Személyes közügyek

blogavatar

Nem tudok nem tudomást venni arról, ami körülvesz.

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

Az operetthadsereg ezredese

Nem katonáskodó tartalékos ezredes lett egy kormányhivatalnokból- ilyen is csak nálunk fordulhat elő.

Percekig csak hümmögtem a hír olvastán: valóban tartalékos ezredes lett egy kormánymegbízottként dolgozó hölgyből, de se kiképzésen nem esett át, se nem mozgósítható, tehát afféle igazi klasszikus "díszletkatona". És még meg is tudja magyarázni ezt az egész bohóckodást!

A 444-en közölt levél szerint hazafias kötelességének érezte a hölgy a csatlakozást: "Jómagam az elsők között jelentkeztem az önkéntes tartalékos szolgálatra, mert úgy gondolom, a rendszer életre hívása lehetőséget teremt mindenkinek ... hogy valamilyen szinten mégis segítse, bázisa lehessenek a nemzeti haderőnek. "

Ez eddig rendben is lenne, de ez a "szolgálat" kissé furcsa módon zajlik: "A katonai és társadalmi eseményeken, rendezvényeken viselhetjük a tartalékos egyenruhát, személyes példánkkal népszerűsítjük az önkéntes vállaláson alapuló tartalékos katonai szolgálatot. ... de ezen kívül tényleges katonai szolgálatra nem vagyunk behívhatók, honvédelmi alegységek nem kerülhetnek parancsnokságunk alá"

A fő feladat: "a tartalékos rendszer és a civil társadalom közötti összekötőként képviselik mindazon értékeket, amelyeket a haza védelme, a „honvédelem, mint nemzeti ügy” jelent"

Tehát akkor ízlelgessük. Van egy katonaruhában pózolgató kormánymegbízott, aki képviseli tartalékos ezredésként a honvédelem, mint nemzeti ügy értékét, de be nem hívható, mert fegyvert fogni azért esze ágában sincsen. Neki kell meggyőzni az átlagpolgárt, hogy legyen igazi önkéntes tartalékos, annak minden kötelezettségével és kockázatával, mert hosszú évek becsületes szolgálatával akár a törzsőrmesteri rangot is elérheti? Elmondhatja az érdeklődő fiataloknak, hogy aki Afganisztánban harcol, hősi halál esetén poszthumusz előléptetve már csak pár rendfokozattal marad el tőle? 

Ha csak díszletkatonáskodásról van szó, ugyan miért nem öltöztetjük egyenruhában az ismertebb magyar fotó- vagy glammodeleket? A férfimagazinokban is feltűnnek a csábos "katonanők", és valljuk be, ebben a formában a magyar díszletkatonák halál pontosan annyira segítenek be a hon védelmébe, mint a mozgósításra felesküdött csinos csajok. Annyira vonzó vagy tekintélyes egy kormánymegbízott, hogy elájulnak tőle a tinédzserek?

Elképzelem azokat a katonákat, akik hosszú évek, évtizedek szolgálata után őrnagyként vagy alezredesként leszerelnek. Vajon nekik szalutálni kell az ezredes asszony előtt? Ha nem, akkor minek kapott ezredesi rangot? Ha meg igen, akkor süllyedjen el a szégyenében az is, aki kitalálta ezt az agyrémet, meg az is, aki magára húzta az uniformist a fotózkodás kedvéért és elfogadta a rangot ami vele jár!

Hová lehet még zülleszteni a honvédelmet? Nyilvánvalóan alkalmatlan emberek egyenruhába öltöztetésével, felcsillagozásával, deklarálva azt, hogy katonáskodniuk semmiképpen nem kell? Az önkéntes tartalékosi szolgálattal, ami beszámolók alapján olyan, mint valami mókás önismereti szakkör? Nem inkább azt kellene felmutatni, hogy hivatásosaink profi, céltudatos, bátor, jól felszerelt katonák? Inkább egy csapatnyi vagány őrmestert lássak, mint néhány ilyen egyenruhában bohóckodó operettezredest! Remélem, soha nem derül ki a számomra, hogy még fizetést, majd pedig szolgálati nyugdíjat is kapnak az ilyesfajta honvédők, mert az aztán végképp hab lenne a tortán.

Ez az egész így, ebben a formában semmivel nem tűnik emelkedettebbnek, mint amikor pin up görlök képeit mázolták a repülősök a gépeik orrára vagy tették ki a katonák az öltözőszekrény ajtajára. Ott is egyenruhában pózolva lelkesítettek bevetésre nem járó emberek olyanokat, akik valóban fegyvert fogtak. Nyilván a hazafiasságot erősítette a nemzeti lobogó, mint motívum gyakori felbukkanása. Hogy mi ezt olyan formában élesztjük újjá, hogy egy kormánymegbízott lesz egy csapásra ezredes, inkább csak magyaros fordulat. 

Ha én kerülnék kormányra, csak úgy mókából azonnal behívnám, kiképezném, harctérre küldeném az összes ilyen "ezredest". Lássuk, meddig tart a hazafiság, ha nem csak a biztonságos hátországban való fotózkodásról szól a "szolgálat", hanem olyan ellenféllel kell szembenézni, aki nem vitriolos cikkekkel és gonosz kommentekkel harcol, hanem géppisztollyal és gránátvetővel.

Tovább

Kiemelt káderek

Nálunk a karrierhez sokszor nem tehetség kell, hanem megfelelő támogató.

A közelmúltban olvasgattam F. Nagy Angéláról, a híres gasztroszerzőről, akinek munkássága tényleg igazán színvonalas volt, még a Horváth Ilona neve alatt futó szakácskönyvlegendát is ő írta. Így aztán róla olyan sztorik is megjelenhetnek, amelyek más, kevésbé sikeres emberekhez kötve talán nem hangoznának olyan jól.

Örkény István ifjú feleségeként eleinte csak ismerkedett a főzés tudományával, aztán szép lassan beletanult. De a háziasszonyi lét nem nagyon elégítette ki az intelligens fiatal nő becsvágyát, és állandó lett a panaszkodása, hogy többre vágyik. Természetesen a híres írónál gyakori vendégek voltak az értelmiségi élet fontos szereplői, az egyikük pedig Boldizsár Iván, a Magyar Nemzet főszerkesztője volt. Innentől átadom a szót F. Nagy Angélának:

"Aztán Boldizsár megkérdezte Örkény­től azon a brummogós hangján: tud már főzni? Mire Örkény: tud. Na, ha megtaní­tod írni, adok neki állást."

(A kép csak illusztráció...)

Ő felnőtt a feladathoz, de a helyzet akkor is jellemző. Unatkozik egy feleség, adjunk neki valami állást egy vezető újságnál. A fiadnak nincs munkája? Meg normális végzettsége se? Majd benyomjuk egy tévéhez. Apád, anyád irodalmár? Remek, akkor írj egy könyvet, kiadjuk. A sógorod jobb fizetést akar? Kreálunk neki valami állást a hivatalban. 

Nagyjából Mikszáth óta ismerősek ezek a helyzetek, és az ember csendben eltűnődik. Nem nagyon tudom a mókás részét látni Örkényné történetének, ha arra gondolok, hány tehetséges ember lehetett, akinek azért nem juthatott hely valahol, mert azt valaki másnak szánták, és nem a tudása, rátermettsége miatt. Sok olyan hisztis feleség lehetett, aki éveken át ellébecolt valahol, soha nem volt szándéka valóban megfelelni a kihívásnak, nem bizonyította be, hogy mindegy, honnan jött, ő igenis képes valami izgalmasat felmutatni.

Emlékszünk A Hortobágy poétájára? Ady verse arról szólt, hogy a primitív környezet lehúzza magához a tehetséget. No, hát valami hasonló érzés lehet, amikor valaki eljut Budapestig, próbálja is megmutatni magát, és rájön, nincs esélye olyanokkal szemben, akiknek nem a tehetsége, hanem a rokonsága hatalmasabb. 

Nehéz kitörni abból a szűkre szabott mozgástérből, amit mondjuk az egyszerű, vidéki származás jelent. Hát még milyen lehet igazi szegénységből kiemelkedni! Esetleg a világ olyan eldugott sarkából, ahol ellened dolgozik a környezet is, és ahol legyint rád az elvileg "haladó" közeg is. 

És bármennyire gáz, mindannyian nem mehetünk feleségül egy írólegendához, hogy neki köszönhetően bepottyantsanak egy állásba. Azzal kell szembenézni, hogy ha feltérképeznénk az újságíró- vagy írótársadalmat, egészen izgalmas családfa rajzolódna ki, ahol meglepő kapcsolatrendszerre bukkanhatnánk. Akad persze az emberek között tényleg tehetséges, meg olyan "nagy öreg" is, akinek pár évtizedes szakmai múltjában csúcspontok nincsenek, de tekintélye így is van.

Ha másra nem is jó ez, arra biztosan, hogy egy magához hasonló kiemelt kádert odavegyenek a laphoz, a műsorhoz, bárhova. Ez pedig szépen újratermeli azt a réteget, aki ugyanúgy tudja, semmi köze a karrierjének a tehetségéhez. És aki esetleg pont ezért gáncsol mindenkit, aki többre hivatott nála. 

Nyilván lesz, aki belém köt, hogy a kis névtelen blogger irigykedik, ezért próbál belerúgni F. Nagy Angélába. Pedig a helyzet az, hogy az ő története azért példaértékű, mert engem igazol: egy a sok közül, aki tényleg tehetségesnek bizonyult. És a többi csókos, aki viszont csak középszert gyártott, aki hasonló módon került be valahova, miért nem dicsekszik a történetével? Egyszerű: mert mind tudják, érzik, mi a különbség köztük, meg a valóban többre hivatottak közt.

Tovább

Különben dühbe jövünk

Mi még egy Bud Spencer-szobron is össze tudunk veszni.

Tulajdonképpen semmi érdekes nincs a sztoriban, inkább csak magyarossága miatt ejtek róla szót. Wossala Rozina, aki leginkább főzős műsorokból lehet ismerős, valahol azt nyilatkozta, szerinte Bud Spencer nem akkora ember, hogy szobrot kellene neki állítani.

Több se kellett, megrohamozták a nemrég elhunyt olasz színész rajongói, és meglehetősen ordenáré módon küldték el a fenébe. (Szegény aztán magyarázkodott is egyet, miszerint volna szerinte más is megérdemelné a szobrot, bár szerintem Bajor Imre, akit ő csak lazán Imiként emleget, például nem feltétlenül akkora legenda. De tőlem annak emelnek szobrot, akinek akarnak, csak ez is jelzi, nem mindannyian ugyanazt értékeljük nagyra.)

A sztoriban az az érdekes, hogy tulajdonképpen teljesen érthető, amikor valaki azért morog, Wossala Rozinára senki nem fog úgy emlékezni pár évtized múlva, hogy szobor állítása egyáltalán felmerülhessen, így aztán nem neki kellene minősítgetni a rengeteg sikerfilmben szereplő Bud Spencert. De pont ezért csak legyinteni kellene a véleményére, hiszen alapvetően semmit nem számít, semmit nem nyom a latban: ha én Piedone-rajongó vagyok, most zuhanjak össze, mert egy tévés szakács szerint nem akkora szám a kedvencem? Hát ennek aztán sok értelme nincs.

Ez a kifejezetten lealázó, könyörtelen, gyűlöletteli hadjárat ellene enyhén szólva is túllihegése egy ártatlan magánvéleménynek. Nálunk viszont "jó" hagyománya van annak, hogy személyes sértésnek veszik bizonyos emberek, dolgok rajongói, ha kedvencük valakinek nem tetszik annyira. Rozina elmondta a magánvéleményét, hadd legyen már meg joga hozzá! Meg ahhoz is joga van bárkinek, hogy ne értsen vele egyet. De fenyegetni, beszólni? Minek? Bárki azt gondolja, Bud Spencer büszkén néz le az égből, mert magyar rajongói ilyen formában "védik meg"? Amennyire én tudom, a valójában békés, egyáltalán nem kötekedő ember volt, aki helyén kezelte a karrierjét, a sikereit, a filmjeit. A rajongói, ha hűek akarnak lenni hozzá, ugyanezt teszik.

Kicsit átalakul a szoborállítási kultúra, mert a dögunalmas, megközelíthetetlen, nagy és magasztos témájú szobrok mellett egyre gyakrabban láthatunk olyan alkotásokat, amelyek közelebb vannak az átlagemberhez, lehet velük együtt fotózkodni, tehát könnyebben kialakul valami kötődés. Szép dolog megemlékezni egy mondjuk egy 16. századi jezsuita hittérítőről, de lássuk be, Bud Spencer neve többeknek mond valamit. És azt hiszem, nekik is joguk van ahhoz, hogy kedvencük szobrának örüljenek.

Csak ennek nem kellene elfajulnia ilyen irányba. Persze, mi jó magyarok vagyunk, ezen is tudunk veszkedni. Kár, nagy kár. Mert komolyan vitázni olyan dolgokról érdemes, hogy mely történelmi személyiségek emlékezete hogyan változott. Illene kellő nagyvonalúsággal kezelni viszont azt, amikor messze nem ilyen vitatott életművű emberekről van szó. 

Hiú remény, azt hiszem...

Tovább

Számokba fojtva

Magyarország jobban teljesít, Svédország pedig elismerően biccent.

Az internetes viták egyik legnagyobb kísértése az, hogy az ember olyan szívesen a földbe döngölne mindenféle marhaságokat állító arcokat. De mostanában már úgy vagyok vele, mit vitatkozzak én ott, miért haragítsak magamra egy-két embert? Sokkal jobb, ha több százan megutálnak! Ezért aztán most is írok egy kis szösszenetet olyan témáról, ami migráncsozós vitában merült fel.

Szóval a szokásos témákat dobják be, például azt, hogy a most kiválóan teljesítő Magyarországot csak bele akarják rántani a sárba, és mi azért kerülünk sorra, mert például Svédországot már tönkretették, jöhet a Szent Magyar Haza. Hogy az aljas terv, ami azt célozza, hogy 15 ezer eurót adjunk minden migránsnak hitelből, pont azért fájó, mert Magyarország már visszafizette az adósságát.

Akkor essünk neki a számoknak! Unalmas lesz, fájdalmas és párakat felzaklathat- én szóltam előre!

Természetesen Magyarország nem fizette vissza minden adósságát, jelenleg a GDP 74 százalékára rúg ez (a Horn-kormány utolsó évében 60 százalék volt, ez csak kiegészítés). Svédországban ugyanez a szám 41 %.

A kiválóan teljesítő magyar gazdaság tényleg jól pörgött 2016-ban, a GDP növekedése 2 százalék volt. A svédeké viszont "csak" 4,1%... 

Magyarországon csökkenő pályára állították az államháztartási hiányt, ez kétségkívül eredmény, mert tavaly már csak 2 százalékos volt. A tönk szélére került Svédországban ez 0,9 %, csak éppen pluszban, azaz nekik a költségvetésük többletes. 

Az emelkedő magyar munkabéreket sokan megirigyelhetnék Európában, gondolhatnánk, hiszen már évi 9,000 euróra rúg a magyar nettó átlagkereset. A nyomorgó svédeknek 31,000 euróval kell beérnie évente.

Fussuk végig az előző számokat. Aztán újra, meg újra. Táblázatba is betehetném, de akkor is pont ugyanazt mutatnák: a magyar gazdaság jó időszakában sem tud versengeni semmilyen szempontból az állítólag döglődő Svédországéval, az életszínvonal meg sem közelíti az ottani, és még nagyon-nagyon sokáig nem is fogja. Ezek tények.

Természetesen azok is tények, hogy ott is vannak problémák, akár az integrációval. És nem csak most igaz ez, már jóval korábban is jelentkeztek gondok, amikor például délszláv bevándorlók érkeztek az országba. Hát ezt majd megoldják maguk, ahogy tudják. De az is tény, hogy ma Magyarországon ugyanúgy megvannak azok a területek, ahol kritikus a helyzeti: nógrádi, mecseki, borsodi zsákfalvak, lepusztult budapesti környékek és így tovább. Mindennapos a nyomorgás, a piti bűnözés, az emberek túlnyomó többsége messziről kerüli ezeket a helyeket, és aki ki akar törni, amint lehet, elmenekül. Nevezzük magyar no-go zónáknak ezeket? 

Riasztó a zaklatások, bűncselekmények száma Svédországban? Hát az a helyzet, hogy ezeket ott be is jelentik, ki is vizsgálják. Ott egy fenéksimogatásból ügy lesz, nálunk az is elmegy, ha valaki elveri az asszonyt, és utána lazán behazudja, a vak komondoron esett át. Ott egy biciklilopással foglalkoznának, itt meg hazaküld a rendőr, lebeszél a feljelentésről, mert úgysem tud mit csinálni. Ebben a tekintetben igencsak becsapósak a statisztikák.

Milyen elvakult fanatikusnak kell lenni ahhoz, hogy valaki elhiggye, Svédországból nézve csábítóak a magyar lehetőségek? (Kivéve a kellemesen meleg nyarat, már amikor nincs túl nagy kánikula.) És milyen alattomosan kell manipulálni ahhoz, hogy minden ténynek fittyet hányva azt hazudja valaki, mi jobban állunk, mint ők? A legrosszabb az, hogy a fenti számok és tények azokat úgyse győzik meg, akik hit alapján veszik be a rossz dumákat.

Hát ezért nem írom le ezt kommentként Facebookos beszélgetésekbe, mert akinek van agya, az tisztában van ezzel, akinek nincs, nem ettől fog kifejlődni... De szó nélkül sem akartam hagyni a témát, mert legalább magam számára bizonyítani kell, hogy igenis képes vagyok saját magam utánanézni a valóságnak.

Tovább

A bevándorlók országa

Mókás írást olvastam arról, hogy a belgák, németek, hollandok számára kis hazánk tűnik csábító helynek a letelepedésre.

Valahol van benne valami komikus, hogy miközben harsogja a kormány, nem leszünk bevándorlóország, a magyarok dönthessék el kikkel akarnak élni, eközben a kormánypárti sajtó büszkén hirdeti, hozzánk költöznek az iszlám megszállás ellen menekülő nyugat-európaiak.

Lássuk a bökkenőket! Ha mondjuk tegyük fel valami véletlen folytán egymillió holland, francia, belga, német és svéd akarna itt élni, felthetetően a nagy számuk miatt erősen tömbösödve maradnnának. Azaz nem valószínű, hogy egyik pillanatról jó magyar lenne belőlük, és én elhiszem, hogy zavar valakit, ha Berlin valamelyik negyedében nem hall német szót, de az vajon beleférne, ha bizonyos tájegységeken magyarul nem lehetne boldogulni? Valamiért a beszámolók nem térnek ki arra sem, hogy ezek az emberek bőven találnának olyan helyeket Magyarországot is, ahonnan még a terrortól fenyegetett nyugati nagyvárosok is roppant vonzónak tűnnek.

Másrészt a letelepedési kötvénnyel már így is több tízezer olyan, esetenként egészen eltérő kultúrájú, felfogású embert engedett be hazánk, akik szintén aligha lesznek mélymagyarok jó darabig. Sőt, Magyarország minden évben menekülteket is befogad, akik bárhonnan jöjjenek is, bármilyen vallásúak is, annyira azért nem beszélik jól Petőfi nyelvét, mint az itt született emberek többsége.

Visszakanyarodva a nyugat-európai menekülőkhöz, rá kell mutatni arra a szomorú tényre is, hogy Európán belül mindenki úgy mozog jelenleg ahogy akar, és a több milliónyi arab vagy afrikai származású, de teljes jogú állampolgárságú francia vagy német ember bátran idejöhetne, és senki nem tehetne ez ellen semmit. Ha minket valami oknál fogva meg akarna szállni egy gonosz külső hatalom, akkor egy aljas milliárdos ezerszámra felvásárolhatná az olcsó vidéki házakat, és a nyugati nagyvárosok szegénynegyedeiből tömegével hozhatná ide a hőzöngő felforgatókat. Erre, ki tudja miért, mégsem került sor. Sőt, a fentebb említett letepeldési kötvénnyel mi magunk csalogatjuk be a bizonytalan hátterű emberek tömegeit.

A kérdésnek tehát vannak aspektusai, de mókásra ott fordulnak a beszámolók, amikor sikerül megírni, a sokkolóan nagy számú ideköltöző 2-300 embert jelent. (És ugye ne felejtsük el, adott esetben ő csak egy házat vesz számára nem túl nagy összegnek számító tízezer euróért, ahol azt vagy lakik pár hetet évente, vagy nem.) Vajon akkor mit mondjunk mi, ahonnan több százezer ember ment el Nyugatra, a földi Pokolba? Össze sem mérhető a két szám, és érdekes módon még mindig jóval többen vándorolnak el a fejlődő, biztonságos Magyarországról, mint ahányan ideköltöznének.

Az pedig már csak színesíti az egész sztorit, hogy mennyire vérig tudunk sértődni, amikor magyar romák kérnek menekültstátuszt mondjuk Kanadában, mert állításuk szerint veszélyben érzik az életüket. De a megfelelő kanadai újságok pont úgy írnak a szavaikra alapozva egyoldalú beszámolókat, mint ahogy most a belga bevándorlók kapcsán születnek cikkek.

Valami tehát nem stimmel se a számokban, se a kommunikációban. Mese ez, abból viszont a kevésbé szépek közé tartozik, mert olyan képet fest, amit maga a szerző sem hisz el. Sajnos vannak jobb helyek Magyarországnál még e pillanatban, és ugyan bizonyára akad, aki valamiért itt jobban érzi magát, mint szülőhelyén, de nettó hazugság azt állítani, tömegével akarnak ide emigrálni nyugatról. Körülbelül annyira igaz ez, mint hogy a berlini falra azért volt szükség, mert Kelet-Németország nem kért a dekadens nyugatiakból, akik a kapitalista diktatúra elől átszökdöstek volna hozzájuk.

A ciki az, hogy ez úgy is butaság, hogy valóban vannak olyan helyek Nyugat-Európában, ahol inkább előbb mint később lépni kell. Olyan problémákkal kell szembenézni, amikre reagálni kell. Gyanítom, a rettegő belgáknak és németeknek ez is előbb fog sikerülni, mint hogy mi a nemzeti konzultációinkkal bedöntjük az Európai Uniót. Aztán pár év múlva visszatérhetünk rá, ki akar és hova elköltözni...

Tovább

Közöd?!?

Elképesztő jogi ágazat épült a közpénzek útjának eltitkolására.

Végre, végre, végre! A TAO-pénzek ügyében a Kúria kimondta azt, amit mindenki eddig is tudott: a TAO az közpénz, ráadásul az azt kapó felcsúti akadémiai alapítvány közhasznú, tehát jogunk van megtudni, ki és mennyi pénzt adott nekik, és azt mire költötték.

Hihetetlen, hogy rengeteg pénzből olyan ügyvédeket fizet meg az állam meg az efféle alapítványok, akik éveken át foggal-körömmel harcolnak azért, hogy meg ne tudjuk, honnan hova áramolnak a pénzek. Ez önmagában olyan gyanús, hogy már ez indokolttá tegye a teljes nyilvánosságot.

Mert normál esetben ugyan mi titkolnivaló van ezen? Ha az ember szétnéz olyan nagyvállalatok oldalán, mint a MOL vagy az Audi, a társadalmi szerepvállalás mindenütt kiemelt szerepet kap, s bizony szépen fel vannak sorolva, kiket támogatnak a cégek. A meghatározó cégek büszkélkednek azzal, kiket segítenek, s nem világos, a TAO miért lenne más.

Szerencsére azt az okoskodást már egyre kevésbé veszik komolyan, hogy ez nem közpénz. De bizony hogy az, méghozzá több száz milliárd forint! Az állam az adóbevételei egy részéről lemond, hogy azt más, általa meghatározott célra (jellemzően élsportra) fel lehessen használni. Amennyiben ez nem közpénz, akkor szeretném megkérdezni, az sem az államnak köszönhető támogatás mondjuk a családoknak, amikor családi adókedvezmény formájában az állam lemond az adóbevétel bizonyos százalékáról?

De valamiért eszméletlen erőket mozgatnak meg ez esetben pusztán azért, hogy ne lehessen tisztán látni. Félő, hogy lassan törvényt is módosítanak, nehogy még véletlenül az átlagember megismerhesse, mire mentek el a magyar fociban a milliárdok. (Az eredmények sportszakmai részét ismerjük, természetesen, de mint tudjuk jól, az, hogy egy csapat veszít, nem jár azzal, hogy a játékosok is veszítenek...)

Főleg azért kínos a hosszas pereskedés, mert annyira még a bíróság sem elfogult, hogy ilyen teljesen tiszta ügyekben a titkolózóknak adna igazat. Kinevetik az olyan érveléseket, hogy ezek a milliárdok "elveszítik közpénz jellegüket", nagyon helyesen. Még soha egyetlen ügyben sem sikerült megőrizni a titkokat, mégis talicskázzák ki az ügyvédek a megbízási díjat a megnyerhetetlen perekben végzett "eredményes" munkáért. Természetesen közpénzből.

És ezt nálunk meg lehet csinálni. Gyakorlatilag halál pontosan ugyanolyan eredményeket hoznának ezek a perek, ha jól fizetett ügyvédek helyett a kopasz biztonsági őrt tennék oda, aki a pénzekről érdeklődőknek csak annyit vágna a szemébe: "Közöd?!?" Az tuti, hogy a jogászok ezen ügyek igazi nyertesei, mert ők már a pénzüknél vannak, bármi lesz a történet vége.

De most talán tényleg a végére jutunk az egyik persorozatnak, és aztán megtudhatjuk a hét lakat alatt őrzött titkokat! Pedig valójában nem lesz ott semmi nagy dolog: túlárazott beruházások, piaci árak fölött fizetett alkalmazottak és szakértők, minden szépen lepapírozva. Az, hogy sok a TAO-pénz, nem jelenti azt, hogy a gondosság is olyan mértékű a költekezésnél- ez lesz az érv, ha valaki számon kéri, miért pont annyit és arra szórtak el.

Szóval az egész hajcihő vihar egy pohár vízben, maximum csak annyi eredménnyel, hogy pár ügyvéd keres egy kicsit és pár bíró normális ügyek helyett ilyen hülyeségekkel kell foglalkozzon. Mi meg persze ezt is lenyeljük, elfogadjuk, sőt, tapsolunk hozzá. A mi pénzünk, hát ennyi nekünk is jár!

Nekünk már az sem kell, hogy valaki pofátlanul ránkmorduljon, mi közünk a közpénzhez. Magunktól is tudjuk, hogy semmi. És bármit jogászkodjanak párak, az, hogy a tények hatására sem lesz népharag, jelzi azt, hogy mi ezt a helyzetet így fogadjuk el, ahogy van. 

Tovább

Lezúzzuk Európát

Tudok tippet adni ahhoz, hogy győzzük le a hanyatló nyugatot!

Országunk miniszterelnöke ismét fontos és nagy dolgokat mondott, ezúttal a Fidesz kongresszusán, ahol teljes egységben jelölték egyedüliként a párt elnökének, elsöprő többséggel újból megválasztva. Pont mint egy rendes közép-ázsiai diktatúrában. Nyilván amikor valaki nyeregben érzi magát, magabiztosabbá válik, s így okoskodhat arról, hogyan gyűrjük majd magunk alá a hamarosan elbukó Nyugat-Európát, ahol mindenki minket irigyel.

Bár konkrétumok nem hangzottak el, nekem azért vannak ötleteim, mivel tudnánk rendesen odavágni az elkényelmesedett liberáldemokrata jóléti államoknak. Ha például újból átengedünk mindenféle ellenőrzés nélkül több tízezer menekültet, akik között azért akadnak furcsa alakok, máris rájuk tudnánk ijeszteni.

Mi ugyanis úgy védtük meg Európát, hogy azt a bizonyos sokat emlegetett kerítést már a nagy menekülthullám után emeltük, a korábbi áradatot egyszerűen csak továbblökdöstük Németország felé. Ha olyan nagyon előrelátó lett volna a kormány, a határzár korábban épül ki- de mi utólag látjuk a jövőt. Naná, így sokkal inkább biztosra lehet menni.

Komoly csapást mérhetnénk az európai intézményrendszerre, ha minél több tehetséges politikusunkat juttatnánk vezető szerephez. Képzeljük el, mi lenne a vége, ha sikerülne Deutsch Tamást belobbizni az Európai Bizottság elnökének!

A nyugati országok gyengítésének kiváló eszköze lehet, ha még sokkal több támogatást követelünk ki magunknak a közös költségvetésből, amiből stadionokat, 30 centis kilátókat és használhatatlan bicikliutakat építenénk. Gyorsan megroppanna az a gazdaság, aminek a kárára mi költekeznénk!

Ne feledjük el a hatékony kommunikációt se. Pillanatok alatt a mienkhez hasonló kiváló hangulat uralkodna el nyugaton olyan plakáterdők, nemzeti konzultációk hatására azokbn a puhány országokban is, ahol még nem ismerik, mi mindenre jó egy uszító, egyoldalú kampány. (Pontosabban ismerték, valamikor pár évtizede, de most már nem divat...)

Sőt, ha már arról beszélünk, ki mit állít, tulajdonképpen nem is kell, hogy a nyugat le legyen győzve: elég sokat és hangosan kiabálni, ott már mindenki csak vegetál s minket irigyel, és csak a Soros irányította lakájmédia hallgatja el, Berlinben "Hódmezővásárhely a mi Párizsunk" táblákkal tüntetnek a csalódott németek, és máris igaznak tűnik. 

Erősen meg lehetne rostálni a nyugatiakat, ha a magyar intézményrendszerre bíznánk őket, itt kellene orvoshoz járniuk, netán munkanélküli vagy egyéb támogatást kérniük. A falu végén sepregetve, 47 ezer forintból megélve megtanulnák, hol lakik az Atyaúristen. Úgy általában bevezetve az elmúlt évek fantasztikus sikereinek köszönhetően megemelkedett magyar életszínvonalat Nyugaton lenne nagy meglepetés az emberek körében.

Bár nem féltem a nyugati politikusokat sem, ha füllentésről, mellébeszélésről van szó, szerintem pár Németh Szilárd- vagy Semjén Zsolt-sajtótájékoztató, esetleg Rogán Antal-humorest hallatán elég sok európai polgár értékelné át eddigi életét. Vagy egy jó beszélgetés Mészáros Lőrinccel, a felcsúti Zuckerberggel megroggyanthatná az emberek hitét, akik eddig azt hitték, tehetség és ész kell ahhoz, hogy valaki rekordsebességgel a csúcsra jusson. Komoly csapás lehetne az is, ha Farkas Flóriánt neveznék ki a felzárkóztatási programok felelősének.

Szintén gyorsan térdre tudnák kényszeríteni a kontinenst, ha a magyar hadseregre bíznánk Európa megvédését. Hiszén miénk az egyetlen sereg, ahol több a tiszt mint a közlegény, és ahol a harc nem az ellenséggel hanem a minél kényelmesebb pozíciókért folyik.

Egy szó mint száz: minden megvan a kezünkben ahhoz, hogy igazoljuk, miniszterelnökünknek most is igaza van. Én pedig már most izgatottan várom, a következő kongresszusra mit fog kitalálni...

Tovább

Az igazság a határon túl van

Nehezen eldönthető kérdés, kinek és milyen joga legyen szavazni a magyar választásokon.

Amikor Gyurcsány Ferenc nemrég felvetette, meg kellene vonni a határon túli magyarok számára biztosított szavazati jogot, borítékolható volt, hogy erre sokan ugrani fognak. És bármit gondol az ember az egykori miniszterelnökről, tény, ez egy máig nem kibeszélt téma, amiről közel sincs konszenzus.

Az ugyanis nettó hazugság, hogy az ország lakossága teljes egységben támogatni a szavazati jog megadását a kettős állampolgárok számára. Miközben szép dolog a nemzettudat, furcsa érzése van az embernek arra gondolva, hogy nem itt élő, nem itt adózó tömegek szólhatnak bele abba, ki vezesse az országot.

Most csak egy rettentően hülye példát mondva, ha jelentkezne egy párt, hogy ő minden kettős állampolgárságú ember számára "határon túli segélyként" havi félmillió forintot adna, begyűjthetne ezzel esetleg annyi szavazatot, amivel a parlamentbe is bekerülhetne? Miközben a párt is tét nélkül ígérgetne, a határon túliak is tét nélkül voksolhatnának, hiszen nem az ő adóforintjaik elosztásáról volna szó. 

Közben meg persze én is azt mondom, magyarokról beszélünk, miért ne kérdeznénk meg a véleményüket? De ennek ez a legjobb formája? És eközben a Magyarországról külföldre ment, de továbbra is ide pénzt hazaküldő emberek szavazását miért kellett hozzájuk képest annyira megnehezíteni? Persze, tudom én, mik ennek a ki nem mondott indokai, és pont ezért vallom, csak egy rettentően álszent dolog a határon túliak szavazati jogai melletti kardoskodás. Sima blöff, ami a jelenlegi kormány pillanatnyi politikai haszonszerzéséről szól.

Azt azért üzenném a kormánynak, hogy van itt egy-két dolog, amire oda kellene figyelniük. Miközben nyilvánosan (Gyurcsányon kívül) ciki felvállalni azt, hogy valaki nem akarja, hogy a határon túlról szóljanak be a dolgainkba, névtelen felmérésekben azért kiderül, hogy nem akkora ennek a támogatottsága. És ha elindulna egy aláírásgyűjtés akár, nem biztos, hogy nem jönne össze elegendő számú ezekből.

Ellentétben az olimpiás vagy a vasárnapi boltbezárásos történettel, ahol a kormány simán gyáván megfutamodva elvette a népszavazások élét, itt azért jóval nagyobb arcvesztés lenne a szavazás kiírása előtt visszavonni az egészet. Egy népszavazáson bukni egy ilyen "nemzetegyesítő ügyben" pedig óriási arculcsapás lenne. Gyurcsány egyáltalán nem buta ember, nem véletlenül állt elő az ötletével: gyanítom, pontosan felmérték, nekik ettől már kevesebb támogatójuk nem lesz, viszont egy esetleges sikeres akcióval úgy fog tűnni, hogy MÁR MEGINT és MÉG MINDIG Gyurcsány az egyetlen, aki meg tudja szorongatni Orbán Viktort. 

Az mondjuk gond, hogy ez az egész mind a két oldalról politikai kupeckedés, és valójában senkit nem érdekel, mit gondolnak a választók- akár idehaza, akár a határon túlról. Ha valami fordulat okán elpártolnának a most még többségében Fideszt támogató külhoni magyarok, ez a párt lesz a legelső, ami még az emlékét is eltörli a szavazati jognak.

Így aztán szó sincs arról, hogy konszenzus legyen, párbeszéd legyen, vita legyen, mint ahogy soha senki meg nem kérdezte a magyar választókat arról, legyen-e pár százezernyi potenciális új választópolgár, csak úgy, a semmiből? Ilyesmire (ki tudja miért?) nem szokott kiterjedni a nemzeti konzultáció. Így aztán szinte mindegy is, én személy szerint egyszerű állampolgárként mit gondolok- rám meg a véleményemre ezúttal sem kíváncsi senki.

Tovább

A magyar sajtó mocsara

A HVG által felfújt Ryanair-balhé elképesztő mélységbe rántja a lapot.

Most igazán divatos a másikra mutogatás a magyar sajtóban. Az egyik oldalon a "balliberálisok" gyűjtőnév alatt kezelt "Soros-bérencek" elfogultságán lehet élcelődni, a másik oldal meg a kormányhoz dörgölődő. állami hirdetésekkel kitömött talpnyaló lakájmédiát ostorozza.

Szó se róla, mind a kettőn lehet fogást találni. A néha a liberalizmus szélsőségeit (már ha van ennek így egyáltalán értelme) túltoló indexesek, 444-esek is lyukra futnak, az Origón megjelenő aláírás nélküli fröcsögések, a 888 elfogult állásfoglalásai, a Riposton megjelenő butaságok olyanok, amiktől csak fogja az ember a fejét.

És most itt a HVG sztorija: a Ryanair gépről durván lezavart ártatlan utast sokan sajnálták. Bár rutinos utazóként én mindig csodálkozok az ilyesmin, mert pár tucat (köztük sok fapados) repülés során egy alkalommal sem keveredtem verbális vagy valódi karatéba légikisasszonyokkal, de természetesen bármi előfordulhat. Aztán kiderült, hogy a többi utas sem egészen úgy látja, hogy a sértett utazónak lett volna igaza.

Amikor pedig kiderült, a történet főszereplője a HVG egyik vezetője, ám ez nem szerepelt a cikkben, furcsa fordulatot vett az egész ügy. Kicsinyes személyes bosszúra talán mégsem kellene használni az egyik legismertebb hazai lapot, egy aláírás nélküli, nagy feltűnést keltő cikkel. S ráadásul belekerült egy stewardess képe is az írásba, aki elmondta a hazánkból érkező gyalázkodó üzenetekre válaszul, hogy aznap nem is volt Barcelonában.

Az első kérdés az: és még helyén van az az ember, aki ezt az egészet vezetőként jóváhagyta? Nem kell kérdezni, nyilatkozatot kicsikarni a HVG-től, mert az alapvető és egyértelmű, hogy valaki lemond. És kész. Azok a magas lóról beszélő, a másik oldalon szakmaiságot, tisztességet számon kérő sajtómunkások, akik a HVG-vel vannak egy platformon, most elgondolkodhatnak, ki is itt a rosszfiú, kinek kéne tükörbe néznie.

Egyszerűen szégyen, hogy ma, Magyarországon nekünk ilyen sajtótermékekből kell tájékozódni. Mert azért ne higgyük, az az ember, aki egy ilyen cikket személyes sértettségből leközöl, az nem tett volna soha hasonlót a hosszú évek alatt. Micsoda összefonódások, titkos alkuk mozgathatnak itt minden oldalon szálakat! A 888 és társai esetén legalábbis érezhető, kinek a vezérvonalát követik. És a többiek? Az igazság bajnokai? Ugyan kinek az igazságát mondják el?

Az eddig is bizonytalan választópolgár már jó ideje küzd azzal, hogy nincsenek itt jó alternatívák, korrekt jelöltek, akik mellett teljes mellszéleséggel kiállhathank. Az ilyen ügyek csak azt bizonyítják, ahogy a politikusok közt sincs makulállan, a sajtóban is nagyítóval kell keresni azt, akit nem befolyásolnak ilyen-olyan érdekek. 

Az pedig még jobban zavar, hogy attól félek, ez a helyzet inkább csak romlani fog. A világon minden lehet rosszabb, mint azt látjuk, mert tele vannak a legtöbbet megosztott oldalak álhírekkel, butaságokkal, a tudománnyal szembe menő állításokkal. Aztán a mostani politikai kampányok idején is tudatosan befolyásoltak minket kamu sztorikkal. Persze régen is hazudtak, de ma ott tartok, hogy én, aki valamelyest tájékozottnak gondoltam magam, inkább csak csendben maradok.

És szép lassan mindenki elhallgat, aki szeretne saját véleményt alkotni. Politikáról szó se essék! Eközben átengedjük a döntés jogát a befolyásolható embereknek. Ám ha tisztességesek akarunk maradni, hitelesek a saját elveinkhez, nem tehetünk mást. Igazi elkeserítő patthelyzet...

Tovább

A zaklatás mint magánügy

Az újabb nyilvánosságra került esetek után egész csoportok, közösségek kerülnek reflektorfénybe, ám kérdéses, helyes-e ez így?

Most újabb színházi ember botránya kapcsán forronganak az indulatok, lassan az egész szakmáról szólnak majd a pletykák, megbélyegeznek sok olyan embert az általánosítással, akik teljesen ártatlanok. És megtörténhet, hogy olyan régi ikonokról kerülnek elő sztorik, akiket félistenként tisztelünk- és akik esetleg már meg sem tudják védeni magukat.

Nyilván meg fogja kérdezni magától sok ember, hogy valóban az volt-e a cél, hogy mindenkiről minden mocskos pletyka nyilvánosságra kerüljön-e vagy sem? Elvileg ennek nem nagyon lehet örülni, de az is tény, ha azt szeretnénk, megtisztuljanak azok a közösségek, ahol többször fordul elő visszaélés, zaklatás, nem kellene érintethetetlenként kezelni senkit. Csak épp hogy nézzük utána azoknak az embereknek az alkotásait, akiket korábban mélységesen tiszteltünk...

Azon viszont csodálkozom, amikor bizonyos közösségek egyenesen magukra húzzák a balhét, teljesen feleslegesen. Kevin Spacey ügyére gondolok, akit először egy fiatal színész vádolt zaklatással, később még fél tucatnyian. Az Oscar-díjas színész első közleménye elnézést kért, s leszögezte, mostantól meleg férfiként éli az életét.

És ez utóbbin akadt ki az úgynevezett meleg közösség úgynevezett képviselete. Ezek a magukat minden jog védőjének kinevezett szervezetek gyakorlatilag úgy lépnek fel, mintha minden egyes meleg, biszexuális, transznemű, crossdesser stb. embert képviselnének, akár akarják, akár nem. És én gyanítom, sokan nem akarják. Teljesen hétköznapi életet élő emberek sokasága, akik simán csak nem heteroszexuális kapcsolatban élnek, és akik nem akarnak hangos tüntetéseket, nem akarják hogy női ruhába bújt férfi előadókkal sorolják őket egy csoportba, esetleg nem kérnek ebből a közösségből.

Mert ezek a szervezetek most azért hisztiznek, Spacey az "egész meleg közösséget" bemocskolta azzal, hogy kijelentette, ő most már meleg férfi. Mintha a homoszexuálisok mind tündéri, ártatlan emberek lennének, akiktől messzemenően távol áll minden csúnya, gonosz dolog. Pedig a színész esete igazolja: ez nem igaz. 

Miért lenne igaz? Minden csoportban, közösségben van mindenféle ember. Az. hogy Harvey Weinstein igazi macsó heteróként nyomult a színésznőkre, nem mocskol be engem heteroszexuálisként, mert én elsősorban magamért, a saját tetteimért vagyok felelős, mint ahogy ő is. Nem engem járat le a zaklatásaival. És úgy vélem, Spacey miatt sem kellene szégyenkezni egy melegnek se, az ő ügye, neki kéne elvinni a balhét.

Normális ember ugyanis a meleg szervezetek nyavalygása előtt sem azonosította az egész csoportot egy gazember cselekedeteivel. És pont azért nem, amivel a szervezetek érvelnek: maguktól is fel tudták fogni, hogy a melegségének semmi köze a gazemberségéhez. Aki nem, annak meg teljesen mindegy, ki ad ki nyilatkozatokat, előtte is eredendő bűnösnek gondolt mindenkit, aki saját neméhez vonzódik. Spacey balhéja nem oszt, nem szoroz a közösség szempontjából.

Már amíg a közösség maga által kinevezett képviselete fel nem fújja ezt a tényezőt. Nem először fordul elő, hogy több kárt okoz a felesleges hiszti, mint az, hogy az emberek józan eszére bízzuk az ítélkezést. Szerintem ha csendben maradnak a meleg szervezetek, senki nem gondol arra, Spacey azért gonosz bűnös, mert homoszexuális. 

Persze értem én, ha nem szólalnak meg mindenféle ügyekben, akkor nem tetszeleghetnek mindenki képviselőjeként, aki a csoporthoz tartozik. Csak hát elvileg a jogvédelem, az érdekképviselet nem magukról a szervezetekről kellene hogy szóljon. Mert a "nagy és fontos", önmaguk fontosságát hangsúlyozó egyesületek már úgy túlnőttek, hogy páraknak nyilván jó megélhetést jelentenek. Így aztán érthető, hogy fontos számukra a nyilvánosság, a jelenlét, mert ez generálja az ismertséget, a bevételeket.

Eközben a világ nagy része egyszerűen csak elfogadja az azonos neműek kapcsolatát, és lassan okafogyott lesz a nagy jelenlét. Ezért kellett bevonni egészen eltérő csoportokat is a jogvédelembe, már LGBT helyett LGBTTTQQIAA betűszavakkal is találkozni, ami konkrétan egy vicc. Ezért kiabálnak olyankor, amikor semmi ok nincs rá, olyantól védik a közösséget, amivel senki nem is támadja őket.

És ezzel veszik el a figyelmet a fontos dolgokról, elsősorban arról, hogy a zaklatás elsősorban és mindenekelőtt nem csoport vagy közössége ügye, hanem egyes embereké: tettesé és áldozaté. 

Tovább