Személyes közügyek

Belefutottam egy "párkapcsolati tanácsadó" okoskodásába az interneten. Tudom, ma bárki kinevezheti magát lélekszakértőnek, a képernyő mindent elbír, de még így is elképesztett, ahogy a használautó vásárláshoz hasonlította azt, hogy kell nőt találni.

Csak olvastam, ahogy elemezgeti, autót is úgy veszünk, hogy tudjuk, takarékos vagy gyors autót szeretnénk-e, meg a remek hasonlatokat arról, a használt autó karbantartására is éppen úgy kell költeni mint a meghódítandó lányra. Az ember nem tudja, ez vicc, vagy tényleg komolyan gondolja.

Pár gondolat, miért fertelmes otrombaság ez a hasonlat. Például azért, mert ha autót veszünk és tényleg nagyjából kitaláljuk, mit szeretnénk, mondjuk leszűkítjük a kört 1995-2000 közötti Suzuki Swiftre, találunk egy csomó hasonló autót. Hát elárulom, az nem fog megtörténni, hogy ott áll sorban harminc nő, szinte ugyanolyan alapadottságokkal (magasság, IQ, egyebek), csak apró különbségekkel, mondjuk az egyik kicsit szőkébb, a másiknak meg más diplomája van, és kiválasztom a "legjobbat".

Aztán az autóvásárlás maga a kompromisszum. Van egy anyagi keret, abban kell mozogni. Társat ugyan ne úgy keressen az ember, hogy "na, nekem egy kicsit dagi, butácska nő is megfelel, mert ennyire futja". Az esetleges hibáival is lehet ideális partner valaki számára egy nő, de a kapcsolat elején ugyan ne abból induljunk már ki, miféle kompromisszumokkal számolni. 

És a legfontosabb: a használt autó nem mondhatja, hogy nekem ez a tulajdonos nem kell, mert nagy a feneke vagy cigizik. A nő viszont nagyon is válogat- pont úgy, mint a férfi. Pont úgy ideális partnert keres. Míg az autóvásárlásnál szó sincs két egyenrangú félről, a kapcsolat pont erről szól. A csajt nem veheted meg a csajneppertől- ahol pénzért szereznek asszonyt, azt meg hadd ne vegyük jó példának. Kész csoda, hogy nem azt ajánlja, katalógusból rendelj magadnak párt- autóval is így csináljuk, nem?!...

Szóval egy szó mint száz, ostobaság az egész hasonlat úgy ahogy van. És nekem a büdös életben el nem magyarázza senki, hogy nem úgy kell érteni. De igen, úgy kell érteni, ahogy le van írva: tekints a párkeresésre úgy, mint az autóvásárlásra. Eszem ágában sincs elvonatkoztatni. Ez egy baromság, és azt se tartom sokra, akinek ilyen tanácsokra futja.

A tragikus nem az, hogy egy ilyen alak párkapcsolati tanácsokat ad. Sok hülye van még az interneten, sokan írnak még butaságokat. Lelkük rajta! Az az ijesztő, hogy esetleg van, aki egy ilyen embertől tanácsokat kérne. Hogy nem jön rá, fejest ugrik a sötétségbe, amikor ettől az alaktól vár segítséget. Észre kell venni, bárki készíthet egy primitív honlapot, bárki kinevezheti magát szakértőnek, miközben valójában csak balekok lehúzásában profi. Ne ess bele abba a hibába, hogy életed krízishelyzeteiben közhelyeket puffogtató, csak a pénzedre vágyó kóklerekre hallgatsz.

Amikor az ilyen "szakértő" bemutatkozik a honlapján, gyorsan kiderül, csak ezo-izé tanfolyamok vannak a háta mögött vagy az se. Diplomák, valódi referenciák? Ugyan már! Árat viszont könnyen fogsz találni a "szolgáltatások" leírásánál. Ne hagyd magad becsapni, átverni, megvezetni! Amit ők adnak, még ideiglenes segítségnek sem elegendőek. Ennél sokkal többre mégy, ha egy jóbarátoddal leülsz beszélgetni őszintén, és ez talán csak egy-két sör árába kerül- ha nem segít, a sör akkor is megérte és legalább egy normális ember társaságában töltöd az időt.

Nem könnyű kiigazodni egy átlagembernek az államháztartási kérdésekben, csak repkednek a hírek GDP-ről, deficitről, adósságról. Pedig valójában nem akkora nagy sztori ez.

Egy ország pont úgy működik, mint egy háztartás. Van egy bizonyos mennyiségű pénz, amit be kell osztani, hogy minden fontosra jusson. Ez egy család esetében azt jelenti, hogy ennivalót kell vásárolni, be kell fizetni a gáz-, villany-, vízszámlát- első körben a létfeltételeket kell biztosítani. Aztán jöhetnek az egészségügyi, iskolai kiadások. Autó fenntartása. Ruházkodás. Majd következnek a kényelmi, vagy esetleg luxusköltekezések, például a nyaralás, vagy az, hogy az ember koncertre, étterembe, meccsre jár.

Ha szűkös a pénz, az ember mindig próbálja először a nem létszükségletnek számító dolgokat elhagyni, aztán használt ruhát vesz új helyett, végül olcsóbb ételeket vásárol, s ha minden kötél szakad, elkezd bizonyos fizetendőket félretenni. Ez a család költségvetési hiányos állapota: nincs annyi pénz, mint amennyire szükség lenne. Vagy csőd lesz a vége, vagy pedig el kell kezdeni hiteleket felvenni, hogy az ember betömködje a lyukakat- de azt a hitelt vissza is kéne fizetni. Na de miből, ha már most is azért vettem fel, mert nem volt elég pénz?

Egy állam szintjén is hasonlóan megy a dolog. Ott is osztanak-szoroznak, mennyi lehet a bevétel, mire kell feltétlenül költeni. Nagy léptékben is vannak elengedhetetlenül fontos tételek és olyanok, amikről akár le is lehetne mondani. Nyilván abban van egyetértés, hogy például nyugdíjakra, egészségügyre, oktatásra, családtámogatásra jutnia kell pénznek. De könnyen lemondanánk arról, hogy új autókat szerezzenek be az államtitkároknak, járjanak csak a régivel.

Erről viszont nem mi döntünk, hanem a kormány. És valamiért teljesen normális lett az, hogy valamennyi hiánnyal számolunk minden évben. Legyen az csak 2 százalék, akkor is 600-700 milliárd forintról beszélünk Magyarország esetében. Nyilvánvaló módon nem csökkenhet túlságosan az adósságállományunk úgy, hogy minden évben szükség van ennyi hitelre, mert hiány van a költségvetésben. 

A megoldás a sokat emlegetett nullás költségvetés lenne, amikor a kormány ügyes háziasszony módjára spórol. Ez egy nemes cél, fontos dolog. Csak kérdés, milyen áron. Faraghatunk a kiadásokból úgy, hogy megadóztatjuk a minimálbért, vagy hogy rettentően visszafogjuk a munkanélkülieknek, fogyatékosoknak járó támogatást. Spórolhatunk a lerobbanó kórházakon. 

Illetve van egy másik út, mégpedig a "költségvetési luxuskiadások" visszafogása. A fent említett autóbeszerzés jó példája annak, hogy spórolhat önmagán az állam. De ha mondjuk a Magyar Nemzeti Bank nyereségéből nem Matolcsy-könyvekre jut, hanem az bekerül a költségvetésbe, máris 200 millárddal kisebb lehetne a hiány. Ha az esztelenül épített stadionok ára bekerülne a költségvetésbe, megint lehetne egy jó nagy összeget fogni. Ha a most már lassan 90 milliárdra rúgó vizes világbajnokság rendezését nem vállaljuk el, a hiány jelentős részét eltüntethettük volna. Milliárdok mennek a migránsos népszavazásra, plusz milliárdokba kerül a kapcsolódó plakátkampány- és ez a kormányzati reklámköltségeknek csak a töredéke. A köztévé 80 milliárdos költségvetése elviszi az egész ország éves deficitjének több mint 10 százalékát. 

Szóval majdnem nullás lehetne a költségvetés olyan tételekkel, hogy nem árasztjuk el az országot "A magyar reformok működnek" óriásplakátokkal. Amikor tiltakozik valaki ezek ellen, meg az MNB alapítványok pénzszórása ellen, meg a stadionépítés ellen, ezért teszi. Ezt kell megérteni. Ha te, én, mi mindannyian tudjuk azt mondani, amikor kevés a pénzünk, hogy erre a vonzó, de felesleges dologra nem költünk mert nem fér bele, mondja ezt az állam is. Maximum az NB2-es Felcsútnak kisebb, szerényebb stadionja lesz, és az MNB alapítványok nem költenek belsőépítészre. Szerintem ezzel még együtt tudnánk élni, ha cserébe egyre zsugorodna az ország adóssága, vagy több jutna egészségügyre, oktatásra.

A taxisok szemmel láthatóan a régi bibliai elvben hisznek: ők kővel dobálnak, és majd kenyeret kapnak vissza. Nem tudom ugyanis máshogy értékelni azt, amikor a hétköznapi embereket megszívató forgalomlassító tüntetésekkel akarják elérni az Uber megregulázását. Ettől várják, hogy szimpátiával tekintsünk rájuk?

Igen, mind tudjuk, az Uber adóelkerülő, gonosz cég, ami a számtalan (sőt, kivétel nélkül) tisztességes taxis megélhetését sodorja veszélybe azzal, hogy olcsóbban, egyszerűen kezelhető alkalmazással nyújt olyan személyszállítási szolgáltatást, ahol nem forog készpénz, és az elektronikus jelleg miatt nem nagyon lehet csalni sem.

Tudom, sarkítok: az Uber nem tökéletes és főleg nem szent. Naná, hogy ott faragnak az adófizetési kötelezettségeken, ahol tudnak. De még mielőtt hasra esnénk a taxisok példás becsületessége előtt, emlékezzünk meg arról, hogy mindenkinek van egy jó sztorija egy lehúzós taxisról.

Ez a videó pedig a bjútiful sárga taxival, ami tripla áron, számla és óra nélkül viszi a gyanútlan külföldinek hitt utast, nyilván csak átverés és trükk. Ha viszont nem, akkor a taxisok egy része pont az ilyen alakok ellen kellene tüntessen, aki rombolja a szakma presztízsét.

Persze látom és olvasom a hozzászólásokat a videó alatt, hogy ő nem is igazi taxis, hanem hiéna. Hát, értem én. És az igazi taxisok akik látják a reptéren maguk közt ezt az embert, ezzel az autóval, nem szúrják ki? Nem hívnak rá rendőrt? Nem tartanak forgalomlassító tüntetést ellenük? Mert hogy a valóban rendes taxisoknak ezerszer többet ártanak mint az Uber, azt garantálom.

Visszatérve az alapkérdésre: én az értelmes szabályozás híve vagyok. Nem esek hasra az Uber nagyszerűsége előtt, megvannak annak is a negatív oldalai, naná. Meg persze van némi pozitívuma, ha valaki az autójával hetente egy-két délelőtt tud egy kis pénzt keresni, amikor a gyerek iskolában van. Fizesse meg utána ami jár, és tőlem csinálhatja.

Sok-sok területe van a gazdaságnak, ahol a semmiből jött konkurensek a korábbi, jól beágyazódott cégek helyzetét ásták alá. Mesélhetnének a nyomtatott újságok, mennyire megváltozott az életük, amikor a netre terelődött a reklámforgalom jelentős része- ma már csak azoknál pörög az üzlet, akik "valahogy" zsíros kormányzati megrendelésekhez jutnak. 

Ilyenkor jön az alkalmazkodás, a leépítés, az új ötletek bevetése és így tovább. Én tényleg sajnálom azokat, akik az egész életüket a taxizásra tették fel, minden engedéllyel rendelkeznek, becsületesek, számlát adnak és így tovább, de most veszélyben érzik a megélhetésüket. Ám az iszonyú mennyiségű pesti taxi miatt ez soha nem volt könnyű kenyér.

És rajtuk kívül mindenki más is szembe kell nézzen azzal, hogy nincsenek nyugdíjas állások, egyik napról a másikra bezárhatnak nagy üzemek, a kisvállalkozások pedig rendszeresen csődbe mennek. Ez a bizonytalanság mindannyiunk életét áthatja, de bevallom őszintén, nem nagyon lennék szolidáris azokkkal, akik úgy akarnák felhívni a figyelmet a bajaikra, hogy az én életemet keserítik meg.  A taxisok demonstrációval is ez a bajom: nem én engedélyeztem az Ubert, és nem is én tilthatom be. De ha most be akarnék menni a városba, én szívnék, mert egy halom sárga taxi ezzel az eszközzel akar nyomást gyakorolni.

És valamiért hagyják, hogy ez így legyen. Ilyenkor támad az embernek kimenni, tüntetést szervezni a taxisok ellen, mondjuk úgy, hogy elfoglalja pár napra néhány tucat emberrel a reptéri drosztot. Miért is ne? Tüntetünk a tünetések ellen. Szóval tökéletesen meg tudom érteni azt a mozgalmat is, ami taximentes napot hirdet.

És félreértés ne essék, ez normális esetben nem az Uber melletti kiállás, mert azzal nekem semmi dolgom, azt szabályozza az állam. Én annyit szeretnék, ha az állam az én érdekeimet is nézné, és odaszólna a taxisoknak, hogy helló srácok, dolgozunk az ügyön, nektek viszont legyen annyi eszetek, hogy nem azok életét keserítitek, akik akár még támogathatnák is valamilyen szinten az ügyeteket. 

Mert így én nyugodtan mondom: legyen szigor az Uberrel szemben, és ezzel egyidőben a taxisokat is vizsgálják minden korábbinál alaposabban és szigorúan. Aztán a végén húzhatunk egy mérleget, ki is a jó fiú ebben a történetben. Mert most enyhén szólva sem könnyű ezt megmondani.

Komolyan meglepett bárkit, hogy a Facebook is manipulálja a hírfolyamot? Ugye te még hiszel a Mikulásban és a húsvéti nyusziban is? Sokat fog csalódni az életben az, aki ennyire naiv...

Aki netán nem hallott a sztoriról, a lényeg annyi, hogy a Facebookot otthagyó szerkesztők némelyike arról mesélt, milyen módon bírálják felül a hírfolyamon kiemelt dolgokat. Elvileg csak az kerülne szem elé, amit sokan kedvelnek és megosztanak, de nyilván megvan a lehetőség arra, hogy belenyúljanak ebbe. A Facebook gyorsan cáfolt, aztán kikerült egy írásos bizonyíték is. Most pedig már ott tart a történet, hogy Zuckerbergék le akarnak ülni egyeztetni a konzervatív jobboldal képviselőivel, ugyanis -micsoda meglepi!- az ő álláspontjukat tükröző cikkek kerültek hátrányba a rangsorolásnál.

Akinek a kezében van egy olyan eszköz, mint a Facebook, az könnyen manipulálhatja a közösséget. Tudjuk, Zuckerbegnek is megvannak a pártszimpátiái, és miért ne dönthetne úgy, az általa birtokolt cég az ő felfogását tükrözi? Lássuk be, a Facebook nem közpénzből állt fel, nem kell maradéktalanul semlegesnek lennie- és nem is az.

Másik kérdés, hogy könnyen a saját dugájába dőlhet, aki úgy véli, szépen az orránál fogva vezethet mindenki, és végül pontosan azt gondolja az embertömeg, amit ő szeretne. A manipuláció veszélyes játék: rászoktathatok mindenkit az ostobaság követésére, a percemberek világának csodálására, csak aztán ne lepődjünk meg azon, amikor az így "nevelt" emberek választások idején is a primitív üzenetekre fogékonyak. Manapság már a twitter 140 karaktere is túl sok, az instagram a menő, ahol csak képek vannak. Üdv a szép új világban!

Személy szerint mosolygok a háttérhatalmakra hivatkozó összeesküvés-elméletes oldalak agymenésein, amelyek ugyanúgy egy bizonyos erre fogékony, nem túl eszes közönségnek készülnek, mint az ostoba valóságshow-k. Nem kell globális szervezkedést sejteni semmi mögött, itt egyszerűen csak arról van szó, hogy egy multinacionális cég simán megpróbálja felmérni, neki mi a jobb hosszú távon. A szabadosság pont megfelel azoknak, akik erre alapozzák az üzletüket és kész.

A gond az, hogy emberekről beszélünk, méghozzá sok emberről. Hiába hiszi bárki, hogy a tömeg mindig tökéletesen manipulálható, a sztori ennél egy árnyalattal bonyolultabb. És nekünk egyénként is megvan a felelősségünk: a Facebook manipulálhat amit akar, mégis mi döntjük el, mit olvasunk és főleg mit hiszünk el. 

Aki kizárólag a Facebookon lóg és simán benyalja, amit az arcába tolnak, sőt, annál jobban szeret valamit, minél egyszerűbb, annak kell idegeskednie amitt, hogy manipulálják a hírfolyamot. A helyzet viszont az, hogy őket jellemzően nem zavarja az ilyesmi, még akkor sem ütné meg az ingerküszöbüket, ha pontosan tisztában lennének vele. Így aztán kár mások helyett harcolni a szólásszabadságért- pont elég, ha mi magunk tisztában vagyunk vele, hogy működik ez a világ.

Fogadjuk el a tényt: aki nem akarja kinyitni a szemét, az nem fog meglátni semmit. És akinek hatalmában áll bárkit és bármit manipulálni, az jó eséllyel meg fogja ezt tenni. A világ messze nem tökéletes- és hogy ez így van, arról bizony mindannyian tehetünk.

Vannak, akik unják Kiss László fél évszázados nemi erőszak-ügyét. Megértem őket, de az a mázli, hogy ha nem akarják, nem kell a továbbiakban olvasni erről. Annyi más érdekesség van az interneten...

De mindig van történés, ami után el lehet töprengeni, meg lehet szólalni. Az áldozat kiállt a nyilvánosság elé, elmondta, mit élt át, és ezek után többé a "nőügy", a "szeretett kefélni" és más hasonló otrombaságok vállalhatatlanok lettek. Megmondom őszintén, engem már az elején megdöbbentettek ezek. Egyrészt azért, mert elsőre mindig a gyengébb oldalán állok- másrészt azért, mert akik ezt mondták, úgy tudták, a hölgy már halott, és ennek ellenére sem volt bennük annyi, hogy inkább befogják a pofájukat.

Nem is értem, miért érezte kötelességének ez a néhány ember, hogy világba kiáltsa a pletykáit, nagy dumáit. Ha tényeket tudtak volna, az más lenne, de itt csak olyasmiket rángattak elő, amire semmiféle bizonyítékuk nem volt. Talán egyetlen dolog volt miatt volt ez mégis jó: Takáts Zsuzsanna megelégelte ezeket és elmondta a saját történetét. 

Nem kényszerítette rá senki, mégis megtette. Azok, akik most példaképet akarnak belőle csinálni, talán még mindig nem értik, ez elsősorban az ő személyes sorsa, és senki nem szólhat bele, beszél-e róla, vagy szóba áll-e Kiss Lászlóval. Olvasom egy cikkben, ami Takáts Zsuzsa "felelősségét" boncolgatja, hogy akad aki szerint nem kellett volna megbocsátania. Mintha nem vennék tudomásul, ez a nő 55 év él együtt ezzel az egésszel, azóta láthatta, amint egykori megerőszakolói ünnepelt edzővé, újságíróvá válnak, és amikor hallatlan lelkierővel kiáll, mert úgy érzi, ezt kell tennie, akkor nincs semmi, amiért vádolni lehetne.

Nem volt normális helyzet amibe akkor került, nem lett volna szabad megtörténnie az erőszaknak. És nem normális az a helyzet se, amibe most került, hogy flashmobot szerveznek a tiszteletére, hogy cikkek tömege szól arról, mi történt vele akkor. És az se normális, amikor bárki, bármit számon kér rajta. Nem közszereplő, nem akar semmilyen női mozgalom élére állni. Az ő döntése volt, amikor elmondott mindent, és az is a döntése, beengedi-e KIss Lászlót az ajtaján. És az, hogy beengedte, nem jelenti azt, hogy mostantól össze fognak járni. 

Mert megbocsátás és megbocsátás között van különbség. Ami most volt, az nem feloldozás, nem egy "spongyát rá" szituáció, hanem egy gesztus, amivel pontot akar a maga részéről az egész felhajtás végére tenni Takáts Zsuzsanna. Mennyire lehet bensőséges a bocsánatkérés, ahol kamerák és ügyvédek vannak jelen? Semennyire. Nem is arról szól. De kijárt neki az, hogy szemébe nézzenek a bűnbánni próbálók.

Marhaság azt mondani, hogy hiba volt elfogadni a virágot és meghallgatni őket. Pont ellenkezőleg, diadal ez, mert ez a szerény asszony kis hazánkban nagy névnek számító embereket kényszerített rá arra, hogy bocsánatot kérjenek. Nyilvánosan szégyenültek meg. Kiss László megtehette volna, hogy nem mond semmit, nem nyilatkozik, eltűnik, pár hónap alatt úgyis elfelejtik a történetet- és lássuk be, igaza lett volna. De olyan helyzetbe sodorta magát a tagadással, vádaskodással, hogy innen nem volt visszaút, és ehhez kellett a halottnak hitt nő bátorsága.

A mozgalmárok pedig hagyják nyugodtan békén az áldozatot, mert a múlton változtatni nem tudnak, az okoskodásuk pedig időnként majdnem olyan bosszantó, mint a Kisséket mentegetők otromba megjegyzései. Tudom, hogy jó cél vezeti a nők jogaiért küzdőket, de hagyják meg a döntés szabadságát annak, aki egy ilyen történetnek az áldozata volt egykor- és lássuk be, az maradt egész életében. Ő már így is nagyon sokat tett a maga részéről, és azzal, hogy térdre kényszerített pár nagypofájút, mindannyiunknak példát mutatott. 

Pedig vélhetően nem ez volt elsősorban a szándéka. Mégis így lett! Hát tiszteljük ezért, és ne akarjuk számon kérni rajta a mi saját elveinket. Vajon mi is elmondhatjuk magunkról, hogy mindig kiálltunk a nagyvilág elé fontos helyzetekben, miközben örökre hallgatásba is burkolózhattunk volna? Mindig a helyes döntést hoztuk meg? Sajnos én nem mindig, pedig megtehettem volna. Ez a történet talán legközelebb erőt ad ahhoz, hogy kiálljak az igazság mellett.