el arról, mi hiányzik annyira nálunk. Puskás, puska- lőtér! És az a szomorú, hogy egyáltalán nem lehetünk róla meggyőződve, nem így születnek nálunk a nagy tervek. Mert ész és logika az nincs mögöttük. Tegyük fel, lehet lőtérre menni, és ezzel fejlesztjük a hazafias érzéseket, lelkesebben állnak katonának a fiatalok. És mire megyünk velük?

Aki azt gondolja, a franciáknál vagy a németeknél nincs elég jól felfegyverzett katona, az el van tájolva. Csak éppen a magányos terroristákkal operáló ellenséggel szemben ezekkel nem nagyon lehet mire menni. Akármennyi gyerek kezébe adunk fegyvert a lőtéren, ez nem fog sokat segíteni ha nincs a mindennapokban is fegyver az embereknél, ráadásul megelőzésre az se nagyon alkalmas. És én egy olyan ideges országban mint a miénk inkább nem nagyon engedném szabadjára a fegyverviselést.

Szóval semmi értelme nincs az egésznek. Vagyis van, hogyne lenne, csak nem úgy és nem az: valamiért úgy tippelem, pár építőipar vállalkozás hirtelen a lőtérkivitelezés szakértőjévé vált. És a lőtérfenntartásban is van üzlet, mondani sem kell. Így aztán biztosan nagy örömet okoz páraknak ez a fantasztikus terv. Az emberek véleménye meg kit érdekel?... Ha valami bajuk van, vezessék le valahogy a feszültséget- irány a lőtér!...

Tovább

Kálmán Olga új csatornán

Apró magyar médiavihart kavart az újságíró átigazolása a HírTV-hez, pedig nincs itt semmi különösebb látnivaló.

Fogalmam nincs, egyáltalán miért beszélnek nálunk a média ügyeiről. Szép lassan egyoldalúvá vált a közmédia, a többi lap, oldal szép lassan besorol a kormány mögé, csak egy-két függetlennek mondható újság és tévé marad. Már amennyire azok függetlenek,, ugyebár.

Szóval a médiapiac nálunk nem normálisan, üzleti alapon működik, így aztán számon kérni azt, ki milyen nézettségű műsort csinál, hol mennyi fizetést kap, teljesen felesleges. Hogy hány ezer embert érdekelt Kálmán Olga műsora, nem olyan súlyú tényező, hiszen politikai háttérműsorokat ma már "hívők" néznek, normális ember nem pazarolja az idejét politikusokra.

Alapvetően nincs is értelme: az ellenzék éve óta tehetetlen, a kormánytöbbség pedig azt csinál amit akar. Nincs az a felmérés, racionális érv, ami igazolhatná a stadionépítést, mégis évek óta erről szólnak a hazai beruházások. Nem teljesen mindegy, Kálmán Olga hol sorozza meg kérdéseivel a vendégeit?

És nálunk bármi előfordulhat, Andy Vajnából tévétulajdonos lesz, Simicskából meg a rendszer által eltiporni kívánt forradalmár. Közben meg az egész sztori arról szól, ki tud nagyobb szeletet szakítani az állami hirdetési tortából. Aki igen, annak mindegy, hogy írni-olvasni megtanított majmokat alkalmaz-e újságíróknak, hiszen a piaci viszonyoktól függetlenül jön a pénz; akinek meg nem jut állami reklám, vagy csendben összeomlik, vagy dacból működik tovább, minden gazdasági racionalitás nélkül.

Ilyen szemszögből nézve pedig oly' mindegy, Kálmán Olga negyvenezret vagy negyvenmilliót keres, sem a világot nem váltják meg a műsorai, sem a tévé életét nem ez fogja alapvetően megváltoztatni. Nézőként maximum annak örülhetünk, ha ezért-azért háttérbe szorított, de egyébként értelmes műsorokat készítő emberek valahol végre lehetőséget kapnak: a HírTV-re került Veiszer Alindának például vannak jó beszélgetései. Szerencsére nem politikusokkal.

Kálmán Olga értelmes nő, és ki tudja, talán lesz értelmes műsora is. Ennél sokkal több szót nem érdemel a váltás sztorija, mert nem nagyon vannak tele nézhető műsorral a csatornák. Mindegy, milyen orientációjú csatornáról van szó, valamirevaló dolgot elcsípni komoly művészet. Hajdú Péter meg a Való Világ, és a többi szuper szórakoztató műsor éppen olyan fájdalmasan rosszak, mint a köztévé termelési beszámolói. 

Remek lenne valóban elemezgetni, milyen izgalmas folyamatok zajlanak a magyar sajtóban, de ami van, abban semmi érdekes nincs. Ha jó szerződést kapott a HírTV-től, egyvalaki legalább biztosan jól jár: Kálmán Olga maga. És akkor máris van valami pozitív hozadéka az egész magyaros mini médiacirkusznak. 

Tovább

Az orvos szent és sérthetetlen

Gyógyíthatatlan betegeit pénzzel lehúzó orvosra van szüksége a társadalomnak a bíróság szerint.

Az ügy gyomorforgató és gusztustalan: egy onkológus gyógyíthatatlan betegeitől komoly pénzt kért műtétekért és kezelésekért, amelyek értelemszerűen nem használhattak. A bíróság indokolásában elmondta, a bűnösséghez kétség nem fért, a büntetés középmértéke hét év börtön lett volna, de nagy nehézségek árán levitték két évre, mert így fel lehetett azt függeszteni. Mert így a nagyszerű szakember a társadalom és a betegek örömére folytathatja áldásos gyógyító tevékenységét. 

Mit is mondhatnék? Vajon hány beteg van, aki ezek után annyira ragaszkodik ehhez a remek orvoshoz? Bár az emberek egy része jellemzően hülye, tehát lehet, hogy annak ellenére ragaszkodnak hozzá, hogy betegtársaikat az ítélet szerint bizonyíthatóan kihasználta. Tiszta mázli, hogy az érintett betegek túlnyomó többsége nem háborodhatott fel ezen az ítéleten, mert tízből kilencen már elhunytak. 

Ilyen világban élünk, emberek. A törvényszék szerint az orvosi diploma olyan szentté és sérthetetlenné tesz egy ilyen alakot, hogy még a neki járó büntetést is kőkemény munkával csökkentik, mert szüksége van rá a társadalomnak. Szerintem meg nincs, orvosként legalábbis biztosan nem. Az egészségügy más területén szánnék neki feladatot: vihetné az ágytálakat közmunkásként, miután leülte a magáét. 

De ez már nem fog megtörténni, mert az ítélet jogerős. Csak arra tudok gondolni, hogy a bírók nálunk sokkal okosabbak és bölcsebbek, és pontosan tudják, mire van szüksége a betegeknek. Én meg a magam ostoba módján azt gondolom, ennél szilárdabb erkölcsi alapokra volna szüksége még egy utcaseprőnek is, nem hogy egy orvosnak. És egy ilyen ítélet ugyan mennyiben tartja vissza a hasonló felfogású orvosokat, akik elesett, bajban levő betegeiket aljas módon kihasználják? Hiszen szemmel láthatóan szakértelmüket így is nagyra becsülik. Tulajdonképpen mit veszíthetnek? Ha nem buknak le, pénz a zsebben, ha meg igen, hát pár évig meghúzzák magukat.

Egyszerűen hülye világban élünk. Személy szerint nem szívesen bíznám magam ilyen orvosokra- de ilyen bírókra se!... Bár nem tudom, mit idegeskedek ezen: miközben én nem alszok jól, a bírók és az orvos igen. Pedig talán fordítva kellene lennie.

Tovább

Csak egy átlagos világvége

Ha Lady Gaga is felháborodik Donald Trump elnökké választásán, akkor tényleg fusson ki merre lát?

Érdekes, hogy alig pár napja jutott eszembe pár szót ejteni a bizonyos választások előtt mintha kissé más képet festő sajtómunkásokról. Most aztán hirtelen sokkolt mindenkit az, hogy a várakozásokkal és esélyekkel szemben Trump fölényesen lemosta Hillary Clintont, egy pillanatig el is akadt a szava mindenkinek. De pánikra semmi ok (legalábbis a tollforgatók körében), mert most cikkek hosszú sora születhet arról, miért alakult így a sztori, és mi jöhet ezután.

A politikai korrektség kellemetlen dolog. A liberális médiában dolgozók most nyilván szívük szerint lehülyéznének mindenkit, aki Trumpra voksolt. De hát az a ciki, hogy ez már-már megbélyegzés, és mivel ők maguk a saját ízlésükhöz formálták a közbeszédet, most feszengenek. Nem elegáns a nagyeszű megmondóember szerepében tetszelegni, pláne úgy, hogy pofára is estek.

Pedig nem történt itt semmi különös. Hillary nem volt az az ember, akivel tiszta szívvel azonosulhattak volna a szavazók. És kész. Nem Trump nyert az agresszív üzenetével, hanem ellenfele nem volt elég jó. Könnyű volt a fehér melósokra fogni Trump győzelmét, de az adatok azt mutatták, sok diplomás nő is rá szavazott, meg a latinok harmada és így tovább. Szó nincs hogy egy maroknyi dühös munkanélküli tette elnökké Trumpot. Maga az ország van olyan helyzetben, ahol elnök lehetett belőle. Nem csak a kisembereket háborította fel, hogy az iszonyú veszteségeket elszenvedő, adófizetők pénzéből megmentett bankok vezetői mind szépen elvonultak a dollármilliós bónuszaikkal a luxusvilláikba, és a Hillary Clintonhoz hasonlóan jól beágyazott politikusok semmit nem tettek azért, hogy ez másként legyen.

Persze a hírességek, akik azért tudják, kiket nem szabad bántani a pénzemberek közül, ilyenkor nem hirdetnek forradalmat. A sztárok mostani felháborodása is inkább mókás mint buzdító. Vegyük komolyan, hogy a feneküket riszálva popdalocskákat éneklő Madonna, Cher, Lady Gaga, Katy Perry vagy Miley Cyrus a twitteren osztják az észt? Ne haragudjon rám senki, de annak a tömegszórakoztatásnak a munkásemberei ők, aminek rajongói vevők a hasonlóan harsány Trumpra. És Hollywood hírességei? Hát persze, tök jó latexcuccban ugráló szuperhősös filmekkel milliókat keresni, aztán meg keseregni, hogy buták az emberek. Mit tettek azért, hogy igényesebb, jobb dolgokat lássanak a nézők?

Addig minden "művész" szereti a tömeget, amíg megveszik a slágereket meg a mozijegyeket a tucatalkotásokra, aztán ilyenkor jöhet az okoskodás. Pedig ezek pont ugyanazok az amerikai emberek... Nem mondhatják el a véleményüket? Dehogynem, miért ne, bátran. Csak az nekem nem ér többet, mint a munkanélküli melós Joe voksa. Neki is van oka arra, miért tette azt, amit.

Viszont van egy jó hírem. Nem most jön el a világvége. A mostani feltupírozott médiahisztériában minden egyes választás napján az országok egyik fele tragédiát vizionál. Akkor is ez volt, amikor az ifjabb Bush győzött. Meg amikor Obama. (És említhetnék példát a világ más pontjairól- tőlünk is.) És akkor sem omlott össze a világ, amikor nem túl jól dolgozó elnökök voltak hatalmon, pedig akadt belőlük. 

Egy dolog ugyanis biztos: Trump is, Hillary Clinton is, Obama is abból indul ki, hogy az Egyesült Államok világ legszebb, legjobb országa. Akármennyire ellentétesnek látszanak az álláspontok, mégis van ez a közös nevező. Úgy nézhet ki, egészen másként látják a világot- de csak részben. Mert a világ közepe mindannyiuknál Amerikában van. 

Pár hét, és ez az érzés lesz az uralkodó, nem csak a politikában, hanem mindenhol. Ma még lehet rinyálni, ujjongani és okoskodni, aztán beáll a szép rend. Trump regnálása nyilván néha aggasztó, néha szórakoztató lesz, de hát kérem szépen, elődjének nyolc éve sem csak diadalmenet. Obama külpolitikai eredményességét dicsőítsük? Milyen világ az, ahol már visszasírják Kadhafit vagy Szaddam Husszeint, mert még akkor se volt akkora szenvedés és káosz, mint most? Szóval még mielőtt rémképeket látunk, gondoljunk egy percre arra, a közelmúlt sem mindig makulátlan. Egy rakás ember Trumpban látta a változás esélyét. Ha nem lesz igazuk, az ő bajuk- de hát így működik a demokrácia...

És ne aggódjunk, Lady Gaga és Miley Cyrus is felfüggeszti átmenetileg a forradalmat, ha jön egy jól fizető fellépés, és be kell dobni magukat. Ugye, hogy a mi világunknál jobbat el sem lehet képzelni, ahol ilyen lányok formálják a közbeszédet?...

Tovább

A migránskrízis haszonlesői

Azt kell mondjam, a népvándorlás sokaknak megélhetési lehetőség és esély a feltűnésre.

A migránsok megjelenése Európában, a több millió menekült okozta felfordulás mint helyzet sok dolgot hoz magával. Lehetőség van arra, hogy szembenézzünk önmagunkkal, átgondoljuk, hogy képzeljük az ország, a kontinens jövőjét. Eltöprenghetünk előítéleteinken, és persze szörnyülködhetünk a terrorizmuson, vagy a multikulturalizmuson.

A helyzet viszont az, hogy a menekülttéma jó esélyt arra, hogy politikusok meglovagolják. Ez most aktuális, jól látható probléma, jól meg lehet lovagolni. Harsány megmondóemberek vádolnak és uszítanak, ezzel pedig kétségkívül lehet szavazatokat szerezni. 

És olyan apróságok is társulnak a bulihoz, mint a mi népszavazási kampányunk, aminek elköltött milliárdjai valahol csak lecsapódtak. Lehet, hogy a menekültek nyomorognak táborokban vagy aggódnak otthon hagyott családjukért, míg az egyszerű emberek félnek az iszlám térhódításától, de akik egy karib-tengeri luxusvilla árát kaparják össze az ócska plakátjaikkal, igen sokat köszönhetnek a migrációnak.

De azért a másik oldalt se tartsuk sokkal különbnek. Hivatásos jogvédők számára megélhetési lehetőség a migránsügy, lehet pályázni a támogatásukra, amit persze a segítők osztanak el- és költenek magukra. Nem hiszek benne, hogy mindenki a saját vagyonát áldozza arra, hogy szíriaiakat segítsen. Sőt. 

No meg ott vannak azok a sajtómunkások is, akik díjnyertes, jól eladható képeket készítenek az elesett menekültekről, szenvedő gyermekekről. Az újságírók, akik külföldet járják, hogy tájékoztassanak minket arról, mi a helyzet az olasz és görög szigeteken vagy a svéd befogadóállomásokon. Nekik is megélhetést ad ez a történet.

Még csak nem is kell mindig igazat írni: akik jó messzire mennek, azok azt mondhatnak amit gondolnak. Egy ember eleve nem láthat mindent, nem beszélhet mindenkivel, tehát ha még nem is akar meghamisítani senki semmit, akkor is csak részigazságokról, saját szemszögéből mesélhet. 

Ha az ember a nem uszító oldalakat olvassa, akkor azt látja, nyugaton van aggodalom, de azért persze hiperbefogadó mindenki Németországban, Svédországban, meg a többi, hozzánk képest kulturáltnak láttatott országban. Ez mind szép, de nekem is vannak személyes tapasztataim: pár éve, még messze a mostani migránshullám miatt panaszkodott egy svéd szállásadónő, régen soha zártak semmit, de amióta megérkeztek a délszlávok, lakat van mindenen. És hogy milyen csúnyán kihasználták a svéd állam bőkezűségét a török bevándorlók.

Szóval bizonyára most is lehetne ilyen emberekkel is beszélni. Talán nem is olyan nehéz megtalálni őket, mert annak ellenére, hogy szuperbefogadó mindenki nyugaton, igencsak megugrott a bevándorlásellenes pártok népszerűsége Németországban, Svédországban, Hollandiában. Csak nem az történt itt is, hogy egy külföldi újságíróknak óvatosan fogalmazva mindenki Jézus szabadon bocsátásáról beszél, de együtt a kiáltásuk Barabásnak hangzik?

A multikulti, nagyon befoadó Berlinben az AfD több mint 14 százalékot kapott, és vélhetően nem az ott élő muszlimok voksoltak rájuk... Szerintem nem a Willkommenskultur rajongói, közben meg lehet, hogy nagyon rendes, tisztességes emberek, akik csak egyszerűen tartanak az ilyen horderejű változásoktól.

Szóval nem esek hasra a tényfeltárók előtt, akik sokszor abból élnek, ami ellen elvileg szót emelnek. Ilyen fura a mi világunk, még erre is van lehetőség! A jóhiszemű emberek munkáját persze tisztelem, de akik nagyjából olyan haszonlesők, mint amilyenek a másik oldal béruszítói, azokat ugyanúgy semmire sem tartom.

 

Tovább

Békák a tóban

Megnyílt az új MTK-stadion, néző továbbra sincs, ígéret viszont bőven akad.

Ízlelegetem, 1108 néző tette tiszteletét az új Hidegkuti Nándor stadionban a hétvégén. Ez volt az első bajnoki meccs, és még ha nem is számít veretes ellenfélnek a Gyirmót, azért egy félház összejöhetne.

Végigfutottam pár régi statisztikát, jobb ellenfelek ellen a régi stadionban is összejött 2-3000 néző, egyébként meg nagyjából ezren lézengtek a lelátón. Az új arénában még az ünnepélyes megnyitón se volt teltház. Balhé viszont akadt, a borzalmas betonteknőt a felvételek szerint pornófilmmel "avatták", a rangos ellenfél tartalékcsapatot küldött, volt némi füttyszó is a beszédek alatt.

No mindegy is, most jönnek a dolgos hétköznapok, és a realitás kijózanítóbb pofont ad, mint az a bizonyos betonfal a pálya végén. Alig több mint ezer néző ment ki, akik közül ki tudja hány volt az ingyenjegyes. Deutsch Tamás klubelnök éppen le is mondhatna, mert ez a nézőszám konkrétan szégyenteljesen kevés. Ennyi embernek építettek 6-7-8 vagy mittudomán hány milliárdért új stadiont.

Persze beígérték 2020-ra a négyezres átlagnézőszámot, mert ígérgetni olcsó és egyszerű. És ki tudja, hol lesz addigra Deutsch Tamás? És ugyan ki kérheti számon? Papíron a Csányi-féle MLSZ-vezetés is beígért 2016-ra 7-8 ezres nézőszámot, aminek a közelében sem vagyunk, és persze senki nem mond le, senki nem vállalja fel, hogy rosszul dolgozott. Mert ha mondjuk egy cégnél X milliós bevételt ígér a menedzsment és annak a harmadát kaparják össze, nem fogják őket megdicsérni. A magyar fociban viszont nincs felelőssége senkinek.

De térjünk vissza egy pillanatra a kifütyült Orbán Viktor-beszédre! Mint a miniszterelnök elmondta, abban hisznek, hogy ha tó van, béka is lesz. Hát, ezzel annyi bökkenő máris van, hogy Ferencvárosban és Debrecenben már állnak az új stadionok, de mintha nem tolonganának a békák, és akik ott ülnek a lelátón, azok se túl hangosan brekegnek. Egyelőre semmilyen számadat vagy észérv nem támasztja alá, hogy minden utcasarokra focistadiont építsünk.

Az igazi gondom mégsem ez. Tegyük fel, minket is meggyőznek, hogy hinni kell a tó és a békák elméletében. Felteszem a kérdést: ha ez így működik, miért nem visznek az ország leszakadó vidékeibe remekül felszerelt iskolákat? Hátha abba a tóbába is beugrálnának a békák. Miért nem az egyetemeket fejlesztik? Miért nem jó üzleti tervekkel rendelkező szövetkezeteket alapítanak, ahol a közmunkások értelmes munkába vehetnek részt, és így a falvak saját maguknak termelhetnének élelmiszert az iskolai menzákba, szociális intézményekbe? Miért fontosabb a foci mint minden más? 

Őszintén szólva, aki ma kimegy a meccsekre, meghallgatja némelyik szurkolótábor hogy "biztatja" a kedvenceit, milyen rigmusok hangzanak el, úgy érzi, pont ez a pár ezer ember (mert nem több, egy fordulóban 15-20 ezren mennek ki- összesen!) érdemli meg ezt a támogatást? Ez a "brekegés" kedves a kormány fülének? Megfejthetetlen, mi ez a mánia, és miért nincs a kormányfővel szemben egy csapatnyi miniszter, aki azt mondaná, ezer más dologra lehetne költeni. 

Ők viszont csak csendben meghűzódnak a biztonságos tavukban, és azt brekegik, amit a nagy vezér diktál. Szívem szerint azt mondanám, járjanak ők akkor a "színvonalas" magyar focimeccsekre, ha ennyire támogatják. A bajom csak az, hogy ezt mindegyik képviselő úgy képzeli el, hogy a saját választókerületében is épüljön új aréna, ahova kimehet szurkolni. Így meg nagyon rossz üzlet- nekünk...

Tovább

A csapból is fánk folyik

Vajna Tímea új fánkozója felkapott téma lett.

Engem most nem érdekel, a csinos üzletasszony mit köszönhet a saját különböző jellegű tehetségeinek, de azért elég furának érzem, hogy olyan oldalak írnak iszonyú terjedelemben a fánk-sztoriról, akik inkább a cikizésre mennek rá. Most tulajdonképpen ki tolja kinek a szekerét? Kinek köszönhet többet Vajna Timi, a "baráti" médiának, vagy az ellenségnek?

Mert hiába negatívak a hírek, akkor sem lehet kikerülni a dolgot. Az is hall erről az egészről, akit semmilyen szinten nem érdekel se a tulajdonos, se a fánk. És ugyan nem hiszek benne, hogy a negatív reklám is jó reklám, de azért mégis, az ember önkéntelenül kíváncsi lesz arra, amiről ennyit hall.

Csak úgy, további kommentár nélkül berakok pár képernyőmentést amit a bejegyzés idején készítettem: a 444 két vezető cikke fánkozó, az index címlapján pedig hat (!!!!) ehhez kapcsolódó hír van. Aztán mindenki elgondolkodhat, hogy is van ez.

Tovább

A fa nem ellenség

Budapesten valamiért nem szimpatizál a fákkal a városvezetés.

A hétvégén tüntetésen voltam, a Római partra tervezett mobilgát miatt aggódó sok más emberrel együtt. Tényleg nagyon sokan voltunk, és kifejezetten korrekt, már-már piknikszerű volt a hangulat, a Rómaiért felállók jöttek gyerekkel, kutyával, biciklivel.

Nem vagyok vízügyi szakember, de azt azért tudom, hogy egy olyan volumenű kérdésnek, mint a Római part átfogó árvízvédelme, elég sok összetevője van. És védvonal most is van, csak épp azon túl a vízpart irányában van még egy rakás ingatlan. Olyan épületek, amelyek tudomásom szerint csak üdülők lehetnének. 

A víz mellé építkezők régen tudták, hogy időnként nem a barátok kopogtatnak az ajtón, hanem a folyó. Most meg úgy teszünk, mint ha a hullámtér mint fogalom nem is létezne. Papíron a Római partra üdülőket lehetett volna építeni, de amit én látok, azok kísértetiesen hasonlítanak lakóparkokra. És vendégem egy sörre, aki a most ott épülő projektek hirdetésein meg tudja mutatni, üdülőket kínálnak, nem lakásokat!

Az önkormányzat természetesen nem tesz semmit, pedig csendben megjegyzem, ha ezek üdülők, akkor esetleg szolhatnának, hogy lakásként hirdetni azokat átverés. És bizony azok, nyilvánosan elérhetőek a tulajdoni lapok első részei, és a Nánási úton "társasüdülők" vannak. Sokan vélik úgy, a mobilgát értelme elsősorban az, hogy ezek az ingatlanok lakóparkká válhatnak jogilag is. 

De olyan áron, hogy az összes fát kivágják? Egy steril, lebetonozott part marad a helyén? Persze, az roppant "kulturált" lesz majd, de tudjuk jól, mindig csak egy lépéssel kezdünk. Ha esetleg, véletlenül a  mobilgáthoz épített szervizútról valamikor kitalálják, hogy pont jó lesz a társasüdülőkből lett lakóparkok másik oldali, vízparti megközelítéséhez, és mégiscsak az autóké lesz ez a rész is Budapesten, akkor majd csendben pislogunk. Nincs nekem bajom a szentendrei mobilgáttal, de aki azt mondja, egy olyan jellegű part kialakításával nem veszne el valami véglegesen a Rómain, azt kinevetem.

Jusson eszünkbe, amikor sajnálkozunk, hogy tűntek el régi, hagyományos városrészek, hogy panelházaknak adják át a helyüket, akkor pont ugyanez történhet itt is. Húsz év múlva nézik majd a régi, fás-bokros, vadregényes római partról a képeket, és megkérdik, miért hagyták ezt eltünteni? És ha valaki azt kérdi tőlem, akkor ugyan hova tennék gátat- hát például az "üdülők" helyére. Nem én engedélyeztem, hogy olyan pontra épült ez a rengeteg lakás, ami árvíz idején szinte védhetetlen. Az a hibás, aki engedélyezte, és az a hülye, aki megvette. Ha viszi a víz, nem tehetek róla, beszélje meg az építettővel.

Aki szerint csak negatív vagyok és puffogok, annak csak egy példát mutatok, szintén a harmadik kerületből. Békásmegyeren volt egy rekonstrukció, aminek fontos eleme volt, hogy letérkövezték a parkolókat pár helyen. (Tudjuk, térkő nélkül nálunk fejleszteni nem lehet, de most nem ez a lényeg.) Itt egy régebbi kép a Madzsar József utcáról, így fest most az útszakasz, a Google utcaképén még mindig ez látható.

Ez pedig egy mai kép, amikor arra jártam, megörökítettem. A parkoló nem lett több vagy nagyobb, a térkövezés volt a lényeg. Ami viszont változott: eltűntek a fák. 

Hát erre mondom, hogy Budapesten a fa ellenség- pedig nem az. És most lehet azt mondani, majd ültetnek újakat, de látszik a képen, a kicsi, frissen telepített fák is eltűntek. Amíg kicsikből nagyok lesznek, sok év fog eltelni. És mindig lehet egy újabb térkövezés, ami fakivágással jár. Hát ezért kell szót emelni. Engem sok értelmes dologról meg lehet győzni, a mobilgátas érvekre is odafigyelek, de amikor a fákról mint szükségtelen rosszról beszélnek, azt nehezen veszi be a gyomrom. Jobban érdekelnek a part fái, mint az, hogy az üdülőkből hivatalosan is lakás lehessen.

És Tarlós István hiába mondja, "ő nem is érti" a tiltakozást. Dehogynem érti. Pontosan tudja, miről szól a történet a Római kedvelőinek illetve az ingatlanfejlesztőknek az oldaláról. Nem a folyó a nagy-nagy kérdés- és mindenki maga dönti el, hova áll.

Tovább

Kötelezően választott csatornák

A fizetőssé vált TV2 és RTL Klub ügye azért meglehetősen elgondolkodtató.

Valóban érdemes szót ejteni arról, hogy havi 300-400 forinttal emelkedik a tévés díjcsomagok ára, vagy legyintenünk kéne? Szerintem egyrészt sok kicsi sokra megy, éves szinten kijön ebből pár ezres (ennyire normál esetben már komplett rezsicsökkentési kampányt húznak fel). Másrészt az, ahogy az egész történik, jó példája annak, hogy működik nálunk a "piacgazdaság".

A piacon ugyebár én, mint megrendelő dönthetek arról, mit akarok nézni. Tudom, sokan bámulják a Sztárban sztárt és a Barátok köztöt, de én például pont nem. Ha ez a két nagy csatorna kikerülne a csomagomból, talán észre sem venném. 

Csak éppen nem kerülhet ki. Szóval van egy törvényünk, hogy az eddig a bárki által elérhető földi sugárzású kereskedelmi csatornákért mostantól pénzt lehet kérni a kábelszolgáltatóktól, és van egy másik előírás ami azt mondja, ezeket a csatornákat kötelező a kínálatban tartani. Tudom, hogy az egyesével mazsolázás nem feltétlenül működőképes a kábelszolgáltatóknál, de annál azért jó lenne egy picit nagyobb szabadság, mint hogy a két fizetőssé váló tévéért fizetnem kell, akkor is, ha én csak dartsot akarok nézni a SportTV-n vagy mulatóst a Muzsika TV-n. 

Azt nem piacnak hívják, ahol a versenynek van két kötelező győztese. Akik persze erőfölényük és bebetonozottságuk miatt nem kell, hogy bármiféle kedvezményt adjanak, és persze benyomják a sok fantasztikus kísérőcsatornájukat is a csomagokba. Így aztán nézhetem a Való Világot meg a sok hülye brazil szappanoperát is. 

Nem lennék boldog akkor sem, ha előírnák, a böngészőm indításának első tíz percében kizárólag a Blikk, a Lokál, a hirado.hu vagy a 888 oldalán olvasgathatnék, persze szigorúan közszolgálatilag. De (most még) ez legalább nem fenyeget. A tévékkel meg kezdek úgy lenni, azt a pár dolgot amit nézek, le is tölthetném, a sportokat amik érdekelnek nézhetem streamen is- ahogy leszoktam a tévéhíradókról a híroldalak kedvéért, a többi tévéműsor is mehet a részemről a levesbe.

Az ilyen törvényalkotásoknál azt felejtik el, hogy a piac -minő meglepetés!- mégiscsak piac. Egyszercsak megjelenik majd egy teljesen internet alapú szolgálató, ami képes lesz szelektált választékot nyújtani, törvény ide vagy oda. És -megintcsak komoly meglepi- a fizetőképes, fiatal réteg vált majd át rá, akik ugye kereskedelmileg is értékesebbek. Nem nagyon lehet egy ilyen dinamikusan változó iparágban azt hinni, örökre be lehet betonozni a pozíciókat.

Tudom, addig is be lehet indítani a pénzszivattyút, de nem árt, ha rájönnek: ez a dolog bizony vissza is üthet ám hosszú távon, amikor egyre többen keresnek valódi alternatív megoldásokat. A Netflix már benn van az országban, és jönnek még nemzetközi szolgáltatók. Azokkal pedig nehéz lesz versenyezni pusztán korlátozó törvényekkel. Már most is léteznek neten nézhető, előfizethető sportcsomagok, hasonlók. Majd lesz még több, jobban elérhető. És én egy másodpercig sem fogok könnyet hullatni a pofára eső magyar tévéktől.

Tovább

Csonka népakarat

Itt vagyunk egy nappal a csapból is folyó népszavazás után, és pár apró kérdés felmerül.

A legfontosabb: minek kellett a népszavazás? Az egész hajcihő utólag még inkább közéleti kutyakomédiának tűnik, hiszen nem lett érvényes, és a kormány mégis azt mondja, lesznek jogi következmények. Olcsóbban is lehet alkotmányt módosítani, mint egy ilyen hangulatkeltő kampányt követő felesleges népszavazásra hivatkozva...

Mindenki látta, én is láttam azokat a mozgósító képeket, amin azt mondták, "ha nem mégy el szavazni, majd gyermekeidnek és unokáidnak meséld el, hogy tetted tönkre a jövőjüket". Hát baromira nem ment el elég ember, a következmény mégis ugyanaz. Akik ezeket a marhaságokat megosztották, most egy kicsit magukba néznek? Tulajdonképpen mi mellett álltak ki- hiszen valahol a lelkes szavazókat is becsapták, amikor azt mondták, számít a NEM. Dehogy számított! Mivel érvénytelen volt az egész, ha az igenekből lett volna több, a kormány akkor is hozhatott volna olyan törvényt, amilyet akar.

Azt tudom, hogy az érvénytelenség miatt nem fog lemondani a teljes kormány. De azért a kampányt szervező kormánytagok esetleg repülhetnének, mert az, hogy 40 százalékot sem érte el az érvényes szavazatok száma, jelzi, nem dolgoztak túl eredményesen. Szívem szerint a politikusok baráti körébe tartozó reklámosoktól is visszakérném azt a pár milliárdot, amit hirdetésekre költöttünk, mert ezt a részvételt akkor is el lehetett volna érni, ha egy fillért sem öntünk bele a kampányba. Az eredménytelen szavazásra biztatók jelentéktelen összegből, jóval kisebb médiahátországgal több százezer embert tudtak meggyőzni. Szóval nyugodtan vissza lehetne fizetni pár milliárdot, mert a kampányt bonyolítók tragikusan rosszul dolgoztak. 

Természetesen tudjuk jól, soha egy kanyi vasat vissza nem adnak a közpénzből. Fáj arra gondolni, hány iskola, kórház újulhatott volna meg abból a pénzből, amit egy durván eredménytelen kampányra talicskáztak ki. És a kormányzat sikerről beszél, miközben ők maguk teszik idézőjelbe az egész rohadt népszavazást azzal, hogy az eredménytelenségtől függően megteszik azt, amit meg akartak tenni.

És eljön a népszavazás másnapja, és mindenki nagyon hülyének érezheti magát. Aki nemmel szavazott, az azért, mert láthatja, a sok pénzköltéstől, az aktivitásától függetlenül nem számít a voksa. A többiek meg azért, mert tehetlenül nézték, ahogy számolatlanul szórták a pénzt a haveri zsebekbe. Egy elemző már arról beszélt, hogy a felhatalmazásba bele kell számolni azokat is, akik el se mentek szavazni de "nyilván" a kvóta ellen vannak. Azaz megcsináltuk a világtörténelem legdrágább közvéleménykutatását... Most már mindenki láthatja, mit se számít az egész migránsozás, a döntések így is, úgy is megszületnek. És én sem megyek bele abba, mit gondolok a migránsügyről, mert ez a népszavazás nem erről szólt. Nem szólt semmiről, nem is nyerhetett valójában senki és semmi.

Ennek a szavazásnak egyetlen nyertese van: aki ezen az egészen jól keresett. A politikusokat ismerjük, ők minden helyzetben győztesnek mondták volna magukat, lám, most is talált minden párt fogódzót. Gratulálhatunk, mert valamennyi(!) párt úgy érzi, őket támogató eredmény született. Azt hiszem, csak ilyen szavazásokat kellene szervezni, ami mindenki boldoggá tesz a politikában.

Csak, ha lehet, legközelebb inkább csináljuk olcsóbban. Tudom, akkor nincs benne semmi biznic- de nem lehetnének szerényebbek egy kicsit, csak egy kicsit azok, akiknél a közpénz landol? Nem elég egy milliárd, tíz kell? Csakis szélsőséges uszítással, szélsőséges pénzszórással működhet ez az ország? Mert így, a népszavazás után egy nappal ez az ijesztő kép rajzolódik ki...

Tovább

Irány a Mars

Remélem nem nagyon hiszi el senki, hogy Elon Musk milliószámra viszi a telepeseket a vörös bolygóra.

Bombasztikus bejelentést tett a Tesla és a SpaceX főnöke: az elsősorban elektromos autóiról híres cég feje kísérletezik az űrhajózással is, és ennek kapcsán már azt is beharangozta Musk, hogy a Mars meghódítása nagyon is lehetséges, hamarosan sok-sok ember juthat el oda.

Ezekkel a nagy sztorikkal be lehet kerülni a lapokba a világ minden sarkán, csak épp ha mögé nézünk a nagy bejelentéseknek, akkor azért az ígéreten kívül kevés a konkrétum. Pár jól-rosszul sikerült rakétafellövés nagyon messze van attól, hogy biztonságban egy egész kolóniát telepíthessünk egy másik bolygóra. Rakétákat már a náci Németországban is indítottak, de ettől még a Holdra költöző Hitler legendája csak rémfilmekbe való mese. Iszonyú erőfeszítéssel pár ember végül tényleg eljutott a Holdra, ám azóta se került sor hasonlóra. És az, hogy elmentek oda, még nagyon nem jelentette azt, hogy állandóan oda is települt volna bárki.

A Mars-utazás természetesen mindenki fantáziáját megmozgatja. Én is szeretem a sci-fit, naná, hogy az űrutazás kérdése is izgat. Pech, hogy mérnökemberként azért nem nyalok be minden nagy dumát, amit valaki szép prezentációk kíséretében tol az ámuló újságírók előtt.

Azt hiszem, hogy ha valóban komolyan gondoljuk egy ilyen terv megvalósítását, akkor nem a témát csak ugató szenzációhajhász firkászokat kellene beavatni. Vannak azért az űrkutatásnak, rakétaépítésnek olyan szakértői, akik sokkal kompetensebbek lennének ebben. Gyanítom, az ő aggályaik halkabb lesz majd, és kevesebb lapban jelenik meg.

Ha úgysem lehet megvalósítani, akkor minek turnézzák vele körbe a lapokat, merülhet fel a kérdés? A válasz: a pénz. Természetesen a Tesla sokkal inkább divatos, mint amennyira nyereséges cég. Kell a felhajtás, mert manapság a befektetők jelentős része a trendi dolgokra ugrik, nem az értelmesre. Meglehet, ha feltalál valaki egy új, hatékony téglagyártási technológiát, több bevételre tehet szert az eladásaiból, mint a menő új technológiák, appok fejlesztői, és ezért neki nincs is szüksége ingyenpénzre. Az ún. startup világban viszont kell a külső tőke, hiszen az esetek többségében a nagy ötletről kiderül, hogy lufi- addig viszont mások pénzéből jó kis fizetést szakíthat magának az ötletgazda. 

A Theranos nevű biotechnológiai cég bukása is nagyszerű példa: a fiatal, egyetemet otthagyó csaj, aki egyszerre tüntette fel magát kutatási és üzleti géniusznak, körbe tudta turnézni minden menő üzleti lapot a nagy kamuval. Dollármilliárdokra értékelték a cégét- ma pedig egy kanyi vasat se ér az egész. És a papíron a piacot tökéletesen ismerő dörzsölt újságírók mind bevették a sztorit, és velük együtt sok-sok befektető is, akik gyorsan beszálltak pár millió dollárral, nehogy lemaradjanak a nagy üzletről.

Elon Musk célja sem más: nagyot ígérni, feltűnést kelteni, pénzt gyűjteni. Mondjuk ő okosabb, mert olyan középtávoli célt ígér, ami túl messze van ahhoz, hogy 1-2 hónap alatt megbukjon vele. A sajtó és a nagyközönség is lelkesedhet az álomról- miközben ha logikusan gondolkodunk, legalább egy, egyetlenegy embert juttasson el a Marsra a Tesla, és akkor beszélhetünk a milliókról. 

Persze minek bántsam: az egész világ így működik, rengetegen élnek ezzel a trükkel. Nem csak az üzleti életben, a politikában is. Aki elég ravasz, olyat ígér, amit nem lehet számon kérni tőle egy év múlva. Például 5 éven belül demokratizáljuk Afganisztánt. A fejlődés arra utal, hogy a hazai életszínvonal majd utol fogja érni az osztrákot. Ha kilépünk az EU-ból, tíz év alatt újból naggyá tesszük az országot. Addig pedig meg lehet élni az ígéreteknek köszönhetően, hiszen az ember választást nyer, pénzt keres tisztességes vagy esetleg illegális úton. Miért lenne rosszabb a Tesla, amiért ezzel az ócska átveréssel éri el a céljait? A mi hibánk, ha bevesszük ezt is, meg a többi átlátszó dumát is.

Persze lehet, hogy pont ilyen idealista, naiv tömegekre van szükség a Mars meghódításához. Szerintem már meg is lehet váltani a jegyet az űrhajókra szép pénz ellenében- csak éppen türelmesnek kell lenni, mert egy darabig még aligha kerül sor a nagy utazásra. De ha a pénz befolyik Muskhoz, biztos vagyok benne, a fő célt már elérte. A Mars-utazás csak másodlagos...

Tovább

Beárazott közérdek

A transzparens olimpiai pályázat adatait pénzért adná ki a szervezőcég, ennél sokkal nagyobb pofátlanságot nehéz elképzelni.

Magyarországon egyvalami nagyon-nagyon jó: az embert ritkán éri csalódás. A politikus hazudik, a közpénzt meg el akarják rejteni a kíváncsi szemek elől, hogy két példát említsek.

Szóval itt van az olimpiai pályázat, amiről azt mondják, rettentően jó nekünk, mert az olimpia jó. Az olimpia jó, értem?... Népszavazni nem is kell, mert hogy választott szervek döntöttek róla. Én ugyan Fürjes Balázsra soha, sehol nem szavaztam, de mindegy, meghajlok az érvek előtt. És persze, minek is kötözködni, ha minden adat nyilvános, láthatjuk, ki, mikor, hol és mire verte el a pénzeket.

És itt jön egy nagy "ha". Mert szemmel láthatóan már az előkészítési munkálatok költekezései esetében sem sietnek elmondani, mire költenek. Ízlelgessük: tízmilliárdos nagyságrendben mennek a pénzek már a pályázati szakaszban is. Egy kapavágást se tettünk, de dől a lé. Hogy kinek, az titkos. Naná, hogy titkos, a megvalósíthatósági tanulmány is az volt, egy szűkített összefoglaló alapján döntött úgy az általunk választott testület, olimpia kell Budapestre.

Vajon milyen lenne, ha építkezés előtt csak a tervek tíz százalékát láthatnánk? És ha mondjuk a végére a duplájára nőnének a költségek, nekünk tapsolni kellene hozná? És az milyen lenne, hogy ha minden számlát látni szeretnénk, azt mondaná kivitelező, úgy mondja el nekem, mire megy a pénzem, ha külön fizetek még ezért is?

Mert az olimpiai pályázatnál valami ilyesmi van. Amikor a sajtó adatot igényel, van képük pénzt kérni érte. Bíróságnak kell kimondani a nyilvánvalót: közpénz, közérdekű adat, tehát ingyen ki kell adni. Az idő meg persze megy. No meg a költekezés. Előkészítő tanulmányokra, jogi tanácsadásra. És persze PR-ra, kommunikációra. Pedig minek meggyőzni minket, ha népszavazás nincs, és a választott testületek nálunk sokkal okosabb tagjai már úgyis döntöttek? Ennél feleslegesebb kiadást el se tudok képzelni.

Nem is csodálom a titkolózást. Ám a szomorú nem az, hogy így költik a pénzt. És nem is az, hogy pofátlan módon kezelik az adatokat. A tragikus az, hogy miután kiderül ez-az, nem megy oda tünteni pár tízezer ember a szép bérelt irodaház elé, hogy menjen a francba mindenki, aki részt vesz ebben a pénzszórásban. Morog az ember egy kicsit, aztán elhallgat. Mert nagyot koppan. Mert tudjuk, itt mindent meg lehet tenni. Mert egy normális országban, miután a bíróság kimondja, nem árulhatod pénzért a közérdekű adatokat, a szervezet vezetője elnézést kér és lemond. Nálunk meg fizetésemelést kér a megnövekedett stressz miatt. És kap is.

Persze ez a felfogás tökéletesen illik a korrupt olimpiarendezési kavarásokhoz. Azt kell mondjam, tényleg Magyarország az ideális helyszíne az olimpiának, minden adott a lenyúláshoz kicsiben és nagyban, nemzeti és nemzetközi szinten. Azt hiszem, menthetetlenül Budapesté lesz a rendezési jog- nincs az a tolvaj NOB-tag, aki nem ismerné fel a hazánkban meglevő korrupciós potenciált.

Készüljünk fel tehát a legrosszabbra...

Tovább

Népsavazás

Azt hiszem, az egyik legkülönösebb népszavazás előtt állunk a magyar demokrácia történelmében.

A kötelező betelepítési kvótáról szóló népszavazás maga egy jogi nonszensz, nem igazán létező dolgokról mondhatunk olyan véleményt, amit a döntéshozónak nem kell figyelembe vennie. Sok szép dolog van a világon, amiről szavazhatnánk, például hogy fejezzék be a szíriai háborút, vagy ne szennyezzék a tengereket, és amik ugyanúgy csak egy óhajt fejeznének ki, mi pont a kvótát választottuk. Mert a haza üdve azt kívánja, hogy mondjuk nemet ezer nyomorult háborús menekültre. 

Szóval az alapkérdés is elég furcsa, mert persze, abban is van valami, az európai közösséget nem úgy képzeljük el, hogy a fejünk döntenek arról, márpedig egyes országoknak kit kell befogadni. Megjegyzem, nem arról van szó, hogy egyből luxusállampolgárságot kapnának, de akkor is. Aztán persze láthatjuk, kapnak magyar állampolgárságot csalással a határon túli magyarokra vonatkozó szabályok kijátszásával bűnözők. Meg kapnak ki tudja miféle alakok különleges státuszt államkötvény vásárlásával. Szóval hagyjuk ezt a dumát, "kivel akarunk együtt élni". Mert én special üzbég maffiatagokat sem szeretnék jobban itt tudni, mint afgán menekülteket.

És akkor ott van a mókás lebonyolítás, amiben ugye tiltják a külföldön dolgozó magyarok levélben szavazását, pompás érvekkel. Mert azzal manipulálni lehet! A határon túli magyarokéval nyilván nem, logikus, hiszen a tiszta erkölcsű Erdélyben elképzelhetetlen az ilyesmi, míg a piszkos londoni melósoknak más se jár az eszében, mint aljas módon befolyásolni a népszavazást. 

Az egész marháskodás szót se érdemelne, ha nem a kampány folyna a csapból is. Nem merek arra gondolni, mennyibe kerül nekünk, adófizetőknek az, hogy meggyőzzenek arról minket, amit elvileg magunk is tudunk. Órásiplakátok, hirdetések tévében, a weboldalakon, mindenhol. Pokolian unalmas ez a reklámáradat, de szemmel láthatóan a kormánynak a mi kontónkra semmi sem drága. Nem hogy ezer, de tízezer menekült királyi ellátásának árát szórják el erre az egészre, és mi meg vágjunk jó képet hozzá. 

Miközben nincs is valódi ellenkampány. Nem arról van szó, hogy meggyőzzük egymást bármiről. Nincs valódi választás, hiszen mi most nem döntünk semmiről, csak mondunk egy véleményt. Az igen választ csak afféle látszatkampánnyal támogatja valami törpepárt, de jó tudni, annak sem lenne jelentősége, ha az igenek győznének. Az ellenzék ezért teszetosza tétlenségben marad ki a kampányolásból.

Egyedül a Kétfarkú Kutya Párt aktív. Nem szívesen nevezném őket viccpártnak, mert azért kell ahhoz nagyon is józan ész, hogy az emberek önkéntes adományát gyűjtsék be, és abból indítsanak hatékony kampányt. Persze ők sem igent vagy nemet támogatnak, hanem azt próbálják megértetni, értelmetlen az egész népszavazás, ehhez illő módon nem is kell értelmes választ keresni.

A mi országunkban viszont nem azt éri kritika, aki az adófizetők megkérdezése nélkül szórja az ő milliárdjaikat, hanem azt, aki önkéntes adományt gyűjt és azt arra fordítja, amire kérte. Botrányos! Ha 13 centis kilátót építettek volna egy gangos bérház félemeletére belőle, még 100 millió forint EU-pénz bevonásával, akkor az teljesen vállalható lenne. Így viszont gyanút keltő ez az egész. Még el is akarnak számolni a pénzzel. Hát mi lenne így az országgal, ha minden párt elkezdené ezt a butaságot!

Nekünk őszinte, tiszta népsavazás kell, hülyítés milliárdokért, ostoba kérdésekkel, nehogy még véletlenül elkezdjünk komoly dolgokról beszélni, komoly témákban számon kérni bárkit is. Tökéletes jellemzője az egésznek, hogy a kétfarkúak miatt lesz normális beszédtéma a kvótaszavazás, nem a csapból is ömlő kormánykampány okán. Mivel a kérdésben nem dönthetünk, a népszavazás leginkább arra jó, hogy a kormánynak üzenjünk. És a legszebb az egészben az, hogy ehhez nem kell mást tenni, mint a népszavazás napján elkerülni a szavazófülkéket, kirándulni, olvasgatni, tévét nézni. A  móka aztán majd beindul este, a magyarázkodással, ha kellően sokan cselekednek úgy, hogy nem tesznek semmit...

Tovább

Újra az iskolapadban

Különös, ahogy évről évre politikai kérdés lesz a beiskoláztatásból. Az is furcsa, hogy az iskola megítélése milyen széles skálán mozog itthon és a nagyvilágban. Pedig tulajdonképpen a szervezett tanítás az egyik legnagyobb vívmánya (lehetne) az emberiségnek.

Az állatvilágban is létezik olyan folyamat, aminek során a fiatal egyedek ellesnek dolgokat az idősebbektől, tanulnak. A mi iskolánk viszont elvileg ennél sokkal többet akar, mert egészen magas szintű és elvont tudást is ad. Életünk egyik legfontosabb része, hiszen ha valaki egyetemet is végez, majdnem élete negyedét(!) tölti tanulással. Ez elvileg rettentően hosszú idő, de hozzá kell tenni, azért kell ilyen sokat iskolapadban ülni, mert az emberiség által felhalmozott tudásanyag is óriási. A sok évnyi tanulással még mindig csak egy szeletbe lehet bepillantást kapni, így aztán hiába lesz valaki orvos vagy mérnök, a filozófiáról alig tanult.

Tudom és értem az aggályokat, hogy a gyerekeket szinte kizsigerelik az egyre többet és többet követelő iskolák. Ám képzeljük el a világot, ahol nincs ilyen iskola! Ahol mások felfedezéseit nem összegzik és nem adják át, és minden száz évben újra fel kell találni a kereket valakinek, ami után az feledésbe merül, és megáll a fejlődés. Amíg minden nap szaporodnak ismereteink, addig megállíthatatlannnak látszik a folyamat, egyre többet kell(ene) megtanulni a diákoknak.

A kérdés szerintem inkább az, mi is történjen az iskolában. A különféle alternatív iskolák térhódítása jelzi, hogy van egyfajta bizalmatlanság az oktatási intézmények iránt. Nem állítom, hogy indokolatlanul, mert én is vissza tudok idézni nem egy kellemetlen élményt az iskolás éveimből. Azzal a megjegyzéssel persze, hogy a rossz és a jó élmények egyvelege tett azzá, aki vagyok, és míg a jó dolgokból tanultam, esetleg példaként szolgálnak a számomra, a rossz élmények viszont megerősítettek.

Értelmetlen burokban felnevelni valakit, hiszen amikor önállóvá válik az ember, az élet minden területén szembe kell majd néznie jóval és rosszal egyaránt. A vattába csomagolt gyerek vajon milyen felnőtt lesz? És eleve, miért gondoljuk a gyerekről, akit büszkén emlegetünk, mert ügyes, életrevaló, eszes, hogy az iskolában egy szemvillanás alatt tönkremegy az élete, ha csúnyán néz rá valaki? Ahogy az iskola nem old meg mindent a család helyett, nem tanít meg mindenre, és nem nevel embert a gyerekből, ugyanúgy csak annak teheti tönkre az egész életét, akire otthon nem figyelnek. Lehetnek rossz tanárok, lehet rossz a közösség, de aki a gyerekével valóban foglalkozik otthon, az ezt észreveszi, és lép, akár új iskola választásával.

Hinni lehet abban, hogy a gyereket ért egy-egy rossz élmény végzetes, és örökre emberi roncs lesz belőle, de miért ne inkább abban higgyünk, hogy az az ifjú ember képes tanulni, fejlődni, erősödni minden tapasztalatból? Irigylem azt, aki úgy él le 20-50-80 évet, hogy soha semmilyen problémája nincs, de gyanítom, nagyon elhanyagolható kisebbségről van szó.

Az iskola nem csak úgy készít fel az életre, hogy rettentő sok tudást igyekszik belegyömöszölni az ember fejébe, de tanulunk barátságról, ellenségeskedésről, hatalomról, önmegvalósításról is. Izgalmas évek azok, amikor felnövünk, és a gyerekközösségből kamaszkori lázadásokon át eljutunk a komoly egyetemista szerelmekig. Nem kell elvenni a világ és önmaga felfedezésének élményét a gyerektől, legyenek meg a harcok, a sikerek és a felhőtlen pillanatok is az iskolában. Milyen felnőtt lesz abból, akinek a válláról folyamatosan mindig minden felelősséget levesznek, aki soha nem hibás, aki helyett mindig más dönt, akinek soha nem kell semmiért megküzdeni, mert anyuka beszalad rögvest az iskolába?

A szülők természetesen kiigazíthatják azt, amit az iskolában elrontanak. Amikor kétségbeesetten próbálnak iskolaválasztás idején "tökéletes" döntést hozni, teljesen tévúton járnak: nem ezen az egy dolgon múlik az, milyen ember lesz a gyerekből. Meglehet, az elit iskola is lehet embertelen légkörű, kerülhetnek oda új, nem szimpatikus tanárok, és egy kicsi, külvárosi iskola is elindíthat valakit egy komolyabb karrier felé. Tehát az iskolaválasztással csak annak van vége a gyerekkel való törődésnek, aki mindent a tanárokra bízna, és maga nem akar foglalkozni túl sokat a kicsikkel. Ilyen emberből pedig remélhetően nincs sok.

Az iskola nem ellenség, a tanulás sem az- sőt, ezek nagyon mélyen emberi dolgok. Emberi az aggódás is, az, ahogy egy szülő törődik a gyermeke jövőjével, de egyrészt neki is meg kell bíznia magában, hinnie kell, hogy tényleg a gyerek érdekét tartja szem előtt, és képesnek kell lennie arra, hogy beavatkozzon, ha arra valóban szükség van. Ám arra is legyen képes, hogy hagyja a gyereket a saját életét élni már az iskolában is. Hosszabb távon minden bizonnyal még büszkébb is lesz rá, ha a gyerek magától jön arra, érdemes tanulnia, milyen társasághoz jó tartoznia, a konfliktusait hogyan kell kezelnie- értelmes, felelős, gondolkodó ember lesz belőle.

Tovább

Butaságok áradata

Tudom, hogy ezt az írást századannyian sem fogják megosztani, mint a bölcselkedő, nyáltól csöpögős lélekmasszázst, de ez nem számít. Ha csak egyvalaki töprengeni kezd, megérte. Sőt, ha senki, akkor is; én érzem úgy, nekem is szólni kell a hülyítés ellen.

Ezrek osztják meg A párkapcsolatok csendes gyilkosa című írást (elolvasható például itt), és bizonyára úgy érzik, valami fontosat mutattak meg a világnak, illetve jobb sorsra érdemes ismerőseiknek. Hát, tévednek, méghozzá jó nagyot.

bukás

Kezdjük azzal, hogy a kapcsolatok folyamatos változásban vannak, ahogy azok az emberek is, akik benne élnek. Nincs egy kiemelt ok arra, amiért azok tönkremennek, és az sem biztos, hogy egyetlen ok áll a háttérben. Előrángatni azokat a bizonyos elvárásokat, mint a boldog szerelmeket alattomosan aláaknázó dolgokat több, mint erőltetett.

De lépjünk tovább ezen az apróságon! A probléma eleve ott kezdődik, hogy a kapcsolat elvárásokkal születik meg. Aki szerint a cikk messzemenően igaz, amellé odateszem az első járókelőt az utcán és azt mondom: nesze, szeresd feltétel nélkül! Ja, hogy te nem egy 70 éves cipészt képzeltél el magad mellé? Nehéz boldognak lenni, ha elvárásaid vannak... 

Van Ugandában egy kis falu, a fővárostól jó messze. Ott él egy idősebb kecskepásztor, igazság szerint nem túl okos ember, és valljuk be, néha még a feleségével is durva. Na ennek a fickónak van három fia. A középsőt úgy hívják, hogy Emunde, 173 centi magas, vékony. Az általános iskolát kijárta, de maradt a faluban, és már van három marhája is. Képzeljük magunk elé ezt a most 21 éves fiatalembert. Na vele szemben nincs elvárásom. Nyilván neked sincs. De azzal szemben se legyen, akivel együtt élek, jóban és rosszban, akivel közös gyerekeink vannak, akikkel ágyba bújok? Semmi? 

Ezt nem feltétel nélkül szeretetnek hívják, hanem közönynek. Mindegy milyen vagy, jó úgy nekem. Ha megcsalsz, ha megversz, ha hetekig nem jössz haza, ha elvered pénzt, mindegy? Hát szerintem ez legalább annyi kapcsolatot öl meg, mint az elvárások. Amikor nem törődünk azzal, hogy mit csinálsz, merre tartasz, hogy lehetsz jobb ember, akkor mivel törődünk? A cikk nagy hazugsága az, hogy az elvárások nélküli szeretetet egy egyébként szuper pár oldalán vizionálja. Ja, úgy könnyű feltétel nélkül imádni a másikat, ha az egyszerre szexisten, dúsgazdag és mélyérzésű!

bukás

Az is nehezen megfogható, amikor arról ír a kedves szerző, milyen hibás felfogás az, hogy valakit totálisan meg akarunk változatni. Az is, de nem azért, amiért ő írja. Hanem azért, mert tulajdonképpen miért is kötöttünk ki mellette? Választunk egy nagy társadalmi életet élő, pörgős, aktív embert, de nekünk tulajdonképpen otthonülő könyvmoly kell, tehát nekiesünk, hátha összejön a nagy átalakítás? Miért nem keresünk olyat, aki tényleg illik hozzánk, meg az elképzeléseinkhez? Aki elkezdi totálisan átformálni a másik embert, nem az elvárásaival teszi tönkre az életét, hanem azért mert hülyén választott és ezt nem ismeri fel rögvest.

És elérkezünk a gyönyörű példához, a méltóságteljesen hömpölygő, misztikus folyóhoz, amit olyannyira feltétel nélkül szeret a szerző (gondolom, nem kell tartania árvíztől ott ahol lakik). Fantasztikus felfogás, és nyilván tökéletesen illik a párkapcsolatokhoz is. Már csak egy kérdésem van: és ugye ehhez a folyóhoz fogsz feleségül menni?

Mert ha nem, és alapvetően a folyó léte vagy nem léte számodra lényegtelen, szemben azzal, merre kóborol életed párja, akkor kissé félrevezető a hasonlat. A szép folyótól nincs mit elvárnod, nem kötötted hozzá az életed, ha kiszáradna, elterelnék, elszennyeződne, te akkor is lehetnél boldog. Bosszantó amiért változik, na de ez van. Az a másik ember, aki mellett nap mint nap ébredsz, aki sok örömöt, néha bánatot okoz, na az ő léte vagy nemléte viszont baromira nem mindegy. Aki viszont úgy érzi, a folyóhoz való viszony kifejezi az érzéseit, annak sok sikert kívánok a párkereséshez: számára pont ugyanaz, ha egy elő ember vagy Brad Pitt fotója a társa. Elvárások nélkül.

A legszomorúbb az, hogy tízből kilencszer a félrecsúszott életű, bukott párkapcsolatok sorával "büszkélkedő" emberek osztanak meg ilyen butaságokat. És már meg is kaptuk a választ, miért buktak bele együttélésbe, házasságba: mert hajlamosak ilyesmit elhinni, komolyan venni. A megosztással nem azt mutatják meg a világnak, mi lenne a helyes út a boldogsághoz, hanem azt, hogy a fejüket elsősorban nem gondolkodásra használják. 

Nem hogy a párunkkal, saját magunkkal szemben is legyenek elvárásaink! Ne hagyjuk, hogy az orrunknál fogva vezessen egy közhelygyűjtemény, legyen már bennünk annyi, hogy felismerjük mi az, ami nem más, mint kattintásvadász léleksimogató az elcseszett magánéletű, szabadidejükben neten lógó emberek számára.

Tovább

Tényleg halszagú ország

A bénácska szövegű tucatslágertől sem dobbant meg jobban '56-os hőseinkre emlékező szívem, de ahogy a történet folytatódott, végképp röhejessé tette a dalt.

Ugyebár itt van ez az 1956-os emlékév, a kormányok szeretik az ilyen szép kerek évfordulókat. Egyébként simán össze is lehetne kapcsolni a kampányokat, a bevándorlásról szóló népszavazásét, és a forradalom bukása utáni kivándorlásét. Megszólalhatna például Andy Vajna is, hiszen ő migránsként került az Egyesült Államokba, igazán hiteles lenne ebben a kampányban.

Na de félre a tréfával, a migrációval és 1956-tal nem viccelődünk! Van jó és rossz be- (meg ki-) vándorlás, és addig jó nekünk, amíg valaki más mondja meg, melyik melyik. Nekünk magunktól ez úgysem menne.

Fogódzkodót nyújtanak nekünk az olyan lelkesítő dalok, mint a Desmond Child által jegyzett kitűnő nóta. Szegény nyilván nem annyira profi magyarból, hogy megérezte volna, a "Magyarország halld szavunk" simán Magyarország halszagúnak tűnik, de hát ezért volt mellette néhány profi, gondolnám én. Persze csak gondolnám, mert a tucatnyi hazai sztárelőadó és személyesen Schmidt Mária nem korrigálta ezt az apró bakit, ami miatt a fél ország a dalon, meg persze a megemlékezésen röhög.

Kabaréba akkor ment át a helyzet, amikor az is kiderült, Child egy nagyjából évtizede íródott, egyetemi sportcsapatok tiszteletére született dalt dolgozott át. Puff, remek. Legközelebb mi jön majd? Az azeri elnök 60. szülinapjára szerzett szimfóniát vesszük meg 48-as indulónak? 

És így indul a megemlékezés, amire 13 milliárd forintot szánnak. Hát megmondom a frankót: én ezekre az alakokra 13 forintot se bíznék. Inkább égessék el azt a pénzt, mint hogy égetik az egész országot. Nem tudom szavakba önteni azt a mély megvetést, amit ezek iránt az emberek iránt érzek. Akik természetesen a klipre is odatolakodnak, mert hogy nekik köszönhető mindez, feléjük száll a boldog haza hálája.

Na meg a fantasztikus előadók: kívánom, sose legyen komolyabb, emlékezetesebb dal az életükben, mint a Halszagú Magyarország. (Röhej, de némelyiküknek tényleg az életben nem volt nagyobb hullámokat verő dala és esélyes hogy nem is lesz.) Semmire nem tartom azokat az embereket, akik ehhez a méltatlan produkcióhoz a nevüket adták, tűnjön el az összes a süllyesztőben, felsorolni sem tartom érdekesnek őket.

Ez a dal nem a múltról szól, semmi köze 1956-hoz, a megemlékezéshez, méltatlan együtt emlegetni a forradalommal, a hősökkel. Ez nagyon is a mai Magyarország dala. Tessék így hallgatni, nevetni, sírni vagy felháborodni- de ebben élünk itt és most. Én kérek elnézést.

Tovább

Turisták tömött pénztárcával

Olyan kis aranyosak a szakértők akik arról beszélnek, a "minőségi", sokat költő turistákat kellene Budapestre vonzani.

Az a remek a mai világban, hogy mindenhez szakértőre van szükség. Például van körülbelül pár tucatnyi idegenforgalmi ügynökség, hivatal, központ és hasonlók, aminek az élén mind-mind szakértők állnak, és persze beosztottjaik is szakértik a turizmust. És vannak a témához szakértő egyetemi oktatót, idegenforgalmi közgazdászok, újságírók. Lehet statisztikákat készíteni és elemezni- én megírom, te értelmezed, aztán meg majd fordítva. A lényeg, hogy mindenkinek jusson fontosnak tűnő feladat, ami távolról, hunyorogva nézve komoly munkavégzésnek látszik.

Miközben veregetik a vállukat az idegenforgalmi szakmában dolgozók, milyen parádés számokat produkál Budapest, arról kevesen beszélnek, hogy egyszerűen csak szerencsés trend felfelé ívelő szakaszában vagyunk. Emlékszünk a kesergésre, mi lesz velünk a Malév nélkül? Nos, az ezek helyére benyomuló fapadosoknak köszönhetően soha nem látott emelkedés következett be a beutazásban. És nyugodtan mondhatjuk, akkortájt ezt nem minden szakértő látta előre.

Világtrend, hogy az elérhető áruvá lett utazás tömegeket mozgat meg. De hogy ezek milyen tömegek, azt mind sejtjük, mert jellemzően mi is közéjük tartozunk: olcsón vadásszuk a repjegyet, olcsó szállást keresünk, visszafogjuk a költségeinket, mert úgy érezzük, nem a pénzért megvehető élményektől lesz örök emlék az utazás.

Bevallom, nem esik jól, amikor egy idegenforgalmi szakember minőségi turizmust emleget, meg jobban költő utazók tömegeit vizionálja. Hahó, tessék már ránézni a Facebookra, melyik csoportok futnak jobban: a luxusutazás exluzív szolgáltatásokkal vagy a járd körbe a világot fillérekből téma körül csoportosulók?

Igen, arra vágyunk, hogy pár ezer forintért repüljünk Európán belül és nem kell a drága szállás- nem feltétlenül spórolásból, hanem egyszerűen azért, mert nem a hotelben akarok ülni, hanem jövök és megyek, megnézek mindent ami érdekes. Szóval én pontosan ugyanolyan minőségi turista vagyok, mert érdekelnek adott hely látványosságai, múzeumai, éttermei. Vagy a street food. Miközben egyszer verjük magunkat, mert fejlődik a jó és elérhető árú étkeztetés, szidjuk azt, aki nem csillagos éttermekben költi a kis pénzét? 

Üzenem a szakértőknek, hogy egy bristoli, bostoni vagy hongkongi fiatal nem a magyar idegenforgalmi hivatalok által vizionált minőségi konferencia- és koncertturizmus okán kel útra jó messziről, hogy Budapesten töltsön pár napot. Azért jön, mert talál egy olcsó repjegyet és akkor már miért ne. A feladat az, hogy itt jól érezze magát, jöjjön máskor is, hozza a barátait.

Ha a trend az, hogy olcsón akarnak élményt szerezni, akkor legyenek elérhető árú, mégis izgalmas látványosságok a városban. Ami pedig nem a belváros szívében van, azt érhessék el tömegközlekedéssel. Erősíteni kell a turistáknak szánt infrastruktúrát, oda kell figyelni rá hogy ne legyenek csaló taxisok, bunkó ellenőrök, túlszámlázó éttermek. Ezek ugyanis nem csak a kispénzű, de a "minőségi" turistákat is végtelenül fel tudják bosszantani. Nálunk ehhez képest sikerült a világszerte trendi Ubert kiszorítani, miközben mindenki retteg a lehúzós sárga taxiktól. Nem az Uber mellett kampányolok, épp arról beszélek, tragikus, hogy az a cég lett a tisztességes utaztatás szinonimája, miközben a taxisok megítélése a béka feneke alatt van. Nem igaz, hogy ilyen dolgokkal nem lehet mit csinálni.

Szóval szervezhetnek ide bármilyen csúcskultúr programot, amíg ilyen alapvető szolgáltatásokkal is bajban vagyunk, ugyan ne várjuk a csodát. Pech, hogy egy sztárzenész egy évben egy este lép fel, míg hiéna taxisok minden nap, minden órában lesnek a minőségi, pénzzel tömött bukszájú utazókra. Miért nincs normális közlekedés a reptérről a városba, teszem fel a kérdést? Biztosan konferenciaturizmusról kell álmodozni, miközben ilyen ügyekben nem sikerült előrelépni 20 éve? 

Úgy látszik, ehhez nem kell szakértelem. Nem lehet hozzá új statisztikákat gyártani, azokat elemezni, hiszen mindenki pontosan tisztában van vele az egyszeri fapados utazótól a miniszterig, hogy a szituáció gáz. Na, ha ezt nem tudjuk megoldani, inkább vázoljunk fel nagyívű kulturális koncepciókat, elvtársak! Álmodozni olcsó, könnyű, be lehet vele kerülni a sajtóba. Az meg kit zavar, hogy odalentről, a "nem minőségi" turisták szintjéről mindebből semmi nem látszik... Persze aki fenn ücsörög, azt nem érdekli, hiszen nem az számít, hogy a tömegek lássák munkavégzésnek a látszattevékenységet, a lényeg az, hogy odafentről tűnjön annak.

Tovább

Népszavazási öngól

Lehet, hogy hiba ragaszkodni a külföldi magyarok szavazásának megnehezítéséhez?

Az orsszággyűlési választáson elég sokaknál kiverte a biztosítékot az, hogy a külföldön élő és dolgozó magyaroknak el kellett zarándokolni a külképviseletekre a szavazáshoz, míg a határon magyarok levélben voksolhattak. Az Alkotmánybíróság furcsa indoklással hagyta helyben ezt az igazságtalan megoldást, és most úgy fest, ugyanez a felállás az idén is, a kvótás népszavazáson.

Csak épp ezt a szavazást egészen más szempontból kell értékelni. A kormány irdatlan pénzekből teledobálja reklámokkal az országot, és nyilván az lenne a cél, hogy ne csak a kormány mellett voksoljanak, de sokan el is menjenek szavazni. A kormány ellen tiltakozók többsége egyszerűen távol marad, és ha elegen lesznek, nem éri el az 50 százalékot a szavazók aránya, olyan, mintha mi se történt volna. Sok hűhó (és milliárd) semmiért. Politikailag akkor is kudarc, ha a szavazók jelentős része a betelepítés ellen (vagy nem is tudom mi ellen) szavaz, mert olyan nincs, hogy érvénytelen de mégis érvényes népszavazás.

Mivel várhatóan azon emberek, akiket lázba hoz ez az értelmetlen kvótanépszavazás, inkább a kormányt támogatják, akár az ellentétes voksok is jól jönnének, ha azokkal lenne meg a szükséges részvétel. Azaz a londoni magyarok szavazását, ha a kormánynak lenne esze, nem nehezítené. hanem segítené, mert jól jönnének még a nem szavazatok is a végelszámolásnál. Így viszont ki fogja feláldozni a szabadidejét, hogy egy súlytalan népszavazás kedvéért utazzon, sorba álljon? 

Nyilván azért nem merik most hirtelen számukra is lehetővé tenni a levelezős szavazást, mert ezzel furcsa precedenst teremtenének: a külföldön élők szavazatai csak akkor számítanak, ha az a kormány érdekeit segítik, egyébként meg menjenek mosogatni és küldjék haza a pénzt. Ettől függetlenül nem tartom kizártnak, ha a kormányzati agytrösztben már maguk is belátták volna, bizony nem olyan tuti, hogy az ország fele elmegy erre a szavazásra. 

Mert nyilván van egy réteg, aminek tökmindegy, mindent megszavaz amire az általa nagy vezetőként tisztelt politikus biztatja. Viszont akinek van esze és látja, hogy semmiféle igazi súlya a voksolásnak nincs, az nem akar se igent, se nemet mondani, mert csak az idejét pazarolja. A kormánnyal szemben álló nem kevés ember pedig rájöhetett arra, hogy azzal csap oda, ha nem szavaz. 

Szóval a népszavazás tétje az én szememben nem az, hogy mi lesz a vége- ha érvényes, ha nem, ha egyik válasz nagy fölénnyel győz, ha nem, európai politikai értelemben semmiféle jelentősége nincs. A kérdés az, hogy a kormány még tovább megy-e azon az úton, hogy saját kis érdekeit nézve tovább alakítgatja a demokrácia gumiszabályait, amikor éppen az tűnik hasznosnak, az érvényességi küszöb megváltoztatásával, azok figyelmen kívül hagyásával, speciálisan erre a voksolásra érvényes szavazási móddal? Ha igen, akkor annak van üzenetértéke, és nem Brüsszel, hanem éppen a magyarok számára...

Tovább

Éljenek a hitelek!

Biztosan annyira jó az nekünk, hogy a lakosság megint egyre jobban eladósodik?

A gazdasági rovatok szemmel látható elégedettséggel tették közzé, hogy emelkedik a magyar lakosság hitelfelvételi kedve. És nem csak lakásra kell a pénz, fogyasztási hitelből is laza 150 milliárd kellett az istenadta népnek az év első hat hónapjában. Ízlelgessük ezt a számot: ha egymillió hitelfelvevőről beszélünk, fejenként 150 ezer forint kellett nekik új tévé, autó, utazás és hasonlók megvásárlásához.

Lehet, hogy csak én futok bele a Facebookon a hitelcsapdás megosztásokba, de én aztán bőven látok elkeseredett embereket, egymást perelésre biztatókat, no meg mindenhonnan ömlik az "oszd meg te is, hogy mindenki lássa, a bankok átvertek mindenkit!!!!" cikkek sora.

Ezzel az egész devizahitelesdivel kapcsolatosan elvileg azért nem szerencsés megszólalnom, mert  nem vagyok érintett. Igen, mázli az, hogy nem voltam rászorulva, az viszont inkább csak józan megfontolás volt, hogy nem vettem fel hitelt olyasmire, ami nem volt elengedhetetlenül szükséges. Régebbi autó, régebbi tévé is megfelelt, utazásból meg olyan, amire futja. A hitelcsapdába keveredett emberek egy nagyon is mérhető része tényleg hülyeségekre kért pénzt a bankból, például nagy lagzikra, és még le sem járt a törlesztés amikorra el is váltak.

Szóval én speciel nem csapkodom a fenekemet örömömben a földhöz, amiért egyre növekszik a lakosság eladósodottsága. Tudom, elemzői szemüvegen át nézve ez egy plusz forrás a gazdasági növekedéshez, csak az a baj, ettől a szemüvegtől mindenki rövidlátó lesz. A devizahitelezés felfutását is ünnepelték, de hogy hány éven át tartó visszaesés lett a következmény, mennyi gazdasági szereplőnek lett belőle hosszú távon, és mibe került nekünk adófizetőknek a hitelesek gondjainak megoldása, azt valahogy senki nem látta előre.

Ezért aztán én roppant módon örülnék annak, ha most kivételesen valaki azt is elkezdené megtippelni, mi lehet abból, ha ismét elkezdenének bedőlni autó-, lakás-, lapostévé-hitelek. Hogy nem jutunk-e el oda, hogy a forintalapú hitelekkel sem boldogul a lakosság egy jelentős része. És hogy végül nem kerül-e többe a leves, mint a hús.

Persze kit érdekelnek a gazdasági elemzők: őket soha, senki nem kéri számon. Te se mehetsz oda hozzájuk, hogy fellendülést ígértél, most meg segíts be a törlesztő fizetésébe. Te írtad alá a papírt, te vállaltad a kockázatot. Szóval mielőtt gyorsan felvennél egy kis pénzt, ugyan tipródj már ezen a döntésen pár napot. Hidd el, a mai fogyasztásorientált világban nyugodtan ki lehet várni, két hét múlva lesz még jobb ajánlat is. 

Én csak attól akarlak megkímélni, hogy nemsokára te is dühös szemétbankos posztokat megosztó, adósságspirálban vergődő vesztes légy, miközben esetleg pont jól meglennél a hitel nélkül. Nekem alapvetően mindegy, kinek csúszik félre az élete, mert nekem most sincs hitelfelvételhez kedvem, mint ahogy régebben sem volt. Neked viszont nagyon is számít.

A nagy kérdés az, hogy valóban előrelépést szolgál-e az új hitel, vagy csak egy pillanatnyi vágy beteljesülését. Mert az aztán gyorsan feledésbe merül, a gyerekednek nem hagyhatsz örökül pár hétnyi foci EB-nézési élményt, amivel az új óriástévéd ajándokozott meg. A hitelekre viszont még évek múlva is emlékezni fog mindenki a családból- ha más nem, majd a végrehajtó emlékeztet arra a napra, amikor aláírtad a papírokat...

Tovább

Nem a világnézeti semlegesség öl

Böjte Csabának is sikerült roppant bölcset megnyilatkoznia a felháborító terrortámadások kapcsán, de jobb lett volna, ha hallgat.

Én nem tudom, tényleg ő kezeli-e az oldalát, amin ez jelent meg a pap lefejezése után: "A világnézetileg semleges oktatás megbukott.... Nincsenek légüres terek, lám ahol nincs igaz hit, ott pillanatok alatt megjelenik egy olyan eszmerendszer, mely fegyvert ad az ember kezébe!! Én az érték orientált oktatásban hiszek!! "

Tisztelem azt, amit tesz, de ettől még nyugodtan ízekre lehet szedni a butaságokat. Kezdjük például azzal, hogy számára nyilván az igaz hit a kereszténység, ami mellesleg ugyanúgy számos alkalommal adott fegyvert emberek kezébe. Keresztes hadjárat mészárlásokkal, vallásháborúk, kegyetlen eretneküldözés, és mindezt Jézus Krisztus és Isten nevében. Szóval nem biztos, hogy pont erre lenne manapság szükség.

Mellesleg ha megnézzük, hol van manapság a legtöbb keményvonalas keresztény, akkor azt látjuk, élmezőnyben vannak olyan országok, mint Kolumbia, Mexikó és Salvador. És merrefelé van a legtöbb bűncselekmény, gyilkosság? Bingó... De kétségtelen, hogy a lemészárolt emberek szép keresztény temetést kapnak.

Vagy fordítsunk egyet a dolgon! Merrefelé nincs világnézetileg semleges oktatás, hol része a vallás az iskolázásnak? Csak nem az arab országokban?... És ugyebár onnan jönnek mostanában a terroristák. Ez a Franciaországban felnőtt fiatalember is a mecsetből kapta a szellemi muníciót- mint ahogy voltak bigott keresztény terroristák is.

Szóval mi a logika Böjte Csaba írásában? Tiszteletlenség azt mondani, hogy rövidségéhez képest bravúrosan zavaros? Pont az a jó az európai világnézetben, hogy vitathatjuk kell más nézeteit, és megpróbálhat meggyőzni arról, az igaz hitű oktatás (vajon a katolikus, a református, a mormon, netán a muzulmán a rendben levő?) vezet ki minket a káoszból, de egyelőre szerintem nem ezt mutatja a világ jelenlegi képe.

Látni kell azt, hogy a nagy port felverő ügyekben sokan érzik úgy, kötelességük megszólalni. De akire odafigyelnek, netán tisztelnek, nem árt, ha meggondolja, mit tesz közzé a saját neve alatt, mert esetleg égés lesz a vége. Amiért meg nagy-nagy kár lenne, mert a valóban értékes munkájának megítélésére is kihat.

Tovább

Best of Putyin & Trump

Vajon miért jó az, hogy páran megkérdőjelezhető személyiségű emberek talpát nyalják?

Tényleg furcsa gondolatok kavarognak pár bölcs ember fejében. Érdekes módon ér össze a magyarok különlegességéről szóló sok zavaros marhaság a feltétel nélküli oroszbarátsággal. Általában olyan ismerőseim osztották meg a "NASA szerint a Pilis a Föld szívcsakrája!!!" cikkeket, akik után feldobták a "Mit mond a nyugat, ha Putyin két hét alatt elsöpri az Iszlám államot?" feliratú képet.

Igaz, utóbbi kép népszerűsége csúcsán nagyjából egy éve lehetett, és persze Putyin nem zúzta szét a terroristák szervezetét pár nap alatt. Hogy mit csináltak pontosan az oroszok, nem is nagyon lehet tudni, de sokkal békésebb hely nem lett Szíria attól, hogy felbukkantak arrafelé a vadászgépeik.

Mindegy is; én egyszerűen csak azt nem értem, mi a fenéért kell nekünk az oroszok fenekébe bújni? Mi az oka ennek a hihetetlen nagy cimboraságnak? Annyi sok szépet és jót köszönhettünk az oroszoknak (majd a szovjeteknek)? Mi az a kapocs, ami minket velük kötne össze?

Nem megyek bele összeesküvéselméletekbe, azt sem veszem be, amikor minden rosszért az oroszokat indokolja valaki, de tény ami tény, Putyint elsősorban a saját érdekei motiválják. Bármi, amit a magyarok irányába tesz, az pillanatnyi stratégiai célokkal indokolható és kész. Nem kell őt imádni, isteníteni, nincs miért. Oroszország azért nem valami mesés hely, és hogy mennyire könnyű még egy ekkora országnak is bajba kerülnie, azt jelzi az olajár miatti gazdasági veszteség. Szóval nem értem, amikor a legócskább összekeesküvés-elméletekre és ködös áltörténelmi tényekre vevő hülyék mellett mértékadó elemzők is megváltóként tekintenek Putyinra.

És most itt van ez a Trump. Jobboldali lapban láttam, hogy mennyire ujjonganak, amiért Trump egy felmérés szerint már népszerűbb mint Hillary Clinton. Még mielőtt bárki azzal vádolna, hogy imádom Mrs. Clintont, hát erről a legcsekélyebb mértékben sincs szó. 

De hogy Trump sem egyszerű eset, kár lenne tagadni. Egy magára valamit is adó, intelligens ember aligha tapsol-táncol, amikor egy hozzá hasonló figurának van esélye a Fehér Házba kerülni. Maga a rövidlátás, amikor egy-egy, a mi véleményünkkel némileg egyező kijelentése miatt szimpatikusnak kiáltanak ki valakit. Hitler autópályákat épített, ez nekünk is tetszik, akkor Hitler számunkra elfogadható?!? Na ne már, vegyük ennél komolyabban magunkat...

Az. hogy egy hülye hülye is marad, és minden területen hülyeségeket szajkóz, nem meglepő. Ám értelmes emberek is megmaradnak azon a szinten, hogy pár, a választási kampányban tett kijelentés (tudjuk, mennyit érnek azok, és azt is sejtjük, mennyit érnek Trump szájából) után hűségesküt fogadnak. Nyilván az ún. véleményformálókat is pillanatnyi érdekek vezérlik, igazodni akarnak kenyéradóik ideológiai vonalához, de tényleg nincs semmilyen határa a szervilizmusnak?

A kérdés költői: nincs, természetesen. Csak akkor lesznek bajban, ha Trump és Putyin összekülönbözik valamin, mert akkor nagyon kell figyelni, kinek a csahos kutyájaként kell valaki dicsőíteni illetve szidni. Na mondjuk ezért a dilemmáért kicsit sem fogom őket sajnálni- megérdemlik.

Tovább

A megszentelt balta

Nem tudom, miféle vallás az, aminek a nevében baltával és késsel kell ártatlan vadidegenekre támadni- már ha vallás ez egyáltalán.

Túlzás lenne azt mondani, hogy nagyon járatos vagyok az iszlámban, de szeretném hinni, hogy ilyesmire nem biztatnak benne. Mint ahogy a Bibliában sem sok esik kereszteshadjáratról, mészárlásokról, mégis megtörtént. Szóval jó lenne bízni abban, hogy a vallás nagy általánosságban inkább a jóhoz ad iránymutatást.

Ám amellett mégiscsak nehéz elmenni, hogy a terroristák az ún. Iszlám Államot éltetik. Jól ismertek az efféle gyilkosok Allah Akbar csatakiáltásai. Úgy látszik csak sikerül olyan magyarázatokat gyártani a valláshoz, ami pár őrültet meggyőz arról, csak akkor tesznek Istennek tetsző dolgot, ha fegyvert ragadnak.

Furcsak felfogás; és elég meglepő lenne, ha a túlvilágon pont ezeket az őrülteket és elmeháborodottakat fogadná szeretettel Allah. Ha igen, akkor gratulálhatunk neki, amiért ilyen remekül választja meg a baráti társaságát...

Mindez azonban részletkérdés, mert a valláshoz igazán nincs sok köze a bolondoknak. Az ilyen esztelen emberek gyilkolhatnának bármelyik másik eszme nevében is, nekem nincs kétségem felőle. Nem leszek egy vonatra baltával felszálló ámokfutó miatt iszlámellenes, nekem a vallással nincs dolgom.

A bűnözőkkel viszont van. Egy 17 éves afgán menekült volt a németországi tettes, és ez sok kérdést felvet. Hány ilyen, befolyásolható fiatal jöhetett Európába mint "menekült"? Még csak Merkelt sem hibáztatom az invitálás miatt, ezek jöttek volna egyébként is, maximum csak egyszerűbbé tette a beáramlásukat a nyitott határok politikája.

Ez a "fiatal" kapott ellátást a befogadóállomáson, aztán meg családnál helyezték el. A német viszonyokat ismerve egy árnyalattal jobban élhetett, mint odahaza. A német viszonyokat ismerve nyilván igyekeztek szupertoleránsak lenni vele, meg a vallásával. Sajátosan fejezi ki a háláját. És nem érdekel, ha valaki esetleg beszólt neki, vagy voltak nehézségei is. Azok voltak Afganisztánban is, több is. És senkinek semmilyen lelki fájdalma nem indokolhatja azt, hogy megpróbál embereket ölni.

Nem érdekelnek azok lelki nyavalyái sem, akik távoli országokból érkeznek, és a fogadó országban alapos vizsgálaton esnek át. Szűrjék ki azokat, akiknek az erőszak a vallásuk! Nyilván most fellángol a migránsellenes retorika, némileg jogosan is, hiszen ez a fickó is bevándorló volt. És nyilván a másik oldal is megszólal, hogy több százezerből egy, ennyi idióta van nekünk itt Európában bevándorlók nélkül is. Ebben is van igazság.

Csak épp amikor az ember személyes tragédiájáról, személyes sorsáról van szó, nagy ívben tesz a statisztikákra és a szép elvekre. Ha nem jön be a több százezer, nem jön be az az egy sem, ez a logika. A sajátjainkkal majd elbírunk, de kösz, nem akarunk terroristát importálni. Valamit tehát tenni kell, hogyan lehet megelőzni az ilyen támadást.

Vagy legalábbis csökkenteni a számukat. Mert a több millió itt élő muszlimból mindig akadna fog egy töredéknyi, akik fogékonyak az erőszakvallásra, az Iszlám Állam hülyeségeire. Az a kérdés, van-e, lesz-e valódi eszköz a többségük megtalálására, vagy együtt kell élnünk azzal, bármikor felszállhat a vonatunkra egy gyilkolni szándékozó egy baltával. Még csak nehezen beszerezhető lőfegyver vagy bomba sem kell, mint azt a mostani példája, vagy a kamionos ámokfutó igazolta.

Nem túl szép kilátások...

Tovább

Lengyelek, ki a partra

Dehogy fogják hazaküldeni a Kelet-Európából jött képzett szakembereket a britek- de a munkakerülőkre ott sincs nagyobb szükség, mint itt.

A Brexit után beindult a pánik, a találgatás a kinn dolgozó külföldiek körében: jaj, most mi lesz? Én tökéletesen megértem őket. Ha nem is jómódú ember lett a többsége a mosogatóknak, építőipari dolgozóknak, tisztességgel megélnek- és sokuk igazi csődtömeget hagyott maga mögött például Magyarországon. Bedőlt devizahiteles házzal, végrehajtásokkal terhelt életbe már nem lehet visszajönni, nekik létkérdés a kinnmaradás.

Az első keménykedő beszólások után nyilván tisztult a kép,  mert jöttek a józan hangok. Vagyis annyira nem tisztult, mert furcsaságokat beszélt még az a brit miniszter is, akinek az egész kilépési egyezkedésről kellene tárgyalnia. Olyasmit sikerült mondania, hogy egy időpontot határoznak meg, aki előtte jött be, az maradhat, aki meg nem, hát az oda se utazzon.

Nem tudom hogy sikerült ekkora marhaságot kijelenteni. Az Egyesült Királyságba kiköltöző európaiak között baromira nem az tesz különbséget, hogy ki mikor érkezett. A legegyszerűbb józan paraszti ésszel gondolkodva is könnyű belátni, a kérdés inkább az, ki mit tesz hozzá a brit gazdasághoz. Aki dolgozik, ráadásul olyan munkakörben, amire nincs elég hazai munkavállaló, arra szükség volt, van, lesz. A brexit után évekkel is várni fogják a lengyel orvost és bolgár mérnököt. Majd azt mondják a sebésznek: te nem jöhetsz, mert itt van pár ügyes kubikos, és bocs, de ők előbb jöttek?

Hiszen fordítva is pont így van: mi, magyarok például az agyelszívás miatt panaszkodunk, arra, hogy tehetséges, ügyes fiatal szakembereink az egyetem után odakinn keresik (és találják meg) a boldogulást. Azok az emberek, akik itthon se akartak dolgozni, akik csak próbáltak ellavírozni a segélyezés kiskapui segítségével, érdekes módon nem nagyon hiányoznak senkinek, őket senki nem akarja hazahívni.

Nos, belőlük sok él az Egyesült Királyságban, kihasználva a meglehetősen bőkezű szociális juttatásokat. Szegény országokból érkező emberekről van, akik jellemzően szerényebb igényeihez képest nagyon komoly pénznek számít a brit segély. Ők ragaszkodnak is ehhez- a britek viszont nem ragaszkodnak hozzájuk. És ne legyünk álszentek, azok az országok sem, ahonnan elmentek.

Tulajdonképpen miért is fájna a magyar államnak a brexit úgy egyébként, ha hazaküldenék a magyar dolgozókat? Hát nem olyan kampány volt nálunk, "gyere haza fiatal"? Örülni kéne mint állat, hogy tömegével jönnek haza a tettrekész magyarok, akik majd itthon jól betöltenek minden állást. Ám a kormány aggódik- mert kiderülne, a magasan képzett emberek más európai országba akármikor elmehetnek a magyar fizetések többségéért, viszont azok mind hazajönnének, akik itthon is csak a szociális rendszerre tudnának támaszkodni. 

Mondjuk ki nyugodtan, a közmunka egy álmegoldás. Mind láttuk azt, ahogy tucatnyi főből álló utcaseprő brigádok végzik el egy ember munkáját. Sétálgatnak, dumálnak közben, sietni nem kell, ennyi ember egy nagyobb térrel 20 perc alatt végezne, de hazamenni úgyse lehet. Na most miért kellene az Angliában takarításból megélő emberekkel még pár emberrel felduzzasztani ezeket a csapatokat? Hiába "dolgoznak", a munkabérüket a közös kasszából fizetjük. 

A brexit viszont az hozhatja magával, hogy az össze-vissza beszélő brit miniszter állításaival ellentétben, nem az időpont számít majd, hanem hogy kire van szükség az országban. Én azon angliai magyarok helyében nem aggódnék, akik rendesen dolgoznak, adót fizetnek, akiket megbecsülés övez. Akik viszont ma még inkább csak azt nézik, hogyan tudnak felszínen maradni normális munka nélkül, mert a segély futja albérletre, kajára, cigire, jobban teszik, ha erősen átgondolják a jövőt. A miniszter vélhetően csak figyelemelterelésből beszélt ilyen marhaságot: pontosan azt akarják, hogy látni lehessen, ki ment dolgozni, ki pedig láblógatni. S hogy tíz éve vagy tíz napja, az mindegy. A lényeg az, ki mit tesz le az asztalra, ki fog hiányozni, és ki nem.

Ha van értelme a brexitnek, akkor pont ez az, amennyiben ésszel csinálják. Megtartják maguknak azokat az embereket, akikre szükség van, a többi mehet isten hírével. És mi pedig visszafogadjuk őket, mi mást tehetnénk, nem lehet munkanélküliekkel pingpongozni a kontinens felett. És ha "bosszút állnánk", akkor mi lesz? A nálunk értékes munkát végző briteket nem fogjuk kirúgni, azt meg el tudom képzelni, hány nyugati van nálunk, aki a legendásan bőkezű magyar szociális támogatások kárára dőzsöl.

Szóval ne higgyük el az első nyilatkozatokat, lesznek itt még komolyan megfontolt, átgondolt döntések. Azokkal pedig a keményen dolgozó kisemberek még nyerhetnek is- a többiek gondja-baja pedig, lássuk be, magukon kívül igazán senkit nem érdekel. Ezért nekik kell valamit tenni a boldogulások érdekében, akár ott, akár idehaza.

Tovább

Egyszerűen csak túl sok

Nizza, Esterházy, török puccs. No meg a Pokemon Go.

Belefáradt a Facebook népe a túl gyakori profilképváltásba, nincsenek Nizzáért síró, kék-fehér-piros arcok semerre sem. Van aki bizonyára örül, hogy nem csúfolják meg a mély együttérzés kincstárian szakrális perceit ezek a mikromegemlékezések, amik egyébként nem kéne hogy bárkit zavarjanak. Néha mind vagyunk csíkos profilképes idegállapotban.

És nem kéne fájnia annak se, ha valaki most Esterházy-fanná válva az interneten virraszt, vagyis nem virraszt, csak bejelöli hogy virraszt. Annak kéne fájnia, hogy nem csak valakivel, de valamivel lettünk kevesebben. És teljesen mindegy, olvastál-e tőle valamit, szeretted-e vagy fárasztott, netán sose tudtad eldönteni, mennyiben ellensúlyozza túl libsis fizimiskáját az, hogy szerette a focit. Még megérhette Dzsudzsákék vitézkedését, mondhatnánk!

Csak ránk ne dörrenjen valaki, hogy mérhetjük az írófejedelmet pár labdakergetőhöz. Úgy, ahogy. Néha a megye kettőben korlátot támasztó, kétsörös hangulatban kiabáló emberek állnak közelebb eszterházisághoz, mint a bölcsészkar professzora. És sajnálni az utóbbit kell, ha csak azt nem érti, ami van, az élet, amíg van, mert utána tényleg nem marad más, mint a tananyaggá emelkedés, ami megtisztelő, csak nem a holtnak, hanem annak, aki verheti a mellét, midőn érettségi tétellé tesz meg. Hiszen ő virrasztott, nekrológot írt, és Facebook-mozgalmat indított kedvenc EP-idézetek közzétételére. Ki akarhatna mást?

Egyvalaki biztosan: aki már nem él. Élne. Jó lenne még egyszer önfeledten anyázni a bírót, írni egy bravúros mondatot, a szemüveg alól odasandítani egy csinos női lábra. Vagy egyszerűen csak meghitten ücsörögni a vécén egy keveset. Fáj arra gondolni, hogy ennek mind vége. A megírt könyvek maradnak, idézni még sok év múlva is lehet, nem vesztettünk olyan sokat irodalmi szempontból, mondaná az örök számolgatós én, hiszen statisztikailag nem valószínű hogy 66 és 80 év között remekművek nagy számban születnek.

Most egyetlen embert siratnak; miközben sirathatnánk 84 nizzait is. Bár a kettő nem zárja ki egymást, a mi nagy szívünkben több érzelem megfér, mint a profilképünkön. Meglehet, kicsivel mégis többek vagyunk, mint amit az üzenőfalunkban kiolvasni vélnek mások. Megráznak dolgok, de lám, milyen kemény az ember, a sokadik terrortámadásra már fel se kapja a fejét.

Hiszen minden csak virtuális a számunkra. Ott voltunk, meghaltunk? Ha nem, akkor mindez csak hír a sok közül, ami mostanában ér el. Nem tudni, mi a nagyobb botrány: az hogy Hollande elnök lefújta a rendkívüli állapotot és megtörtént a támadás, vagy hogy Hollande elnök havi tízezer euróért foglalkoztatja fodrászát. Eközben Bush exelnök gyászolók között járja a kállaikettőst, szerintem Esterházy temetésére ne hívjuk meg. Se Nizzába. Küldjük Törökországba, ott tényleg áll a bál. 

Mire ez az írás megjelenik, talán az is kiderül, kinek húzták el a nótáját. Olyan fásultan tekintünk majd pár nap múlva arra, hogy a szinte szomszédban levő hatalmas országban pár tábornoknak kedve támadt elnökösdit játszani, mint a többi lejárt szavatosságú hírre. Meghaltak páran? Mikor? Tegnapelőtt? Bocs, ez már nem számít.

Csak a most van. A jelen. Az, hogy állandóan mozgásban vagyunk. Hogy mindig mennünk kell. Mert aki megáll, az nem lel rá Pikachura a Pokemon Góban. (Tudom, te azt sem tudod mi az. Persze, hogy nem. Én sem. Csak úgy egymás mellé teszek pár betűt, én vagyok az egymilliárdszor egymilliárdodik majom, akinek ebből értelmes szöveg áll össze. Szinte minden érthető, csak azt az egyet mondja meg valaki, mi a franc az a kurva Pikacsu?)

Az emberi lét lényege a tántoríthatatlanság: ha akadályoznak is, mégy tovább. Nem számít, hogy a munkád rovására megy a Pokemon-keresés. Megszívja a család. Megszívod te magad, amikor négysávos autópálya közepén próbálod eltalálni a fránya kis figurát. Ő esetleg megússza. Te esetleg nem. Megszívod amikor leütnek, és elveszik a Pokemon-kereső telefonodat, és az igazán durva az, ha ezt nem a telefonodért teszik, hanem a menő Pokemonjaidért.

És nem számít az sem, hogy ennek az egésznek nincs semmi értelme. Mert hiszen néha úgy érezzük, az égegyadtavilágon semminek nincs semmi értelme. Esterházy Péter talán már tudja, van-e bárminek. Vagy megírta előbb, újra kéne olvasni? Vagy egyszerűen csak olvasni kellene tőle bármit? Egyáltalán bármit olvasni? Bármit tenni, ami picit is több, közhelyesen emberibb? Talán valahol, valaki mégis számon tartja, mit teszünk ebben a földi létben. Talán mégis le kellene cserélnem a profilképemet. Csak azt mondja meg valaki, mire?

Tovább

A Szent Erkölcs nevében

Le a fiatalokat megmételyező erkölcstelen felfogással! Le métellyel! Le a fiatalokkal!

Olyan kis megkapó, amikor középkorú vagy idősebb emberek szörnyülködve írogatnak a mai fiatalok hihetetlenül felületes, buta, üres életéről. Hát bizony, mélységesen megértem azokat a negyveneseket, akik egyébként baromira szívesen átélnék újra azt az önfeledt merészséget, amit fiatalon, de már megmosolyogják őket a hátuk mögött, tehát inkább beszólnak. Bizony, kellemetlen, de a pénz senkiből nem csinál tinédzsert, és ugyan mocsokul kifinomult borkóstolókra meg operabálra járni, de valahol belül mégis érezzük, ez nem olyan, mint amikor annak idején rendesen pörögtünk.

Persze lehet, hogy aki ma okoskodik arról, mennyire nem szól semmiről a fiatalok élete, azok tizenévesen is balettelőadásra lógtak be metálkoncert helyett, és a házibulikban sem pálinkáztak, inkább elszürcsöltek egy pohár minőségi százéves, fűzfahordóban érlelt konyakot. Lehet, hogy voltak ilyen emberek- én nem tartoztam közéjük. Hosszú volt a hajam, imádtam a rockzenét, tizenévesen is akadt pár berúgásom. Meg utána is. És nagyon szerettem volna csajozni, de abban egyáltalán nem volt túl jó. Ha megnézem a régi fotóimat, jót röhögök magamon, magunkon, mégis szép időszakként emlékszek vissza azokra az évekre.

És persze szereztem pár diplomát, valamiféle szakmai karriert próbáltam építeni, időnként pedig karnyújtásnyira voltam attól, hogy én is hozzám hasonlóan kifinomult emberekkel járjak borkóstolókra. Ebből aztán semmi nem lett, mert unatkozni egyedül is tudok, nem fizetek érte- vessen meg minden igazán komoly, érett gondolkodású kortársam, ez nem az én világom.

Beszólni a srácoknak azért, mert hülye módon írják a nevüket? Vagy mert mind ugyanolyan cuccban flangálnak a fesztiválokon? Húha. Biztos a középkorú nagyokosok nem vesztek meg márványkoptatott farmerért annak idején, pedig mindenki másnak is az volt... Ha divatos volt egy zene, akkor divatos volt mindenkinek szeretni, ez már csak ilyen! És aki szerint 30 éve még volt minőség, dobjon fel egy nagysikerű Modern Talking lemezt, aztán élvezze. Hányszor csináltam  magamból hülyét, te jó isten! Aztán mégis itt vagyok.

Akkor is voltak rá alkalmak, hogy valami minőségi könyvvel, zenével találkozzon egy fiatal. Aki akart, megtehette. És nyilván azért, mert ma valaki DJ-re csápol a Balaton Soundon, lehet otthon még jó könyvet. Sőt, lehet rendes tanuló is, aki komoly külföldi egyetemre készül- úgy mellesleg. De a nyár az nyár, a fiatalság meg fiatalság. A nagy tömegben vannak egyébként intelligens, érdeklődő gyerekek is meg üresfejű köcsögök is, nincs az ráírva senkire.

Viszont van egy rossz hírem: az én generációmba, a negyvenesek közé is beférkőzött pár seggfej. Sőt, vannak tahó nagyszülők is, botrányos, nem? Csak szánni tudom azt, aki felnőtt létére pusztán addig jut el, hogy a fesztiválon ugrándozókat lehülyézi, lekurvázza, mert csak. Kellemetlen, de a fiatalok meg nyilván kiröhögik az okoskodó öregeket, akik bármennyire trendinek gondolják magukat, inkább nagypapának látszanak a srácok mellett, és hiába érzik úgy, baromira otthon vannak a modern világban, végzetesen le vannak maradva, hiszen nincsenek ott a menő közösségi oldalakon, nem tudják tartani a tempót.

Mint ahogy a mi szüleink is sokkolódtak talán, amikor először szembesültek darkos vagy metálos valónkkal. Aztán akinek volt esze, megnézte, úgy egyébként normálisan éli-e a mindennapjait a kölyök, az iskolába bejár-e, nem drogozik-e, nem keveredik gyanús társaságba- és ha ilyen téren nem volt gond, akkor elfogadta, időnként koncertre jár és néha lecsúszik pár sör is. Na bumm.

A mázli az, hogy pont azok a fiatalok nem olvassák a kirohanásokat, akiknek talán szánják. A hátuk mögött aztán azt papolnak a nyilván egész életükben erkölcsösen, kifinomultan élő középkorúak, amit akarnak. Szóval nekem aztán nem kell megvédenem őket- fiatalok, nem kell őket félteni. Inkább magunk miatt kezdjünk el aggódni, ha azt vesszük észre, hogy a fiatalsággal annyi kapcsolatunk van, hogy szidjuk őket. Pedig megtehetnénk, hogy visszagondolunk a mi egykori éveinkre, aztán nevetve legyintük a maiakra. Majd megtudják egyszer ők is, az élet nem csak játék és mese, nem kell azt az orrukra kötni idejekorán.

A tréfán túl: hagyjuk a fiatalokat fiatalnak lenni. És mi meg ne akarjunk se fiatalnak lenni, ha nem vagyunk azok (a fiatalosnál gázabb szó nem is nagyon van), és ne akarjunk illő módon hozzáöregedni a korunkhoz, és szentfazékká válni. Abban aztán tényleg semmi menő nincs, ráadásul nem is voltunk, nem is vagyunk mi ilyenek.

Tovább

A hazai pálya előnye

Épp ünnepelt celeb státuszban vannak a magyar focisták, de volt ez másképp nem is olyan régen. Most kell észnél lenni, hogy ne jöjjön megint a hullámvölgy...

Alig 1-2 éve még közutálatnak örvendtek Dzsudzsákék. Az amszterdami megsemmisítő vereség után lemondott Egervári Sándor szövetségi kapitány, és iszonyú harag áradt a leszerepelt válogatott irányába. És persze nem volt nehéz fogást találni rajtuk, külföldi csapataikban a legtöbb játékos nem sokat mutatott, a magyar bajnokság színvonala meg eleve csapnivaló volt.

Furcsa az élet! Abban a selejtezősorozatban a magyar válogatott harmadik lett, a hollandok meg kijutottak a világbajnokságra. És aztán jött az EB-selejtező, ahol a hollandok simán kipottyantak, a mieink megint harmadikak lettek- de ez pótselejtezőt ért, és aztán kijutottak Franciaországba. 

Hirtelen mindenki roppant lelkes lett, Dzsudzsák, Szalai, Juhász és a többiek máris futballgéniusznak látszottak, mert beverekedték magukat a kontinens legjobb 24 csapata közé. Ne kissebítsük az érdemeiket: szép teljesítmény volt, az esélyek nem mellettük szóltak. És a tornán is a leggyengébb válogatottak közé sorolták a mieinket előzetesen, ehhez képest a kiharcolt csoportelsőség, a szép győzelem Ausztria ellen, a látványos és eredményes támadójáték egészen más képet mutatott. A belgák ellen sajnos kevesek voltak a fiúk, de tragédia nem történt, sőt, rengetegen ünnepelték hazaérésük után őket, pedig nem sokkal korábban bottal-karóval zavarták volna szét a válogatottat.

Divat lett a magyar foci, divatos celebek lettek a focisták is. Most senki nem élcelődik Zimány Lindás sztorikkal, összetört sportkocsikkal- megjelennek mindenhol a fotók, hol töltik a nyarat a magyar sztárok, őszinte érdeklődéssel hallgatják a szavaikat, ők pedig élvezhetik a hirtelen jött szeretetáradatot.

Ám ne feledjük: a sportban a siker mindig pillanatnyi. Jöhetnek még gyengébb meccsek, kudarcok is, hiszen sajnos az a szomorú helyzet, a jó helytállás ellenére a magyar válogatott nem tartozik Európa közvetlen élmezőnyéhez. Persze volt fejlődés (abból a mélységből már csak előre lehetett lépni...), de van még azért elmaradás. És benne van a pakliban pár fájó vereség még a jövőben. Akkor pedig megint a régi nóta megy majd a falábú gyerekekről.

Mi ennek az egésznek az üzenete? Az, hogy mifelénk igencsak hullámzó a közhangulat. Akit ma még imádunk, holnapra a pokolba kívánhatjuk, és persze fordítva. És az emberek szimpátiájának elnyeréséhez elég egy kis siker- vagy annak az illúziója. 

Ezért van az, hogy a politikusaink annyira szeretnek  minden nap bejelenteni valami nagy sikert. Nem baj, ha nem igaz, nem baj, ha ellenőrizhetetlen számok vannak mögötte- az állítás hangozzék jól, adja le ezerszer a köztévé és a közrádió, és nagy gond már nem lehet. Pont úgy, mint amikor elhangzott, hogy a kormány félmillió embert kiemelt a mélyszegénységből. Bizonyíték? Minek az? Az államtitkár személyesen végigjárt minden családot a ciklus elején, megszámolta az összes csórót, most megint végiment álruhában az országban, megint számolt, és hopp, félmillióval kevesebb a nélkülöző- pluszmínusz ezer fő, ennyi tévedés benne van a dologban. Aki tudja, igazolja, hogy ez nincs így!

A statisztikákban ugyanis az a menő, hogy valójában ellenőrizhetetlenek. Kétmillió ember nézte valamelyik meccset, írják- tényleg megszámolta valaki? És ha több? Vagy kevesebb? Hiszen csak egy kis csoport nézettségi szokásai alapján szorozzák fel a számokat. A GDP emelkedik 0,7 százalékkal- benne van abban minden, tényleg? Vagy csak úgy, mint a görögök gazdasági mutatóiban, amiről kiderült, éveken át hamisak voltak?

Nem számít. Csak az számít, mit mondasz- aki vitatja, bizonyítsa az ellenkezőjét. Attól tartok, hogy a politikusaink igyekeznek eltanulni a focistáktól, hogy kiélvezzék a népszerűség hosszabb-rövidebb időszakait. Csak míg a futballban előbb-utóbb pályára kell lépni, hogy szembesüljünk a valósággal, a politikában az okos politikusnak nincs ellenfele: kezében van a hatalom, a média. Ők mindig hazai pályán játszanak, mondhatni egykapuznak. Úgy pedig könnyű- és ennek szomorú eredményeit láthatjuk abban, hogy látszatintézkedésekkel, hangzatos, de üres handabandázással a csúcson lehet maradni.

Tovább

A világ legboldogabb országa

Nem is lehet kétséges, a magyaroknál jobban senki nincs ellátva lelki segítséggel. Az talán csak az én bajom, hogy ennek eredményét nem nagyon látom sehol.

Elképesztő, mennyi önsegítő, bölcselkedő, spirituális oldal, csoport létezik. Döbbenetes mennyiségű rettentően mély idézetet osztanak meg mindenki ismerősei, és most már tényleg ki vagyunk okosítva az önismeret és sikeres boldogságkeresés területén.

Az emberek vágynak arra, hogy valaki ostoba közhelyekkel 1-2 bekezdésben tegye helyre az életüket, a felfogásukat. Hinni akarnak abban, hogy igenis segít napi egy idézet valamelyik lélekmasszőrtől, százezres követőtábora van némelyik "megvilágosultnak". (Jegyezzük meg, szintén roppantul népszerűek a kifinomultnak éppenséggel nem mondható, alpári humorral dolgozó oldalak is.)

Azt hiszem, van ennek az egész boldogsággyártásnak egy egymásra épülő rendszere. Legalul vannak a tévéjósok, akik a legszerencsétlenebb, legbutább embereknek adják el a szolgáltatásaikat, angyalokkal, mágiával és más hasonló hókuszpókusszal. Aztán jönnek az atlantiszi mágusok, meg a különféle égi erők közbeiktatásával dolgozó "gyógyítók". 

Gyanítom, hogy valamivel többre tartják magukat azok, akik a Coelho-vonalban hisznek, azaz már egy-két könyvet is elolvasnak, tehát kultúrálódnak rendesen. Úgy érezhetik, az ő útjuk a megvilágosodás felé más, hiszen nem mesékben és mítoszokban hisznek, hanem bölcsességben, netán pszichológiában. Ennek a rétegnek hirdetik meg az önmegvalósító tréningeket, az igét terjesztő hétvégi előadásokat, a keleti filozófiával kecsegtető konzultációkat és beavatásokat.

Legfelül pedig azok lehetnek, akik nem süllyednek le a tömeghez, hanem egyéni tanácsadásra járnak. Nekik angol nevű módszerre van szükség, hiszen nyilván jóval kifinomultabb a coaching, mint az önismereti képzés. És boldogan fizetnek azért, hogy egy megkérdőjelezhető képzettségű ember útmutatást adjon a számukra. Ha valaki vitatkozna, miért tartom furcsa hátterűnek a coachingot, csak keressen rá a coaching képzésekre, 1-2 hetes szuperintenzív kurzusok mellett alig pár hétvége alatt profit képeznek valakiből- és te egy ilyen "profira" bízod magad! 

És a dolgok összeérnek, láttam már olyan coach honlapját is, aki a legócskább spirituális zagyvaságokkal bővítette ki a coaching roppant összetett tudományát. Egy brancs itt mindenki, a kávézaccból jósolótól az übercoach-ig, és elsősorban egy dolog közös: mind megkéri a szolgáltatásai árát. Vagy mint ügyfél fizetsz, vagy mint tanuló, hogy te magad is "segítő" lehess, angyalbehívó mágus netán tudatontúli coach. Mivel ilyenkor a mentor konkurenciát képez, az árat is ehhez szabja... De hát a hülyének is megér pár százezret, hogy coach-nak hívhassa magát, nem?

Szóval ahol ennyiféle szinten működő és dolgozó segítő "szakember" van, az csak nagyon-nagyon boldog hely lehet. Nyilván az országban pont azok a legeredményesebb és legsikeresebb emberek, akik jóshoz vagy coach-hoz járnak. Vagy mégsem? Kicsit magunkba kéne nézni, emberek, mi a francot akarunk ezektől a figuráktól. Nem kellene inkább őszintének lenni magunkkal és barátainkkal, szeretteinkkel? Az ilyen trénerek "nagy felismerései" jórészt arra korlátozódnak, hogy nem nézünk szembe a tényekkel, a valósággal. 

Hát tőlem most mindenki ingyen megkapja az útmutatást: tessék felébredni! Tessék kicsit őszintének lenni magunkkal, tessék úgy végignézni az életünkön, hogy képesek legyünk felismerni mi a jó, mi a rossz. És ismerjük fel, a megosztott idézetek közül valójában egy sem hozta el az örök boldogságot, mert a megosztás édeskevés- annyira valós segítség, mint amennyire valós élet a Facebook-hírfolyam.

Szóval: élj okosan. És ebben benne van az is, néha boldog vagy, néha meg nem. És én ezért a jótanácsért egy fillért sem számolok fel...

Tovább

Térkő, láncfűrész, bilincs

Nem érdekelne engem annyira ez a Liget-ügy, de egyszerűen nehéz elfogadni, hogy ma Magyarországon így kezelik a tiltakozóakciókat.

Bizonyára lehet a Városligetben értelmesen fejleszteni, azt gondolom, akár még jók is lehetnek az új épületek tervei. Igaz, nekem megfelelne az egyszerű park is, kicsit kipofozva, rendbe hozva. Az alapvetően nem szimpatikus hogy már megint a fáknak esnek neki, mintha a pesti városvezetésnek az erdő lenne maga a megtestesült gonosz, minden építkezésnél a favágóké az első kör. 

A Római-parton is ez a módi, de elég szétnézni például Békásmegyeren az új közösségi tér fejlesztése kapcsán milyen sikeresen levágtak minden fát a Madzsar József utca mentén. Aztán dörzsölhetik a tenyerüket a térkövesek, mert már megint ezzel dolgoznak, persze a lerakás napján sem sikerül sima felületet elérni, és eleve nagy kérdés, minek egy parkolót térkövezni. Oké, van ennek célja: valaki jól keressen. Jól is keres! És majd jön a fásítás is, jó pénzért, az évtizedes nagy fák helyett jönnek a csemeték, aztán mire azok megnőnek, jön egy új fejlesztési koncepció, új favágókkal és új térkövekkel. Térkő és láncfűrész- ezzel lehetne jellemezni, mit jelent nálunk az, hogy az ország épül és szépül.

Pontosabban szólva melléjük tehetjük a bilincset is. Látom, ahogy rendőrök rángatnak el tiltakozókat (nyilván durván agresszív zöldekről van szó, akik élete a gyúrás és a bokszedzés), és nem értem ezt az egészet. Nem értem, hogy kerülhet a Ligetet védő biztonsági emberek élére, aki így üvöltözhet kedvére a rendőrökkel.

Kicsivel korábban a kopaszok már bemutatták, hogy velük nem lehet packázni, szívüket-lelküket beleadják a Liget-projekt értékeinek megvédésébe. A pofátlan gazember, aki jó nagyott lökött az egyik tiltakozón, majd elkezdett kiabálni, hogy őt ütötték meg, kitűnő alakítást nyújtott- és aztán természetesen nem történt semmi. Nálunk az ilyesmiért soha nem történik semmi, hiába van kamerafelvétel. Emlékszünk a kigyúrt demokratákra a választási irodában? Nyilván azóta is rettegnek a felelősségre vonástól.

Az gondolkodtatja el az embert, hogy ebben az országban miért nem lehet egy ilyen ügyet is normálisan kezelni. Kezeljék valamilyen szinten partnerként a tiltakozókat, igenis lehet beszélni egymással. Az egész Liget-projekt egy drága látványberuházás, ha elmaradna, nem veszítene senki semmit- kivéve az építkezők némi extraprofitot.

Na de ez nem indokolhatja ezt a fölényeskedő stílust. Az embernek kinyílik a zsebében a bicska, amikor ezek az ejtőernyősök foghegyről nyilatkozgatva mondják meg a tutit, mintha egyedül ők és csakis ők lennének képesek átlátni a nagy célok igazságát. Ugyanilyen arrogáns alakok vannak a Vár megújításánál, a Ligetben, az olimpiai mozgalomban. Ezek mind szuperokosak, látjuk munkájuk szupereredményeit az üres stadionokban, az állandóan javításra szoruló térkövezésben, a milliárdokkal kitömött köztévében. Ezek a mi "topmenedzsereink", akik szemmel láthatóan nem csak a pozíciót és a pénzt fogadják el, tökéletesen idomulnak is az erőszakos közbeszédhez.

Egyszerűen el nem tudom képzelni, mi járhatott annak a fejében, aki ezeket a kopaszokat hívta a Ligetvédőkre. Most komolyan, ennyire lementünk a béka feneke alá? Hívjunk néhány kidobólegényt a zöldekre, majd azok megoldják? Mit oldanak meg? És főleg: hogy? És nincs senki a minisztériumban vagy neadjisten a miniszterelnökségen aki seggbe rúgná azt, aki ilyen maffiamódszerekhez nyúl? Nem csörög a telefon a felvételek nyilvánosságra kerülése utáni percben, hogy te minket ne égessél ezzel, seggfej, mehetsz isten hírével? Mert ha nem csörög, ha nincs következmény, akkor az azt jelenti, a legfelsőbb szinteken áldásukat adták erre a gyalázatra.

És teljesen rendben levő a számukra az, hogy a belügyminisztérium is asszisztál az egész tragikomédiához, bilincsbe verve viszik el azt a pár tucat embert, a vigyorgó kopaszok gyűrűjében, akik természetesen érinthetetlenek, és soha senki nem veszi a bátorságot magának, hogy elbeszélgessen velük. Igazság szerint ezreknek kéne ott tüntetni, ha tényleg komolyan gondolják, mert a netadó elleni tüntetésen se maroknyi kopasz, se pár rendőrjárőr nem lett volna elég. Érdekes módon az erővel kormányzó hatalom csak az erőből ért.

De én nem akarok olyan országot, ahol akkor lesz igazam, ha én ütök nagyobbat. Nekem ehhez a felfogáshoz semmi közöm. Nem akarom azt látni újra meg újra, hogy a rendőr, akinek a célja a rend fenntartása, pár "védett állathoz" nem nyúlhat. Azok pofozhatnak, fenyegethetnek, csinálhatnak amit akarnak. Mit gondoljon ilyenkor egy tisztességesebb rendőr? Miért gondolja azt, hogy életét, testi épségét kockáztassa akármilyen helyzetben, ha azzal szembesül, hogy nem azokat kellene elvinnie, akiket megbilincseltetnek vele? És persze miért gondolja azt egy tüntető, hogy érdemes bármiért kiállnia, ha esély sincs arra, hogy tárgyalóasztalhoz üljenek vele (ne feledjük a netadós tüntetést sem követett párbeszéd, a kormány "kegyet gyakorolt", aztán mehetett mindenki haza), hogy a rendőr is rá fog utazni, és büntetlenül bánhat el vele pár kigyúrt csirkefogó?

Szóval nem jó ez így. Ez a "magyar modell" egyre inkább jellemző mifelénk és egyre inkább taszító. Félő, hogy minden oldalnak szimpatikus lesz, hiszen szemmel látható kitűnően működik- a zöldek kussban, a Liget megújul, a zsebek meg tele. Ha úgy nézzük, minden a legnagyobb rendben. Ha máshogy, akkor meg semmi nincs rendben. De ezt csak halkan mondom, nem hiányzik se egy gyomros, se egy rendőrségi eljárás. A kettő együtt meg végképp nem.

Tovább

Nem adjuk fel

Most épp Törökországban robbantott egy pár gyilkos gazember, de... Mintha ez már nem is okozna sokkot.

Furcsa ez az egész. Most már lassan elveszti az ember a fonalat, tulajdonképpen ki, mikor, hol támad ártatlan emberekre. A legutóbbiak? Párizsban az összehangolt akció, aztán a brüsszeli reptér, Törökországban pedig több súlyos támadás is történt mostanság. 

Igazság szerint az ember nem nagyon érti, mi a francért olyan hülye valaki, hogy felrobbantsa magát meg még pár számára vadidegent. Vajon milyen elvakultság kell ahhoz, hogy valaki erre vállalkozzon? És mit ér el vele? Túlvilági üdvösséget remél? Vagy szimplán csak elmeroggyant? Drogos? Nem tudom. De én abban bízom, hogy ha létezik halál utáni élet, akkor ezek a gyilkosok megkapják azt, ami nekik jár. 

Sokak szerint az egész arról szól, hogy félelmet keltsenek az egész világon. Hogy rettegjünk mindentől és mindenkitől. És ha belegondolunk, ez várható is lenne, hiszen ki akar cafatokra szakadni, miközben a repülőgépére vár, ami az álomnyaralásra viszi?

Csak hát a történet természetesen nem ilyen egyszerű. Nem ülünk autóba mert túl sok az autóbaleset? Nem megyünk tengerpartra mert valaki valahol megharapott egy cápa? Hát nem egészen így működik. Most mindenki szűkölhetne otthon, hogy lemondja az utazást, reptérnek közelébe se megy, de bármennyire megráznak minket a támadások, nem maradunk otthon. 

Miért is tennénk? A fotelben ülve is megüthet a guta, ha túl sokat nézzük a híradót, és az aztán tényleg szánalmas halál. Így legalább megadjuk az esélyt magunknak arra, hogy élményeket gyűjtsünk. 30-40 éve ki álmodhatott arról, hogy valaha eljuthat Ázsiától Amerikáig sok országba megfizethető áron, és megnézhet magának sokat ebből a mi világunkból? Most megtehetjük- és nem mondunk le róla.

Pedig egyre idegesítőbbek a reptéri biztonsági átvilágítások, de mindenki vállrándítással elfogadja. Ha ez kell, legyen. Most Törökországban a reptér előtt robbantottak, ahogy tudom, mert már ott is ellenőriznek. Az a gond, hogy sajnos bármennyire kitolják az ellenőrzőpontokat, mindig lesz egy hely, ahova átvilágítás nélkül el lehet jutni. 

Mondjuk nem vagyok benne biztos, hogy a mesterséges intelligenciák fejlesztésével nem jutunk el oda, kiszúrjuk a támadásra készülőket már jóval a robbantás előtt; netán olyan kifinomult érzékelők lesznek mindenfele, amik robbanóanyagokra, fegyverekre gyorsan bejeleznek. Természetesen mindig lesz pár olyan őrült, aki megsebesít ártatlanokat, de azért én reménykedek, hogy sokat elcsípnek közülük. (Meg persze bízok benne, ki is vonják őket a forgalomból hosszú időre.)

Viszont én személy szerint nem akarok rettegni. Élek, és amíg élek, addig próbálom kihozni belőle a legtöbbet. Egy csapat bajkeverő terrorista nyomjon le? Ugyan. Legyen nekik rosszabb, tervezgessenek valami koszos lukban, azzal a tudattal, hogy úgy egyébként teszek rájuk. A legnagyobb eredmény amit elérhetnek hogy magukkal együtt engem is felrobbanthatnak? Nagy karrier.

Mit érnek ezek hozzám képest? Hogy mernék magukat hozzám mérni? És én töltsek túl sok időt azzal, hogy tőlük ijedezek? Hát ezt az örömöt nem szerzem meg nekik.

Tovább

Már csak egy pofa sört kérnek

Sokszor olvasni olyan véleményt, hogy a magyar szavazók tájékozatlansága, butasága, elvakultsága áll a kormánypártok évek óta tartó töretlen népszerűsége mögött. Mindez remekül hangzik, csak egy gond van vele: a hazai politikai palettán egy kicsit szűkös a színvonalas választék.

Szögezzük le, hogy nekem nincsenek illúzióim, egy percig nem hiszem, hogy bezzeg nyugaton grállovagok, professzorok, emberbőrbe bújt angyalkák versengenek a szavazók kegyeiért. Ott van például a Brexit-téma: meglehetősen érdekes csapat volt mind a két oldalon. A maszatolás vagy nyílt hazudozás máshol sem áll távol a politikai elittől.

Na de legalább lehet valamiféle "elitről" beszélni, ami a választók megtévesztésében kellően hatékony. Egyáltalán, vannak karakteresebb arcok, olyan figurák, akik ugyan nem sok erkölcsi aggállyal törődnek, de akkor is oda kell rájuk figyelni. Boris Johnson vagy Nigel Farage (a tengerentúlon meg mondjuk Donalt Trump) nem csak egyszerű politikai trollok, képesek magukra irányítani a figyelmet. 

Azt hiszem, mindenki sejti, mire akarok kilyukadni. Most volt az MSZP elnökválasztása, és nyugodtan kimondható, nem volt olyan jelölt, akinek az elnökké válása bármiféle eséllyel kecsegtethetett volna a tekintetben, hogy a szocialisták hirtelen magukhoz hódítják a szavazók jelentős részét. Molnár Gyula legyőzte Tóbiás Józsefet, a vert mezőnyben volt Harangozó Tamás és Szanyi Tibor.  A választmány élére pedig Hiller István került, a feledhetetlen Hiller Haver kampányról is ismert politikus. 

Elképzelem, ahol szűk körben, egymást elvtársozva társalognak ezek a kiváló elmék, hogy lehet megújítani a szocialista pártot. Azt a remek társaságot, aminek sikerült röviddel az elnökválasztás előtt kiagyalni "A másik ember pártján" szlogent. Ezzel nyilvánvalóan tömegeket hódítanak meg. Nézegetik majd a közvéleménykutatási eredményeket, "elvtársak, a nyugdíjasok között nem 17, hanem 19 százalékon állunk, törünk fel mint a talajvíz", miközben arra szemmel láthatóan nem gondol senki, hogy van elég sok ember, aki rutinból "szocialista", de egyébként nem sokat foglalkozik a világgal.

A szocialista párt mostani üzenete ugyanis nem tud meggyőzni senkit. Egy üres papírlap láttán ugyanis a gondolkodó választópolgár nem áll melléjük. Még akkor se, ha benyögik hogy "Fúj Orbán, mocskos Fidesz!" Nincsenek érvek, célok, koncepciók, értelmes víziók. Se országos, se önkormányzati szinten: Tarlós Istvánnal, a stílusával sokaknak van baja. De ugyan melyik szocialistát lehetne helyette tiszta szívvel támogatni? Még az "erős emberek" esetében is érződik valami bizonytalanság, mintha nem tudnák, kik ők és mit akarnak. 

Tóbiás, Molnár, Hiller? Volt ezeknek az embereknek bármi üzenete felénk, választók felé mostanában? Valami támogatható vagy megosztó lépés? Bármi, ami miatt azt mondhatnánk, én érzem bennük az erőt? Gyurcsány már évek óta a Demokratikus Koalíciót építgeti ahol rajta kívül csak pár jelentéktelen arc lézeng, mégis van egy kis tábora a pártnak, csak azért, mert a vezetőjéről mindenkinek van véleménye. Ilyen vagy olyan, de számolni kell vele.

Te például mit gondolsz Molnár Gyuláról? Bevallom, én semmit. Még csak rosszat se. De ezzel együtt se merül fel, hogy ha most szavaznának, a szocialistákra húzzam be az ikszet. Miért tenném? Mit mondanak ők ma nekem, amivel azonosulhatnék? Lehet, hogy Orbán (vagy Farage, vagy Trump) állításai csak üres lózungok, de- valamit gondolnom kell róluk. És lesz, akit meg is győznek. A másik ember pártjára álló szocialisták viszont nekem nem mondanak semmit. 

Szóval nem a magyarok "buták", hanem az a baj, hogy a politikából kiábránduló átlagembernek nem nagyon van választása, marad otthon. Ki mellett állna ki a szavazatával? Természetesen a Fideszben hálát adnak az ilyen "ellenzékért", mert ettől nem kell tartani, velük nem kell komoly harcba bonyolódni, nem kell a szavazóikat visszahódítani, mert a szocialisták aligha fognak a mostani stílussal bárkit meggyőzni. Nézhetik Orbánék a szocialisták elnökválasztását és már csak egy sört kérnek: elintézi az ellenfél saját magát, nem kell itt beavatkozni.

Hogy ezt a politikai elitet érdemeljük-e? Jó kérdés. De azt hiszem, a jóérzésű emberek jelentős része sose akarna gátlástalanul törtető harácsolók vagy elvtelen megélhetési politikusok közé kerülni. S ha a valóban jobbra érdemes emberek hátat fordítanak a közéletnek, akkor marad ami marad. Én biztos nem pazarlom az időmet arra, hogy elemezzem, milyen új irányba tart majd a legnagyobb ellenzéki párt. Nem tart az sehova, csak bízik benne, hogy valami olyan csoda történik, ami a hatalomba juttatja. S ha nem, a vezetőiknek akkor is megmarad a nyugdíjas, jól fizető állása a parlamentben, önkormányzatokban. Amíg ellavíroznak ebben a langyos vízben, nem veszíthetnek sokat.

Bezzeg mi...

Tovább

Hülyék-e az angolok?

Olyan kis aranyos, hogy nagyonokos újságírók köszörülik a nyelvüket az angolok ostobaságán. No persze, mert a sajtóban dolgozók aztán mindent, mindig átlátnak, hogy előre megjósolták a válságokat, ugye?

A baj az,  hogy a világ egy icipicit összetettebb annál, hogy pár glosszás véleménycikkekkel elintézhessük a kérdéseket. Azt mondják, most százezer oldalas joganyagot kell újratárgyalni. Tudjuk jól, hogy rengeteg jogcímen mennek és jönnek pénzek minden tagországba. A tagságnak és a kinnmaradásnak is rengeteg gazdasági következménye van, pozitív és negatív egyaránt. Aki most sommás ítéletet mond, tényleg mindent tökéletesen átlát?

Roppant könnyű elbizonytalanítani mindenkit, ha adatokkal bombázzuk, amiket nem ellenőriz, vagy esetleg nincs is abban a helyzetben, hogy ellenőrizzen. Miközben rászoktunk arra, hogy csak azt olvassuk el, ami három bekezdésnél rövidebb, eközben szeretnénk azt hinni, hogy mi, értelmiségiek milyen tájékozottak vagyunk. Én is ebben a hitben ringatom magam, és persze van is véleményem arról, érdemes volt-e kilépni a briteknek az EU-ból, de... A szívem mélyén tudom, hogy képtelen lennék megjósolni, tíz év múlva mi is lesz a felállás.

Eszembe jutott, amikor a független Szlovákián 20 éve mosolygott mindenki, hogy ott aztán fű sem nő majd, a csehek nélkül bukott projekt, hogy el fognak maradni tőlünk. Hát, most beszélgethetünk arról, hogy melyik elemző látta előre, a két ország hogy áll egymáshoz képest 2016-ban. Pedig micsoda alakok kerültek ott is elő! Meciar, Fico... Aztán mégis.

Nekem innen, Pestről aztán könnyű osztani az észt, valami eldugott cornwalli faluban hogy kellett volna szavazni az angol nyugdíjasoknak. Pont ennyire dühítő lenne, ha egy angol főokos szólna be, kire kéne szavazni egy szabolcsi zsákfaluban. (Persze meg is teszik, végülis az okos cikkekért kapják a fizetésüket, de hogy mit érnek el vele, azt nyilván tudják ők is, mi is.)

Bizonyára meg lehetett vezetni a naiv embereket, de csendben rámutatnék, az EU sem tett sokat azért, hogy elhitesse, ez a mi közös Európánk tényleg jó projekt. Tudom, nem egyszerű egy kontinens eltérő kultúrájú, gazdasági erejű országainak működését összehangolni, de azért jó lenne, ha nem olyan arcokat látnánk a tévében, akiket senki sem válaszott és képtelenek megtestesíteni egy határozott, jól működő Unió vezetését. Az egész brutálisan felduzzasztott európai bürokrácia elsősorban magával foglalkozik, miközben azt képtelenek voltak észrevenni, hogy Görögország a csődbe rohan- ócska hamis statisztikákkal vezettek meg mindenkit. 

És nyilván az angolokhoz és másokhoz is eljutnak a hírek, hogy nálunk az EU-pénzből felcsúti kisvasút épül. Brüsszel asszisztál a hülyeségekhez és a korrupcióhoz, és már megbocsásson mindenki, de ez engem magam is rettentően bosszant. Talán jobban meg lehetett volna győzni a "hülye" angolokat, hogy van értelme az EU-nak, ha látják, hova mennek a pénzek, azt értelmesen költik el, és ők mihez jutnak hozzá a közös gazdasági térnek köszönhetően. Mert én úgy vélem, igenis jól járt EU-tagként az Egyesült Királyság, 

Most már az van ami van, az angolok egyék meg amit főztek, és mi meg tanuljunk a történtekből. Az Unió szintjén kellene egy olyan reformfolyamat, ami ezt az egész közösségesdit megfoghatóvá, értelmessé tenni. Csendben tenném hozzá, országok szintjén sem ártana ez. Üzenete van annak, hogy lehet fajsúlyos dolgokról népszavazni, nyilvánítsanak véleményt az emberek. Emlékszik még valaki a nemzeti konzultációkra? Azt se tudom miről lehetett "szavazni", csak az rémlik, hogy marha drága volt. Meg ott vannak a remek kis plakátkampányok, amikkel hol migránsoknak üzenünk, hol Brüsszelnek. Most aztán megmutattuk nekik!

Odaát legalább volt annyi tökösség bennük, hogy sorsdöntő kérdésben szavaztattak. Nem mondták azt, hogy a hülye polgárok csak akkor nem hülyék, amikor képviselőkre kell szavazni, másban majd döntenek a jól bejáratott politikusok. Szóval velem is előfordult már, hogy hülye döntést hoztam, de legalább elmondhattam, a saját butaságomért én vagyok a felelős, nem valaki más vezetett meg. Hogy mi lesz a mostani helyzet vége, arról fogalmam sincs. De néha irigylem az angolokat, amiért valódi téttel bíró kérdésekről szavazhatnak. Mondjuk mi lenne, ha mi a ki tudja miről szóló migránsos szavazás helyett olimpiáról voksolhatnánk? 

Tudom, nálunk az ilyesmi elképzelhetetlen. Mi nem vagyunk olyan hülyék, mint a britek, mi szép csendben elfogadjuk, hogy a nálunk sokkal-sokkal okosabb, tisztakezű politikusaink döntsenek az ilyesmiről... De jó nekünk!

Tovább

Egy ember a 28-ból

Nem érdekel engem, hogy az EU vizsgálja-e a felcsúti kisvasút megtérülését. Ha igen, majd piszmog rajta pár hivatalnok, és az alapvetően nem különösebben értelmes, merev szabályozás miatt úgyis az lesz a vége, hogy a magyar partner válaszol, aztán lezárják az ügyet. Nem fog történni semmi, mert soha nem történik semmi.

És persze az után sem történik semmi, hogy pár, nem a kormányzati médiában dolgozó újságíró neki szegezi a kérdést valamelyik politikusnak egy sajtótájékoztatón. Ők is el fogják mondani hogy minden szabályos és rendben levő, és hiába gondolja valaki a sajtómunkások közül, hogy most kellene durván beszólni neki, csendben hallgatják az érvelést azok is, akik ellenzékiek. A lakájmédia dolgozói pedig pont ugyanúgy tudják, mitől olyan szánalmas ez az egész, ami nagyszerűen illusztrálja, hogy mennek nálunk a "fejlesztések", de ők hivatalból kussolnak.

Szóval a jogkövetkezményekkel nem foglalkozok, mert azok nem lesznek. Én azt a világot szeretném megérteni, ami így működik, így működhet. Hogy komolyan gondolja valaki több száz millió forintért egy vasút megépítését, miközben tudva tudja, napi 28 utas várható- optimista becslés szerint.

Építjük a semmiből semmibe vezetőt kisvasutat egy maroknyi érdeklődő kedvéért, miközben mindenki tudja, az egész értelmetlen, mert olcsóbb lenne venni 2 minibuszt és ingyen hozni-vinni azt a pár embert, ráadásul háztól házig. 28 ember értelmezhetetlenül kevés egy ekkora fejlesztéshez. És hirtelen azt sem tudom, hány millióba kerül nekünk a kisvasút fenntartása. Csak úgy viccből, milyen mókás lenne ha egyik napon az utasoktól olyan jegyárat kérnének, ami arányban áll az építés és fenntartás költségeivel: "Felcsút-Alcsút retúr, 278 ezer forint lesz..."

Az EU-tól kapott 2 millió euro nem akkora összeg, nem raknánk rendbe ennyiből az egészségügyet és az oktatást. Mondhatni, bagatell. A bántó az, hogy kisembernek viszont mocskosul nagy pénz ez. És azért keverem bele a magánembereket a sztoriba, mert úgy fest, néhány magánember költséges hobbiját finanszírozzuk időnként közösségi pénzből. Kinek lehet ezt? És miért? Tényleg ezt szavaztuk meg?

Egy ilyen látványos, szem előtt levő projektnél is a szemünkbe röhögnek: megtehetjük, és meg is tesszük, üzenik mindannyiunknak. És megteszik még máshol, más ügyekben. És még van, aki csodálja, mi bajunk van nekünk az országgal. Az elfolyó pénzekkel, a pimaszsággal, a cinizmussal. 

És persze az ember eltöpreng, én mit tennék abban a helyzetben, ha részt vehetnék ebben a vérforraló pénzszórásban. Legyenek erkölcsi aggályaim? Ugyan minek? Hiszen megjelennek ezek a hírek, mindenki tudhat róla, mi megy nálunk. Mindenki látja a kaján vigyort politikusaink arcán, akik csak legyintenek pár akadékoskodó kérdésre, akik tudják, soha senki nem fogja őket felelősségre vonni.

És az emberek ezt elfogadják, sőt, tapsolnak, felvonulnak, kiállnak országunk "felvirágoztatói" mellett, akik az EU pénzét, amiből épülhetne megannyi hasznos dolog, ilyesmikre költik. És teljesen elfogadhatónak tartják azt is, hogy az MNB vagyonának átjátszásakor megpróbálják törvénybe iktatni, hogy elveszíti közpénz jellegét. És a szóvivő erről beszélve annyit reagál: "Sikerült?" 

Szóval miért is kellene ragaszkodnom valamiféle magasabb rendű erkölcsiséghez, tisztességhez? Hiányzik valakinek? Ha több száz millió forintról, netán milliárdokról van szó, akkor szemmel láthatóan minden lopást, pénzszórást szépen el lehet kenni. Mintha ez lenne a dolgok rendje. Hát, ha ez, akkor csak egyet tehetünk: valamelyik hétvégén beállunk a sorba, jegyet váltani a felcsúti kisvasútra. Legalább így részesülök abból a kidobott pénzből, mert tuti, hogy többe kerül az országnak az utazásom, mint amennyit fizetek érte. Minden út tiszta nyereség a számomra. Csapást mérek a közvagyon herdálóira. Egyike leszek a 28-nak! S az sem érdekel, hogy ezzel a kormány szekerét tolom, mert így növelem a vonal kihasználtságát: az ugyanis sehol, senkinek nem számít. Napi nulla fővel is pont ugyanazt mondanák, mint ötezerrel.

A 28-as mozgalom rólam szól, senki másról. Nem érdekel, valaki más kedvet kapna-e, mert szemmel láthatóan a többségnek minden jó így, ahogy van, kisvasúttal. A többiek meg jártatják ugyan a szájukat, de vagy alig hallják meg a szavukat, vagy eleve hiteltelenek. Csak az számít, hogy én hogy viszonyulok ehhez az egészhez- mások intézzék el magukban ahogy tudják. Mert mindannyiunknak volna mit átgondolni. Már ha érdemes egyáltalán gondolkodni, vagy hagyjuk a fenébe az egészet, és nézzük inkább az elsuhanó romantikus alcsúti dűlőket a vonat ablakából...

Tovább

Női hatalom

Olaszországban is egyre inkább számolni kell a korábbi politikai felálláshoz képest újnak számító pártokkal, az 5 csillagos mozgalom adja Róma és Torino új polgármesterét.

Ami még külön feltűnő, az az, hogy két, bőven 40 alatti hölgyről van szó, akik csak pár éve politizálnak. Most lehetne hülye szexista vicceket elsütni arról, hogy az érvelés mellett a miniszoknyát is bevették a kampány eszközei közé, de ideje hozzászokni, a világ egyre több részén intézik el vállvonással, hogy nők nyernek el fontos pozíciókat.

Meglehet, egyesek szerint ezzel nem teljesítik be a női princípiumot (bár a most megválasztott nők is családanyák egyben), szerintem viszont bőven túl lehet lépni a régi felfogáson. Bírónak, orvosnak, pilótának jók a nők, polgármesternek, miniszternek nem? Ugyan már.

Az ilyen "újhullámos", fiatal politikusoknál fel szokták vetni, hogy nincs elegendő tapasztalatuk a vezetői pozíciókhoz. Ez egy szép, nagy mese. Modern világban élünk, ahol gyorsan lehet informálódni, adatot gyűjteni, könnyen megismerhetőek a nemzetközi tapasztalatok és így tovább. Ha valaki megállta a helyét az élet más területén, miért ne tanulhatna bele gyorsan a politikába? Nem kell mindenhez értenie, megvannak a megfelelő szakértők.

És tulajdonképpen miért is bíznánk jobban azokban a karrierpolitikusokban, akik már egyetemistaként valamelyik ifjúsági szervezethez csatlakoztak, aztán gyorsan belevetették magukat a közéletbe. Némelyikük egy ismertebb politikus táskáját cipelte, mások pártok helyi szervezeteiben aktivizáltuk magukat. És sokan úgy ültek be a bársonyszékbe, hogy sose próbálták ki magukat versenyszférában, az életben nem ítélték meg munkájukat piaci körülmények közt. Mások rettegnek az egzisztenciájukért, ők meg maximum ellenzékben ülve kapták a jó kis képviselői fizetést- amiért cserébe esetleg be se fáradtak a parlamentbe. 

Virginia Raggi, az új, 37 esztendős római polgármester házas, egy gyermek édesanyja, és korábban ügyvédként dolgozott. Tudja, milyen az, amikor saját munkájának minőségén múlik az előrejutása, nem pedig a másoknak való hízelgésen. Hány politikus van, aki listán kerül be valahova, azaz még csak nem is saját maga érdemeiért! S szemmel láthatóan Virginia Ragginak megvannak a maga határozott elképzelései, például a római olimpiai kandidálás elutasítójaként. (Felmerül bennem a gonosz kérdés: nagy többséggel választották meg. Ugyan nem ez is egyfajta népszavazás az olimpia ellen a római polgárok részéről?)

Az új torinói polgármester, Chiara Appendino még csak 31(!) esztendős, szintén házas, egy gyermekkel. Egyetem után a Juventusnál dolgozott, aztán a családi vállalkozásban. Most pedig az egyik legjelentősebb város vezetője lett.

Kíváncsi vagyok, hogy a populistának, EU-ellenesnek bélyegzett pártot képviselő fiatal nők mire mennek ezekben a komoly pozíciókban. Látatlanban odaadnám értük Kocsis Mátét, bevallom...

Abban reménykedem, hogy képesek bizonyítani, jóval árnyaltabb módon kellene megítélni az 5 csillagos mozgalom politikáját, nem kell bedőlni annak a kampánynak, amin a hatalmon jellemzően osztozkodó hagyományos pártok folytatnak ellenük. Nyilván a szemükben mindenki gonosz ellenség, aki a régi jó kis nyugdíjas pozícióikra tör. Mennyi régi bútordarab ülhet a a közgyűlésekben, akik mindent megszavaznak, akik hozzászoktak a korrupcióhoz, és akik most felháborodnak a "túl fiatal" nők hatalomba kerülésén.

Nem vagyok se feminista, se az agyatlan egyenjogúságosdi híve, de azt azért nem bánnám, ha az eredményeikkel fognák be néhány okoskodó, rég leszerepelt fickó száját.

Tovább

Sport mínusz politika

Aki mindenáron bele akarja szőni a közéleti témákat a foci EB eseményeibe, legalább a torna végét megvárhatná, hadd szurkoljon nyugodtan mindenki aki akar.

Olvasom, van olyan ember, aki hangoztatja, direkt a magyarok ellen szurkolt első EB meccsünkön, mert a győzelem Orbánék rendszerét legitimálja. Nagyon úgy fest, hogy nem veszik észre, pont azon a pályán mozognak, mint akik a bölcs vezetőket éltetik a 2-0 után- csak éppen ellentétes irányba tartanak.

Ha ez a legitimálós duma, a rendszer sikere fejtegetés igaz lenne, akkor az Aranycsapat legendáját Rákosiéknak köszönhetjük? Kertész Imre Nobel-díja valójában Medgyessy Péter diadala? Teljes tévút ez a felfogás, mert az ilyen siker elsősorban egyéni siker, néha a rendszer támogatásával, néha pont a rendszer ellenségeként bizonyít valaki. De a rendszer, a politika csak a közeg, nem pedig a főszereplő.

Bántó ez a buta felfogás, mert sikeresen meg tudja keseríteni az ember örömét, ha nem Dzsudzsákékat kell ünnepelni, hanem valami politikust. Nekem ez például eszem ágában sincs, és minden okoskodás ellenére sem fogok hálát adni a fejeseknek. 

Csak hogy lássuk, tulajdonképpen mit is tettek a nagyok: az Orbán-kormány kiemelt figyelmet fordít a focira, ami leglátványosabban a stadionépítésekben nyilvánult meg- ezek jellemzően üresek. Ebben az időszakban került az MLSZ élére Csányi Sándor, akinek irányításával kudarcot kudarcra halmozott a hazai klubfoci, és jellemzően a válogatottak is. 

Aki most az MLSZ-ben esetleg a mellét döngetné, az végig is gondolhatná, mi vezetett az EB-részvételig. Hosszas megfontolás után, Egervári bukását követően Pintér Attila lett a kapitány. Amikor egy tétmeccs után elküldték, afféle vészmegoldásként jött Dárdai Pál. Ő javasolta az utánpótlás élére Bernd Storckot, akit vélhetően soha, senki az MLSZ-ben nem akart szövetségi kapitánynak. Ám miután Dárdait visszarendelték, kényszermegoldásként Storck lett a beugró. És amikor most mindenki a német szakember zsenialitását emlegetni, érdemes összevetni az osztrákok ellen győztes kezdő 11 névsorát azzal, akik leszerepeltek Pintérrel Észak-Írország ellen: 8(!) játékos megegyezik, a csapat gerince ugyanaz volt.

Persze, az Storck érdeme hogy ugyanabból az emberanyagból kovácsolt nyerő gárdát, de tény, Csányiéknak nem sok köze van ehhez, mert ők egészen más szakemberrel futottak volna neki az EB-selejtezőknek. És bizony duplán igaz a politika szintjére, hogy egyetlen miniszter se vágott csodagólt egyetlen selejtezőn se.

Az, hogy most a vezetők is örülnek, érthető, miért ne szurkolhatnának ugyanúgy mint mi. De ha a mellüket kezdik verni, akkor én azon csak mosolygok. Szomorú az már, amikor egy politikus azért érzi magát sikeresnek, mert bejön Kleinheisler néhány csele. Kacagok rajta, ha valaki a játékosok helyett a miniszterelnökhöz ír ódát a győzelem után, és röhögök, amikor valaki ellenzékiségét azzal demonstrálja, hogy a focistáink ellen szurkol. Ennyire képesek? Ezt tudják alternatívaként nyújtani a most hatalmon levőkkel szemben? Elgondolkodtató.

Aki szurkolóként jót akar magának, az elengedi a füle mellett ezeket a zajokat és zörejeket. Beszéljék meg egymással, akik a poltikát pro és kontra oldalról belekeverik a fociba- majd az EB után megnézzük, mire mennek. (A választ persze már most is tudjuk.) Mi normális többségként pedig szorítsunk együtt a válogatottnak, élvezzük ki ezt a rég várt sikert!

Tovább

Csajt a csajneppertől

Belefutottam egy "párkapcsolati tanácsadó" okoskodásába az interneten. Tudom, ma bárki kinevezheti magát lélekszakértőnek, a képernyő mindent elbír, de még így is elképesztett, ahogy a használautó vásárláshoz hasonlította azt, hogy kell nőt találni.

Csak olvastam, ahogy elemezgeti, autót is úgy veszünk, hogy tudjuk, takarékos vagy gyors autót szeretnénk-e, meg a remek hasonlatokat arról, a használt autó karbantartására is éppen úgy kell költeni mint a meghódítandó lányra. Az ember nem tudja, ez vicc, vagy tényleg komolyan gondolja.

Pár gondolat, miért fertelmes otrombaság ez a hasonlat. Például azért, mert ha autót veszünk és tényleg nagyjából kitaláljuk, mit szeretnénk, mondjuk leszűkítjük a kört 1995-2000 közötti Suzuki Swiftre, találunk egy csomó hasonló autót. Hát elárulom, az nem fog megtörténni, hogy ott áll sorban harminc nő, szinte ugyanolyan alapadottságokkal (magasság, IQ, egyebek), csak apró különbségekkel, mondjuk az egyik kicsit szőkébb, a másiknak meg más diplomája van, és kiválasztom a "legjobbat".

Aztán az autóvásárlás maga a kompromisszum. Van egy anyagi keret, abban kell mozogni. Társat ugyan ne úgy keressen az ember, hogy "na, nekem egy kicsit dagi, butácska nő is megfelel, mert ennyire futja". Az esetleges hibáival is lehet ideális partner valaki számára egy nő, de a kapcsolat elején ugyan ne abból induljunk már ki, miféle kompromisszumokkal számolni. 

És a legfontosabb: a használt autó nem mondhatja, hogy nekem ez a tulajdonos nem kell, mert nagy a feneke vagy cigizik. A nő viszont nagyon is válogat- pont úgy, mint a férfi. Pont úgy ideális partnert keres. Míg az autóvásárlásnál szó sincs két egyenrangú félről, a kapcsolat pont erről szól. A csajt nem veheted meg a csajneppertől- ahol pénzért szereznek asszonyt, azt meg hadd ne vegyük jó példának. Kész csoda, hogy nem azt ajánlja, katalógusból rendelj magadnak párt- autóval is így csináljuk, nem?!...

Szóval egy szó mint száz, ostobaság az egész hasonlat úgy ahogy van. És nekem a büdös életben el nem magyarázza senki, hogy nem úgy kell érteni. De igen, úgy kell érteni, ahogy le van írva: tekints a párkeresésre úgy, mint az autóvásárlásra. Eszem ágában sincs elvonatkoztatni. Ez egy baromság, és azt se tartom sokra, akinek ilyen tanácsokra futja.

A tragikus nem az, hogy egy ilyen alak párkapcsolati tanácsokat ad. Sok hülye van még az interneten, sokan írnak még butaságokat. Lelkük rajta! Az az ijesztő, hogy esetleg van, aki egy ilyen embertől tanácsokat kérne. Hogy nem jön rá, fejest ugrik a sötétségbe, amikor ettől az alaktól vár segítséget. Észre kell venni, bárki készíthet egy primitív honlapot, bárki kinevezheti magát szakértőnek, miközben valójában csak balekok lehúzásában profi. Ne ess bele abba a hibába, hogy életed krízishelyzeteiben közhelyeket puffogtató, csak a pénzedre vágyó kóklerekre hallgatsz.

Amikor az ilyen "szakértő" bemutatkozik a honlapján, gyorsan kiderül, csak ezo-izé tanfolyamok vannak a háta mögött vagy az se. Diplomák, valódi referenciák? Ugyan már! Árat viszont könnyen fogsz találni a "szolgáltatások" leírásánál. Ne hagyd magad becsapni, átverni, megvezetni! Amit ők adnak, még ideiglenes segítségnek sem elegendőek. Ennél sokkal többre mégy, ha egy jóbarátoddal leülsz beszélgetni őszintén, és ez talán csak egy-két sör árába kerül- ha nem segít, a sör akkor is megérte és legalább egy normális ember társaságában töltöd az időt.

Tovább

A nullás költségvetés titka

Nem könnyű kiigazodni egy átlagembernek az államháztartási kérdésekben, csak repkednek a hírek GDP-ről, deficitről, adósságról. Pedig valójában nem akkora nagy sztori ez.

Egy ország pont úgy működik, mint egy háztartás. Van egy bizonyos mennyiségű pénz, amit be kell osztani, hogy minden fontosra jusson. Ez egy család esetében azt jelenti, hogy ennivalót kell vásárolni, be kell fizetni a gáz-, villany-, vízszámlát- első körben a létfeltételeket kell biztosítani. Aztán jöhetnek az egészségügyi, iskolai kiadások. Autó fenntartása. Ruházkodás. Majd következnek a kényelmi, vagy esetleg luxusköltekezések, például a nyaralás, vagy az, hogy az ember koncertre, étterembe, meccsre jár.

Ha szűkös a pénz, az ember mindig próbálja először a nem létszükségletnek számító dolgokat elhagyni, aztán használt ruhát vesz új helyett, végül olcsóbb ételeket vásárol, s ha minden kötél szakad, elkezd bizonyos fizetendőket félretenni. Ez a család költségvetési hiányos állapota: nincs annyi pénz, mint amennyire szükség lenne. Vagy csőd lesz a vége, vagy pedig el kell kezdeni hiteleket felvenni, hogy az ember betömködje a lyukakat- de azt a hitelt vissza is kéne fizetni. Na de miből, ha már most is azért vettem fel, mert nem volt elég pénz?

Egy állam szintjén is hasonlóan megy a dolog. Ott is osztanak-szoroznak, mennyi lehet a bevétel, mire kell feltétlenül költeni. Nagy léptékben is vannak elengedhetetlenül fontos tételek és olyanok, amikről akár le is lehetne mondani. Nyilván abban van egyetértés, hogy például nyugdíjakra, egészségügyre, oktatásra, családtámogatásra jutnia kell pénznek. De könnyen lemondanánk arról, hogy új autókat szerezzenek be az államtitkároknak, járjanak csak a régivel.

Erről viszont nem mi döntünk, hanem a kormány. És valamiért teljesen normális lett az, hogy valamennyi hiánnyal számolunk minden évben. Legyen az csak 2 százalék, akkor is 600-700 milliárd forintról beszélünk Magyarország esetében. Nyilvánvaló módon nem csökkenhet túlságosan az adósságállományunk úgy, hogy minden évben szükség van ennyi hitelre, mert hiány van a költségvetésben. 

A megoldás a sokat emlegetett nullás költségvetés lenne, amikor a kormány ügyes háziasszony módjára spórol. Ez egy nemes cél, fontos dolog. Csak kérdés, milyen áron. Faraghatunk a kiadásokból úgy, hogy megadóztatjuk a minimálbért, vagy hogy rettentően visszafogjuk a munkanélkülieknek, fogyatékosoknak járó támogatást. Spórolhatunk a lerobbanó kórházakon. 

Illetve van egy másik út, mégpedig a "költségvetési luxuskiadások" visszafogása. A fent említett autóbeszerzés jó példája annak, hogy spórolhat önmagán az állam. De ha mondjuk a Magyar Nemzeti Bank nyereségéből nem Matolcsy-könyvekre jut, hanem az bekerül a költségvetésbe, máris 200 millárddal kisebb lehetne a hiány. Ha az esztelenül épített stadionok ára bekerülne a költségvetésbe, megint lehetne egy jó nagy összeget fogni. Ha a most már lassan 90 milliárdra rúgó vizes világbajnokság rendezését nem vállaljuk el, a hiány jelentős részét eltüntethettük volna. Milliárdok mennek a migránsos népszavazásra, plusz milliárdokba kerül a kapcsolódó plakátkampány- és ez a kormányzati reklámköltségeknek csak a töredéke. A köztévé 80 milliárdos költségvetése elviszi az egész ország éves deficitjének több mint 10 százalékát. 

Szóval majdnem nullás lehetne a költségvetés olyan tételekkel, hogy nem árasztjuk el az országot "A magyar reformok működnek" óriásplakátokkal. Amikor tiltakozik valaki ezek ellen, meg az MNB alapítványok pénzszórása ellen, meg a stadionépítés ellen, ezért teszi. Ezt kell megérteni. Ha te, én, mi mindannyian tudjuk azt mondani, amikor kevés a pénzünk, hogy erre a vonzó, de felesleges dologra nem költünk mert nem fér bele, mondja ezt az állam is. Maximum az NB2-es Felcsútnak kisebb, szerényebb stadionja lesz, és az MNB alapítványok nem költenek belsőépítészre. Szerintem ezzel még együtt tudnánk élni, ha cserébe egyre zsugorodna az ország adóssága, vagy több jutna egészségügyre, oktatásra.

Tovább

Szívass, hogy szeressenek?

A taxisok szemmel láthatóan a régi bibliai elvben hisznek: ők kővel dobálnak, és majd kenyeret kapnak vissza. Nem tudom ugyanis máshogy értékelni azt, amikor a hétköznapi embereket megszívató forgalomlassító tüntetésekkel akarják elérni az Uber megregulázását. Ettől várják, hogy szimpátiával tekintsünk rájuk?

Igen, mind tudjuk, az Uber adóelkerülő, gonosz cég, ami a számtalan (sőt, kivétel nélkül) tisztességes taxis megélhetését sodorja veszélybe azzal, hogy olcsóbban, egyszerűen kezelhető alkalmazással nyújt olyan személyszállítási szolgáltatást, ahol nem forog készpénz, és az elektronikus jelleg miatt nem nagyon lehet csalni sem.

Tudom, sarkítok: az Uber nem tökéletes és főleg nem szent. Naná, hogy ott faragnak az adófizetési kötelezettségeken, ahol tudnak. De még mielőtt hasra esnénk a taxisok példás becsületessége előtt, emlékezzünk meg arról, hogy mindenkinek van egy jó sztorija egy lehúzós taxisról.

Ez a videó pedig a bjútiful sárga taxival, ami tripla áron, számla és óra nélkül viszi a gyanútlan külföldinek hitt utast, nyilván csak átverés és trükk. Ha viszont nem, akkor a taxisok egy része pont az ilyen alakok ellen kellene tüntessen, aki rombolja a szakma presztízsét.

Persze látom és olvasom a hozzászólásokat a videó alatt, hogy ő nem is igazi taxis, hanem hiéna. Hát, értem én. És az igazi taxisok akik látják a reptéren maguk közt ezt az embert, ezzel az autóval, nem szúrják ki? Nem hívnak rá rendőrt? Nem tartanak forgalomlassító tüntetést ellenük? Mert hogy a valóban rendes taxisoknak ezerszer többet ártanak mint az Uber, azt garantálom.

Visszatérve az alapkérdésre: én az értelmes szabályozás híve vagyok. Nem esek hasra az Uber nagyszerűsége előtt, megvannak annak is a negatív oldalai, naná. Meg persze van némi pozitívuma, ha valaki az autójával hetente egy-két délelőtt tud egy kis pénzt keresni, amikor a gyerek iskolában van. Fizesse meg utána ami jár, és tőlem csinálhatja.

Sok-sok területe van a gazdaságnak, ahol a semmiből jött konkurensek a korábbi, jól beágyazódott cégek helyzetét ásták alá. Mesélhetnének a nyomtatott újságok, mennyire megváltozott az életük, amikor a netre terelődött a reklámforgalom jelentős része- ma már csak azoknál pörög az üzlet, akik "valahogy" zsíros kormányzati megrendelésekhez jutnak. 

Ilyenkor jön az alkalmazkodás, a leépítés, az új ötletek bevetése és így tovább. Én tényleg sajnálom azokat, akik az egész életüket a taxizásra tették fel, minden engedéllyel rendelkeznek, becsületesek, számlát adnak és így tovább, de most veszélyben érzik a megélhetésüket. Ám az iszonyú mennyiségű pesti taxi miatt ez soha nem volt könnyű kenyér.

És rajtuk kívül mindenki más is szembe kell nézzen azzal, hogy nincsenek nyugdíjas állások, egyik napról a másikra bezárhatnak nagy üzemek, a kisvállalkozások pedig rendszeresen csődbe mennek. Ez a bizonytalanság mindannyiunk életét áthatja, de bevallom őszintén, nem nagyon lennék szolidáris azokkkal, akik úgy akarnák felhívni a figyelmet a bajaikra, hogy az én életemet keserítik meg.  A taxisok demonstrációval is ez a bajom: nem én engedélyeztem az Ubert, és nem is én tilthatom be. De ha most be akarnék menni a városba, én szívnék, mert egy halom sárga taxi ezzel az eszközzel akar nyomást gyakorolni.

És valamiért hagyják, hogy ez így legyen. Ilyenkor támad az embernek kimenni, tüntetést szervezni a taxisok ellen, mondjuk úgy, hogy elfoglalja pár napra néhány tucat emberrel a reptéri drosztot. Miért is ne? Tüntetünk a tünetések ellen. Szóval tökéletesen meg tudom érteni azt a mozgalmat is, ami taximentes napot hirdet.

És félreértés ne essék, ez normális esetben nem az Uber melletti kiállás, mert azzal nekem semmi dolgom, azt szabályozza az állam. Én annyit szeretnék, ha az állam az én érdekeimet is nézné, és odaszólna a taxisoknak, hogy helló srácok, dolgozunk az ügyön, nektek viszont legyen annyi eszetek, hogy nem azok életét keserítitek, akik akár még támogathatnák is valamilyen szinten az ügyeteket. 

Mert így én nyugodtan mondom: legyen szigor az Uberrel szemben, és ezzel egyidőben a taxisokat is vizsgálják minden korábbinál alaposabban és szigorúan. Aztán a végén húzhatunk egy mérleget, ki is a jó fiú ebben a történetben. Mert most enyhén szólva sem könnyű ezt megmondani.

Tovább

A megosztás hatalma

Komolyan meglepett bárkit, hogy a Facebook is manipulálja a hírfolyamot? Ugye te még hiszel a Mikulásban és a húsvéti nyusziban is? Sokat fog csalódni az életben az, aki ennyire naiv...

Aki netán nem hallott a sztoriról, a lényeg annyi, hogy a Facebookot otthagyó szerkesztők némelyike arról mesélt, milyen módon bírálják felül a hírfolyamon kiemelt dolgokat. Elvileg csak az kerülne szem elé, amit sokan kedvelnek és megosztanak, de nyilván megvan a lehetőség arra, hogy belenyúljanak ebbe. A Facebook gyorsan cáfolt, aztán kikerült egy írásos bizonyíték is. Most pedig már ott tart a történet, hogy Zuckerbergék le akarnak ülni egyeztetni a konzervatív jobboldal képviselőivel, ugyanis -micsoda meglepi!- az ő álláspontjukat tükröző cikkek kerültek hátrányba a rangsorolásnál.

Akinek a kezében van egy olyan eszköz, mint a Facebook, az könnyen manipulálhatja a közösséget. Tudjuk, Zuckerbegnek is megvannak a pártszimpátiái, és miért ne dönthetne úgy, az általa birtokolt cég az ő felfogását tükrözi? Lássuk be, a Facebook nem közpénzből állt fel, nem kell maradéktalanul semlegesnek lennie- és nem is az.

Másik kérdés, hogy könnyen a saját dugájába dőlhet, aki úgy véli, szépen az orránál fogva vezethet mindenki, és végül pontosan azt gondolja az embertömeg, amit ő szeretne. A manipuláció veszélyes játék: rászoktathatok mindenkit az ostobaság követésére, a percemberek világának csodálására, csak aztán ne lepődjünk meg azon, amikor az így "nevelt" emberek választások idején is a primitív üzenetekre fogékonyak. Manapság már a twitter 140 karaktere is túl sok, az instagram a menő, ahol csak képek vannak. Üdv a szép új világban!

Személy szerint mosolygok a háttérhatalmakra hivatkozó összeesküvés-elméletes oldalak agymenésein, amelyek ugyanúgy egy bizonyos erre fogékony, nem túl eszes közönségnek készülnek, mint az ostoba valóságshow-k. Nem kell globális szervezkedést sejteni semmi mögött, itt egyszerűen csak arról van szó, hogy egy multinacionális cég simán megpróbálja felmérni, neki mi a jobb hosszú távon. A szabadosság pont megfelel azoknak, akik erre alapozzák az üzletüket és kész.

A gond az, hogy emberekről beszélünk, méghozzá sok emberről. Hiába hiszi bárki, hogy a tömeg mindig tökéletesen manipulálható, a sztori ennél egy árnyalattal bonyolultabb. És nekünk egyénként is megvan a felelősségünk: a Facebook manipulálhat amit akar, mégis mi döntjük el, mit olvasunk és főleg mit hiszünk el. 

Aki kizárólag a Facebookon lóg és simán benyalja, amit az arcába tolnak, sőt, annál jobban szeret valamit, minél egyszerűbb, annak kell idegeskednie amitt, hogy manipulálják a hírfolyamot. A helyzet viszont az, hogy őket jellemzően nem zavarja az ilyesmi, még akkor sem ütné meg az ingerküszöbüket, ha pontosan tisztában lennének vele. Így aztán kár mások helyett harcolni a szólásszabadságért- pont elég, ha mi magunk tisztában vagyunk vele, hogy működik ez a világ.

Fogadjuk el a tényt: aki nem akarja kinyitni a szemét, az nem fog meglátni semmit. És akinek hatalmában áll bárkit és bármit manipulálni, az jó eséllyel meg fogja ezt tenni. A világ messze nem tökéletes- és hogy ez így van, arról bizony mindannyian tehetünk.

Tovább

A döntés szabadsága

Vannak, akik unják Kiss László fél évszázados nemi erőszak-ügyét. Megértem őket, de az a mázli, hogy ha nem akarják, nem kell a továbbiakban olvasni erről. Annyi más érdekesség van az interneten...

De mindig van történés, ami után el lehet töprengeni, meg lehet szólalni. Az áldozat kiállt a nyilvánosság elé, elmondta, mit élt át, és ezek után többé a "nőügy", a "szeretett kefélni" és más hasonló otrombaságok vállalhatatlanok lettek. Megmondom őszintén, engem már az elején megdöbbentettek ezek. Egyrészt azért, mert elsőre mindig a gyengébb oldalán állok- másrészt azért, mert akik ezt mondták, úgy tudták, a hölgy már halott, és ennek ellenére sem volt bennük annyi, hogy inkább befogják a pofájukat.

Nem is értem, miért érezte kötelességének ez a néhány ember, hogy világba kiáltsa a pletykáit, nagy dumáit. Ha tényeket tudtak volna, az más lenne, de itt csak olyasmiket rángattak elő, amire semmiféle bizonyítékuk nem volt. Talán egyetlen dolog volt miatt volt ez mégis jó: Takáts Zsuzsanna megelégelte ezeket és elmondta a saját történetét. 

Nem kényszerítette rá senki, mégis megtette. Azok, akik most példaképet akarnak belőle csinálni, talán még mindig nem értik, ez elsősorban az ő személyes sorsa, és senki nem szólhat bele, beszél-e róla, vagy szóba áll-e Kiss Lászlóval. Olvasom egy cikkben, ami Takáts Zsuzsa "felelősségét" boncolgatja, hogy akad aki szerint nem kellett volna megbocsátania. Mintha nem vennék tudomásul, ez a nő 55 év él együtt ezzel az egésszel, azóta láthatta, amint egykori megerőszakolói ünnepelt edzővé, újságíróvá válnak, és amikor hallatlan lelkierővel kiáll, mert úgy érzi, ezt kell tennie, akkor nincs semmi, amiért vádolni lehetne.

Nem volt normális helyzet amibe akkor került, nem lett volna szabad megtörténnie az erőszaknak. És nem normális az a helyzet se, amibe most került, hogy flashmobot szerveznek a tiszteletére, hogy cikkek tömege szól arról, mi történt vele akkor. És az se normális, amikor bárki, bármit számon kér rajta. Nem közszereplő, nem akar semmilyen női mozgalom élére állni. Az ő döntése volt, amikor elmondott mindent, és az is a döntése, beengedi-e KIss Lászlót az ajtaján. És az, hogy beengedte, nem jelenti azt, hogy mostantól össze fognak járni. 

Mert megbocsátás és megbocsátás között van különbség. Ami most volt, az nem feloldozás, nem egy "spongyát rá" szituáció, hanem egy gesztus, amivel pontot akar a maga részéről az egész felhajtás végére tenni Takáts Zsuzsanna. Mennyire lehet bensőséges a bocsánatkérés, ahol kamerák és ügyvédek vannak jelen? Semennyire. Nem is arról szól. De kijárt neki az, hogy szemébe nézzenek a bűnbánni próbálók.

Marhaság azt mondani, hogy hiba volt elfogadni a virágot és meghallgatni őket. Pont ellenkezőleg, diadal ez, mert ez a szerény asszony kis hazánkban nagy névnek számító embereket kényszerített rá arra, hogy bocsánatot kérjenek. Nyilvánosan szégyenültek meg. Kiss László megtehette volna, hogy nem mond semmit, nem nyilatkozik, eltűnik, pár hónap alatt úgyis elfelejtik a történetet- és lássuk be, igaza lett volna. De olyan helyzetbe sodorta magát a tagadással, vádaskodással, hogy innen nem volt visszaút, és ehhez kellett a halottnak hitt nő bátorsága.

A mozgalmárok pedig hagyják nyugodtan békén az áldozatot, mert a múlton változtatni nem tudnak, az okoskodásuk pedig időnként majdnem olyan bosszantó, mint a Kisséket mentegetők otromba megjegyzései. Tudom, hogy jó cél vezeti a nők jogaiért küzdőket, de hagyják meg a döntés szabadságát annak, aki egy ilyen történetnek az áldozata volt egykor- és lássuk be, az maradt egész életében. Ő már így is nagyon sokat tett a maga részéről, és azzal, hogy térdre kényszerített pár nagypofájút, mindannyiunknak példát mutatott. 

Pedig vélhetően nem ez volt elsősorban a szándéka. Mégis így lett! Hát tiszteljük ezért, és ne akarjuk számon kérni rajta a mi saját elveinket. Vajon mi is elmondhatjuk magunkról, hogy mindig kiálltunk a nagyvilág elé fontos helyzetekben, miközben örökre hallgatásba is burkolózhattunk volna? Mindig a helyes döntést hoztuk meg? Sajnos én nem mindig, pedig megtehettem volna. Ez a történet talán legközelebb erőt ad ahhoz, hogy kiálljak az igazság mellett.

Tovább

A nemtudás boldogsága

Időnként felmerül bennem a kérdés, értik-e az emberek, mi zajlik körülöttünk az országban, a nagyvilágban? Néha kételkedek benne- és persze máris abban sem vagyok biztos, hogy én jól tudom-e amit tudok.

Azt gondolom, abba az emberhalmazba tartozok, aminek tagjai igyekeznek tájékozottak lenni. Még a valóságshow-k bizonyos arcait is ismerem, bármennyire felesleges tudás ez. Emellett olvasok mindenféle újságokat, gazdasági és közéleti híreket- és néha úgy érzem, ez is totál felesleges.

A bajom az, hogy a gazdasági elemzésekről kiderül például, mennyire megbízhatatlanok. Összeírnak mindenfélét jól fizetett szakértők, de egy se tudta megjósolni pontosan a válságokat, vagy maximum csak maroknyian. A közéleti hírek mögötti háttéralkukról mit sem tudhatunk.

És persze a megjelenő tényeket pedig egyik és másik lap eltérően interpretálja. Ott van például az MNB alapítványainak ügye, és egyértelmű, hogy nem úgy mutatja be a történteket a Magyar Idők és a 444. És persze az ember beállítottságának megfelelően a számára szimpatikus oldal álláspontját tükröző cikkeknek akar hinni.

Hallottam már olyat, hogy valaki az egész sajtópalettát igyekszik olvasni és abból szintetizál egy hitelesnek gondolt képet, csakhogy ez nem így működik. Ha van egy hazugság és egy igazság, annak az "átlagolása" éppenséggel az igazságot torzítja. És ezért aztán én, ha valami téma komolyan érdekel, próbálok magam előásni részleteket, pontosabb információkat, aztán a kommentárt majd kitalálom magamnak.

A már említett MNB-témákban is úgy voltam vele, hogy elég jól kibogozhatóak voltak a szálak, én is sok oldalon át böngésztem az elképesztő költéseket, megnéztem kik voltak a kuratórium tagjai, átolvastam véleményeket és beszélgetéseket. Tulajdonképpen nem is olyan bonyolult történet ez, ha az ember egy kis időt rászán a megismerésére.

Ám nem is ez most a lényeg. Az a furcsa valahol, hogy néha döbbenetes botrányok derülnek ki, és nem történik semmi. Olyan körben mozgok, ahol nagy ilyenkor a felháborodás, de rá kell jöjjek, sok-sok olyan ember van Magyarországon, aki a tényekről nem tud, azokkal nem foglalkozik, tulajdonképpen nem is érdekli, mi történik közpénzekkel. Meg sem értik talán, micsoda pénzekről van szó, hogy a viták a közös jövőnkről (is) szólnak.

Nyilván erős az egybeesés azzal az emberhalmazzal, ami az atlantaszi fényenergiában, a zsidó gyíkemberekben meg a szódabikarbónás rákgyógyításban hívőket tömöríti. A tények nem számítanak, utánaolvasás, nyomozás felesleges. Egy gyors, primitív, de ütős üzenet elég, és már meg is lehet osztani.

És rájövök, én élek burokban, amikor azt hiszem, hogy sok embert érdekel, törvényekbe ütközik-e közpénzek kreatív kezelése. Ugyan, úgy vannak vele, az ő szintjükön ennek nincs jelentősége. És attól félek, hogy hiába hiszem magam okosnak, nekik van igazuk. Hogy bármit is tudok, egyszerűen nincs nagyobb befolyásom most a dolgokra, mint ha egy barlangban élnék az őserdőben. 

Tisztában vagyok benne, hogy az ő felfogásuk mögött nincs efféle komoly filozófia, egyszerűen csak így működnek. A mindennapi Való világunkat és Kis Grófónkat add meg nekünk, és már boldogok is vagyunk. Ja, meg legyen olcsó kenyér is, bár az kevésbé fontos. Persze ők is szavaznak. És biztos, hogy rosszabb döntést hoznak, mint a magukat felvilágosultnak gondolók? Vagy lutri ez, akármennyit próbálunk tájékozódni? 

Próbálok visszagondolni az elmúlt évek választásaira. Vajon okosabb döntést hoztam, mint ha csak ikszelgettem volna össze-vissza? Vagy akkor pont hasonló alakokat segítek a hatalomba, ha ész nélkül azt támogatom aki nagyobb dumát lök? Vagy jobb lett volna el se menni, tenni az egészre, élni az életemet? Napi 1-2 órámat viszi el ez a tájékozódás, amitől okosabbnak hiszem magam, és mi a vége? Győz a rezsicsökkentés és Donald Trump. 

Megéri ez az egész? Nem tudom, de talán jó lenne kipróbálni egy időre, hogy hagyom ezt a sok marhaságot a közéletben, és elfoglalom mással. Nem Kis Grófóval és Barátok közttel, hanem olyasmivel, amiben tényleg kedvemet lelem- a politizálásban ugyanis nincs sok örömöm. Akkor meg tulajdonképpen mnek? Okoskodjak a többség helyet, aki tesz rám is, meg az (elvileg) megismerhető tényekre is? 

Nagy dilemma!...

Tovább

Akcióban a bölcsészlobbi

A kortárs irodalom maszkos igazságosztói az asztalra csaptak, mert veszélyben a haza- vagy legalábbis az irodalmi lapok, ugyanis erősen megvágták az NKA támogatási keretét.

Kezdjük az elején! Nekem nagy bajom nincs a kortárs írókkal, miért lenne? Valamikor a mai klasszikusok is kortársak voltak. És egykoron egy Ady vagy egy József Attila ugyanúgy küszködő, kritizált alkotó volt, mint kései utódai. Születhetnek és nyilván születnek is manapság ugyanúgy kiemelkedő regények, versek. És az is tény, ez nem üzlet, nem is volt az sose.

Jellemzően ma már azért nem halnak éhen a művészek, tehát csak van némi fejlődés. Ha megnézzük a hírt, akkor kiderül, százmilliók mennek az irodalmi lapokra, és mivel gyaníthatóan ezek saját bevételei elenyészőek, ez gyakorlatilag a szerkesztők és a szerzők (a két kategória egybefolyik) finanszírozásának egy speciális formája. 

A gondom az, hogy a mai irodalmi élet szereplői már nem annyira a semmiből jönnek, hanem inkább az ELTE bölcsészkaráról. Nem néztem végig minden divatos szerző életrajzát, de párakat igen, és életük bizonyos szakaszában bizony mind megfordult ebben az intézményben. Sőt, van olyan író, aki ott végzett, szintén irodalmár felesége hasonlóképpen, és ma már jegyzett szerzőnek számító gyermekük is ott kötött ki.

Miközben elvileg sokszínűbbnek kellene lennie ennek a világnak, nagyon úgy fest, hogy egy közös kötelék van ebben a kis klikkben. Nem akarok bántani senkit, de az értelmiség spektruma jóval szélesebb mint a filozófiától a magyar szakon át angolig terjedő kör. Ha valaki mondjuk műszaki háttérrel csöppen egy ilyen társaságba, úgy néznek rá, mint egy marslakóra. Talán hihetetlen, de egy mérnök vagy egy matematikus is lehet nyitott, értelmes ember.

A világ mostanság úgy néz ki, hogy könyvet kiadni nem bonyolult egy magánembernek. A publikálás sem nagy ügy, ingyen, egy blogra is fel lehet tenni verseket, írásokat- sőt, hallani is bloggerről, akire így figyeltek fel. Szóval a történet messze nem arról szól, hogy a szerzők "nem jelenhetnek meg". Amennyien olvasnak egy kis irodalmi lapot, az vélhetően egy jól menedzselt blog olvasóinak számához képest is kevés. Sokkal inkább az a lényeg, hogy az ebbe a körbe tartozók úgy érzik, kortárs irodalmárként hozzá kell járulni a költségvetésnek az alkotómunka támogatásához.

Ismétlem, nem akarom azt mondani, hogy amit csinálnak az nem jó, azt sem állítom, hogy csak az éhező költő a jó költő. Az valahogy a gondom, hogy az ebbe a szűk körbe tartozók, akik a saját gyerekeiket is betolták ebbe a klikkbe, jellemzően a saját érdekeiket védik. Miközben megjelennek nagyon szép hírek arról, kinek milyen nemzetközi sikerei vannak és hogy micsoda lelkesedés, pezsgés van a fiatal slam poéták körül, azt hinném, ebből meg is lehet élni. Hiszen a sikereknek ez is egyfajta fokmérője.

Ha már az ELTE a keltetője az irodalmároknak, akár az önmenedzselést is fel lehet venni a kötelező tárgyak közé. Semmi bajom a bölcsészekkel, szégyen is lenne, ha egy országban valaki azt mondaná, "nincs szükség rájuk". Dehogynincs! Csak szépen bele lehetett kényelmesedni abba a pályaívbe, ami a magyar szaktól az első megjelenéseken át a kis példányszámú, csak hasonszörű barátok által olvasott köteteken át jutott el a megélhetést nyújtó szerkesztői megbízásig. Nem kellene burokban élni, mert a világ kicsit nagyobb, mint a Nagykörúttól a Dunáig tartó rész Pesten. 

A tiltakozás mellett (helyett?) akár el is lehetne új utakat keresni, hogy lehet eljutni a közönséghez. Mert a közönség az számomra legalább olyan fontos része az irodalomnak, mint a szerző. Aki művészként lehet kreatív, annak lehetnek jó ötletei az érvényesülés terén is. Nem hiszek az élhetetlen bölcsészek legendájában, pont ugyanúgy lehetnek talpraesettek mint bárki más. Talán újféle szemlélet kell hozzá, de nem tragédia ez.

Már csak azért is ideje lenne ezen eltöprengeni, mert hadd ne mondjam, hányan rezzennek meg ijedtükben attól, hogy a felháborodott irodalmárok fenyegetőznek. Mivel? Hogy nem írnak többet a mostantól meg nem jelenő, maroknyi ember által olvasott lapokba? Annál rosszabb érzés egy normális embernek nem lehet, mint hogy fel se tűnik senkinek, amikor megszűnik az újságja. Szóval tessék szerveződni, utat találni az olvasókhoz, akár olcsóbban, akár kreatívabban, akár a mégiscsak kapott pénz okosabb felhasználásával. Az lenne az igazi diadal, ha ez sikerülne, nem pedig pár újabb millió kicsikarása, mert előbb-utóbb ezek a pénzcsapok bármikor elzáródhatnak. 

Aki előre tekint, az készüljön fel a jövőre, tartogasson az bármit...

Tovább

Készüljünk Trumpra

Miért lep meg bárkit a médiasztár milliárdos sikere egy olyan országban, ahol híresség lehet egy Kim Kardashian?

Páran máris elismerik, hogy óriásit tévedtek, amikor Donald Trumpot csak egy nagyszájú percembernek gondolták a republikánus elnökjelöltek versengésében. Trump állandóan jelen volt, beszólt, vitákat gerjesztett, oda kellett rá figyelni. És akiről hallasz, arról tudsz véleményt alkotni.

Valamit kétségkívül meg tudott fogni a közhangulatból, mert akiket elért, azoknak jelentős részét meg is tudta győzni az igazáról. Beleunt sok ember abba az elitbe, ami saját maga vállát veregetve a színfalak mögötti egyeztetések során dönt az ország sorsáról. Az emberek nem hatalmi játszmát akarnak, ennél sokkal egyszerűbb dolgokban gondolkodnak, és Trump erről beszélt.

És őszintén szólva nem is nehéz fogást találni az Egyesült Államok pillanatnyi helyzetén. Ott volt a pénzügyi válság, ami után adófizetők húzták ki a bajból a bankok egy részét, de senkit nem ítéltek el, amiért ilyen döbbenetes veszteségeket okoztak, sőt, sok menedzser még busás végkielégítést is kapott. Az ilyesmi azért erősen fel tudja bosszantani a kisembereket. Mint ahogy a munkahelyek külföldre költöztetése, vagy a kreatív adózás miatt kevesebb közterhet vállaló vállalatok helyzete is.

De beszélhetünk a külpolitikáról is. Egy cikkben olvastam, hogy Trumpnak esélye sincs a felkészült, szakértő Clintonnal szemben egy ilyen kérdésben. Mindez remekül hangzik- de a szakértő, profi amerikai külpolitika eredményeit kitűnően láthatjuk Irakban, Szíriában, Líbiában vagy Afganisztánban. Miért gondolja bárki, hogy az emberek olyan ostobák, hogy nem látják, se a diplomácia, se a katonai erő nem volt elég ahhoz, hogy békét teremtsen? Még azt se sikerült elérni, hogy ne kezeljék milliónyian az Egyesült Államokat elnyomó, elpusztítandó gonoszként! Ezt az "eredményt" a laikus Trump is el tudná érni, csak maximum olcsóbban, ha nem küld tízezrével katonákat olyan helyekre, ahol semmire se mehetnek.

És nem ez a legrosszabb. Kényelmesnek, jónak tűnhetett az, hogy ócska reality-sztárokkal tették tele a tévét, és ahogy az emberek igényszintje egyre alacsonyabb lett, egyre primitívebb emberekre figyelnek oda. Kim Kardashian, Honey Boo Boo és hasonszőrű "sztárok" folynak a csapból is. Nyilván a médiát kezükben tartóknak nagyon kényelmes ezeknek a könnyen irányható, villámgyorsan cserélhető figuráknak a futtatása. Nem kell tehetségeseknek lenniük, nem kell önjáróknak lenniük. Elég ha feltűnést keltenek, és forog az üzlet. 

Csak hát a leegyszerűsített világhoz szocializálódott embereknek nagyon is megfelelnek Trump hasonlóan megfogalmazott üzenetei. Ne feledjük, ő maga is sikeres volt a reality show-k világában, pontosan tudja, miről szól ez az egész. Azok a megmondóemberek pedig szégyellhetik magukat, akik asszisztáltak a percemberek diadalmenetéhez. Milyen jópofa, amikor Zuckerberg kikel Trump ellen- de érdekes módon az pont megfelel neki, hogy a Facebookon értelmes témák helyett Kardashian fenekét osztják meg az emberek. Ha te magad táplálod az ostobaság kultúráját, ne csodálkozz, ha ez nem áll meg a bulvárhíreknél, hanem beszivárog a politikába is.

És az a szomorú helyzet, hogy ehhez minden joguk meg is van. Az ő egy szavazatuk pont annyit ér, mint a most nyavalygó elemzőké. Donald Trump azért lehet sikeres, mert tökéletesen igazodott a mostani tömegízléshez. Röhej, de a sok okos szakértő egyike sem ismerte fel előtte, hogy ide vezethet az, ha a könnyű pénzért cserébe mindenki elfogadja a primitívség térhódítását. Lett olyan, aki kihasználja az esélyt- és ne higgyük azt, hogy az elnökválasztáson se győzhet Trump. Hillary Clinton egy olyan leszerepelt, megunt elit jól beágyazódott tagja, ami egyre jobban elszakadni látszik a hétköznapi emberektől, míg a milliárdos Trump ironikus módon sokkal jobban meg tud szólítani bizonyos csoportokat. Szóval én még csak jósolni sem merek, mi lesz ennek a vége...

Tovább

Görcsös félelem

Mindenki harcol a megkülönböztetés, az elnyomás, a leszakadás ellen, csak azt hagyják ki sokan a képletből, hogy emberek vagyunk, életünk része volt és marad a küzdés.

Biztosan te is találkoztál már azokkal a jópofáskodó írásokkal, amiben taglalják, képesek voltunk mobiltelefon nélkül túlélni a gyerekkorunkat, vagy tablet és okostévé nélkül elfoglalni magunkat egy rongylabdával. Régi szép idők, sóhajtsunk együtt!

De már a nosztalgia sem a régi. Azok akik ezeket a dolgokat megosztják, nyilván a maguk részéről el nem engednék elektronikus póráznak is jó telefon nélkül a gyerekeket otthonról, és ha arra vágyik a kisded, akkor megkapja a legújabb kütyüket egy rakás rongylabda helyett. Észt osztani mindig könnyebb, mint nemet mondani!

No de nincs is ezzel baj. Mert az viszonylag állandónak mondható az emberi történelemben, hogy a szülők óvták, támogatták a gyerekeiket. Ez egyrészt ösztön, másrészt társadalmi elvárás. Régen is dolgoztak azért, hogy amit lehet, megadjanak, sokak köszönhették annak a sikereiket, hogy anya és apa taníttata őket akár erőn felül is. 

És az is változatlan, hogy a sikeres élethez gyakorlatilag mindig kellett maga az érintett ember is. Milliónyi példát tudunk, akik nehéz körülményekből, hátrányból indulva verekedték fel magukat a vagyonosok közé, netán kiváló tudósok, művészek lettek. És sok burokban született ember élete lett egy nagy kudarc. Igen, tudom, hogy nagy általánosságban Manhattan jómodú familíáiból gyakrabban jutnak el a Harvadra mint a bódvarákói szegénysorról, de az emberi életben az is szép, amikor valaki a nagy hendikep ellenére sokra viszi. 

Szóval én nagyra értékelem a küzdést vagy azt, amikor a tehetség utat tör magának. Ám ami most van, amikor minden ellen harcolunk, ami valakit bánt, vagy elnyom, vagy sért, az szerintem nem igazán jó. A bűncselekmények bűncselekmények, nem akarom azokat relativizálni. De most aztán már mindenki érzékenységét védeni kell, harcolunk a női jogokért, a transznemű jogokért, a kisebbségek jogaiért, és persze az iskolásoknak sem lehet egy rossz szót sem szólni, nem veszik el a mobiltelefont az órán és így tovább. Miközben jelenleg látszólag kiáll a társadalom egy része a tanárok mellett, azért általában a sátán földi helytartóiként kezelték őket mostanában, akik aljas módon rászóltak a gyerekre, ha az asztalon ugrált óra alatt, és képesek voltak elégtelent adni egy dolgozatra, amiben egy kérdésre sem válaszolt a lelkes nebuló. Skandallum! 

Sok szempontból védett világban élünk itt Európában. Sok harccal, küzdéssel hátrányból indulva is el lehet jutni a diplomáig, a jobb módúaknak pedig iszonyúan színes gyerekkort lehet biztosítani a kicsiknek. Gondoljunk bele, mennyien viszik el a gyerekeiket külföldre, milyen sok kalandos programba fizethetik be őket, kipróbálhatnak izgalmas sportokat, rengeteg könyvet olvashatnak, ott vannak a játékok, a számítógépek, ha érdekli őket a tudomány, leülnek az internet elé és fantasztikus mennyiségű információhoz juthatnak. Arról nem is beszélve, hogy fejlődik az orvostudomány sok gyerek, akiről régen simán lemondtak volna, ma teljes életet élő felnőtt lehet.

Igen, bármit el lehet érni- igen, harcolni kell érte. Kinek sokat, kinek keveset. De ha tényleg még a küzdelem tényétől is meg akarjuk óvni a srácokat, akkor nem tudom, mit várunk. Régen is része volt a focinak a grundon, hogy kificamodott a boka, régen is elviseltük, hogy a gonosz tanár úr csúnyán szólt ránk, és túléltük az első korty keserű sört is. Van némi igazsága a nosztalgiázó megosztásnak. És ezektől a testi és lelki horzsolásoktól lettünk olyanok, amilyenek. Megszoktuk az önállóságot, volt egy kis harc is az életünkben. Ki így kezelte, ki úgy. Volt, aki rosszul jött ki belőle, és volt, amikor a csetepaté helyett alázás, megnyomorítás volt. Ez ellen akkor is fel kellett volna lépni, és ma is fel kell. 

De arra törekedni, hogy a gyereket, egyetemistát, felnőttet soha semmi bántalom ne érje, teljes tévút. Mert ilyen egyszerűen nem létezik. A világunk annyira sokszínű, változatos, annyi kihívással teli, hogy mindig lesz olyan, amikor össze kell szorítani a fogunk és helyt kell állnunk. Amikor lelkesen írogatnak a világ mindenféle sarkában élő szerény sorsú gyerekről, akik mégis boldogak tudnak lenni a kevéssel, azt nem vesszük észre, hogy őket a szabadság, a mindennapos kihívások leküzdése tesz boldoggá. Mindig van egy sikerélmény, ha lőnek egy gólt, ha fognak egy halat, ha tudnak segíteni otthon, vagy ha az iskolában ők tanulják meg a legjobban a leckét a kopott padokban ülve. 

Mo itt még annak az örömét is elvesszük a gyerektől, hogy valamit a saját erejéből ért el, hogy képes volt bizonyítani, mert egyből szaladunk az iskolába, hogy intézkedjünk helyettük. Nehogy már ő vállalja fel a felelősséget, nehogy már neki kelljen bármi nehézséggel szembenézni!

Próbálhatjuk mind jobban elodázni ezt a gyerekek életében, de amikor 40 évesen még otthon lakik szemünk fénye, és nem lehet leküldeni a boltba tejért mert még erre sem képes, akkor el lehet gondolkodni azon, jó döntés volt-e mindentől óvni. Az viszont biztos, hogy rászólni akkor már nem lehet, hiszen ebben a pillanatban mi válnánk azzá az erőszakos, gonosz külvilággá, amitől annyira meg akartuk védeni egész életében...

Tovább

Az elátkozott jutalék

Nem is olyan nehéz kideríteni, mi teszi tönkre a világot: a jutalékok mindent átszövő rendszere.

Válságok, trükkök a gazdasági életben, bűncselekmények, kapzsiság és megszédített emberek- ezek igen gyakran ugyanarra az okra vezethetőek vissza. Pedig az alapelv olyan szép: a jobb teljesítmény jutalma az ahhoz kötött fizetés. Több munka, több eredmény, több pénz. Hibátlan és igazságos.

Van ebben logika. Valamikor régen, ha mondjuk egy kovács hétközben kaszát meg ekét készített, hétvégén eladta azt és ebből élt. Na de az sem rossz ám, ha inkább minden nap dolgozik, és valaki más árulgatja a terméket, aki az alapján részesül a bevételből, mennyit tud eladni. Naná, hogy az meg keményen nyomul, folyamatosan úton van és vevőt keres. Mindenki azt csinálja amihez a legjobban ért és mindenki jól is keres.

Csak ugyebár régen ennek volt egy egyszerű fizikai korlátja: a kovács csak meghatározott mennyiségű terméket tudott legyártani. Szóval hiába igyekezett az árus, maximum annyit ért el, hogy nem 6, hanem 3 nap alatt adott el mindent. Azaz jól keresett, kevesebb munkával.

Mára viszont tele vagyunk virtuális termékekkel. Vegyük például a hitelközvetítést! Nincs korlát, ha az ügynök kellően rámenős, más ügynökök forgalmának sokszorosát tukmálja rá az emberekre. És ezt is akarja tenni, hiszen jutaléka van. Ettől válnak a társadalom kevéssé népszerű tagjaivá, a biztosítási ügynökökkel vagy a levarkahatatlan ingatlanosokkal együtt. Így romlottak meg családi kötelékek, amikor valaki a nagy pénz reményében beleugrott valami multi level marketing marhaságba. 

És nem csak kicsiben megy ez. A nagybankok menedzsereinek bónuszai is függnek attól, milyen eredményeket mutattak fel. Ők tehát még rugdossák is az ügynököket, hajszolták és hajszolják őket. Lehet, hogy az ügynökök egy része nem lenne vevő erre az agresszív stílusra, de nem tehetnek mást: ha nem adnak el eleget, mehetnek isten hírével. Rákényszerülnek a nyomulásra. Egész bankokat döntöttek be először csak telhetetlen, később már csaló brókerek.

A gazdasági válságnak pedig komoly kiváltója volt a hitelválság. Az, hogy a kis ügynök és a nagy banki vezető is egyaránt a forgalom esztelen növelésében volt érdekelt, azzal járt, hogy boldog-boldogtalan kapta a hosszú távon fenntarthatatlan hiteleket. A végeredmény: csődök, megroppant gazdaság, tönkrement családok. Mennyire más lett volna itthon is a helyzet, ha nem az esztelen devizahitel-kihelyezés lett volna a cél! 

De a jutalék egészen más területeken is átformálja az életünket. Nem véletlen, hogy bizonyos oldalak ócska, szenzációhajhász cikkcímekkel vadásszák a kattintásokat, mert az ott levő idegesítő hirdetések tömegéből jön a jutalék. Az ember néha tényleg visszasírja az értelmes tartalmat közvetítő újságokat, az se baj, ha fizetni kell érte, de ne akarjanak már folyamatosan átverni ilyen ócska trükkökkel, amikkel csak az időmet rabolják.

Lépjünk tovább, újabb példa. Mi is a korrupció? A jutalék illegális formája... Elintézek neked egy százmilliós megrendelést, te meg visszaadsz tizenöt százalékot- a kenőpénz a sikerdíj gusztustalan változata. És néhol bizony elmosódnak a határok. Ezért van az, hogy néha ügynökök, cégvezetők állnak bíróság elé, amikor a jutalékokat például kamu szerződésekkel gyűjtik be, például a szegénysoron gyűjtenek ügyfeleket vagy cégek esetében bolond felvásárlásokkal növelik a piacot, bedöntve ezzel a saját maguk által irányított vállalatokat. Bőven lehetne konkrét eseteket említeni.

A jutalékok hajhászása vezetett óriási pilótajáték-bukásokhoz, az Egyesült Államokban ott volt a Madoff-botrány, nálunk meg Marcsika, a Quaestor, a Buda-Cash. Kapzsik voltak az ügynökök, az irányítók- de még az ügyfelek is, akik ezért mentek bele vakon a lehúzásba, ami után sokan bottal üthetik a pénzük nyomát.

Amíg a legális illetve törvénytelen jutalékok rendszere szövi át az egész világot, addig folyamatosan kódolva van a gazdasági életbe a válság. Nem azt mondom, hogy vissza kell térni a kőkorszakba meg a cserekereskedelembe, de tény, ma is ott tartunk, a forgalom bármi áron történő növelésében hisznek a gazdaság sok szintjén. Akik kínai összeomlással riogatnak, azok is azt látják, csak pumpálják a hiteleket cégekbe, magánszemélyekhez, ömlik a virtuális pénz- de ha dőlni kezdenek a dominók, kiderül, a gazdagság is csak virtuális.

Magánemberként annyit azért tehetünk, hogy mi nem dőlünk be a kecsegtető ígéreteknek, annyit vállalunk fel, amennyit fizetni, törleszteni vagyunk képesek. Nem kell hagyni, hogy a jutalékok által motivált ügynökök és cégek megtévesszenek- a devizahitelek ügye sok-sok embert nem érintett, akik számoltak, és nem vették fel a hitelt, vagy csak kevesebbet. Igenis felelősek vagyunk a saját döntéseinkért, és jó lenne, ha a jutalékhajszolásban élen járó cégek is felismernék a saját felelősségüket.

Tovább

Az árbevétel titkai

Jöjjön egy kis gyorstalpaló az eredménykimutatások titokzatos, izgalmas világából! Legközelebb talán te is képes leszel eligazodni a forgalom, a tőke, a mérleg szerinti eredmény szavak hallatán.

Néhány évet eltöltöttem a könyvelés lebilincselően érdekes univerzumában, és pár alapfogalmat sikerült meg is értenem. Noha az emberek azt hiszik, ez az egész teljesen értelmezhetetlen és bonyolult, valójában roppant egyszerűen át lehet tekinteni egy cég helyzetét pusztán a nyilvános adatok alapján. Ezt szeretném most elmagyarázni röviden.

Sok cégről olvashatunk különféle reklámízű cikkeket, netán pozitív hangvételű interjúkat a sikeres menedzserekkel. Ilyenkor én szeretem magam megnézni, mit is tud az a roppant jól prosperáló vállalkozás, ha a számok tükrében vizsgálom.

Az interneten ingyenesen megnézhető a cég kivonata, azaz ki a tulajdonos, mikor jegyezték be, mi a főtevékenysége, működik-e. Ezek jellemzően nem annyira érdekesek, bár ha egy potenciális üzleti partnerről szeretnénk megtudni, tegnap alapították vagy tíz éve, akkor azért jó szolgálatot tesz. Ha érdekel, nézz rá az e-cegjegyzek.hu oldalra, a használat egyértelmű. Minden cég adatai közt van egy számszerű információ, a jegyzett tőke. Valójában ennek megléte törvényi előírás, de igazán sokat nem árul arról, mit tud felmutatni a cég. A legtöbben induláskor a törvényi minimumot választják, slussz.

Sokkal többet mond el az e-beszamolo oldal, mert oda felkerülnek az évről évre elkészített nyilvános beszámolók. (Ügyeljünk arra, hogy a cég nevét pontosan írjuk be, mert sok a hasonló nevű vállalkozás.) A dokumentumok között az eredménykimutatást érdemes keresni. Itt a tárgyév és az előző év adatai vannak egymás mellett, tehát össze lehet hasonlítani a változásokat.

Az első rész az árbevételről szól. Noha van jelentősége annak, hogy egy cég árbevétele (forgalma) 5 vagy 500 millió forint, önmagában nem mond semmit. Ugyanis egy vállalkozásnak nem csak bevételei vannak, hanem kiadásai is! Ha egy cég 15 milliót keres, de csak 10 milliót költ el adott évben, akkor 5 milliós üzemi (üzleti) eredményt ér el. Ezt módosítja még a pénzügyi eredmény, tehát a hitelek és kölcsönök, illetve a rendkívüli tételek. Az adózás előtti eredmény tehát a legfontosabb sor, ami, ha pozitív, nyereséget jelent, de lehet negatív is, azaz veszteség.

Térjünk vissza a fenti két cégre! Ugye kapásból azt mondaná sok ember, az 500 milliós bevételű céget akarja! Na de mi van, ha az 5 millió bevételűnél a kiadás 3 millió, az 500 milliósnál pedig 900 millió? Akkor az első cég nyeresége két millió, a második vesztesége(!) 400 millió(!!!), azaz mégsem akkor buli az utóbbi cég birtokosának lenni.

Tehát ha valahol azt olvassuk egy cégről, jól pörög, mert bevétele eléri a 30 milliót, akkor tegyük fel a kérdést, mennyi a nyeresége? Miért nem arról írnak? Ha valaki csak lazán annyit mond, ügyes marketingmódszereivel ötszörösére növelte a nyereségét, az meg nem a forgalom ötszörözését jelenti, hanem esetleg azt, hogy tízezer forintos nyereségből lett ötvenezres- ami nem egy nagy összeg, lássuk be. És ezekre a kérdésekre nyilvános adatbázisokból is megkaphatjuk a választ.

A minap például tényleg harminc milliós bevétellel büszkélkedő sikercégről olvastam. Nosza, nézzük a beszámolót, az eredménykimutatást! A nyeresége az egész évet tekintve 193 ezer forint volt, azaz annyi, mint egy átlagos havi(!) munkabér Pesten. Ezért gürizte végig az egész évet a "sikeres" vállalkozó. Egy másik cég egy vállalkozói mozgalom arca, több mint százezer Facebook-követővel- és 2015-ben 10 millió forintos veszteséggel. Volt amikor egy celeb magáncégéről írtak, ami sokat "kaszál" mert a bevétele igen magas volt- épp csak a kiadásokról nem ejtettek szót, aminek köszönhetően végül csak kicsi nyereséget tudott felmutatni a cége, szó nem volt arról hogy dőlt a pénz.

És hogy konkrétabb példát mondjak, ott van a napokban elhíresült vs.hu. A honlap impresszumában megtalálható a New Wave Production Kft. neve. A 2014-es beszámolójuk érhető el, amiből kiderül, majdnem 128 millió forint volt abban az évben az árbevétel. Nem is rossz, igaz? Ám sajnos olyan kiadások voltak, amelyeknek köszönhetően az adózás előtti eredmény 133 millió forintos veszteség lett. A legtöbb ember ennyi pénz elbukását el se tudja képzelni. Hát, ezek után képzelhető, mit jelentett 500 millió forintos támogatás az MNB alapítványaitól a cég életében a következő évben.

Még mielőtt bárki megvádolna: semmiféle titkosszolgálati eszközt nem kell igénybe venni ezek kiderítéséhez. Ezek az információk nyilvánosak, pont azért, hogy átlátható legyen a vállalkozások működése. Nem mondom, hogy folyamatosan ezeket kell bújni, de igenis lehetőségünk és jogunk van tájékozódni. Érdemes élni vele!

Tovább

Nem csak rossz van a világon

Néha észre kell venni a pozitívumot is, bár bevallom, nagy a csábítás, hogy csak a rossz dolgokról írjak.

Persze a balhék, botrányok foglalkoztatják az embert, ezeken pörgök nap mint nap, és ezzel nem vagyok egyedül. Sokan vitatkozunk ezekről nyilvánosan vagy baráti körben, én meg néha bejegyzéseket írok, mert van rá kedvem és időm. Egyáltalán nem gondolom, hogy tévedhetetlen lennék, néha módosítok, finomítok is az álláspontomon, és ez szerintem így normális. 

Azt viszont be kell látni, ritkábban beszédtéma az, aminek alapvetően örülni lehet. Pedig van ám ilyen, bőven. Eleve az, hogy elmondhatom valamiről, ha nem tetszik, a világ elé tárhatom a gondolataimat. Ilyen egyszerű soha korábban az emberiség történetében nem nagyon lehetett. Ez azért piszkosul nagy érték, óriási lehetőség.

Tudom jól, hogy vannak akik durván visszaélnek a könnyen megszerezhető olvasótábor naivitásával, hiszékenységével, és teleszórják bombasztikus címekkel a netet, miköben valójában ostobaságokat tartalmazó cikkeket akarnak komoly írásként lenyomni a torkunkon. Utálom ezt a sok szemetet, de elfogadom, a szabadságnak nem lehet irányít szabni: nekik szabad marhaságokat írni, az olvasók egy részének pedig szabad hülyének lenni. A jó célért bevetett cenzúrát éppen olyan gyanakodva szemlélem, mint a rossz szándékút.

Örülni tudok annak is, ha néha kifejezetten jó hírek is megütik az ingerküszöböt. Igenis vannak jó emberek, vannak szép történetek. Sőt, az a helyzet, ilyenből van több. Igen, olvasunk terroristákról, csalókról, bűnözőkről, de ha jobban megnézzük, ezerszer annyi tisztességes ember van mint gazember. Ha szétnézek a lépcsőházban, rendes szomszédokat látok. Nap mint nap segítünk egymásnak, és addig jó, amíg ez szinte fel sem tűnik, annyira természetes számunkra. Néha eldurran az agyunk, üvöltözünk a másik autósra aki bevág elénk, összeveszünk jelentéktelen apróságokon, pedig ezek túlnyomó többségét is kezelhetnénk lazábban. Nem akarok ájtatoskodni, egyszerűen csak lehetnénk türelmesebbek, okosabbak pusztán azért, mert annyi lehetőséget kínál a mai világ.

Másfél évszázada egy szegény, falusi gyereknek csak hihetetlen szerencsével sikerülhetett eljutni egyetemre. Rengeteg ember dolgozta végig az életét a kitörés reménye nélkül, tudván, hogy a gyerekeikre is ez vár. Ugyan a világ sok pontján még mindig nagyok a problémák, de a Magyarországon felnövők jelentős része számára létezhet út az álmok megvalósítására. Gondoljunk bele abba, az ember feje tetejére állíthatja az életét: hányan vannak, akik nekivágnak a világnak. Akár pár évtizede is elképzelhetetlen lett volna ez, volt egy "kijelölt út" minden rendes állampolgár számára.

Szóval van sok jó dolog a világon, és ami rossz, arról is beszélhetünk. Szembe kell nézni számtalan kihívással a közéletben vagy a környezetvédelem területén, de legalább aki akar, az tudhat ezekről. A dolgunk csak annyi, hogy megpróbáljuk kinyitni a szemünket és tájékozódni. Persze marha nehéz kihámozni az információözönből a hiteles tényeket, de sebaj, ennyi nehézség a ma emberének is juthat. 

No meg az se árt, ha egyszerűen próbálunk jó emberek lenni. Ha mind így teszünk, nagyjából mindegy, milyen hírek jutnak el hozzánk és milyeneket hallgatnak el. Nem ígérem, hogy a jövőben ezen a blogon csak szivárványos boldogságról ömlegnek majd, mert hát ahogy fentebb írtam, vitázni, elemezni jobban lehet a balhék után, ám magamat is megpróbálom rábírni arra, hogy próbáljam meglátni a dolgok jó oldalát is. Mindannyiunkra ráfér időnként egy ilyen pozitivitás-kúra...

Tovább

Marcsika nyomában

Másfél évig nyomoznak a csaló pénzügyi mágus után előreláthatóan, de gyanúsított még nincs, Marcsika pedig ki tudja hol élvezi vagyonát. Ez így normális?

Az ember csak csendben olvasgatja a híreket a nagy gazdasági bűncselekményekről. Na, emlékszik még valaki, mikor pattant ki a Kulcsár Attila-féle brókerbotrány? 2003! Mikor született elsőfokú ítélet? 2015. decemberében! 12 év után!

Szóval akik Buda-Cash-, Quaestor-, Marcsika-ügyben érdekeltek, még egy évtizedet várhatnak arra, hogy valamilyen ítélet szülessen. Természetesen nem igazságot fognak szolgáltatni, mert ahhoz nem ártana elővenni azokat a felügyeleti szerveket is, akik a nagy felügyeletben egyik csalást sem vették észre. Gyakorlatilag akkor derült ki, hogy dőlnek a dominók, amikor elfogyott a pénz, a hivatalos szervektől még évekig folyhatott volna minden.

Aki egy picit járatos a témában, megmosolyogja az egy-két éves nyomozásokat. Hiszen a helyzet tiszta: betettek az ügyfelek valamennyi pénzt, azzal rosszul gazdálkodtak vagy simán ellopták, és most volt-nincs. Hacsak nem nyújtották át tálcán a hamis pénzügyi nyilvántartásokat, pontosan soha az életben nem fog kiderülni, hogy hány milliárd tűnt el, hogy és hova.

És valljuk be, olyan nagyon nem is számít. Más megítélés alá esne egy ilyen ügy, ha 29,7 milliárd helyett 38,4-et loptak volna el? Nem hiszem. Ezek az örök ideig tartó nyomozások és bírósági eljárások teljesen értelmetlenek. Azt ugye tudjuk, hogy komoly enyhítő körülménynek számít a büntetés kiszabásánál az időmúlás? Tehát ha 12 évet kell valakinek várnia az ítéletre, pont emiatt úszhatja meg kevesebbel.

Ennyi idő alatt egy generáció eljut az általános iskola első osztályától az érettségiig. A világ átesik pár válságon. Felépíthet az ország 1000 kilométer autópályát vagy 50 futballstadiont. Leforgatnak 8-10 Star Wars-filmet. Itt meg arról nem sikerül ítéletet mondani, hogy egy tolvaj lopott-e és azért mi jár neki. Arról meg ne is álmodjunk, hogy akik hagyták a csalást kiteljesedni, valaha is büntetést kapjanak. Marcsikát talán már el is felejtjük, mire elvileg ítéletet mondanának felette.

És persze ott vannak a károsultak. Voltak köztük naivak, voltak buták, voltak kapzsik, de bizony akadt rengeteg teljesen jóhiszemű ember, aki hitt az állami szervek által felügyelt cégek tisztességében. Teleugatják a sajtót nagyokosok azzal, hogy hülyék vagyunk a pénzhez, milyen ostoba mindenki aki párnacihában tartja a vagyonkáját, bezzeg az okos ember befektet. Hát, most beszélgethetünk arról, ki volt a balek. Teljesen átláthatatlan állami kártalanítások indultak, van, aki kap pénzt, van, aki nem. Ami biztos az az, hogy a végén úgyis az adófizetők állják a számlát, az államnak nincs saját pénze, ami van, az tőlünk jön. Ja meg a bankoktól, akik meg kiktől is kérnek több díjat?

Naná, hogy a végeláthatatlanul hosszú eljárások költségeit is nekünk kell viselni. Éveken át tartunk el nyomozót, ügyészt és bírót egy valójában rémesen egyszerű ügyben. Ezerötszáz oldalas vádirat? Viccelnek velem? Kikérdezném az ügyészeket akik jegyzik, és ha valamire nem emlékeznének belőle, akkor az a leírt adat vagy tény felesleges. Pont. Soha, senki az életben nem olvassa el és nem nézi át. Ezt minden normális ember tudja. Mint ahogy a 132 ezer oldalas nyomozati irat vagy hatmillió elektronikus adat is maga az irónia. Ami fizikailag átnézhetetlen, annak nincs semmi értelme.

A bíró is csak küzd az átláthatatlan papírhalommal, évekig húzódik az egész, és persze lássuk be, ők sem olvassák el, ők sem fogják minden részletét megérteni. És miért kellene beleásni magát valakinek abba, hogy 2136. számú károsult esetében pontosan mikor vették át tőle a pénzt, ami a többivel együtt eltűnt. Mire ítélet lesz belőle, addigra ő maga is elfelejti. Ha megkérdeznék a tárgyaláson, már akkor sem emlékezne a részletekre, ha az orra alá dugnák az ő konkrét esetéről szóló dokumentumokat.

Hiába állítják, hogy így pontosan tudják, kinek mennyi kárt okoztak a csalók, de ne feledjük, ezek az embereket soha nem a bűnelkövetők fogják kártalanítani, tehát ez az információ sem sokat nyom a latban. Akik kaphatnak valamelyik alapból pénzt, azokat a meglevő nyilvántartások alapján tartják számon, a pilótajátékokban vagyonokat bukók esetén meg tökmindegy mennyi pénzt nem kapnak vissza.

Az egész csak arra jó, hogy Marcsika erődítményt építhessen magának a trópusi szigetén a papírhalomból, amennyiben eljut hozzá a vádirat meg a többi. Vagy ha Skandináviában bújkál, akkor évekig tüzelhet vele. Még hogy a nyomozásnak nincs kézzelfogható eredménye...

Tovább

Igazságot a tömeggyilkosoknak

A 77 embert hidegvérrel meggyilkoló norvég őrült, Breivik javára ítélt a bíróság, mert úgy ítélték meg, tényleg pszichés problémákat okoz nála a magánzárka. Mert előtte nyilván normális, kedves fiatalember volt...

Ez az a pont, ahol félreteszem a politikai korrektségre való törekvés maradékát is. Ez a rohadék gondosan előre eltervezte hogy ártatlan fiatalokat fog halomra ölni, és annak a tudatában követte el ezt az aljas tettet, hogy a norvég jogrendszerben nincs 25 évnél hosszabb börtönbüntetés.

Rettentően védjük a bűnelkövetők érdekeit is, ez a mi gyönyörű európai felfogásunk egyik sarokköve, ám a magam részéről azt gondolom, húzhatnánk egy vonalat. És 77 ember meggyilkolása nálam bőven túllépi azt az elméleti határt, amitől kezdve úgy vélem, a bűnös kiiratkozott a társadalomból.

Miért "jó" terrorcselekményeket elkövetni Európában? Hát azért, mert itt az elfogott terroristáknak jogai vannak, kényelmes börtönbe kerülnek, nem végzik ki őket, sőt, jó eséllyel 25-30 év után kinn lehetnek, folytathajták áldásos tevékenységüket. Élménybeszámolókat tarthatnak az értük rajongó, elképzeléseikre fogékony fiatal követőiknek, akik számára ők igazi hősök...

Tartson korlátoltnak aki akar, de nem nagyon látom esélyét annak, hogy a börtönben ezek az emberek megváltoznak, jó útra térnek, a társadalom jeles tagjai lesznek. Ha netán így is lenne, mégis börtönben kell rohadniuk, akkor ők lesznek a járulékos veszteség- annyit tőrödök velük, mint ők azzal, kinek a gyerekeit, szüleit, házastársát ölik meg. Ők nagyon is tudatosan hajtották végre aljas gyilkosságaikat, nincs hirtelen felindulásból elkövetett merénylet. Hát viseljék a következményeket!

És ugyan mennyire változhatott meg a pszichés problémákkal küzdő Breivik, aki mostani perén náci karlendítéssel üdvözölte a bíróságot? És milyen agyatlan idióták azok a bírók, akik valamiféle rosszul értelmezett törvény előtti egyenlőség okán a javára ítéltek?

A Breiviket képviselő ügyvéd nyilván büszke lehet magára, amiért győzött, és érvényre juttatta a tömeggyilkos emberi jogait. Persze talán lett volna kollégája, aki ha el is vállalja az ügyet, akkor állt volna fel a tárgyalóteremben és hagyta volna ott az egész gusztustalan színjátékot, amikor ez a "megtört ember" náci módjára szalutált.

A 77 áldozat családtagjai tisztességes adófizetők, az ő pénzükből kap ez a gazember három szobás(!) zárkát, tévét, számítógépet, iskolai oktatást, és most még 11 millió forintnak megfelelő perköltséget is fizethet a norvég állam. A legtöbben valószínűleg egyetlen kiadást tartottak volna indokoltnak: a kötél árát, amivel felakasztják. Nevezhet úszítónak aki akar, de szerintem nem ért volna nagy veszteség senkit.

Persze elfogadom, nincs halálos ítélet. Európában vagyunk, ahol fontosak az értékek. De a toleranciám eddig terjed és nem tovább. És azt gondolom, beteges, borzasztóan rossz irány, amikor egyenlősdiset játszunk, és kegyetlen, aljas bűnözők emberi jogaival foglalkozunk. Ez csak felbátorít terroristát, gyerekgyilkost, hiszen tudják, őket tetteik ellenére mindenféle jogok illetnek meg. Szerintem meg örüljenek egy koszos priccsnek és egy darab száraz kenyérnek. Nem érdemelnek többet. Az áldozataik emlékének megcsúfolása, amikor azon rugózunk, hogy nekik mi jár.  

Mindenki folyamatosan döntést hoz és választ az élete során. Az ilyen rohadékok választásának eredménye az, hogy számtalan embernek okoznak fájdalmat. És ha nekem is választanom kell, akkor toronymagasan fontosabbnak, felsőbbrendűnek érzem az áldozatok családtagjainak érzéseit, jogait, mint a terroristákét.

Tovább

Szemfényvesztő logó

Roppant jó beszédtéma a vagy gagyi, vagy zseniális budapesti olimpiai logóterv, és hasonlóan remekül lehet rágódni a Rióra szánt formaruhán is, de valójában ezek teljesen súlytalan dolgok.

Belenéztem pár elemzésbe, ami az új logóról szól, de bevallom, ezek nem nagyon tudnak lekötni. Manapság a sarki koldus is saját logót csináltat magának a Fiverren, és előbb-utóbb nyilván elfogynak az ötletek, egy kaptafára épülő kis grafikákat látunk bármerre nézünk. Fogalmam nincs, miért érzi kötelezőnek mindenki azt, hogy logót gyártson, az pedig még nagyobb kérdés, miért kell ezeket agyonelemezni. Tényleg ennyire számít, milyen?

Csak egy gyors körkérdés: melyik olvasó tudja, hogy nézett ki az athéni olimpia logója? Vagy hogy nézett ki Sydney-ben? Na és London? Sőt, mondok jobbat: a riói játékok logója megvan? Hát nekem marhára nem, úgy kellett rákeresnem ezekre. (Ez itt az idei olimpia logója, és személy szerint nem esek hanyatt az emberekből kirakott cumitól.)

Az egésznek nincs semmi jelentősége. Egy logó senkit nem győz meg, elsősorban arra jó, hogy egy grafikus keressen egy kis pénzt, illetve érdemi témák helyett erről lehet beszélni. A formaruha is hasonló, mindenfélét elmondtak a középszerű magyat tervezők által megálmodott öltözékről, miközben a kutya nem fog emlékezni rá a megnyitó után egy nappal. Sőt, talán már akkor sem fog feltűnni senkinek egy jellegtelen ruha.

Értelme annak van, ha az olimpiaszervezés költségeiről beszélünk, a nehézségekről, a kihívásokról, a várható problémákról. Netán esélyt kapunk a szavazásra, hogy véleményt mondjunk, amiről a projektet irányító okoska nagyvonalúan lemondana a nevünkben. Szóval ne egy jelentéktelen logóról beszéljünk, hanem a komoly témákról.

Mert ha már arról beszélünk, mire emlékszünk a korábbi olimpiákról, és ugye leszögezhetjük, a logókra nem, akkor bizony felidézhetjük a bajokat. A régi montreali csődöt, ami után "olimpiai adót" kellett bevezetni, a csendben rohadó, kihasználatlan athéni stadionokat, netán azt, hogy emelkedett a többszörösére a költségvetés Londonban. Ja, meg szóba kerülhetnek azok a városok, ahol már megbuktak az olimpiai népszavazások. Lehet, hogy készítettek szép logókat, lehet, hogy nem. De ha igen, akkor is csak ennyit buktak az ügyön, nem százmilliárdokat.

Hagyjuk a fenébe a logó-témát. Én akkor lennék a legboldogabb, ha valódi témákról mondhatnánk megfellebezhetetlen ítéletet. És az bizony a rendezés maga, nem pedig a csiricsáré grafika, amit el fogunk felejteni, akár rendezünk olimpiát, akár nem.

Tovább

Bolhából elefántot

A vasárnapi boltbezárás körüli kavarás egy vicc, és gyanítom, nem csak én érzem úgy, ha ez a magyar közélet, akkor én nem vagyok kíváncsi rá.

Bevallom, kicsit álproblémának érzem ezt az egész ügyet. Mivel nem a hétvégi bevásárlás jelentette eddig se a hét fénypontját, nem változott meg alapjaiban az életem a bezárással. Van a közelben kisbolt, ahol az esetleg elengedhetetlenül fontos dolgokat bármikor megvehettem. És tudom, a világban sem szokatlan a vasárnapi bezárás, például Ausztriában járva is bele lehet futni ilyenbe. 

Az is ráerősített az álságosságra, hogy egy komolyan nem vehető pártocska a családokat emlegetve harcolt ezért a bezárásért. Amikor már a vasárnapi misét is belekeverte pár okos, kínossá vált az egész, hiszen alig van gyakorló keresztény az országban, és akinek fontos a hit, az eddig se cserélte fel a templomot a Tescóra.

Mindenesetre ez az utált rendelkezés pont megfelelt ahhoz, hogy az ún. ellenzék zászlajára tűzze. Népszavazás, kopaszok, Erdősiné- mind benne voltunk ebben a sztoriban heteken-hónapokon át, miközben számos komoly ügy szép csendben elsikkadt. Quaestor? Paks II? Földárverések? MNB alapítványok? Ezeknek kicsit nagyobb a súlya, mint hogy vehetek-e akármelyik nap tejet és kenyeret.

Most meg bátor kormányunk visszacsinál mindent, még bátrabb kispárt partnerük tartózkodik és elfogad, a legbátrabb ellenzékiek tovább gyűjtik az aláírásokat, a legeslegbátrabb vevők pedig vasárnap zárás előtt öt perccel ugranak majd be egy nagybevásárlásra. Nem tudok őszintén nevetni azon, hogy arra hivatkozik a kormány, egy évet adtak a hatások vizsgálatára, kiderítették, hogy egyenesen jobb a vasárnapi boltzár mint a korábbi helyzet, aztán logikus módon újból engedélyezik a nyitást.

Tele van minden lap ezzel a nagy sztorival, ez a vezető hír, Eközben én, ha már boltzár, baromira kíváncsi lennék arra, valaha kiderül-e, ki is küldte azokat a morcos, kigyúrt fiatalembereket a népszavazási kezdeményezésükkel a választási irodába? Hogy is működik ez az ország, ahol efféle dolgok történhetnek, mint egy vígjátékba illő banánköztársaságban? 

Szóval minden bölcselkedővel ellentétben engem nem tölt el felhőtlen boldogsággal, hogy "meghátrált" a kormány. Ettől nem változik meg alapjaiban az életünk, nem lesznek szebbek a kilátásaink, és megjegyzem, egy dekával nem tűnik szimpatikusabbnak a súlytalan ellenzék sem. Ahogy elvoltam a vasárnapi shoppingolás nélkül, elleszek a magyar politikai élet eseményeinek figyelmesebb követése nélkül is. Sőt, most már végre lehet minden nap boltba járni: van is indokom rá, miért nem követem a közélet minden rezdülését. Remélem, a választás napján is nyitva lesz minden...

Tovább

Vállalhatatlan

A Kiss-ügy második szakasza egy fontos dolgot bizonyított: igenis a magyar társadalom nemet mond a nők elleni erőszakra.

Túlzás lenne azt mondani, hogy soha ne kritizáltam volna életemben a hazai közállapotokat. Az ember tudja, rengeteg dolgon van javítanivaló, sokszor érzem azt, nem lenne szabad eltűrni bizonyos megnyilvánulásokat, primitív véleményeket.

Ám azt is utálom, amikor egységes masszaként kezelik a magyarokat, olyan nemzetként, ahol túlnyomó többségben a maradi, mucsai felfogásnak van csak tere. Emlékszem, amikor a kölni balhé után (amikor többnyire muszlim hátterű férfiak zaklattak csoportosan nőket), akkor teljesen indokolatlan vagdalkozásokkal bélyegeztek meg minket jogvédők (vagy csak okoskodók?), hogy ne vádoljon senkit egy ország, ahol össztársadalmilag szemet hunynak a nők elleni erőszak kérdésében, ha az elkövető a "mi kutyánk kölyke".

Nos, a Kiss-ügy pont az ellenkezőjét bizonyítja. Pedig szinte tökéletes példa lenne erre: Kiss László edzőként óriási sikereket aratott, az eset 55 éve történt, ő maga azt állítja, "koncepciós per" után ítélték börtönre. Szóval mi, magyarok akár azt is mondhatnánk, spongyát rá, csak a riói érmek meglegyenek!

Ehhez képest egy nap alatt elsöpörte a népharag a szövetségi kapitányt, és könnyen lehet, mehet utána még pár sportvezető. Az eset kapcsán vállalhatatlanul megnyilatkozók (Aczél Endre, Csapó Gábor, stb.) közutálatra számíthatnak. 

Szóval hogy is van ez? Mégsem vagyunk annyira toleránsak a nemi erőszakkal? Számomra nem volt kérdés eddig sem, hogy a magyar közállapotok egyáltalán nem olyan elborzasztóak ebben a tekintetben. Az sem kérdés, hogy akik szeretnek durván általánosítva minden magyart ősemberfelfogású gazembernek beállítani, most nem fogják azt mondani, hogy izé, úgy fest, mégsem lehet mindent elkenni nálunk se.

Nem baj- aki tisztességes ember, az nem hangulatkeltő tollforgatóknak akar megfelelni, hanem eddig is tudta és ezután is tudni fogja, ki mellé kell állni. Van bőven miben változni, sokszor hibázunk és tévedünk mindannyian, de szeretnék hinni benne, nem vagyunk olyan szörnyűek, mint ahogy azt páran hiszik. Igenis tudjuk, mi az, ami vállalhatatlan.

Tovább

Dől a lé

Aki azt hiszi, az offshore-botrány után mélyreható változások várhatóak, az nagyon-nagyon naiv.

Mi is történt tulajdonképpen? Kiderült, hogy sok tehetős ember (politikusok, művészek, sztársportolók) a pénzüket offshore cégekben fialtatták, mert így sok adó megfizetését úszták meg. Először is szögezzük le, ha nem vesztegetésből, kenőpénzből jött a vagyon, még csak nem is illegális ez a tevékenység. Te is, én is, bármelyikünk alapíthatna offshore-céget.

Persze ennek akkor van értelme, ha az embernek akad pár milliónyi dollárja, ami után nem kíván olyan magas adót befizetni. Nekem nincs, neked van?... Szóval ez mindig is a gazdagok játszótere volt. És a mostani ún. botrány csak azt mutatja, hogy ebben a körben mindenki keresi a lehetőségét az "adóoptimalizálásnak". Semmivel nem jobbak, mint amikor egy átlagember nem kér számlát a vízvezetékszerelőtől.

Az, hogy kikerült pár név, egy-két politikus pozícióját átmenetileg megingathatja- ha véglegesen, az se gond egy olyan embernél, akinek eddig is volt 5-6 millió felesleges dollárja, ami magyar pénzben cirka másfél milliárd forint, szóval nem halnak éhen ha le is kell mondaniuk. A többiek azzal védekezhetnek (és meg is teszik), hogy ez nem illegális. És tényleg! Legközelebb jobban vigyáznak az adatokra, na bumm. A panamai offshore-zsonglőrökön kívül még rengetegen vannak ebben az üzletágban, tehát ha minden ilyen információt nyilvánosságra hoznának, kiderülne, hány politikus érintett valójában- bár talán inkább azt kéne nagyítóval keresni, akit nem.

Az egészben az a tragikus, hogy a nagy szájalások ellenére valójában a jogi környezet például nálunk is az eleve gazdag és etikátlan módon offshore-ozó arcokat támogatta. Pár éve született a törvény, ami lehetőséget adott rá, hogy a külföldi vagyont hazahozók, amennyiben állampapírt vettek, egy nagyon kedvezményes adókulccsal legalizálhatták a pénzt, aminek eredetét nem vizsgálhatták. 

Szóval a mostani műfelháborodás nagyon jópofa, de a jogalkotó itt, nálunk is kifejezetten az offshore-lovagok kedvében járt ezzel az adóamnesztiával. Neked szóltak, hogy figyelj, egyezzünk meg egy baráti 10 százalékos adóban, a többit ne firtassuk? Mert nekem nem. Még az alacsony fizetésekre is ennek a köztehernek a többszöröse rakódik. Ja kérem, a csóró minimálbéres nehogy már ugyanazokat a jogokat követelje magának, mint a "tisztességes" gazdagok, akik külföldön fialtatták a pénzüket! 

Szóval tegnap se, ma se, és holnap se leszünk egyenlőek a törvény előtt. Ha van pénzed, kiviheted, behozhatod, zsonglőrködhetsz vele, ha megjelenik a neved ilyen iratokban, vállat vonsz, te mindent jogkövető állampolgár módjára csináltál, és ha úgy nézzük, ez igaz is. A minden közterhet időre befizető kisvállalkozó pedig bohóckodhat a NAV-tól kapott rendes adózó papírjával. Az offshore-ozókat alacsony adókulccsal jutalmazzák, téged meg azzal, hogy felkerül a neved egy listára.

Nem lehetne cserélni? Hogy egyszer az életben nekünk, akik itt nyögjük az adót meg a járulékokat, engedik el a fizetendő felét, az offshore-osokat pedig megsarcolják, de cserébe kapnak egy pofás oklevelet színes műanyag keretben? Mert ha így lenne, akkor mondanám azt, hogy az offshore-botránynak következményei vannak. Addig csak gumicsont a téma, amin a balekok elrágódnak, míg a vagyonosok Panamából a Seychelle-szigetekre vagy mittudomén hová teszik át a pénzüket. Természetesen tisztán és legálisan.

Tovább

Felállni a színpadra

Én vagyok az egyetlen az országban, aki kissé unom már a csapból is folyó stand up komikusokat? 

Tudom, hogy nem könnyű műfaj kiállni egyedül egy színpadra és a dumánkkal lekötni a közönséget hosszabb időn át. Mifelénk szokták emlegetni a régi nagy konferansziékat, akik valami hasonlót csináltak, és főleg gyakran kerül elő Hofi Géza neve, amikor a dicső múltról beszélünk. De hát Hofit semmilyen szinten nem lehet egy lapon emlegetni a stand up komikusokkal, hiszen ő ízig-vérig profi előadó volt.

Nem is kellene feltétlenül hozzá mérni a maiakat, ez egy kicsit más műfaj. És ezt is lehet jól csinálni, sőt, nagyon jól. Tudom hogy sznobizmusnak látszik, amikor az ember külföldi stand up-legendákra hivatkozik, de mit tegyünk, ha a magyarok az ő köpönyegükből ugrottak elő, akkor miért ne legyenek ők a mérce? Ott is van üvöltöző barmok, pár altesti poénnal vagy direkt botrányosnak szánt kijelentéssel operáló arcok, ám a minőségi, jó stand up nem csak szórakoztat, de elgondolkodtat vagy értelmes vitát gerjeszt. Aki kiáll, annak pont nem a legbunkóbbnak, hanem kifejezetten intelligensnek kell lennie- már ha minőséget várunk el.

Nálunk most olyan sajátos a közhangulat, hogy senki nem mer komoly témákban állást foglalni. Sokkal jobb buli elmondani pár olcsó poént piásokról, mint belemenni aktuális kérdésekbe, közügyekbe. Ez nyilván a közeg hibája is, ám ettől függetlenül tény: súlytalanná válnak a produkciók, nincs tétje az előadottaknak. A jó stand up előadó nem csak azzal vállal kockázatot, hogy kiáll a színpadra- ezt bármelyik hülye utána tudja csinálni. A kockázat abban van, amikor valami komoly témába megy bele, és felvállalja, hogy tévedhet, hogy meg kell védenie az álláspontját. Egy hányós-szaros sztorin nincs mit magyarázni, könnyebb út- és annyit is ér.

Az előadói minőség sem mindegy. A stílus, a megjelenés, a hangsúlyozás. Ki hogy tud kommunikálni a közönséggel, és ki az, aki csak felmarkolja a pár ezresét, letoltja a panalekből álló előadását és hazamegy. Volt "szerencsém" végighallgatni régebbi generációhoz tartozó és ma gyakran feltűnő humorista előadását is élőben, és mélységesen lesújtó a véleményem arról, amit megtapasztaltam. Ezek a produkciók értéktelenek.

Értem én a fő indokot, miért van annyi stand up mindenhol: ez egy olcsó műfaj, egy mikrofon kell hozzá meg egy figura aki abba belebeszél. Egy tisztességes vígjátékot normálisan meg kell írni, ahhoz színészeket kell szerződtetni, kell díszlet, rendező, egyebek. Itt meg beküldesz valakit a színpadra, ha nem vevő rá a közönség, akkor is lehet nevetést alá keverni, és legvégső esetben elbotlik a cipőfűzőjében, mindenki a térdét csapkodja a nevetéstől. Ha negyedóra alatt elhangzik egy vállalható poén, máris úgy néz ki, mintha isteni produkciót nyújtana a delikvens.

Hogy mi a különbség jó és gyenge előadások között még egy ennyire egy kaptafára menő műfajban is, akár idehaza is könnyen tetten érhető,  hiszen gyakorlatilag teljes az összhang nézői körökben, egy Bödőcs Tibor vagy egy Kőhalmi Zoltán egészen más színvonalat képvisel, mint a Mogács, Felméri, Bellus, Csenki vagy hasonszőrű nevek által fémjelzett társaság. Természetesen nem kötelező mindenkinek jónak lennie, a bökkenő csak az, hogy a középszer képviselőit túl sűrűn látjuk: akár a képernyőn, akár rendezvényeken, ahol a spórolós rendező az olcsóbb nevek közül válogat, kicsit savanyúbb, kicsit fárasztóbb, de a mienk elvet követve. 

Pedig nem lenne kötelező a rosszat is életben tartani. Van most a reklám a Comedy Centralon, ami viccesen arról szól, hogy ne hagyjuk elveszni a stand up előadók álmait. Hát én meg úgy vagyok vele, az ott felbukkanó emberek egy részéért egy csepp könnyet nem hullatnék, nyugodtan mehetnének vissza a civil életbe. Kerüljön képernyőre az, aki tényleg jó, friss, hiteles, hívják meg rendezvényre azt, aki erős produkciót tud felmutatni. Fel se tűnne a veszteség, amit a gyengébbek eltűnése okozna- így is van pár arc, akiket valmiért (szerencsére) mostanában sehol nem láttam- hiányoznak valakinek? Aligha. 

Szóval tessék csak bátran a minőséget támogatni. Szervezői oldalról és nézői oldalról is: ami nem jó, azt nem kell udvariasan megtapsolni. Nem kötelező felállni a színpadra, de ha valaki megteszi, vállalja, hogy ez esetleg bukással jár. Előbb-utóbb megmarad az a csapat, akiért érdemes odakapcsolni, ahol stand up comedy megy, akik kevesebben vannak, talán jobban is keresnek, de valóban képesek szórakoztatni és elgondolkodtatni. Hiszek benne, hogy nem a közönséggel van a baj, nem nekünk elég egy ócska altesti poén, hanem csak nem kristályosodott még ki nálunk, mitől lehet igazán ütős ez a műfaj. Rajtunk is múlik, merre fejlődhet a magyar stand up comedy, ne féljünk hát őszinte véleményt mondani arról, mi tetszik és mi nem.

Tovább

Nagyüzemi népbutítás

Ha másért nem, azért biztosan hálásak lehetünk az ostobaságokat komoly tényként közlő oldalaknak, hogy a Facebook-ismerősök közötti szelekciót nagy mértékben leegyszerűsítik. Amikor valaki megosztja, hogyan lehet szódabikarbónás pakolással fél óra alatt elmulasztani a rákot, vagy azt a cikket, amiből kiderül, a pápa, Oszama bin Laden és Zuckerberg fogott össze azért, hogy kiirtsák a Magyar Nemzetet, máris tudom, kivel állok szemben.

Születtek már okos írások, amelyek lerántották a leplet ezekről az időnként totális téveszméket terjesztő oldalakról, amelyek -minő meglepetés!- sok reklámot tartalmaznak, tehát némi pénzt is hoznak az ötletgazdáknak. Nem csoda hát, ha minél inkább figyelemfelkeltő a cikk, annál jobb. Egészen elképesztő hitrendszer alakult ki az ilyen marhaságokat megosztók körében, amiben megfér a kitalált magyar őstörténet sumérokkal és Szíriusz bolygóval, mindent gyógyító módszerekkel, nyakatekert összeesküvés-elméletekkel. Ez a réteg annyira agyatlan, hogy simán lehet rájuk üzletet építeni- még a nyilvánvaló butaságokat, átveréseket is benyalják.

Ám bárki próbálja leleplezni az ilyesmit, ennek semmi jelentősége. Az ilyen oldalak rajongói a maguk módján konzekvensen hülyék, tehát a feltáró jellegű írásokat is a globális összeesküvés részeként kezelik. Jó példa rá a csak a pénzünkre menő gyógyszeripar szapulása, ám az számukra teljesen rendben van, hogy a füvekkel vagy cukorgolyókkal gyógyítók legalább annyi pénzt kérjének a "tudományukért". Úgy látszik van "rossz profit" és "jó profit".

Ezer és egy logikai bukfenc van a gondolatmenetükben, de ez nem számít. Amikor egy ilyen rendszerben hiszel, akkor tényleg elfogadod a teljesen ellentmondó dolgokat is. Vannak elvileg intelligens emberek, akik durva vallások követői, vannak emberek, akik lelkesen csápolnak mindenféle politikai pártoknak, vannak emberek, akik celebeket imádnak. Ugyan miért tekinteném okosabbnak a hülyeségek megosztóinál azokat, akik Trumpra megváltóként tekintenek, vagy Kim Kardashiant értékes, követendő példának látják? Őket sem lehet meggyőzni, mert nem észérvek mentén döntenek.

Az némileg aggasztónak tűnhet, hogy az ostobák ugyanúgy szavaznak, mint bárki más. De valahol ez felszabadító is: nem kell felelősnek érezned magad, ha az ún. közösség rosszul dönt. Amíg te tudod, hogy mi a hülyeség és mi nem az, addig te jó úton jársz. A hülyék elvakultságának is van tanulsága: akármilyen témában te is tévedhetsz, és ilyenkor figyelmeztesd magad, hogy ha butasághoz ragaszkodsz, nem ismered be a hibát, olyan is lehetsz, mint ők. Ha olvasol valamit, amivel gyorsan azonosulnál, először gondold át, nézz utána. Okosnak hitt emberek is megosztották Steve Jobs erősen kamuszagú "utolsó szavait", pedig ha kettő percet rászánnak, kiderül, semmi nem támasztja alá, ő vált szentimentálissá élete utolsó stádiumában.

Arra én egy percet sem pazarlok már, hogy a magukat beárazó (szerencsére távoli) Facebook-ismerősöket felvilágosítsam arról, aki hülyeségeket oszt meg, az maga is hülye. Vannak nekem normális barátaim, inkább rájuk szánom az időmet. A világ vélhetően mindig is olyan volt, hogy akadtak páran, akik gondolkodásra használták a fejüket, a többiek meg kalaptartónak. Ahogy a fogasból nem lesz atomfizikus (maximum csak parlamenti képviselő), úgy belőlük se. Épp elég, ha egyébként a hétköznapokban ellátják a maguk kis egyszerű munkáját, esténként meg ilyesmivel lazítanak. Ha nincs eszük rájönni, mikor verik át őket, kár őket nevelni, ostorozni, gúnyolni. Nekik így jó, és ha vitázni kezdesz velük, egy idő után neked nagyon nem lesz jó.

És hát lássuk be, ami az ostobáknak komoly, megfontolandó tényanyag, az nekünk lehet szórakoztató cikk, amin vinnyogva röhögünk. Ha megfelelően állunk hozzá, mindenki megkapja, amit akar...

Tovább

A terror évszázada

Az újabb elkeserítő támadás után fellángolnak a viták arról, hol lehetünk biztonságban ma, amikor terroristák bombái veszélyeztetnek akár Európa szívében is? Ám a barbárság, elvakultság, kegyetlenség nem napjaink találmánya.

Meg kell próbálni nem behódolni a félelemkeltő gazembereknek- és hogy mindig is voltak ilyen szemétládák a világon, annak bemutatására illesztek be néhány archív felvételt az elmúlt századból. Mutassuk meg nekik, hogy most is mi vagyunk többen és mi vagyunk az erősebbek!

New York, 1920

Németország, 1931

London, 1939

Palesztina, 1947

Saigon, 1965

Tovább

Őszintén a migránskérdésről

Nehéz már átlátni, ki melyik oldalon áll az Európába özönlő menekültek ügyében, ráadásul igen sok az ellentmondás.

Lassacskán mindenki véleményt mond a több százezer ide tartó vagy már a kontinensünkre érkezett emberről, de a fejtegetések mögött gyakran aktuálpoltikai célok vannak. Már abból is látszik ez, hogy az egyik oldal kizárólag migránsokról hajlandó beszélni, mert ennek a szónak semmi pozitív jelentéstartalma nincs, míg a menekültekkel akár együtt is lehet érezni.

Jó szöveg azt mondani, hogy soha ehhez hasonló népvándorlás nem volt, de ez nem igaz. 1956-ban polgárháború, elnyomás elől menekültek sokan Magyarországról, ám legyünk őszinték, és ismerjük el, sokan egyszerűen csak ott akartak új életet kezdeni, abban bízva, hogy megcsinálják a szerencséjüket. 

A szegénység mindig is nagy hajtóerő volt, az első világháború előtt 1 millió magyar ment el Amerikába, akik gazdasági bevándorlók voltak, és a minden új munkaerőt felszívó USA örömmel látta a beintegrálódni képes és dolgozni akaró tömegeket. Nyugodtan említhetjük azt a több millió írt is, aki a tengerentúlon talált új otthonra. Pedig a 19. század közepén sem volt éppen veszélytelen az út az ismeretlenbe, és nem voltak okostelefonok a kezükben.

Tehát ez a fajta népmozgás mindig is létezett. És abban sincs semmi új, hogy nem mindig fogadták szívesen a bevándorlókat. Az írek például hátrányos megkülönböztetéssel néztek szembe, gyakori felirat volt az álláshirdetések alján az, hogy "No Irish Need Apply", azaz írek ne jelentkezzenek. Ma viszont az ír örökségükre büszke amerikaiak meghatározó szerepet játszanak az amerikai társadalomban.

A mostani krízisnél számomra az a nagy probléma, hogy nem tiszta, ki és mit akar. Akár migránst, akár menekültet emlegetünk, keverednek a dolgok. Ugyebár csak nem biztonságosnak minősített országokból érkezőket fogadna be Európa, a többiek mehetnek haza, otthon kéne megkeresniük a boldogulást. Valahol logikus is, hogy most nem kapkodnak ezek iránt a képzetlen, nyelvet alig beszélő emberek után, hiszen a fejlett gazdaságokban nincs szükség millió számban kubikusra. 

Szóval csak a polgárháborúk, terrorizmus elől menekülők jöhetnek. No de ha ők életük féltése miatt érkeztek ide, amennyiben normalizálódik a helyzet, visszatérnek-e? Kimondott európai cél, hogy segítsenek a szíriai, iraki béke megteremtésében. Amennyiben ez sikerülne, és a menekültek boldogan hazatérnének, miért bolondítanak minket azzal, hogy kontinensük gazdasága jól jár a bevándorlókkal, akik munkába állnak? Ha haza akarnak menni, akkor nem fogják törni magukat a melóért, az integrálódásért, a nyelvtanulásért. És őszintén szólva én sem szívesen költenék rá pénzt, hogy 1-2 év alatt szakmát szerezzenek európai pénzen, aztán hazamenjenek. Az, hogy pár ezer beilleszkedni képes, képzett ember Németországban munkát talál, csepp a tengerben.

Azt szeretném tehát, ha az európai vezetők őszintén beszélnének ebben a kérdésben. Teljesen mindegy, ki mennyire szimpatizál Orbán Viktorral, ő legalább nyíltan megmondta, kormánya nem akar gazdasági bevándorlást. Az egy másik kérdés, hogy az életveszélyben levő emberek segítéséből mennyiben veszi ki a részét az ország, de átmeneti vendégek "integrálásáról" teljesen értelmetlen beszélni. Fedél a fejük fölé, minimális ellátás és persze a helyi törvények szigorú betartatása- ennyi fér bele az én értelmezésemben a menekültek támogatásába. Akinek ez kevés, és inkább hazamegy, azt meg elintegetjük.

Amennyiben mégiscsak az lenne a lényeg, hogy új munkaerőre van szükség, akkor viszont nem értem, miért értékesebb munkaerő az, aki nem biztonságos országból érkezik. Akkor ne így tegyünk különbséget, hanem engedjük be a marokkói mérnököt és a bangladesi orvost, ne pedig az írástudatlan irakit. 

A kvóta szerinti megosztással is az a baj, hogy keverednek ezek a dolgok. Ha pusztán átmeneti menedéket adnak befogadó táborokban, az tényleg lehetne bárhol a kontinensen. Ám a menekülteknek is jogai vannak, utazhatnak Európán belül. Ám a jelenlegi juttatások, körülmények országonként eltérőek. 

Képzeljük el, hogy két barát, Ali és Ibrahim ücsörög egy németországi menekültszálláson. Kvóta alapján az Alit Svédországba, Ibrahimot Romániába küldik. Ha valami szabvány szálláson, szabvány ellátást kapnak itt is, ott is, akkor éppen mindegy lenne. De az nehezen elképzelhető, hogy mondjuk a svédek által régebben befogadott menekült komolyabb segítséget kap, a kvóta alapján odaosztott viszont az egyenlőség nevében annyit, mint a Romániába küldött- ezen maguk a menekültek vesznének össze. Ha meg nem lesz egyenlőség, a Svédországba kisorsolt Ali még zsebpénzt is kap, míg Ibrahim csak filléreket- utóbbi is szabadon mozog, és nyilván nem marad Romániában, ha a régi cimbora annyival jobban él. A harmadik lehetőség az, hogy az egységes menekültellátás olyan magas színvonalú lesz közösségi pénzből mindenhol, mint Svédországban. Képzeljük el, mennyi szimpátiára számíthat Ibrahim Romániában, ha a neki jutó segély ötször annyi, mint egy román nagycsaládos támogatása!

A kvótarendszer ezért hülyeség. Ráadásul nincs is sok értelme a grandiózus terveknek, ha a célunk az, hogy ezek az emberek békében élhessenek otthon. És akkor is marhaság, ha a gazdaságban szükség van rájuk: a németek a leginkább képzetlen, leginkább összeférhetetlen embereket szórnák szét a kvóta alapján, és megtartanák maguknak az integrálható és dolgozni vágyó menekülteket? 

Sajnos ezek a problémák még terhelődnek a migránsokhoz kötődő incidensekkel, például szexuális zaklatásokkal. És van egy réteg, ami pedig ideológiát csinál a menekülttámogatásból, relativizálja a dolgokat, "csak egy elhanyagolható problémás kisebbséget" emlegetnek, meg arra célozgatnak, hogy pldául a magyarok a magyarok által elkövetetett ilyen zaklatásokra legyintenek, bezzeg az arabokéra ugranak. Itt is tiszta beszéd kell: egy normális társadalomban minden erőszak elfogadhatatlan, akárki követi el! Nekem nem szimpatikusabb a hazai feleségverő, mint az idegen erőszakoló. Kapja meg a méltó büntetését mind a kettő. 

De ne feledjük, egészen más, amikor egyes esetekről beszélünk, vagy amikor egy (akármilyen kicsi) csoporton belül kialakul a zaklatás kultúrája. A kölni eseteket az tette riasztóvá, hogy a tömegességük miatt a német rendőrség gyakorlatilag tehetetlenül szemlélte a dolgot. Az európaiak körében terjedő migránsellenesség arra vezethető vissza, hogy egyre gyakoribb, amikor egy jól behatárolható közösség tesz a szabályokra, önálló, a befogadó ország törvényeit felülíró szabályrendszer szerint élnek, és ezt csak szemlélik a hatóságok. Amíg én ma Magyarországon betartom a törvényt, addig nem tudom elfogadni, hogy legyenek csoportok, akiknek nem kell. 

A migránsválság kezelésének tehát ez is része kell legyen. Fel kell számolni az Európán belül kialakult, vagy kialakulófélben levő olyan párhuzamos kultúrákat, amelyek tudatosan szembe mennek az itteni törvényekkel, elvárásokkal. Ne legyen elfogadott a többnejűség, a nők elnyomása, például, sem azoknál, akik már letelepedtek, sem azoknál, akik most jöttek. Nem barátságos hangulatú képzés kell, kezükbe kell nyomni a törvényt, és aki nem olvassa el, vagy nem tartja be, magára vessen, ki kell paterolni. 

Szóval a probléma összetett, de az alapkérdések egyszerűek: átmenetileg befogadunk vagy munkaerőt importálunk? Minimális segítséget, menedéket nyújtunk-e vagy egyből belekezdünk a drága integrációba? Az Európai Unió mint közösség egységesen viszonyul a menekültekhez, vagy mindenki a saját portáján söprögessen? Engedjük-e párhuzamos társadalmak kialakulását, vagy megköveteljük hogy mindenkire ugyanazok a törvények vonatkozzanak? 

Amíg ezekre nincs egyértelmű válasz, addig ne is várja senki, hogy megnyugodnak a kedélyek migráns- vagy menekültügyben.

Tovább

Lejáratott ünnep

Aki igény tart a március 15-én esedékes felhajtásra, vigye, szaladjon vele messzire, csak engem hagyjon békén.

(Forrás: Fortepan)

Én még megéltem a rossz emlékű "forradalmi tavaszi" ünnepségeket, a minden évben ugyanolyan forgatókönyvet követő március 15., március 21., április 4. megemlékezésekkel. Bevallom, megkönnyebbült az ember, amikor többé nem volt kötelező részt venni a kínos, szertartásszerű eseményeken. Új világ jött, és naivan hittem benne, lehet ünnepélyesen megemlékezni a régiek tetteiről, sőt, lehetett akár vitatni is, jó döntéseket hoztak-e 1848-ban. Belefért az új, szabad világba, hogy megkaptuk az egyet nem értés jogát is. De az se jelentett gondot, ha a március 15. legfontosabb üzenete az volt, hogy itt a hosszú hétvége...

Már nem emlékszem rá pontosan, mikor vált politikai állásfoglalássá a kokárda viselése. Az ember gyanakodva sandított mindenkire, aki ezekben a napokban kitűzte, vagy pont ellenkezőleg, nem viselte ezt a jól ismert jelképet. És az volt a szörnyű, hogy az ember ránézésre az egyik oldal szekértolójának nézett ki pusztán azért, mert elege volt az egész balhéból, és nem akart foglalkozni mindazzal, ami erre a dátumra ráragadt.

Mert bizony rákenték a gyalázatot az árokásában jeleskedők, és még csak századok sem kellettek hozzá. Pár év és oda jutottunk, hogy ellenséges felek próbálják saját maguknak kisajátítani az ünnepet, és ha rájuk hallgatunk, mindenki hazaáruló tolvaj. A különbség annyi, hogy az épp hatalmon levő oldal bértapsolókat is tud fizetni a hivatalos ünnepségekre. 

És vajon eszébe jutnak valakinek Petőfiék? Egyáltalán, miről szó így bő másfél évszázad után március 15? Mert nekem nem tetszik, hogy ha ezen a napon migránsozás van, és függetlenségünket az Európai Uniótól féltjük, aminek eurómilliárdjaiba kapaszkodva próbálunk gazdasági növekedést kicsikarni. Nem tetszett az se, amikor ezen a napon a náciveszélytől kellett rettegni.  Mondjuk nincs ebben semmi új, már rég kihasználták ezt az alkalmat arra, hogy a nép ellenségeiről szónokoljanak, ám nem vagyok tőle boldog, hogy szép ívet húzhatunk Rákositól mai utódaiig.

(Forrás: Fortepan)


Tudom, hogy a múlt és a jelen között lehet összefüggéseket találni, lehet tanulni a régi dolgokból, de az aktuálpolitikai csatározás, amiket kicsinyes pillantnyi érdekek mozgatnak, valami egészen más történet. Nem érdekelnek azok a "forradalmárok", akik csak a lenyúlás terén mertek nagyot álmodni, és a legnagyobb merészség amit tőlük várhatunk, az annyi, hogy ezer forintos forgalmú műkörmös Bt. tulajdonosaiként vállalnak be atomerőműépítést egy közbeszerzésen. És persze megtalálják a hasonszőrű "lázadókat", akik nekik is ítélik azt.

Ezekkel az alakokkal én nem vállalok közösséget. Régen se vállaltam. És ha azt hiszed, azért nem veszek fel kokárdát, mert akármelyik oldalt támogatom, tévedsz. És ha kitűzöm, akkor se azért, mert valaki mellett tüntetek. Én a 48-asok pártján vagyok, akik nyilván nem voltak hibátlanok, ám mégis volt a forradalomban valami nemes, valami bátor, valami önfeláldozó. Segítek: az nem önfeláldozás, amikor valaki a kerületi népdalkörben vele együtt daloló haveroknak csak a feléből csinál helyettes államtitkárt, a többieknek be kell érni a minisztériumi osztályvezetőséggel.

De ezt ezek az emberek soha nem fogják megérteni. És azok sem, akik befogják a fülüket és eltakarják a szemüket. Ők tapsolnak (néha még ingyen is), azoknak, akik számára március 15. csak újabb kitűnő alkalom egy politikai haknira, ahol chippendale fiúk módjára próbálják kiszolgálni nem túl igényes közönségük sekélyes igényeit. Dugdossatok pénzt a gatyájukba, úgyis az teszi őket boldoggá.

Tovább

A nők és a társadalom

A nőnapon nem úszhatjuk meg a virágcsokros képeket és a feminista kirohanásokat se- egyszerűbb lenne egy sima hétköznapként kezelni március 8-át.

A virágcsokrokról azt gondolom, hogy igenis fakadhat szeretetből, tiszteletből, őszinte megbecsülésből ez a gesztus. Olvastam vitriolos cikkeket, hogy aki örül a virágnak, az gondoljon a családon belüli erőszakra meg a nők alacsonyabb fizetésére. Szerintem meg hagyjuk már, hogy mindenki egyénileg élje a saját életét, és ne szociológusként tekintsen egy adott pillanatra, hanem ha kedve van hozzá, örüljön neki, ha megalázónak érzi, juttassa kifejezésre.

A csapból is az folyik, hogy a nőknek milyen iszonyú nehéz, mert micsoda társadalmi elvárásoknak kell megfelelni, legyenek engedelmes, hűséges feleségek, akik konyhatündérként, és 3-4 boldog gyermek anyukájaként teljesítik be életküldetésüket. Tessék mondani, hol van ez a bizonyos társadalom? Hol találkozhatnék vele? Bemutatna neki valaki? Mert én csak egyes embereket ismerek, ezt a bizonyos társadalom nevű illetőt nem.

Nem vitatom, mindenkit körülvesz egy közeg. De amikor egy ilyen nagy, egységes társadalom nevű izét citálunk elő, enyhén szólva is eltorzítjuk a valóságot. Egy budapesti értelmiségi, jobb módú emberekből álló csoportban forgó nő nyilván egészen más elvárásoknak felel meg (sőt, ő azt is megteheti, hogy nem felel meg egyiknek sem!), mint egy falusi szegénysor utolsó viskójában felnövő lány. Azt állítani, hogy pont ugyanazokat fogalmazná meg a "társadalom" mind a kettejük felé, egyszerűen nettó hazugság.

Én például olyan ismerősökkel vagyok  körülvéve ahol nem tipikus a 30 alatti gyerekvállalás, házasság, sőt, többen nem is terveznek családot a nők közül. Én, mint társadalmi lény, ezért soha egyetlen szóval sem kritizáltam őket. Hogy szóba kerülnek-e a párkapcsolatok? Igen, ezt nem tagadom. Arról szoktunk beszélgetni néhányukra gondolva, hogy intelligens, normális, vonzó nők, és mégis milyen nehéz egy őszinte, szép kapcsolathoz megfelelő társat találniuk. Nem azért említjük őket, mert úgy érezzük, csúnya dolog a részükről nem megfelelni az elvárásoknak, hanem azért, mert úgy gondoljuk, nekik is kijár a boldogság, ha azt egy méltó párkapcsolatban szeretnék megtalálni. De abba eszünk ágában sincs beleszólni, mi az, ami a számára jó és méltó: házassággal és gyerekkel vagy más formában.

Ha ez a bizonyos társadalom napjainkban létezne, ami mindenkire ráerőlteti a saját ósdi elveit, elég kellemetlen lenne magányosan élni, a szokványos útról letérni. Állandóan megvetéssel kellene szembenéznie az így döntő nőknek (és persze részben a férfiaknak is, bár velük kevesebben törődnek, ha kóborolni kezdenek). Meglepő módon a függetlenséget választó nőknek viszont ehhez képest még kis rajongótáboruk is lehet, több blogger létezik, aki maga mögött hagyva minden szokványosat, nyakába vette a világot, és ezrek követik őket lelkesen a közösségi oldalakon. Ha van is a társadalomnak olyan része, aki elítéli őket, bőven van olyan ember is, aki tiszteli és megérti a választásukat. Amikor a társadalom fogalma alatt csak a nekünk nem tetsző véleményű emberek csoportját értjük, hibát követünk el.

Természetesen attól mert valaki kívülálló, fogalmazhat meg véleményt, de a más életének megfigyelése időnként leginkább arra jó, hogy a saját életünkre reflektáljon, hiszen a saját döntéseinket is meg kell hozni. Elgondolkodunk más életén- aztán a saját választásainkon. Igen, lehet, hogy az iszonyúan független, szabad lelkűnek mondott nőket pár év múlva szinte agyonnyomja a kilátástalan magány. És igen, az is lehet, hogy valakinek a gyerekei nem boldogságot, hanem sok-sok keserűséget hoznak. De ez mindenkinek az egyéni döntése, és amíg az ún. társadalmat képviselő helyes út-kommandók nem pofozzák ki az irodából a karrierjükben sikeres férjezetlen késő harmincas nőket, hogy most azonnal húzzanak el szülni, addig ezt az egészet tipikus álproblémának látom abban a közegben ahol én élek. Hogy vannak a világnak egészen más felfogású részei, azt nem vitatom, de hogy nem a Terézvárosban pötyögő publicisták hozzák el oda a forradalmi változásokat, az több, mint valószínű.

Szuperjó dolog vitriolos cikkeket írni a nők elnyomásáról, ami ha igazán durván létezne, ilyen cikkek megjelenését lehetővé sem tenné. Ha az a bizonyos társadalom felháborodna azon, hogy egy nő követhet más utat mint amit az anyakönyvvezető és a fakanál kijelöl a számára, egy emancipáció-párti eszmefuttatást nagy felháborodás követne. De érdekes módon felháborodni épp az ellenkezőjén szoktak, amikor a nők helyesnek gondolt életviteléről osztja meg nézeteit egy pasas. Most akkor a társadalom mit ítél el és mit támogat, tessék már mondani? Össze vagyok zavarodva: a cikkek szerint mindenki elnyomja az önmegvalósítási szándékot, mégsem a feminista aktivistákból lett közellenség, hanem Kövér Lászlóból és Ákosból. És nem csak a nők szóltak be nekik (megjegyzem, ők is beleférnek a társadalomba, nem?), hanem sok férfi is felvonta a szemöldökét a megkérdőjelezhetően megfogalmazott gondolataikon.

Mit is mondhatnék? Tőlem aztán mindenki úgy kezeli a nőnapot, ahogy éppen akarja. Lehet tetszést aratni a független nők körében azzal egy független nőnek, hogy kijelenti, milyen iszonyúan nehéz függetlennek lennie. És lehet örülni egy apró kedvességnek, bármennyire hangoztatják páran, a virágcsokor csak dísz a rabigán és a nőket gúzsba kötő béklyón. Hátha van elvétve pár, egészen kivételes helyzetű nő széles e világon, akit tényleg szeretnek, megbecsülnek, elismernek, és ezt ezen a napon is kimutatják a partnereik- mint ahogy minden más nap.

Tovább

Csendes forradalom

Szép csendben elsiklott felette mindenki, hogy egy szabályokra fittyet hányó csoportnak ismét sikerült térdre kényszerítenie a kormányt. Érdemes odafigyelni a tanulságokra!

Pár éve törvénybe iktattak egy kötelező társasági szerződés-módosítást, ám a vállalkozók egy részének esze ágában sem volt foglalkozni vele. A megoldás az lett, hogy a kormányzat inkább eltekintett a dologtól, és a szabálykövetőknek megköszönte, amiért tisztességesek voltak és költségekbe verték magukat az immáron felesleges módosítások miatt. Kenhették a hajukra...

Nos, néhány napja nagyon hasonló történet tanúi lehettünk. A korlátolt felelősségű társaságok számára kötelezővé tették a tőke felemelését hárommillió forintra, szigorú szankcióval megfenyegetve azokat, akik ezt nem teszik meg a határidőig. Nem volt tiltakozás, nem foglalták le a Lánchidat a tüntető kisvállalkozók, nem volt Facebook-esemény, semmi hasonló látványos megmozdulás. Csak passzivitás, az volt. Több tízezer cég tulajdonosa vont vállat, és nagy ívben tettek a törvényre. 

És ahelyett, hogy mozgásba lendültek volna a hatóságok, és tömegével számolnák fel a szabályszegő cégeket, szép csendben módosult a törvény, és egy évvel kitolták a határidőt. (Gyaníthatóan ez csak időnyerés, és hamarosan nem is lesz kötelező a tőkeemelés.) Úgy kényszerült térdre a kormány, hogy egy tudatosan a törvényre fittyet hányó csoporttal nem tudnak mit kezdeni. 

Hogy mi az ok? Nem is olyan bonyolult. Rengeteg a tőkeszegény kényszervállalkozás, amik takaréklángon működnek, de egyszerűen nincs bennük annyi pénz, hogy bármiféle értelmetlen pluszkiadást be tudnának vállalni. Miért fáj felszámolni ezeket? Mert képzeljük el, mi lenne a szép munkanélküli statisztikákkal, ha az 1-2 embernek valamiféle státuszt adó cégek után maradna több tízezer olyan munkavállaló, akik bejelentkeznének az állásközvetítőkbe? Nem lehet mindenkiből közmunkás... Ráadásul ennyi cég megszüntetése technikailag sem könnyű.

Így aztán politikailag is vállalhatatlan lenne az, ha megtizedelnék a cégeket, és esetleg káoszt is okozna, a cégbíróságok leterheltsége az egekbe ugrana. És most ezért szembesülünk azzal, hogy a kormányzat nem azokat jutalmazza, akik betartották a törvényt, hanem azoknak enged, akik nem foglalkoztak a jogszerű működéssel.

Miközben ez egy roppant szomorú helyzet, elgondolkodtató is. Tulajdonképpen mi is kell ahhoz, ha egy csoport nyomást akar gyakorolni? Miféle dolgokat hordtak össze azokról, akik egy napra nem engedték iskolába a gyereket, ám valamiért nem hallottuk a megmondóembereket azon háborogni, milyen durva dolog fittyet hányni a tőkeemelést előíró törvényre. Pedig utóbbiak is sokan voltak, és azt kell higgyem, aki ebben a tekintetben nem követi a törvényt vállalkozóként, vélhetően még néhány más szabályt is figyelmen kívül hagy. Nem valami jó vagy szép cél érdekében álltak ki, amit lehetne támogatni szimpatizánsként is, nem volt szakmai vita. Egyszerűen csak sok embert nem érdekel, mit írnak elő a jogszabályok.

Tényleg ez kell, ha valakik el akarnának érni valamit ebben az országban? Nem tisztem ötleteket adni, de azért elgondolkodtató, hogy csendben, szinte észrevétlenül megpuccsolták a kormányt a világ legegyszerűbb módján- passzivitással. Talán túl érzékeny lett volna a törvény betartatása, de én azt mondom, olyan törvényt nincs értelme alkotni, amit maga a kormányzat nem mer alkalmazni. 

Hogy ebből aztán mit tudnak kihozni, akik jelenleg azzal tudnak büszkélkedni, hogy hány ezer ember jelölte vissza a tüntetéseik Facebook-eseményét, azt nem tudom. De érdemes lenne átgondolni, valójában mi a fontos a kormánynak, mi az, amit nem mer felvállalni a politikai vezetés, és mi az, amiért érdekes (és néha megmagyarázhatatlan) módon foggal-körömmel küzd.

Tovább

Stadiont mindenkinek!

Az újabb építés előtt álló futballstadionokról szóló bejelentés után már a megrögzött magyar foci rajongók se tudják, hol, mennyi aréna épül, és főleg mibe fognak ezek összesen kerülni? És a gond az, hogy ez jóval hosszabb távú kérdés, mint elsőre tűnik.

A világon mindenütt léteztek és léteznek presztízsberuházások. Egy markáns épülettel újjá akarják formálni a városimázst, gigantikus hidakkal demonstrálják egy ország erejét és így tovább. Mifelénk ez a szerep mostanság a stadionoknak jut. Haloványan indokolható is lenne ez, ha egy-két színvonalas stadionról lenne szó, de amennyi épült és épül az enyhe túlzás. 

Harmadosztályú csapatoknak is röpködnek a százmilliók, az első osztályú kluboknál pedig aztán igazán lehet nagyot álmodni! Az, hogy a pár száz érdeklődőt vonzó MTK-nál sokmilliárdos csodastadion épül, a leginkább kirívó példa. Nem különösebben érdekel, hogy egykoron Hidegkuti Nándor is a klub kék-fehér mezében rúgta a labdát, mert nem ez a mérce, hanem az, a mai utódok mennyiben mérhetőek hozzá. A választ tudja mindenki.

Szóval mifelénk most semmi sem drága, ha focistadionokról van szó. Mondjuk elköltünk rájuk száz milliárd forintot közpénzből (mert a támogatás is az, a tao-pénz is az), felépülnek, ezek lesznek az ország büszkségei Szombathelytől Kisvárdáig. Persze ha már annyira szeretjük a nemzeti konzultációkat, akár azt is meg lehetett volna kérdezni ezeken a településeken, hogy új kórházat vagy stadiont akarnak-e? De érdekes módon azt nagyon nem szereti a kormány, ha abba szeretnénk beleszólást, a mi általunk összedobott közpénzzel mi legyen? Hogy akarunk-e olimpiát, például, vizes vb-t? 

Csak hogy a történetnek itt nincs vége. Felépül ez a sok remek aréna, megdobban a büszkeségtől az ember szíve, és aztán hétről hétre akár ezerötszáz ember is kimegy szórakozni a színvonalas meccseken. Ezek közül persze nem fizet mindenki, mert hát ha nem osztogatnának ingyenjegyet, még ennyi drukker sem lenne, tehát a bevételek nem egetverőek. A stadiont viszont fenn kell tartani valahogy, mert természetesen az üzemeltetésnek megvannak a költségei. Ki lehet számolni, 317 fizető nézővel az MTK stadion mennyire lesz megtérülő beruházás!

Azaz a száz (millió) forintos kérdés az, ki fogja állni a fenntartást? Azt utálom az ilyen értelmetlen beruházásokban, hogy nem elég az egyszeri pénzkidobás, utána még önteni kell a pénzt a sok futballszentélybe. És ha netán jön egy új kormány, annak valahogy kezelni kell ezt az ügyet. Bontsák le a stadiont? A kinyert anyagok a töredékét se fedezik a költségeknek. Terheljék a dolgot a klubokra? Mindenki tudja, hogy simán csődbe mennének, és minden sportvezető csak feltenné a kezét, ezeket az építményeket direkt rájuk erőltették. Hagyják csendben tönkremenni az épületeket? Ez fájó pazarlásnak tűnik. Ha pedig az állam és az önkormányzatok a fogukat szívva minden évben többmilliárdos költséggel vállalják a fenntartást, akkor valahonnan el kell venni azt a pénzt. Gúzsba közve táncol a következő néhány évtizedben minden érintett.

Utálatos csapdahelyzet ez, amiben a kedvezményezettek nem vállalnak se kötelezettséget, se felelősséget, és utóbbit elhárítják a döntéshozók is. Ők csak "jót akartak", hogy épüljön, szépüljön az ország, fejlődjön a sportkultúra! Aki nem mer, az nem is nyerhet, ugye? És nincs semmi utánkövetés, elemzés! Felépültek az első stadionok, a felcsúti, a ferencvárosi, a debreceni. Lehetne elemezni a nézőszámokat, a kihasználtságot, lehetne ennek fényében módosítani a terveket, szerényebb, olcsóbb fejlesztéseket választani. És ehhez képest nem hogy olcsóbban épülnek új stadionok, még egyre-másra ítélnek pluszpénzt a szombathelyi építkezésre vagy a Vasas új otthonára. Mintha direkt azt akarnák a képünkbe dörgölni, ha úgy tetszik, akkor akár 100 nézőnek is gigastadion épül, mert csak.

És az a legrémisztőbb az egészben, hogy talán pont ez a koncepció. Nem a sport számít, az ország épülése, hanem az erődemonstráció- paradox módon pár ürességtől kongó, értelmetlen stadionnal.

Tovább