Személyes közügyek

blogavatar

Nem tudok nem tudomást venni arról, ami körülvesz.

Legfrissebb bejegyzések

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

Döner végveszélyben

Nem csap le az EU kedvenc gyorskajánkra.

De nehéz eldönteni, hogy most tulajdonképpen utálnunk kellene-e az európai bürokratákat! Nemrég kongatták a vészharangot, hogy most a legfontosabb ügy az egész kontinensen az, hogy betiltsák a giroszt, a döner kebabot és hasonlókat a hús foszfáttartalma miatt.

A bulikból részegen hazatántorgó angol fiatalok kedvence, a hagyományos német finomság érintethetetlennek tűnt ezidáig, de most minden ócska bulvárlap egyből beindította a siratókórust. Nyilván remek érv volt a Brexit utólagos indoklásához, hogy ha otthagyja az Egyesült Királyság ezt a fontoskodó bagázst, senki nem szólhat bele abba mit kajálunk az utcán.

Aztán kiderült, nem is arról szólt az irányelv, hogy lesöpörjük a közel-keleti eredetű ételt az étlapokról. Sőt, betiltás szóba sem került. Mostanra meg még a kezdeményezés is elbukott, mert leszavazták- hopp, végülis működött a demokrácia, és nem született semmilyen hülye szigorítás. 

Most egyrészt gondolkodhatunk azon, hogy jogosak-e az Uniót érő állandó kritikák? Hiszen szemmel láthatóan már olyan ügyekben is gyűlöletáradat indul az intézmények ellen, aik másról szólnak, és messze nem is jutnak el valamiféle felháborító döntésig. A hangulatkeltő lapok vajon most is annyit írnak majd a témáról, hogy kiderül, nem kell lebontani a giroszozókat és a török büféket, sóval behintve helyüket?

A történet másik fele pedig azért elgondolkodtató, hogy eközben időnként nagyon is jogosan várjuk el, hogy működjenek az európai intézmények. Követeljük, hogy tiltsanak be mindent, ami mérgező, ami káros az egészségre- teljesen jogosan. Elvárjuk, hogy működjön a kontroll, aki rossz minőséget árul, az kapjon komoly büntetést. 

Akkor meg miért van nyavalygás, ha egy étel esetében felmerül, hogy az összetevőket megvizsgálják, elemzik? Ha valami problémás lehet, azt tovább vizsgálják- ha tényleg káros, betiltják, más adalékot javasolnak, és így tovább. Így működik egy normális rendszer, ami ha nem is tökéletes, de mégiscsak jelent valami kontrollt a piacon, ahol költségcsökkentésként minden vackot megetetnének velünk.

Egyszer keménységet várunk el az EU-tól, egyszer meg azt, hogy a mi kedvencükkel azért mégse foglalkozzon olyan keményen. Nem csoda, hogy az uniós intézmények népszerűsége nincs az egekben, mert ennek a két teljesen ellentétes elvárásnak lehetetlen egyszerre megfelelni. Szóval nem ártana egy kis józan ész, de pont ez nem érdekes a felfújható hírekre lecsapó sajtónak, a minden híresztelésbe belekapaszkodó poltikusoknak. 

Tovább

98 százalék

Gyönyörű, mennyire hisz a kormány a saját igazságában.

Na ez a bökkenő a nemzeti konzultációval: hivatalos eredmény még nincs is, de már akkor arról beszéltek a politikusok, hogy "nemet mondtak az emberek a Soros-tervre", amikor még a határidő le sem zárult.

Tudom én persze, tudom, 2,3 millió kérdőívet feldolgozni nem egyszerű, így nem is lehetett várni, hogy a meghosszabbított határidő után egy nappal máris nyilvánosságra hozzák a számokat. De azért elég érdekes szavazás az, aminek még vége sincs, és máris magabiztosan kommunikálják az eredményeit.

Persze nyilvánvaló, hogy olyan manipulatív marhaságok voltak a mostani nemzeti konzultációban is, hogy az ember vagy a kukába dobta eleve a kérdőívet, vagy pedig bőszen ikszelte az "egyetlen helyes választ". Nem nagyon lehetne épp ésszel támogatni például olyat, hogy akármelyik csoport enyhébb büntetésekben részesüljön, viszont más kérdés, hogy ilyet soha nem is követelt senki. Szóval hogy szavazzak egy alaptalan kérdésről, amire egyetlen értelmes válasz volna adható?

De ezt már mások megírták előttem, nem megyek bele jobban az ügyben. Továbbra is azon lovaglok, hogyan lehet számok nélkül sikerpropagandát folytatni. Én nem vádolom csalással a kormányt, megteszik ezt helyettem mások. De az tény, hogy nem tartották magukat ahhoz, hogy a brüsszeli számonkérésre már a konzultáció adatait lobogtatva mennek, ami valamit mégis jelez.

Emlékezzünk, elég erősen meg lehetett hekkelni például népszavazást is, amikor elmentek sokan és direkt érvénytelen voksokat dobtak be. Akkor a kvótanépszavazáson sokan tiltakoztak így, és hiába kommunikálták sikerként az eredményeket, a tény mégiscsak az, hogy nem sikerült elérni az ötven százalékot.

A nemzeti konzultáció zseniális találmány, mert alsó limit nincs, iszonyat erősen lehet politikai önreklámot tolni közpénzből előtte, alatt és utána, és teljesen mindegy mik az eredmények, úgyse érdekel ez senkit pár hét vagy hónap múlva. Ha most elővennénk a szociális konzultáció kérdéseit, mindenki csak pislogra, ilyesmiről szavaztunk pár éve?!? 

És itt meg kell jegyezni, a mostani konzultációval összevetve bizony viszonylagosan értelmes kérdések voltak, alternatívák, és a szavazatok megoszlásában is látszott, nem csak egyféleképpen megválaszolható álkérdések szerepeltek az íven. No, nem is volt annyi visszaküldött ív, mint a mostani sikerkonzultációban! Ma viszont már más a műsor, egyszerűen eljutott oda a kormány, hogy elvárja a 98 százalékos támogatottságot, mint valami tisztességes ázsiai diktatúrában szokás.

Nem kell vita, nem kell véleményütköztetés, nincsenek érvek. Totális egyetértés kell, egyetlen kizárólagos álláspont kell, és ha ezt úgy lehet elérni, hogy a konzultáció kérdései leegyszerűsítők, akkor nosza, mindent bele! És abban a szerepben tetszeleg a kormány, hogy ő tévedhetetlen, hiszen gyakorlatilag mindenki támogatását élvezi.

Csak éppen van egy kis bökkenő. Az ilyen hihetetlen nemzeti egységet, közfelkiáltást megcélzó szavazásoknál már az is bukásszagú, ha nem 98 százalék, hanem mondjuk "csak" 89 százalék ért egyet a felvetésekkel. Mert mondjuk a mókamesterek az internetes kérdőív ellenőrizetlenségét kihasználva, benyomtak százezer "éljen a Soros-terv!" voksot. Egy normális országban, normális helyzetben 70-80 százalékos egyetértés siker, itt viszont pofáraesés. Hát meglehet, most azon megy a tanakodás, hogyan lehet elérni a tervekben kitűzött számokat. Elvtársak, ha 98 százalék kell, akkor annak annyinak is kell lennie, ha a fene fenét eszik is!

Azért én nem aggódom, mert szerintem valahogy csak kijönnek ezek az elsöprő arányok. Ki kell jönnie, mert egyébként az egész dolog kommunikálhatatlan. Gondoljunk bele, ha lenne 15 százaléknyi igen szavazat, mit lehetne rá mondani? "Azt nem vesszük komolyan"? Ez gyakorlatilag a beismerése lenne annak, hogy a konzultáció egy játék, voksnak álcázott politikai kampány, hiszen kedvünk szerint válogatunk a válaszok között. Ha meg komolyan vesszük, akkor hogy próbáljuk képviselni azokat (mert ugyebár a kormány őket is képviseli, ilyen ez a demokrácia!), akik szerint Sorost királlyá kéne választani a Duna jegén? 

Néha még egy ilyen egyszerűnek tűnő ügyben is nehéz meló a kormányzati munka. De én egy percig sem sajnálom a számokat magyarázni próbálókat: maguk keresték a bajt. És a,omt említettem, valahogy úgy fog alakulni, hogy pont úgy nézzenek ki az adatok, ahogy azoknak kell.

Tovább

A fenékvillantók bukása

Nem egy thaiföldi templomban kellett volna letolni a gatyát két amerikai turistának.

A sztorit többen megírták: két amerikai utazó káprázatosan ötletes és lenyűgüző instagram-csatornájukra olyan képeket tölt fel, ahol a feneküket mutatják. Távol-keleti templom, természeti csoda, egy hangulatos kisváros- bárhol képesek erre a nagyszerű mutatványra.

Pechjükre, a Thaiföldön készített felvételt látták a hatóságok is, így a repülőtéren őrizetbe vették a két instagrammert, és most eljárás folyik ellenük. Pénzbírsággal sújtották őket, de nincs kizárva, hogy pornográfia lesz a végső vád, azaz a két amerikai a helyi börtönök vendégszeretetét élvezheti majd hosszabb ideig. Valószínűleg nem pont ilyen módon tervezték felfedezni Dél-Kelet-Ázsia kevesek által ismert helyeit.

Az embernek megáll az esze, miért ekkora barom valaki. Most aztán persze kapkodnak mindenfelé, riasztották az amerikai hatóságokat, hogy képviseljék őket, de őszintén, mire gondoltak? Miért kellene tolerálni azt, hogy valaki semmibe veszi a helyi szabályokat? Semmi szörnyű diktatúrát nem látok abban, hogy tilos farkat lóbálni a Vatikánban, nem szabad levizelni a Washington-emlékművet, és így tovább. 

Tisztelet, ennyi a nagy tudomány. Mivel egy meleg párról van szó, páran már azt is belekeverték, hogy homofóbia van a háttérben, de ez csak terelés, mese. Azt gondolom, ők melegként is kikérnék maguknak, ha otthon egy messziről jött turista fotózná őket, mert olyan csodaszámba megy hogy két pasas kézenfogva sétál. Tőlem mélyen vallásos hetero pár is lehetne a sztori főszereplője, ha fenékmutogatással akarnának a csúcsra törni, akkor is bunkónak tartanám őket.

Az a szörnyű, hogy ilyen kínos történetből egyre több lesz. Lájkokra vadászunk a Facebookon, próbálunk követőket szerezni az instagramból- ki üzletből, ki egyszerűen azért, mert minden egyes lájk olyan neki, mint egy adag drog. Valahogy ki kell tűnni a tömegből, és ha nem tudsz szépet és különlegeset mutatni, akkor dobsz valami szélsőségesen ostobát, és büszke vagy rá, hogy kijátszottad a szabályokat.

Aztán néha börtön lesz a vége, máskor csak bírósági eljárás (mint a piramisra felmászó srácnál) vagy baleset, amikor egy szelfi kedvéért a biztonságosnál közelebb megy valaki a szakadék széléhez, esetleg túl közel szelfizik egy szoborhoz.  Megéri egy képért meg pár lájkért? Természetesen nem. Utólag már mindenki tudja, hülyeség volt az egész. Tök jó lenne, ha inkább előtte lennénk okosak.

A "kinyílt a világ" mantra nem azt jelenti, hogy a bunkóságnak is tágra nyitották az ajtót mindenfelé. Miközben spirituális élményeket emlegetnek a világcsavargók, sokan a könnyebben elérhető utazási lehetőségeket nem képesek a helyükön kezelni: nem érdekli őket az ország, az emberek, csak saját maguk. Ezért töltik az idő nagy részét szelfizéssel. Pedig nem magukat kéne nézegetni a képeken, hanem a világ sok csodálatos pontját, ahova ma már eljuthatunk. Persze, a csak a fejünkben megmaradó, bennünk élő mélyebb élményeket nem lájkolja senki, időpazarlás ilyesmivel foglalkozni.

Tovább

Az operetthadsereg ezredese

Nem katonáskodó tartalékos ezredes lett egy kormányhivatalnokból- ilyen is csak nálunk fordulhat elő.

Percekig csak hümmögtem a hír olvastán: valóban tartalékos ezredes lett egy kormánymegbízottként dolgozó hölgyből, de se kiképzésen nem esett át, se nem mozgósítható, tehát afféle igazi klasszikus "díszletkatona". És még meg is tudja magyarázni ezt az egész bohóckodást!

A 444-en közölt levél szerint hazafias kötelességének érezte a hölgy a csatlakozást: "Jómagam az elsők között jelentkeztem az önkéntes tartalékos szolgálatra, mert úgy gondolom, a rendszer életre hívása lehetőséget teremt mindenkinek ... hogy valamilyen szinten mégis segítse, bázisa lehessenek a nemzeti haderőnek. "

Ez eddig rendben is lenne, de ez a "szolgálat" kissé furcsa módon zajlik: "A katonai és társadalmi eseményeken, rendezvényeken viselhetjük a tartalékos egyenruhát, személyes példánkkal népszerűsítjük az önkéntes vállaláson alapuló tartalékos katonai szolgálatot. ... de ezen kívül tényleges katonai szolgálatra nem vagyunk behívhatók, honvédelmi alegységek nem kerülhetnek parancsnokságunk alá"

A fő feladat: "a tartalékos rendszer és a civil társadalom közötti összekötőként képviselik mindazon értékeket, amelyeket a haza védelme, a „honvédelem, mint nemzeti ügy” jelent"

Tehát akkor ízlelgessük. Van egy katonaruhában pózolgató kormánymegbízott, aki képviseli tartalékos ezredésként a honvédelem, mint nemzeti ügy értékét, de be nem hívható, mert fegyvert fogni azért esze ágában sincsen. Neki kell meggyőzni az átlagpolgárt, hogy legyen igazi önkéntes tartalékos, annak minden kötelezettségével és kockázatával, mert hosszú évek becsületes szolgálatával akár a törzsőrmesteri rangot is elérheti? Elmondhatja az érdeklődő fiataloknak, hogy aki Afganisztánban harcol, hősi halál esetén poszthumusz előléptetve már csak pár rendfokozattal marad el tőle? 

Ha csak díszletkatonáskodásról van szó, ugyan miért nem öltöztetjük egyenruhában az ismertebb magyar fotó- vagy glammodeleket? A férfimagazinokban is feltűnnek a csábos "katonanők", és valljuk be, ebben a formában a magyar díszletkatonák halál pontosan annyira segítenek be a hon védelmébe, mint a mozgósításra felesküdött csinos csajok. Annyira vonzó vagy tekintélyes egy kormánymegbízott, hogy elájulnak tőle a tinédzserek?

Elképzelem azokat a katonákat, akik hosszú évek, évtizedek szolgálata után őrnagyként vagy alezredesként leszerelnek. Vajon nekik szalutálni kell az ezredes asszony előtt? Ha nem, akkor minek kapott ezredesi rangot? Ha meg igen, akkor süllyedjen el a szégyenében az is, aki kitalálta ezt az agyrémet, meg az is, aki magára húzta az uniformist a fotózkodás kedvéért és elfogadta a rangot ami vele jár!

Hová lehet még zülleszteni a honvédelmet? Nyilvánvalóan alkalmatlan emberek egyenruhába öltöztetésével, felcsillagozásával, deklarálva azt, hogy katonáskodniuk semmiképpen nem kell? Az önkéntes tartalékosi szolgálattal, ami beszámolók alapján olyan, mint valami mókás önismereti szakkör? Nem inkább azt kellene felmutatni, hogy hivatásosaink profi, céltudatos, bátor, jól felszerelt katonák? Inkább egy csapatnyi vagány őrmestert lássak, mint néhány ilyen egyenruhában bohóckodó operettezredest! Remélem, soha nem derül ki a számomra, hogy még fizetést, majd pedig szolgálati nyugdíjat is kapnak az ilyesfajta honvédők, mert az aztán végképp hab lenne a tortán.

Ez az egész így, ebben a formában semmivel nem tűnik emelkedettebbnek, mint amikor pin up görlök képeit mázolták a repülősök a gépeik orrára vagy tették ki a katonák az öltözőszekrény ajtajára. Ott is egyenruhában pózolva lelkesítettek bevetésre nem járó emberek olyanokat, akik valóban fegyvert fogtak. Nyilván a hazafiasságot erősítette a nemzeti lobogó, mint motívum gyakori felbukkanása. Hogy mi ezt olyan formában élesztjük újjá, hogy egy kormánymegbízott lesz egy csapásra ezredes, inkább csak magyaros fordulat. 

Ha én kerülnék kormányra, csak úgy mókából azonnal behívnám, kiképezném, harctérre küldeném az összes ilyen "ezredest". Lássuk, meddig tart a hazafiság, ha nem csak a biztonságos hátországban való fotózkodásról szól a "szolgálat", hanem olyan ellenféllel kell szembenézni, aki nem vitriolos cikkekkel és gonosz kommentekkel harcol, hanem géppisztollyal és gránátvetővel.

Tovább

Kiemelt káderek

Nálunk a karrierhez sokszor nem tehetség kell, hanem megfelelő támogató.

A közelmúltban olvasgattam F. Nagy Angéláról, a híres gasztroszerzőről, akinek munkássága tényleg igazán színvonalas volt, még a Horváth Ilona neve alatt futó szakácskönyvlegendát is ő írta. Így aztán róla olyan sztorik is megjelenhetnek, amelyek más, kevésbé sikeres emberekhez kötve talán nem hangoznának olyan jól.

Örkény István ifjú feleségeként eleinte csak ismerkedett a főzés tudományával, aztán szép lassan beletanult. De a háziasszonyi lét nem nagyon elégítette ki az intelligens fiatal nő becsvágyát, és állandó lett a panaszkodása, hogy többre vágyik. Természetesen a híres írónál gyakori vendégek voltak az értelmiségi élet fontos szereplői, az egyikük pedig Boldizsár Iván, a Magyar Nemzet főszerkesztője volt. Innentől átadom a szót F. Nagy Angélának:

"Aztán Boldizsár megkérdezte Örkény­től azon a brummogós hangján: tud már főzni? Mire Örkény: tud. Na, ha megtaní­tod írni, adok neki állást."

(A kép csak illusztráció...)

Ő felnőtt a feladathoz, de a helyzet akkor is jellemző. Unatkozik egy feleség, adjunk neki valami állást egy vezető újságnál. A fiadnak nincs munkája? Meg normális végzettsége se? Majd benyomjuk egy tévéhez. Apád, anyád irodalmár? Remek, akkor írj egy könyvet, kiadjuk. A sógorod jobb fizetést akar? Kreálunk neki valami állást a hivatalban. 

Nagyjából Mikszáth óta ismerősek ezek a helyzetek, és az ember csendben eltűnődik. Nem nagyon tudom a mókás részét látni Örkényné történetének, ha arra gondolok, hány tehetséges ember lehetett, akinek azért nem juthatott hely valahol, mert azt valaki másnak szánták, és nem a tudása, rátermettsége miatt. Sok olyan hisztis feleség lehetett, aki éveken át ellébecolt valahol, soha nem volt szándéka valóban megfelelni a kihívásnak, nem bizonyította be, hogy mindegy, honnan jött, ő igenis képes valami izgalmasat felmutatni.

Emlékszünk A Hortobágy poétájára? Ady verse arról szólt, hogy a primitív környezet lehúzza magához a tehetséget. No, hát valami hasonló érzés lehet, amikor valaki eljut Budapestig, próbálja is megmutatni magát, és rájön, nincs esélye olyanokkal szemben, akiknek nem a tehetsége, hanem a rokonsága hatalmasabb. 

Nehéz kitörni abból a szűkre szabott mozgástérből, amit mondjuk az egyszerű, vidéki származás jelent. Hát még milyen lehet igazi szegénységből kiemelkedni! Esetleg a világ olyan eldugott sarkából, ahol ellened dolgozik a környezet is, és ahol legyint rád az elvileg "haladó" közeg is. 

És bármennyire gáz, mindannyian nem mehetünk feleségül egy írólegendához, hogy neki köszönhetően bepottyantsanak egy állásba. Azzal kell szembenézni, hogy ha feltérképeznénk az újságíró- vagy írótársadalmat, egészen izgalmas családfa rajzolódna ki, ahol meglepő kapcsolatrendszerre bukkanhatnánk. Akad persze az emberek között tényleg tehetséges, meg olyan "nagy öreg" is, akinek pár évtizedes szakmai múltjában csúcspontok nincsenek, de tekintélye így is van.

Ha másra nem is jó ez, arra biztosan, hogy egy magához hasonló kiemelt kádert odavegyenek a laphoz, a műsorhoz, bárhova. Ez pedig szépen újratermeli azt a réteget, aki ugyanúgy tudja, semmi köze a karrierjének a tehetségéhez. És aki esetleg pont ezért gáncsol mindenkit, aki többre hivatott nála. 

Nyilván lesz, aki belém köt, hogy a kis névtelen blogger irigykedik, ezért próbál belerúgni F. Nagy Angélába. Pedig a helyzet az, hogy az ő története azért példaértékű, mert engem igazol: egy a sok közül, aki tényleg tehetségesnek bizonyult. És a többi csókos, aki viszont csak középszert gyártott, aki hasonló módon került be valahova, miért nem dicsekszik a történetével? Egyszerű: mert mind tudják, érzik, mi a különbség köztük, meg a valóban többre hivatottak közt.

Tovább