Személyes közügyek

blogavatar

Nem tudok nem tudomást venni arról, ami körülvesz.

Legfrissebb bejegyzések

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

Irány a Mars

Remélem nem nagyon hiszi el senki, hogy Elon Musk milliószámra viszi a telepeseket a vörös bolygóra.

Bombasztikus bejelentést tett a Tesla és a SpaceX főnöke: az elsősorban elektromos autóiról híres cég feje kísérletezik az űrhajózással is, és ennek kapcsán már azt is beharangozta Musk, hogy a Mars meghódítása nagyon is lehetséges, hamarosan sok-sok ember juthat el oda.

Ezekkel a nagy sztorikkal be lehet kerülni a lapokba a világ minden sarkán, csak épp ha mögé nézünk a nagy bejelentéseknek, akkor azért az ígéreten kívül kevés a konkrétum. Pár jól-rosszul sikerült rakétafellövés nagyon messze van attól, hogy biztonságban egy egész kolóniát telepíthessünk egy másik bolygóra. Rakétákat már a náci Németországban is indítottak, de ettől még a Holdra költöző Hitler legendája csak rémfilmekbe való mese. Iszonyú erőfeszítéssel pár ember végül tényleg eljutott a Holdra, ám azóta se került sor hasonlóra. És az, hogy elmentek oda, még nagyon nem jelentette azt, hogy állandóan oda is települt volna bárki.

A Mars-utazás természetesen mindenki fantáziáját megmozgatja. Én is szeretem a sci-fit, naná, hogy az űrutazás kérdése is izgat. Pech, hogy mérnökemberként azért nem nyalok be minden nagy dumát, amit valaki szép prezentációk kíséretében tol az ámuló újságírók előtt.

Azt hiszem, hogy ha valóban komolyan gondoljuk egy ilyen terv megvalósítását, akkor nem a témát csak ugató szenzációhajhász firkászokat kellene beavatni. Vannak azért az űrkutatásnak, rakétaépítésnek olyan szakértői, akik sokkal kompetensebbek lennének ebben. Gyanítom, az ő aggályaik halkabb lesz majd, és kevesebb lapban jelenik meg.

Ha úgysem lehet megvalósítani, akkor minek turnézzák vele körbe a lapokat, merülhet fel a kérdés? A válasz: a pénz. Természetesen a Tesla sokkal inkább divatos, mint amennyira nyereséges cég. Kell a felhajtás, mert manapság a befektetők jelentős része a trendi dolgokra ugrik, nem az értelmesre. Meglehet, ha feltalál valaki egy új, hatékony téglagyártási technológiát, több bevételre tehet szert az eladásaiból, mint a menő új technológiák, appok fejlesztői, és ezért neki nincs is szüksége ingyenpénzre. Az ún. startup világban viszont kell a külső tőke, hiszen az esetek többségében a nagy ötletről kiderül, hogy lufi- addig viszont mások pénzéből jó kis fizetést szakíthat magának az ötletgazda. 

A Theranos nevű biotechnológiai cég bukása is nagyszerű példa: a fiatal, egyetemet otthagyó csaj, aki egyszerre tüntette fel magát kutatási és üzleti géniusznak, körbe tudta turnézni minden menő üzleti lapot a nagy kamuval. Dollármilliárdokra értékelték a cégét- ma pedig egy kanyi vasat se ér az egész. És a papíron a piacot tökéletesen ismerő dörzsölt újságírók mind bevették a sztorit, és velük együtt sok-sok befektető is, akik gyorsan beszálltak pár millió dollárral, nehogy lemaradjanak a nagy üzletről.

Elon Musk célja sem más: nagyot ígérni, feltűnést kelteni, pénzt gyűjteni. Mondjuk ő okosabb, mert olyan középtávoli célt ígér, ami túl messze van ahhoz, hogy 1-2 hónap alatt megbukjon vele. A sajtó és a nagyközönség is lelkesedhet az álomról- miközben ha logikusan gondolkodunk, legalább egy, egyetlenegy embert juttasson el a Marsra a Tesla, és akkor beszélhetünk a milliókról. 

Persze minek bántsam: az egész világ így működik, rengetegen élnek ezzel a trükkel. Nem csak az üzleti életben, a politikában is. Aki elég ravasz, olyat ígér, amit nem lehet számon kérni tőle egy év múlva. Például 5 éven belül demokratizáljuk Afganisztánt. A fejlődés arra utal, hogy a hazai életszínvonal majd utol fogja érni az osztrákot. Ha kilépünk az EU-ból, tíz év alatt újból naggyá tesszük az országot. Addig pedig meg lehet élni az ígéreteknek köszönhetően, hiszen az ember választást nyer, pénzt keres tisztességes vagy esetleg illegális úton. Miért lenne rosszabb a Tesla, amiért ezzel az ócska átveréssel éri el a céljait? A mi hibánk, ha bevesszük ezt is, meg a többi átlátszó dumát is.

Persze lehet, hogy pont ilyen idealista, naiv tömegekre van szükség a Mars meghódításához. Szerintem már meg is lehet váltani a jegyet az űrhajókra szép pénz ellenében- csak éppen türelmesnek kell lenni, mert egy darabig még aligha kerül sor a nagy utazásra. De ha a pénz befolyik Muskhoz, biztos vagyok benne, a fő célt már elérte. A Mars-utazás csak másodlagos...

Tovább

Beárazott közérdek

A transzparens olimpiai pályázat adatait pénzért adná ki a szervezőcég, ennél sokkal nagyobb pofátlanságot nehéz elképzelni.

Magyarországon egyvalami nagyon-nagyon jó: az embert ritkán éri csalódás. A politikus hazudik, a közpénzt meg el akarják rejteni a kíváncsi szemek elől, hogy két példát említsek.

Szóval itt van az olimpiai pályázat, amiről azt mondják, rettentően jó nekünk, mert az olimpia jó. Az olimpia jó, értem?... Népszavazni nem is kell, mert hogy választott szervek döntöttek róla. Én ugyan Fürjes Balázsra soha, sehol nem szavaztam, de mindegy, meghajlok az érvek előtt. És persze, minek is kötözködni, ha minden adat nyilvános, láthatjuk, ki, mikor, hol és mire verte el a pénzeket.

És itt jön egy nagy "ha". Mert szemmel láthatóan már az előkészítési munkálatok költekezései esetében sem sietnek elmondani, mire költenek. Ízlelgessük: tízmilliárdos nagyságrendben mennek a pénzek már a pályázati szakaszban is. Egy kapavágást se tettünk, de dől a lé. Hogy kinek, az titkos. Naná, hogy titkos, a megvalósíthatósági tanulmány is az volt, egy szűkített összefoglaló alapján döntött úgy az általunk választott testület, olimpia kell Budapestre.

Vajon milyen lenne, ha építkezés előtt csak a tervek tíz százalékát láthatnánk? És ha mondjuk a végére a duplájára nőnének a költségek, nekünk tapsolni kellene hozná? És az milyen lenne, hogy ha minden számlát látni szeretnénk, azt mondaná kivitelező, úgy mondja el nekem, mire megy a pénzem, ha külön fizetek még ezért is?

Mert az olimpiai pályázatnál valami ilyesmi van. Amikor a sajtó adatot igényel, van képük pénzt kérni érte. Bíróságnak kell kimondani a nyilvánvalót: közpénz, közérdekű adat, tehát ingyen ki kell adni. Az idő meg persze megy. No meg a költekezés. Előkészítő tanulmányokra, jogi tanácsadásra. És persze PR-ra, kommunikációra. Pedig minek meggyőzni minket, ha népszavazás nincs, és a választott testületek nálunk sokkal okosabb tagjai már úgyis döntöttek? Ennél feleslegesebb kiadást el se tudok képzelni.

Nem is csodálom a titkolózást. Ám a szomorú nem az, hogy így költik a pénzt. És nem is az, hogy pofátlan módon kezelik az adatokat. A tragikus az, hogy miután kiderül ez-az, nem megy oda tünteni pár tízezer ember a szép bérelt irodaház elé, hogy menjen a francba mindenki, aki részt vesz ebben a pénzszórásban. Morog az ember egy kicsit, aztán elhallgat. Mert nagyot koppan. Mert tudjuk, itt mindent meg lehet tenni. Mert egy normális országban, miután a bíróság kimondja, nem árulhatod pénzért a közérdekű adatokat, a szervezet vezetője elnézést kér és lemond. Nálunk meg fizetésemelést kér a megnövekedett stressz miatt. És kap is.

Persze ez a felfogás tökéletesen illik a korrupt olimpiarendezési kavarásokhoz. Azt kell mondjam, tényleg Magyarország az ideális helyszíne az olimpiának, minden adott a lenyúláshoz kicsiben és nagyban, nemzeti és nemzetközi szinten. Azt hiszem, menthetetlenül Budapesté lesz a rendezési jog- nincs az a tolvaj NOB-tag, aki nem ismerné fel a hazánkban meglevő korrupciós potenciált.

Készüljünk fel tehát a legrosszabbra...

Tovább

Népsavazás

Azt hiszem, az egyik legkülönösebb népszavazás előtt állunk a magyar demokrácia történelmében.

A kötelező betelepítési kvótáról szóló népszavazás maga egy jogi nonszensz, nem igazán létező dolgokról mondhatunk olyan véleményt, amit a döntéshozónak nem kell figyelembe vennie. Sok szép dolog van a világon, amiről szavazhatnánk, például hogy fejezzék be a szíriai háborút, vagy ne szennyezzék a tengereket, és amik ugyanúgy csak egy óhajt fejeznének ki, mi pont a kvótát választottuk. Mert a haza üdve azt kívánja, hogy mondjuk nemet ezer nyomorult háborús menekültre. 

Szóval az alapkérdés is elég furcsa, mert persze, abban is van valami, az európai közösséget nem úgy képzeljük el, hogy a fejünk döntenek arról, márpedig egyes országoknak kit kell befogadni. Megjegyzem, nem arról van szó, hogy egyből luxusállampolgárságot kapnának, de akkor is. Aztán persze láthatjuk, kapnak magyar állampolgárságot csalással a határon túli magyarokra vonatkozó szabályok kijátszásával bűnözők. Meg kapnak ki tudja miféle alakok különleges státuszt államkötvény vásárlásával. Szóval hagyjuk ezt a dumát, "kivel akarunk együtt élni". Mert én special üzbég maffiatagokat sem szeretnék jobban itt tudni, mint afgán menekülteket.

És akkor ott van a mókás lebonyolítás, amiben ugye tiltják a külföldön dolgozó magyarok levélben szavazását, pompás érvekkel. Mert azzal manipulálni lehet! A határon túli magyarokéval nyilván nem, logikus, hiszen a tiszta erkölcsű Erdélyben elképzelhetetlen az ilyesmi, míg a piszkos londoni melósoknak más se jár az eszében, mint aljas módon befolyásolni a népszavazást. 

Az egész marháskodás szót se érdemelne, ha nem a kampány folyna a csapból is. Nem merek arra gondolni, mennyibe kerül nekünk, adófizetőknek az, hogy meggyőzzenek arról minket, amit elvileg magunk is tudunk. Órásiplakátok, hirdetések tévében, a weboldalakon, mindenhol. Pokolian unalmas ez a reklámáradat, de szemmel láthatóan a kormánynak a mi kontónkra semmi sem drága. Nem hogy ezer, de tízezer menekült királyi ellátásának árát szórják el erre az egészre, és mi meg vágjunk jó képet hozzá. 

Miközben nincs is valódi ellenkampány. Nem arról van szó, hogy meggyőzzük egymást bármiről. Nincs valódi választás, hiszen mi most nem döntünk semmiről, csak mondunk egy véleményt. Az igen választ csak afféle látszatkampánnyal támogatja valami törpepárt, de jó tudni, annak sem lenne jelentősége, ha az igenek győznének. Az ellenzék ezért teszetosza tétlenségben marad ki a kampányolásból.

Egyedül a Kétfarkú Kutya Párt aktív. Nem szívesen nevezném őket viccpártnak, mert azért kell ahhoz nagyon is józan ész, hogy az emberek önkéntes adományát gyűjtsék be, és abból indítsanak hatékony kampányt. Persze ők sem igent vagy nemet támogatnak, hanem azt próbálják megértetni, értelmetlen az egész népszavazás, ehhez illő módon nem is kell értelmes választ keresni.

A mi országunkban viszont nem azt éri kritika, aki az adófizetők megkérdezése nélkül szórja az ő milliárdjaikat, hanem azt, aki önkéntes adományt gyűjt és azt arra fordítja, amire kérte. Botrányos! Ha 13 centis kilátót építettek volna egy gangos bérház félemeletére belőle, még 100 millió forint EU-pénz bevonásával, akkor az teljesen vállalható lenne. Így viszont gyanút keltő ez az egész. Még el is akarnak számolni a pénzzel. Hát mi lenne így az országgal, ha minden párt elkezdené ezt a butaságot!

Nekünk őszinte, tiszta népsavazás kell, hülyítés milliárdokért, ostoba kérdésekkel, nehogy még véletlenül elkezdjünk komoly dolgokról beszélni, komoly témákban számon kérni bárkit is. Tökéletes jellemzője az egésznek, hogy a kétfarkúak miatt lesz normális beszédtéma a kvótaszavazás, nem a csapból is ömlő kormánykampány okán. Mivel a kérdésben nem dönthetünk, a népszavazás leginkább arra jó, hogy a kormánynak üzenjünk. És a legszebb az egészben az, hogy ehhez nem kell mást tenni, mint a népszavazás napján elkerülni a szavazófülkéket, kirándulni, olvasgatni, tévét nézni. A  móka aztán majd beindul este, a magyarázkodással, ha kellően sokan cselekednek úgy, hogy nem tesznek semmit...

Tovább

Újra az iskolapadban

Különös, ahogy évről évre politikai kérdés lesz a beiskoláztatásból. Az is furcsa, hogy az iskola megítélése milyen széles skálán mozog itthon és a nagyvilágban. Pedig tulajdonképpen a szervezett tanítás az egyik legnagyobb vívmánya (lehetne) az emberiségnek.

Az állatvilágban is létezik olyan folyamat, aminek során a fiatal egyedek ellesnek dolgokat az idősebbektől, tanulnak. A mi iskolánk viszont elvileg ennél sokkal többet akar, mert egészen magas szintű és elvont tudást is ad. Életünk egyik legfontosabb része, hiszen ha valaki egyetemet is végez, majdnem élete negyedét(!) tölti tanulással. Ez elvileg rettentően hosszú idő, de hozzá kell tenni, azért kell ilyen sokat iskolapadban ülni, mert az emberiség által felhalmozott tudásanyag is óriási. A sok évnyi tanulással még mindig csak egy szeletbe lehet bepillantást kapni, így aztán hiába lesz valaki orvos vagy mérnök, a filozófiáról alig tanult.

Tudom és értem az aggályokat, hogy a gyerekeket szinte kizsigerelik az egyre többet és többet követelő iskolák. Ám képzeljük el a világot, ahol nincs ilyen iskola! Ahol mások felfedezéseit nem összegzik és nem adják át, és minden száz évben újra fel kell találni a kereket valakinek, ami után az feledésbe merül, és megáll a fejlődés. Amíg minden nap szaporodnak ismereteink, addig megállíthatatlannnak látszik a folyamat, egyre többet kell(ene) megtanulni a diákoknak.

A kérdés szerintem inkább az, mi is történjen az iskolában. A különféle alternatív iskolák térhódítása jelzi, hogy van egyfajta bizalmatlanság az oktatási intézmények iránt. Nem állítom, hogy indokolatlanul, mert én is vissza tudok idézni nem egy kellemetlen élményt az iskolás éveimből. Azzal a megjegyzéssel persze, hogy a rossz és a jó élmények egyvelege tett azzá, aki vagyok, és míg a jó dolgokból tanultam, esetleg példaként szolgálnak a számomra, a rossz élmények viszont megerősítettek.

Értelmetlen burokban felnevelni valakit, hiszen amikor önállóvá válik az ember, az élet minden területén szembe kell majd néznie jóval és rosszal egyaránt. A vattába csomagolt gyerek vajon milyen felnőtt lesz? És eleve, miért gondoljuk a gyerekről, akit büszkén emlegetünk, mert ügyes, életrevaló, eszes, hogy az iskolában egy szemvillanás alatt tönkremegy az élete, ha csúnyán néz rá valaki? Ahogy az iskola nem old meg mindent a család helyett, nem tanít meg mindenre, és nem nevel embert a gyerekből, ugyanúgy csak annak teheti tönkre az egész életét, akire otthon nem figyelnek. Lehetnek rossz tanárok, lehet rossz a közösség, de aki a gyerekével valóban foglalkozik otthon, az ezt észreveszi, és lép, akár új iskola választásával.

Hinni lehet abban, hogy a gyereket ért egy-egy rossz élmény végzetes, és örökre emberi roncs lesz belőle, de miért ne inkább abban higgyünk, hogy az az ifjú ember képes tanulni, fejlődni, erősödni minden tapasztalatból? Irigylem azt, aki úgy él le 20-50-80 évet, hogy soha semmilyen problémája nincs, de gyanítom, nagyon elhanyagolható kisebbségről van szó.

Az iskola nem csak úgy készít fel az életre, hogy rettentő sok tudást igyekszik belegyömöszölni az ember fejébe, de tanulunk barátságról, ellenségeskedésről, hatalomról, önmegvalósításról is. Izgalmas évek azok, amikor felnövünk, és a gyerekközösségből kamaszkori lázadásokon át eljutunk a komoly egyetemista szerelmekig. Nem kell elvenni a világ és önmaga felfedezésének élményét a gyerektől, legyenek meg a harcok, a sikerek és a felhőtlen pillanatok is az iskolában. Milyen felnőtt lesz abból, akinek a válláról folyamatosan mindig minden felelősséget levesznek, aki soha nem hibás, aki helyett mindig más dönt, akinek soha nem kell semmiért megküzdeni, mert anyuka beszalad rögvest az iskolába?

A szülők természetesen kiigazíthatják azt, amit az iskolában elrontanak. Amikor kétségbeesetten próbálnak iskolaválasztás idején "tökéletes" döntést hozni, teljesen tévúton járnak: nem ezen az egy dolgon múlik az, milyen ember lesz a gyerekből. Meglehet, az elit iskola is lehet embertelen légkörű, kerülhetnek oda új, nem szimpatikus tanárok, és egy kicsi, külvárosi iskola is elindíthat valakit egy komolyabb karrier felé. Tehát az iskolaválasztással csak annak van vége a gyerekkel való törődésnek, aki mindent a tanárokra bízna, és maga nem akar foglalkozni túl sokat a kicsikkel. Ilyen emberből pedig remélhetően nincs sok.

Az iskola nem ellenség, a tanulás sem az- sőt, ezek nagyon mélyen emberi dolgok. Emberi az aggódás is, az, ahogy egy szülő törődik a gyermeke jövőjével, de egyrészt neki is meg kell bíznia magában, hinnie kell, hogy tényleg a gyerek érdekét tartja szem előtt, és képesnek kell lennie arra, hogy beavatkozzon, ha arra valóban szükség van. Ám arra is legyen képes, hogy hagyja a gyereket a saját életét élni már az iskolában is. Hosszabb távon minden bizonnyal még büszkébb is lesz rá, ha a gyerek magától jön arra, érdemes tanulnia, milyen társasághoz jó tartoznia, a konfliktusait hogyan kell kezelnie- értelmes, felelős, gondolkodó ember lesz belőle.

Tovább

Butaságok áradata

Tudom, hogy ezt az írást századannyian sem fogják megosztani, mint a bölcselkedő, nyáltól csöpögős lélekmasszázst, de ez nem számít. Ha csak egyvalaki töprengeni kezd, megérte. Sőt, ha senki, akkor is; én érzem úgy, nekem is szólni kell a hülyítés ellen.

Ezrek osztják meg A párkapcsolatok csendes gyilkosa című írást (elolvasható például itt), és bizonyára úgy érzik, valami fontosat mutattak meg a világnak, illetve jobb sorsra érdemes ismerőseiknek. Hát, tévednek, méghozzá jó nagyot.

bukás

Kezdjük azzal, hogy a kapcsolatok folyamatos változásban vannak, ahogy azok az emberek is, akik benne élnek. Nincs egy kiemelt ok arra, amiért azok tönkremennek, és az sem biztos, hogy egyetlen ok áll a háttérben. Előrángatni azokat a bizonyos elvárásokat, mint a boldog szerelmeket alattomosan aláaknázó dolgokat több, mint erőltetett.

De lépjünk tovább ezen az apróságon! A probléma eleve ott kezdődik, hogy a kapcsolat elvárásokkal születik meg. Aki szerint a cikk messzemenően igaz, amellé odateszem az első járókelőt az utcán és azt mondom: nesze, szeresd feltétel nélkül! Ja, hogy te nem egy 70 éves cipészt képzeltél el magad mellé? Nehéz boldognak lenni, ha elvárásaid vannak... 

Van Ugandában egy kis falu, a fővárostól jó messze. Ott él egy idősebb kecskepásztor, igazság szerint nem túl okos ember, és valljuk be, néha még a feleségével is durva. Na ennek a fickónak van három fia. A középsőt úgy hívják, hogy Emunde, 173 centi magas, vékony. Az általános iskolát kijárta, de maradt a faluban, és már van három marhája is. Képzeljük magunk elé ezt a most 21 éves fiatalembert. Na vele szemben nincs elvárásom. Nyilván neked sincs. De azzal szemben se legyen, akivel együtt élek, jóban és rosszban, akivel közös gyerekeink vannak, akikkel ágyba bújok? Semmi? 

Ezt nem feltétel nélkül szeretetnek hívják, hanem közönynek. Mindegy milyen vagy, jó úgy nekem. Ha megcsalsz, ha megversz, ha hetekig nem jössz haza, ha elvered pénzt, mindegy? Hát szerintem ez legalább annyi kapcsolatot öl meg, mint az elvárások. Amikor nem törődünk azzal, hogy mit csinálsz, merre tartasz, hogy lehetsz jobb ember, akkor mivel törődünk? A cikk nagy hazugsága az, hogy az elvárások nélküli szeretetet egy egyébként szuper pár oldalán vizionálja. Ja, úgy könnyű feltétel nélkül imádni a másikat, ha az egyszerre szexisten, dúsgazdag és mélyérzésű!

bukás

Az is nehezen megfogható, amikor arról ír a kedves szerző, milyen hibás felfogás az, hogy valakit totálisan meg akarunk változatni. Az is, de nem azért, amiért ő írja. Hanem azért, mert tulajdonképpen miért is kötöttünk ki mellette? Választunk egy nagy társadalmi életet élő, pörgős, aktív embert, de nekünk tulajdonképpen otthonülő könyvmoly kell, tehát nekiesünk, hátha összejön a nagy átalakítás? Miért nem keresünk olyat, aki tényleg illik hozzánk, meg az elképzeléseinkhez? Aki elkezdi totálisan átformálni a másik embert, nem az elvárásaival teszi tönkre az életét, hanem azért mert hülyén választott és ezt nem ismeri fel rögvest.

És elérkezünk a gyönyörű példához, a méltóságteljesen hömpölygő, misztikus folyóhoz, amit olyannyira feltétel nélkül szeret a szerző (gondolom, nem kell tartania árvíztől ott ahol lakik). Fantasztikus felfogás, és nyilván tökéletesen illik a párkapcsolatokhoz is. Már csak egy kérdésem van: és ugye ehhez a folyóhoz fogsz feleségül menni?

Mert ha nem, és alapvetően a folyó léte vagy nem léte számodra lényegtelen, szemben azzal, merre kóborol életed párja, akkor kissé félrevezető a hasonlat. A szép folyótól nincs mit elvárnod, nem kötötted hozzá az életed, ha kiszáradna, elterelnék, elszennyeződne, te akkor is lehetnél boldog. Bosszantó amiért változik, na de ez van. Az a másik ember, aki mellett nap mint nap ébredsz, aki sok örömöt, néha bánatot okoz, na az ő léte vagy nemléte viszont baromira nem mindegy. Aki viszont úgy érzi, a folyóhoz való viszony kifejezi az érzéseit, annak sok sikert kívánok a párkereséshez: számára pont ugyanaz, ha egy elő ember vagy Brad Pitt fotója a társa. Elvárások nélkül.

A legszomorúbb az, hogy tízből kilencszer a félrecsúszott életű, bukott párkapcsolatok sorával "büszkélkedő" emberek osztanak meg ilyen butaságokat. És már meg is kaptuk a választ, miért buktak bele együttélésbe, házasságba: mert hajlamosak ilyesmit elhinni, komolyan venni. A megosztással nem azt mutatják meg a világnak, mi lenne a helyes út a boldogsághoz, hanem azt, hogy a fejüket elsősorban nem gondolkodásra használják. 

Nem hogy a párunkkal, saját magunkkal szemben is legyenek elvárásaink! Ne hagyjuk, hogy az orrunknál fogva vezessen egy közhelygyűjtemény, legyen már bennünk annyi, hogy felismerjük mi az, ami nem más, mint kattintásvadász léleksimogató az elcseszett magánéletű, szabadidejükben neten lógó emberek számára.

Tovább