Személyes közügyek

Időnként felmerül bennem a kérdés, értik-e az emberek, mi zajlik körülöttünk az országban, a nagyvilágban? Néha kételkedek benne- és persze máris abban sem vagyok biztos, hogy én jól tudom-e amit tudok.

Azt gondolom, abba az emberhalmazba tartozok, aminek tagjai igyekeznek tájékozottak lenni. Még a valóságshow-k bizonyos arcait is ismerem, bármennyire felesleges tudás ez. Emellett olvasok mindenféle újságokat, gazdasági és közéleti híreket- és néha úgy érzem, ez is totál felesleges.

A bajom az, hogy a gazdasági elemzésekről kiderül például, mennyire megbízhatatlanok. Összeírnak mindenfélét jól fizetett szakértők, de egy se tudta megjósolni pontosan a válságokat, vagy maximum csak maroknyian. A közéleti hírek mögötti háttéralkukról mit sem tudhatunk.

És persze a megjelenő tényeket pedig egyik és másik lap eltérően interpretálja. Ott van például az MNB alapítványainak ügye, és egyértelmű, hogy nem úgy mutatja be a történteket a Magyar Idők és a 444. És persze az ember beállítottságának megfelelően a számára szimpatikus oldal álláspontját tükröző cikkeknek akar hinni.

Hallottam már olyat, hogy valaki az egész sajtópalettát igyekszik olvasni és abból szintetizál egy hitelesnek gondolt képet, csakhogy ez nem így működik. Ha van egy hazugság és egy igazság, annak az "átlagolása" éppenséggel az igazságot torzítja. És ezért aztán én, ha valami téma komolyan érdekel, próbálok magam előásni részleteket, pontosabb információkat, aztán a kommentárt majd kitalálom magamnak.

A már említett MNB-témákban is úgy voltam vele, hogy elég jól kibogozhatóak voltak a szálak, én is sok oldalon át böngésztem az elképesztő költéseket, megnéztem kik voltak a kuratórium tagjai, átolvastam véleményeket és beszélgetéseket. Tulajdonképpen nem is olyan bonyolult történet ez, ha az ember egy kis időt rászán a megismerésére.

Ám nem is ez most a lényeg. Az a furcsa valahol, hogy néha döbbenetes botrányok derülnek ki, és nem történik semmi. Olyan körben mozgok, ahol nagy ilyenkor a felháborodás, de rá kell jöjjek, sok-sok olyan ember van Magyarországon, aki a tényekről nem tud, azokkal nem foglalkozik, tulajdonképpen nem is érdekli, mi történik közpénzekkel. Meg sem értik talán, micsoda pénzekről van szó, hogy a viták a közös jövőnkről (is) szólnak.

Nyilván erős az egybeesés azzal az emberhalmazzal, ami az atlantaszi fényenergiában, a zsidó gyíkemberekben meg a szódabikarbónás rákgyógyításban hívőket tömöríti. A tények nem számítanak, utánaolvasás, nyomozás felesleges. Egy gyors, primitív, de ütős üzenet elég, és már meg is lehet osztani.

És rájövök, én élek burokban, amikor azt hiszem, hogy sok embert érdekel, törvényekbe ütközik-e közpénzek kreatív kezelése. Ugyan, úgy vannak vele, az ő szintjükön ennek nincs jelentősége. És attól félek, hogy hiába hiszem magam okosnak, nekik van igazuk. Hogy bármit is tudok, egyszerűen nincs nagyobb befolyásom most a dolgokra, mint ha egy barlangban élnék az őserdőben. 

Tisztában vagyok benne, hogy az ő felfogásuk mögött nincs efféle komoly filozófia, egyszerűen csak így működnek. A mindennapi Való világunkat és Kis Grófónkat add meg nekünk, és már boldogok is vagyunk. Ja, meg legyen olcsó kenyér is, bár az kevésbé fontos. Persze ők is szavaznak. És biztos, hogy rosszabb döntést hoznak, mint a magukat felvilágosultnak gondolók? Vagy lutri ez, akármennyit próbálunk tájékozódni? 

Próbálok visszagondolni az elmúlt évek választásaira. Vajon okosabb döntést hoztam, mint ha csak ikszelgettem volna össze-vissza? Vagy akkor pont hasonló alakokat segítek a hatalomba, ha ész nélkül azt támogatom aki nagyobb dumát lök? Vagy jobb lett volna el se menni, tenni az egészre, élni az életemet? Napi 1-2 órámat viszi el ez a tájékozódás, amitől okosabbnak hiszem magam, és mi a vége? Győz a rezsicsökkentés és Donald Trump. 

Megéri ez az egész? Nem tudom, de talán jó lenne kipróbálni egy időre, hogy hagyom ezt a sok marhaságot a közéletben, és elfoglalom mással. Nem Kis Grófóval és Barátok közttel, hanem olyasmivel, amiben tényleg kedvemet lelem- a politizálásban ugyanis nincs sok örömöm. Akkor meg tulajdonképpen mnek? Okoskodjak a többség helyet, aki tesz rám is, meg az (elvileg) megismerhető tényekre is? 

Nagy dilemma!...

A kortárs irodalom maszkos igazságosztói az asztalra csaptak, mert veszélyben a haza- vagy legalábbis az irodalmi lapok, ugyanis erősen megvágták az NKA támogatási keretét.

Kezdjük az elején! Nekem nagy bajom nincs a kortárs írókkal, miért lenne? Valamikor a mai klasszikusok is kortársak voltak. És egykoron egy Ady vagy egy József Attila ugyanúgy küszködő, kritizált alkotó volt, mint kései utódai. Születhetnek és nyilván születnek is manapság ugyanúgy kiemelkedő regények, versek. És az is tény, ez nem üzlet, nem is volt az sose.

Jellemzően ma már azért nem halnak éhen a művészek, tehát csak van némi fejlődés. Ha megnézzük a hírt, akkor kiderül, százmilliók mennek az irodalmi lapokra, és mivel gyaníthatóan ezek saját bevételei elenyészőek, ez gyakorlatilag a szerkesztők és a szerzők (a két kategória egybefolyik) finanszírozásának egy speciális formája. 

A gondom az, hogy a mai irodalmi élet szereplői már nem annyira a semmiből jönnek, hanem inkább az ELTE bölcsészkaráról. Nem néztem végig minden divatos szerző életrajzát, de párakat igen, és életük bizonyos szakaszában bizony mind megfordult ebben az intézményben. Sőt, van olyan író, aki ott végzett, szintén irodalmár felesége hasonlóképpen, és ma már jegyzett szerzőnek számító gyermekük is ott kötött ki.

Miközben elvileg sokszínűbbnek kellene lennie ennek a világnak, nagyon úgy fest, hogy egy közös kötelék van ebben a kis klikkben. Nem akarok bántani senkit, de az értelmiség spektruma jóval szélesebb mint a filozófiától a magyar szakon át angolig terjedő kör. Ha valaki mondjuk műszaki háttérrel csöppen egy ilyen társaságba, úgy néznek rá, mint egy marslakóra. Talán hihetetlen, de egy mérnök vagy egy matematikus is lehet nyitott, értelmes ember.

A világ mostanság úgy néz ki, hogy könyvet kiadni nem bonyolult egy magánembernek. A publikálás sem nagy ügy, ingyen, egy blogra is fel lehet tenni verseket, írásokat- sőt, hallani is bloggerről, akire így figyeltek fel. Szóval a történet messze nem arról szól, hogy a szerzők "nem jelenhetnek meg". Amennyien olvasnak egy kis irodalmi lapot, az vélhetően egy jól menedzselt blog olvasóinak számához képest is kevés. Sokkal inkább az a lényeg, hogy az ebbe a körbe tartozók úgy érzik, kortárs irodalmárként hozzá kell járulni a költségvetésnek az alkotómunka támogatásához.

Ismétlem, nem akarom azt mondani, hogy amit csinálnak az nem jó, azt sem állítom, hogy csak az éhező költő a jó költő. Az valahogy a gondom, hogy az ebbe a szűk körbe tartozók, akik a saját gyerekeiket is betolták ebbe a klikkbe, jellemzően a saját érdekeiket védik. Miközben megjelennek nagyon szép hírek arról, kinek milyen nemzetközi sikerei vannak és hogy micsoda lelkesedés, pezsgés van a fiatal slam poéták körül, azt hinném, ebből meg is lehet élni. Hiszen a sikereknek ez is egyfajta fokmérője.

Ha már az ELTE a keltetője az irodalmároknak, akár az önmenedzselést is fel lehet venni a kötelező tárgyak közé. Semmi bajom a bölcsészekkel, szégyen is lenne, ha egy országban valaki azt mondaná, "nincs szükség rájuk". Dehogynincs! Csak szépen bele lehetett kényelmesedni abba a pályaívbe, ami a magyar szaktól az első megjelenéseken át a kis példányszámú, csak hasonszörű barátok által olvasott köteteken át jutott el a megélhetést nyújtó szerkesztői megbízásig. Nem kellene burokban élni, mert a világ kicsit nagyobb, mint a Nagykörúttól a Dunáig tartó rész Pesten. 

A tiltakozás mellett (helyett?) akár el is lehetne új utakat keresni, hogy lehet eljutni a közönséghez. Mert a közönség az számomra legalább olyan fontos része az irodalomnak, mint a szerző. Aki művészként lehet kreatív, annak lehetnek jó ötletei az érvényesülés terén is. Nem hiszek az élhetetlen bölcsészek legendájában, pont ugyanúgy lehetnek talpraesettek mint bárki más. Talán újféle szemlélet kell hozzá, de nem tragédia ez.

Már csak azért is ideje lenne ezen eltöprengeni, mert hadd ne mondjam, hányan rezzennek meg ijedtükben attól, hogy a felháborodott irodalmárok fenyegetőznek. Mivel? Hogy nem írnak többet a mostantól meg nem jelenő, maroknyi ember által olvasott lapokba? Annál rosszabb érzés egy normális embernek nem lehet, mint hogy fel se tűnik senkinek, amikor megszűnik az újságja. Szóval tessék szerveződni, utat találni az olvasókhoz, akár olcsóbban, akár kreatívabban, akár a mégiscsak kapott pénz okosabb felhasználásával. Az lenne az igazi diadal, ha ez sikerülne, nem pedig pár újabb millió kicsikarása, mert előbb-utóbb ezek a pénzcsapok bármikor elzáródhatnak. 

Aki előre tekint, az készüljön fel a jövőre, tartogasson az bármit...

Miért lep meg bárkit a médiasztár milliárdos sikere egy olyan országban, ahol híresség lehet egy Kim Kardashian?

Páran máris elismerik, hogy óriásit tévedtek, amikor Donald Trumpot csak egy nagyszájú percembernek gondolták a republikánus elnökjelöltek versengésében. Trump állandóan jelen volt, beszólt, vitákat gerjesztett, oda kellett rá figyelni. És akiről hallasz, arról tudsz véleményt alkotni.

Valamit kétségkívül meg tudott fogni a közhangulatból, mert akiket elért, azoknak jelentős részét meg is tudta győzni az igazáról. Beleunt sok ember abba az elitbe, ami saját maga vállát veregetve a színfalak mögötti egyeztetések során dönt az ország sorsáról. Az emberek nem hatalmi játszmát akarnak, ennél sokkal egyszerűbb dolgokban gondolkodnak, és Trump erről beszélt.

És őszintén szólva nem is nehéz fogást találni az Egyesült Államok pillanatnyi helyzetén. Ott volt a pénzügyi válság, ami után adófizetők húzták ki a bajból a bankok egy részét, de senkit nem ítéltek el, amiért ilyen döbbenetes veszteségeket okoztak, sőt, sok menedzser még busás végkielégítést is kapott. Az ilyesmi azért erősen fel tudja bosszantani a kisembereket. Mint ahogy a munkahelyek külföldre költöztetése, vagy a kreatív adózás miatt kevesebb közterhet vállaló vállalatok helyzete is.

De beszélhetünk a külpolitikáról is. Egy cikkben olvastam, hogy Trumpnak esélye sincs a felkészült, szakértő Clintonnal szemben egy ilyen kérdésben. Mindez remekül hangzik- de a szakértő, profi amerikai külpolitika eredményeit kitűnően láthatjuk Irakban, Szíriában, Líbiában vagy Afganisztánban. Miért gondolja bárki, hogy az emberek olyan ostobák, hogy nem látják, se a diplomácia, se a katonai erő nem volt elég ahhoz, hogy békét teremtsen? Még azt se sikerült elérni, hogy ne kezeljék milliónyian az Egyesült Államokat elnyomó, elpusztítandó gonoszként! Ezt az "eredményt" a laikus Trump is el tudná érni, csak maximum olcsóbban, ha nem küld tízezrével katonákat olyan helyekre, ahol semmire se mehetnek.

És nem ez a legrosszabb. Kényelmesnek, jónak tűnhetett az, hogy ócska reality-sztárokkal tették tele a tévét, és ahogy az emberek igényszintje egyre alacsonyabb lett, egyre primitívebb emberekre figyelnek oda. Kim Kardashian, Honey Boo Boo és hasonszőrű "sztárok" folynak a csapból is. Nyilván a médiát kezükben tartóknak nagyon kényelmes ezeknek a könnyen irányható, villámgyorsan cserélhető figuráknak a futtatása. Nem kell tehetségeseknek lenniük, nem kell önjáróknak lenniük. Elég ha feltűnést keltenek, és forog az üzlet. 

Csak hát a leegyszerűsített világhoz szocializálódott embereknek nagyon is megfelelnek Trump hasonlóan megfogalmazott üzenetei. Ne feledjük, ő maga is sikeres volt a reality show-k világában, pontosan tudja, miről szól ez az egész. Azok a megmondóemberek pedig szégyellhetik magukat, akik asszisztáltak a percemberek diadalmenetéhez. Milyen jópofa, amikor Zuckerberg kikel Trump ellen- de érdekes módon az pont megfelel neki, hogy a Facebookon értelmes témák helyett Kardashian fenekét osztják meg az emberek. Ha te magad táplálod az ostobaság kultúráját, ne csodálkozz, ha ez nem áll meg a bulvárhíreknél, hanem beszivárog a politikába is.

És az a szomorú helyzet, hogy ehhez minden joguk meg is van. Az ő egy szavazatuk pont annyit ér, mint a most nyavalygó elemzőké. Donald Trump azért lehet sikeres, mert tökéletesen igazodott a mostani tömegízléshez. Röhej, de a sok okos szakértő egyike sem ismerte fel előtte, hogy ide vezethet az, ha a könnyű pénzért cserébe mindenki elfogadja a primitívség térhódítását. Lett olyan, aki kihasználja az esélyt- és ne higgyük azt, hogy az elnökválasztáson se győzhet Trump. Hillary Clinton egy olyan leszerepelt, megunt elit jól beágyazódott tagja, ami egyre jobban elszakadni látszik a hétköznapi emberektől, míg a milliárdos Trump ironikus módon sokkal jobban meg tud szólítani bizonyos csoportokat. Szóval én még csak jósolni sem merek, mi lesz ennek a vége...

Mindenki harcol a megkülönböztetés, az elnyomás, a leszakadás ellen, csak azt hagyják ki sokan a képletből, hogy emberek vagyunk, életünk része volt és marad a küzdés.

Biztosan te is találkoztál már azokkal a jópofáskodó írásokkal, amiben taglalják, képesek voltunk mobiltelefon nélkül túlélni a gyerekkorunkat, vagy tablet és okostévé nélkül elfoglalni magunkat egy rongylabdával. Régi szép idők, sóhajtsunk együtt!

De már a nosztalgia sem a régi. Azok akik ezeket a dolgokat megosztják, nyilván a maguk részéről el nem engednék elektronikus póráznak is jó telefon nélkül a gyerekeket otthonról, és ha arra vágyik a kisded, akkor megkapja a legújabb kütyüket egy rakás rongylabda helyett. Észt osztani mindig könnyebb, mint nemet mondani!

No de nincs is ezzel baj. Mert az viszonylag állandónak mondható az emberi történelemben, hogy a szülők óvták, támogatták a gyerekeiket. Ez egyrészt ösztön, másrészt társadalmi elvárás. Régen is dolgoztak azért, hogy amit lehet, megadjanak, sokak köszönhették annak a sikereiket, hogy anya és apa taníttata őket akár erőn felül is. 

És az is változatlan, hogy a sikeres élethez gyakorlatilag mindig kellett maga az érintett ember is. Milliónyi példát tudunk, akik nehéz körülményekből, hátrányból indulva verekedték fel magukat a vagyonosok közé, netán kiváló tudósok, művészek lettek. És sok burokban született ember élete lett egy nagy kudarc. Igen, tudom, hogy nagy általánosságban Manhattan jómodú familíáiból gyakrabban jutnak el a Harvadra mint a bódvarákói szegénysorról, de az emberi életben az is szép, amikor valaki a nagy hendikep ellenére sokra viszi. 

Szóval én nagyra értékelem a küzdést vagy azt, amikor a tehetség utat tör magának. Ám ami most van, amikor minden ellen harcolunk, ami valakit bánt, vagy elnyom, vagy sért, az szerintem nem igazán jó. A bűncselekmények bűncselekmények, nem akarom azokat relativizálni. De most aztán már mindenki érzékenységét védeni kell, harcolunk a női jogokért, a transznemű jogokért, a kisebbségek jogaiért, és persze az iskolásoknak sem lehet egy rossz szót sem szólni, nem veszik el a mobiltelefont az órán és így tovább. Miközben jelenleg látszólag kiáll a társadalom egy része a tanárok mellett, azért általában a sátán földi helytartóiként kezelték őket mostanában, akik aljas módon rászóltak a gyerekre, ha az asztalon ugrált óra alatt, és képesek voltak elégtelent adni egy dolgozatra, amiben egy kérdésre sem válaszolt a lelkes nebuló. Skandallum! 

Sok szempontból védett világban élünk itt Európában. Sok harccal, küzdéssel hátrányból indulva is el lehet jutni a diplomáig, a jobb módúaknak pedig iszonyúan színes gyerekkort lehet biztosítani a kicsiknek. Gondoljunk bele, mennyien viszik el a gyerekeiket külföldre, milyen sok kalandos programba fizethetik be őket, kipróbálhatnak izgalmas sportokat, rengeteg könyvet olvashatnak, ott vannak a játékok, a számítógépek, ha érdekli őket a tudomány, leülnek az internet elé és fantasztikus mennyiségű információhoz juthatnak. Arról nem is beszélve, hogy fejlődik az orvostudomány sok gyerek, akiről régen simán lemondtak volna, ma teljes életet élő felnőtt lehet.

Igen, bármit el lehet érni- igen, harcolni kell érte. Kinek sokat, kinek keveset. De ha tényleg még a küzdelem tényétől is meg akarjuk óvni a srácokat, akkor nem tudom, mit várunk. Régen is része volt a focinak a grundon, hogy kificamodott a boka, régen is elviseltük, hogy a gonosz tanár úr csúnyán szólt ránk, és túléltük az első korty keserű sört is. Van némi igazsága a nosztalgiázó megosztásnak. És ezektől a testi és lelki horzsolásoktól lettünk olyanok, amilyenek. Megszoktuk az önállóságot, volt egy kis harc is az életünkben. Ki így kezelte, ki úgy. Volt, aki rosszul jött ki belőle, és volt, amikor a csetepaté helyett alázás, megnyomorítás volt. Ez ellen akkor is fel kellett volna lépni, és ma is fel kell. 

De arra törekedni, hogy a gyereket, egyetemistát, felnőttet soha semmi bántalom ne érje, teljes tévút. Mert ilyen egyszerűen nem létezik. A világunk annyira sokszínű, változatos, annyi kihívással teli, hogy mindig lesz olyan, amikor össze kell szorítani a fogunk és helyt kell állnunk. Amikor lelkesen írogatnak a világ mindenféle sarkában élő szerény sorsú gyerekről, akik mégis boldogak tudnak lenni a kevéssel, azt nem vesszük észre, hogy őket a szabadság, a mindennapos kihívások leküzdése tesz boldoggá. Mindig van egy sikerélmény, ha lőnek egy gólt, ha fognak egy halat, ha tudnak segíteni otthon, vagy ha az iskolában ők tanulják meg a legjobban a leckét a kopott padokban ülve. 

Mo itt még annak az örömét is elvesszük a gyerektől, hogy valamit a saját erejéből ért el, hogy képes volt bizonyítani, mert egyből szaladunk az iskolába, hogy intézkedjünk helyettük. Nehogy már ő vállalja fel a felelősséget, nehogy már neki kelljen bármi nehézséggel szembenézni!

Próbálhatjuk mind jobban elodázni ezt a gyerekek életében, de amikor 40 évesen még otthon lakik szemünk fénye, és nem lehet leküldeni a boltba tejért mert még erre sem képes, akkor el lehet gondolkodni azon, jó döntés volt-e mindentől óvni. Az viszont biztos, hogy rászólni akkor már nem lehet, hiszen ebben a pillanatban mi válnánk azzá az erőszakos, gonosz külvilággá, amitől annyira meg akartuk védeni egész életében...

Nem is olyan nehéz kideríteni, mi teszi tönkre a világot: a jutalékok mindent átszövő rendszere.

Válságok, trükkök a gazdasági életben, bűncselekmények, kapzsiság és megszédített emberek- ezek igen gyakran ugyanarra az okra vezethetőek vissza. Pedig az alapelv olyan szép: a jobb teljesítmény jutalma az ahhoz kötött fizetés. Több munka, több eredmény, több pénz. Hibátlan és igazságos.

Van ebben logika. Valamikor régen, ha mondjuk egy kovács hétközben kaszát meg ekét készített, hétvégén eladta azt és ebből élt. Na de az sem rossz ám, ha inkább minden nap dolgozik, és valaki más árulgatja a terméket, aki az alapján részesül a bevételből, mennyit tud eladni. Naná, hogy az meg keményen nyomul, folyamatosan úton van és vevőt keres. Mindenki azt csinálja amihez a legjobban ért és mindenki jól is keres.

Csak ugyebár régen ennek volt egy egyszerű fizikai korlátja: a kovács csak meghatározott mennyiségű terméket tudott legyártani. Szóval hiába igyekezett az árus, maximum annyit ért el, hogy nem 6, hanem 3 nap alatt adott el mindent. Azaz jól keresett, kevesebb munkával.

Mára viszont tele vagyunk virtuális termékekkel. Vegyük például a hitelközvetítést! Nincs korlát, ha az ügynök kellően rámenős, más ügynökök forgalmának sokszorosát tukmálja rá az emberekre. És ezt is akarja tenni, hiszen jutaléka van. Ettől válnak a társadalom kevéssé népszerű tagjaivá, a biztosítási ügynökökkel vagy a levarkahatatlan ingatlanosokkal együtt. Így romlottak meg családi kötelékek, amikor valaki a nagy pénz reményében beleugrott valami multi level marketing marhaságba. 

És nem csak kicsiben megy ez. A nagybankok menedzsereinek bónuszai is függnek attól, milyen eredményeket mutattak fel. Ők tehát még rugdossák is az ügynököket, hajszolták és hajszolják őket. Lehet, hogy az ügynökök egy része nem lenne vevő erre az agresszív stílusra, de nem tehetnek mást: ha nem adnak el eleget, mehetnek isten hírével. Rákényszerülnek a nyomulásra. Egész bankokat döntöttek be először csak telhetetlen, később már csaló brókerek.

A gazdasági válságnak pedig komoly kiváltója volt a hitelválság. Az, hogy a kis ügynök és a nagy banki vezető is egyaránt a forgalom esztelen növelésében volt érdekelt, azzal járt, hogy boldog-boldogtalan kapta a hosszú távon fenntarthatatlan hiteleket. A végeredmény: csődök, megroppant gazdaság, tönkrement családok. Mennyire más lett volna itthon is a helyzet, ha nem az esztelen devizahitel-kihelyezés lett volna a cél! 

De a jutalék egészen más területeken is átformálja az életünket. Nem véletlen, hogy bizonyos oldalak ócska, szenzációhajhász cikkcímekkel vadásszák a kattintásokat, mert az ott levő idegesítő hirdetések tömegéből jön a jutalék. Az ember néha tényleg visszasírja az értelmes tartalmat közvetítő újságokat, az se baj, ha fizetni kell érte, de ne akarjanak már folyamatosan átverni ilyen ócska trükkökkel, amikkel csak az időmet rabolják.

Lépjünk tovább, újabb példa. Mi is a korrupció? A jutalék illegális formája... Elintézek neked egy százmilliós megrendelést, te meg visszaadsz tizenöt százalékot- a kenőpénz a sikerdíj gusztustalan változata. És néhol bizony elmosódnak a határok. Ezért van az, hogy néha ügynökök, cégvezetők állnak bíróság elé, amikor a jutalékokat például kamu szerződésekkel gyűjtik be, például a szegénysoron gyűjtenek ügyfeleket vagy cégek esetében bolond felvásárlásokkal növelik a piacot, bedöntve ezzel a saját maguk által irányított vállalatokat. Bőven lehetne konkrét eseteket említeni.

A jutalékok hajhászása vezetett óriási pilótajáték-bukásokhoz, az Egyesült Államokban ott volt a Madoff-botrány, nálunk meg Marcsika, a Quaestor, a Buda-Cash. Kapzsik voltak az ügynökök, az irányítók- de még az ügyfelek is, akik ezért mentek bele vakon a lehúzásba, ami után sokan bottal üthetik a pénzük nyomát.

Amíg a legális illetve törvénytelen jutalékok rendszere szövi át az egész világot, addig folyamatosan kódolva van a gazdasági életbe a válság. Nem azt mondom, hogy vissza kell térni a kőkorszakba meg a cserekereskedelembe, de tény, ma is ott tartunk, a forgalom bármi áron történő növelésében hisznek a gazdaság sok szintjén. Akik kínai összeomlással riogatnak, azok is azt látják, csak pumpálják a hiteleket cégekbe, magánszemélyekhez, ömlik a virtuális pénz- de ha dőlni kezdenek a dominók, kiderül, a gazdagság is csak virtuális.

Magánemberként annyit azért tehetünk, hogy mi nem dőlünk be a kecsegtető ígéreteknek, annyit vállalunk fel, amennyit fizetni, törleszteni vagyunk képesek. Nem kell hagyni, hogy a jutalékok által motivált ügynökök és cégek megtévesszenek- a devizahitelek ügye sok-sok embert nem érintett, akik számoltak, és nem vették fel a hitelt, vagy csak kevesebbet. Igenis felelősek vagyunk a saját döntéseinkért, és jó lenne, ha a jutalékhajszolásban élen járó cégek is felismernék a saját felelősségüket.