Személyes közügyek

Böjte Csabának is sikerült roppant bölcset megnyilatkoznia a felháborító terrortámadások kapcsán, de jobb lett volna, ha hallgat.

Én nem tudom, tényleg ő kezeli-e az oldalát, amin ez jelent meg a pap lefejezése után: "A világnézetileg semleges oktatás megbukott.... Nincsenek légüres terek, lám ahol nincs igaz hit, ott pillanatok alatt megjelenik egy olyan eszmerendszer, mely fegyvert ad az ember kezébe!! Én az érték orientált oktatásban hiszek!! "

Tisztelem azt, amit tesz, de ettől még nyugodtan ízekre lehet szedni a butaságokat. Kezdjük például azzal, hogy számára nyilván az igaz hit a kereszténység, ami mellesleg ugyanúgy számos alkalommal adott fegyvert emberek kezébe. Keresztes hadjárat mészárlásokkal, vallásháborúk, kegyetlen eretneküldözés, és mindezt Jézus Krisztus és Isten nevében. Szóval nem biztos, hogy pont erre lenne manapság szükség.

Mellesleg ha megnézzük, hol van manapság a legtöbb keményvonalas keresztény, akkor azt látjuk, élmezőnyben vannak olyan országok, mint Kolumbia, Mexikó és Salvador. És merrefelé van a legtöbb bűncselekmény, gyilkosság? Bingó... De kétségtelen, hogy a lemészárolt emberek szép keresztény temetést kapnak.

Vagy fordítsunk egyet a dolgon! Merrefelé nincs világnézetileg semleges oktatás, hol része a vallás az iskolázásnak? Csak nem az arab országokban?... És ugyebár onnan jönnek mostanában a terroristák. Ez a Franciaországban felnőtt fiatalember is a mecsetből kapta a szellemi muníciót- mint ahogy voltak bigott keresztény terroristák is.

Szóval mi a logika Böjte Csaba írásában? Tiszteletlenség azt mondani, hogy rövidségéhez képest bravúrosan zavaros? Pont az a jó az európai világnézetben, hogy vitathatjuk kell más nézeteit, és megpróbálhat meggyőzni arról, az igaz hitű oktatás (vajon a katolikus, a református, a mormon, netán a muzulmán a rendben levő?) vezet ki minket a káoszból, de egyelőre szerintem nem ezt mutatja a világ jelenlegi képe.

Látni kell azt, hogy a nagy port felverő ügyekben sokan érzik úgy, kötelességük megszólalni. De akire odafigyelnek, netán tisztelnek, nem árt, ha meggondolja, mit tesz közzé a saját neve alatt, mert esetleg égés lesz a vége. Amiért meg nagy-nagy kár lenne, mert a valóban értékes munkájának megítélésére is kihat.

Vajon miért jó az, hogy páran megkérdőjelezhető személyiségű emberek talpát nyalják?

Tényleg furcsa gondolatok kavarognak pár bölcs ember fejében. Érdekes módon ér össze a magyarok különlegességéről szóló sok zavaros marhaság a feltétel nélküli oroszbarátsággal. Általában olyan ismerőseim osztották meg a "NASA szerint a Pilis a Föld szívcsakrája!!!" cikkeket, akik után feldobták a "Mit mond a nyugat, ha Putyin két hét alatt elsöpri az Iszlám államot?" feliratú képet.

Igaz, utóbbi kép népszerűsége csúcsán nagyjából egy éve lehetett, és persze Putyin nem zúzta szét a terroristák szervezetét pár nap alatt. Hogy mit csináltak pontosan az oroszok, nem is nagyon lehet tudni, de sokkal békésebb hely nem lett Szíria attól, hogy felbukkantak arrafelé a vadászgépeik.

Mindegy is; én egyszerűen csak azt nem értem, mi a fenéért kell nekünk az oroszok fenekébe bújni? Mi az oka ennek a hihetetlen nagy cimboraságnak? Annyi sok szépet és jót köszönhettünk az oroszoknak (majd a szovjeteknek)? Mi az a kapocs, ami minket velük kötne össze?

Nem megyek bele összeesküvéselméletekbe, azt sem veszem be, amikor minden rosszért az oroszokat indokolja valaki, de tény ami tény, Putyint elsősorban a saját érdekei motiválják. Bármi, amit a magyarok irányába tesz, az pillanatnyi stratégiai célokkal indokolható és kész. Nem kell őt imádni, isteníteni, nincs miért. Oroszország azért nem valami mesés hely, és hogy mennyire könnyű még egy ekkora országnak is bajba kerülnie, azt jelzi az olajár miatti gazdasági veszteség. Szóval nem értem, amikor a legócskább összekeesküvés-elméletekre és ködös áltörténelmi tényekre vevő hülyék mellett mértékadó elemzők is megváltóként tekintenek Putyinra.

És most itt van ez a Trump. Jobboldali lapban láttam, hogy mennyire ujjonganak, amiért Trump egy felmérés szerint már népszerűbb mint Hillary Clinton. Még mielőtt bárki azzal vádolna, hogy imádom Mrs. Clintont, hát erről a legcsekélyebb mértékben sincs szó. 

De hogy Trump sem egyszerű eset, kár lenne tagadni. Egy magára valamit is adó, intelligens ember aligha tapsol-táncol, amikor egy hozzá hasonló figurának van esélye a Fehér Házba kerülni. Maga a rövidlátás, amikor egy-egy, a mi véleményünkkel némileg egyező kijelentése miatt szimpatikusnak kiáltanak ki valakit. Hitler autópályákat épített, ez nekünk is tetszik, akkor Hitler számunkra elfogadható?!? Na ne már, vegyük ennél komolyabban magunkat...

Az. hogy egy hülye hülye is marad, és minden területen hülyeségeket szajkóz, nem meglepő. Ám értelmes emberek is megmaradnak azon a szinten, hogy pár, a választási kampányban tett kijelentés (tudjuk, mennyit érnek azok, és azt is sejtjük, mennyit érnek Trump szájából) után hűségesküt fogadnak. Nyilván az ún. véleményformálókat is pillanatnyi érdekek vezérlik, igazodni akarnak kenyéradóik ideológiai vonalához, de tényleg nincs semmilyen határa a szervilizmusnak?

A kérdés költői: nincs, természetesen. Csak akkor lesznek bajban, ha Trump és Putyin összekülönbözik valamin, mert akkor nagyon kell figyelni, kinek a csahos kutyájaként kell valaki dicsőíteni illetve szidni. Na mondjuk ezért a dilemmáért kicsit sem fogom őket sajnálni- megérdemlik.

Nem tudom, miféle vallás az, aminek a nevében baltával és késsel kell ártatlan vadidegenekre támadni- már ha vallás ez egyáltalán.

Túlzás lenne azt mondani, hogy nagyon járatos vagyok az iszlámban, de szeretném hinni, hogy ilyesmire nem biztatnak benne. Mint ahogy a Bibliában sem sok esik kereszteshadjáratról, mészárlásokról, mégis megtörtént. Szóval jó lenne bízni abban, hogy a vallás nagy általánosságban inkább a jóhoz ad iránymutatást.

Ám amellett mégiscsak nehéz elmenni, hogy a terroristák az ún. Iszlám Államot éltetik. Jól ismertek az efféle gyilkosok Allah Akbar csatakiáltásai. Úgy látszik csak sikerül olyan magyarázatokat gyártani a valláshoz, ami pár őrültet meggyőz arról, csak akkor tesznek Istennek tetsző dolgot, ha fegyvert ragadnak.

Furcsak felfogás; és elég meglepő lenne, ha a túlvilágon pont ezeket az őrülteket és elmeháborodottakat fogadná szeretettel Allah. Ha igen, akkor gratulálhatunk neki, amiért ilyen remekül választja meg a baráti társaságát...

Mindez azonban részletkérdés, mert a valláshoz igazán nincs sok köze a bolondoknak. Az ilyen esztelen emberek gyilkolhatnának bármelyik másik eszme nevében is, nekem nincs kétségem felőle. Nem leszek egy vonatra baltával felszálló ámokfutó miatt iszlámellenes, nekem a vallással nincs dolgom.

A bűnözőkkel viszont van. Egy 17 éves afgán menekült volt a németországi tettes, és ez sok kérdést felvet. Hány ilyen, befolyásolható fiatal jöhetett Európába mint "menekült"? Még csak Merkelt sem hibáztatom az invitálás miatt, ezek jöttek volna egyébként is, maximum csak egyszerűbbé tette a beáramlásukat a nyitott határok politikája.

Ez a "fiatal" kapott ellátást a befogadóállomáson, aztán meg családnál helyezték el. A német viszonyokat ismerve egy árnyalattal jobban élhetett, mint odahaza. A német viszonyokat ismerve nyilván igyekeztek szupertoleránsak lenni vele, meg a vallásával. Sajátosan fejezi ki a háláját. És nem érdekel, ha valaki esetleg beszólt neki, vagy voltak nehézségei is. Azok voltak Afganisztánban is, több is. És senkinek semmilyen lelki fájdalma nem indokolhatja azt, hogy megpróbál embereket ölni.

Nem érdekelnek azok lelki nyavalyái sem, akik távoli országokból érkeznek, és a fogadó országban alapos vizsgálaton esnek át. Szűrjék ki azokat, akiknek az erőszak a vallásuk! Nyilván most fellángol a migránsellenes retorika, némileg jogosan is, hiszen ez a fickó is bevándorló volt. És nyilván a másik oldal is megszólal, hogy több százezerből egy, ennyi idióta van nekünk itt Európában bevándorlók nélkül is. Ebben is van igazság.

Csak épp amikor az ember személyes tragédiájáról, személyes sorsáról van szó, nagy ívben tesz a statisztikákra és a szép elvekre. Ha nem jön be a több százezer, nem jön be az az egy sem, ez a logika. A sajátjainkkal majd elbírunk, de kösz, nem akarunk terroristát importálni. Valamit tehát tenni kell, hogyan lehet megelőzni az ilyen támadást.

Vagy legalábbis csökkenteni a számukat. Mert a több millió itt élő muszlimból mindig akadna fog egy töredéknyi, akik fogékonyak az erőszakvallásra, az Iszlám Állam hülyeségeire. Az a kérdés, van-e, lesz-e valódi eszköz a többségük megtalálására, vagy együtt kell élnünk azzal, bármikor felszállhat a vonatunkra egy gyilkolni szándékozó egy baltával. Még csak nehezen beszerezhető lőfegyver vagy bomba sem kell, mint azt a mostani példája, vagy a kamionos ámokfutó igazolta.

Nem túl szép kilátások...

Dehogy fogják hazaküldeni a Kelet-Európából jött képzett szakembereket a britek- de a munkakerülőkre ott sincs nagyobb szükség, mint itt.

A Brexit után beindult a pánik, a találgatás a kinn dolgozó külföldiek körében: jaj, most mi lesz? Én tökéletesen megértem őket. Ha nem is jómódú ember lett a többsége a mosogatóknak, építőipari dolgozóknak, tisztességgel megélnek- és sokuk igazi csődtömeget hagyott maga mögött például Magyarországon. Bedőlt devizahiteles házzal, végrehajtásokkal terhelt életbe már nem lehet visszajönni, nekik létkérdés a kinnmaradás.

Az első keménykedő beszólások után nyilván tisztult a kép,  mert jöttek a józan hangok. Vagyis annyira nem tisztult, mert furcsaságokat beszélt még az a brit miniszter is, akinek az egész kilépési egyezkedésről kellene tárgyalnia. Olyasmit sikerült mondania, hogy egy időpontot határoznak meg, aki előtte jött be, az maradhat, aki meg nem, hát az oda se utazzon.

Nem tudom hogy sikerült ekkora marhaságot kijelenteni. Az Egyesült Királyságba kiköltöző európaiak között baromira nem az tesz különbséget, hogy ki mikor érkezett. A legegyszerűbb józan paraszti ésszel gondolkodva is könnyű belátni, a kérdés inkább az, ki mit tesz hozzá a brit gazdasághoz. Aki dolgozik, ráadásul olyan munkakörben, amire nincs elég hazai munkavállaló, arra szükség volt, van, lesz. A brexit után évekkel is várni fogják a lengyel orvost és bolgár mérnököt. Majd azt mondják a sebésznek: te nem jöhetsz, mert itt van pár ügyes kubikos, és bocs, de ők előbb jöttek?

Hiszen fordítva is pont így van: mi, magyarok például az agyelszívás miatt panaszkodunk, arra, hogy tehetséges, ügyes fiatal szakembereink az egyetem után odakinn keresik (és találják meg) a boldogulást. Azok az emberek, akik itthon se akartak dolgozni, akik csak próbáltak ellavírozni a segélyezés kiskapui segítségével, érdekes módon nem nagyon hiányoznak senkinek, őket senki nem akarja hazahívni.

Nos, belőlük sok él az Egyesült Királyságban, kihasználva a meglehetősen bőkezű szociális juttatásokat. Szegény országokból érkező emberekről van, akik jellemzően szerényebb igényeihez képest nagyon komoly pénznek számít a brit segély. Ők ragaszkodnak is ehhez- a britek viszont nem ragaszkodnak hozzájuk. És ne legyünk álszentek, azok az országok sem, ahonnan elmentek.

Tulajdonképpen miért is fájna a magyar államnak a brexit úgy egyébként, ha hazaküldenék a magyar dolgozókat? Hát nem olyan kampány volt nálunk, "gyere haza fiatal"? Örülni kéne mint állat, hogy tömegével jönnek haza a tettrekész magyarok, akik majd itthon jól betöltenek minden állást. Ám a kormány aggódik- mert kiderülne, a magasan képzett emberek más európai országba akármikor elmehetnek a magyar fizetések többségéért, viszont azok mind hazajönnének, akik itthon is csak a szociális rendszerre tudnának támaszkodni. 

Mondjuk ki nyugodtan, a közmunka egy álmegoldás. Mind láttuk azt, ahogy tucatnyi főből álló utcaseprő brigádok végzik el egy ember munkáját. Sétálgatnak, dumálnak közben, sietni nem kell, ennyi ember egy nagyobb térrel 20 perc alatt végezne, de hazamenni úgyse lehet. Na most miért kellene az Angliában takarításból megélő emberekkel még pár emberrel felduzzasztani ezeket a csapatokat? Hiába "dolgoznak", a munkabérüket a közös kasszából fizetjük. 

A brexit viszont az hozhatja magával, hogy az össze-vissza beszélő brit miniszter állításaival ellentétben, nem az időpont számít majd, hanem hogy kire van szükség az országban. Én azon angliai magyarok helyében nem aggódnék, akik rendesen dolgoznak, adót fizetnek, akiket megbecsülés övez. Akik viszont ma még inkább csak azt nézik, hogyan tudnak felszínen maradni normális munka nélkül, mert a segély futja albérletre, kajára, cigire, jobban teszik, ha erősen átgondolják a jövőt. A miniszter vélhetően csak figyelemelterelésből beszélt ilyen marhaságot: pontosan azt akarják, hogy látni lehessen, ki ment dolgozni, ki pedig láblógatni. S hogy tíz éve vagy tíz napja, az mindegy. A lényeg az, ki mit tesz le az asztalra, ki fog hiányozni, és ki nem.

Ha van értelme a brexitnek, akkor pont ez az, amennyiben ésszel csinálják. Megtartják maguknak azokat az embereket, akikre szükség van, a többi mehet isten hírével. És mi pedig visszafogadjuk őket, mi mást tehetnénk, nem lehet munkanélküliekkel pingpongozni a kontinens felett. És ha "bosszút állnánk", akkor mi lesz? A nálunk értékes munkát végző briteket nem fogjuk kirúgni, azt meg el tudom képzelni, hány nyugati van nálunk, aki a legendásan bőkezű magyar szociális támogatások kárára dőzsöl.

Szóval ne higgyük el az első nyilatkozatokat, lesznek itt még komolyan megfontolt, átgondolt döntések. Azokkal pedig a keményen dolgozó kisemberek még nyerhetnek is- a többiek gondja-baja pedig, lássuk be, magukon kívül igazán senkit nem érdekel. Ezért nekik kell valamit tenni a boldogulások érdekében, akár ott, akár idehaza.

Nizza, Esterházy, török puccs. No meg a Pokemon Go.

Belefáradt a Facebook népe a túl gyakori profilképváltásba, nincsenek Nizzáért síró, kék-fehér-piros arcok semerre sem. Van aki bizonyára örül, hogy nem csúfolják meg a mély együttérzés kincstárian szakrális perceit ezek a mikromegemlékezések, amik egyébként nem kéne hogy bárkit zavarjanak. Néha mind vagyunk csíkos profilképes idegállapotban.

És nem kéne fájnia annak se, ha valaki most Esterházy-fanná válva az interneten virraszt, vagyis nem virraszt, csak bejelöli hogy virraszt. Annak kéne fájnia, hogy nem csak valakivel, de valamivel lettünk kevesebben. És teljesen mindegy, olvastál-e tőle valamit, szeretted-e vagy fárasztott, netán sose tudtad eldönteni, mennyiben ellensúlyozza túl libsis fizimiskáját az, hogy szerette a focit. Még megérhette Dzsudzsákék vitézkedését, mondhatnánk!

Csak ránk ne dörrenjen valaki, hogy mérhetjük az írófejedelmet pár labdakergetőhöz. Úgy, ahogy. Néha a megye kettőben korlátot támasztó, kétsörös hangulatban kiabáló emberek állnak közelebb eszterházisághoz, mint a bölcsészkar professzora. És sajnálni az utóbbit kell, ha csak azt nem érti, ami van, az élet, amíg van, mert utána tényleg nem marad más, mint a tananyaggá emelkedés, ami megtisztelő, csak nem a holtnak, hanem annak, aki verheti a mellét, midőn érettségi tétellé tesz meg. Hiszen ő virrasztott, nekrológot írt, és Facebook-mozgalmat indított kedvenc EP-idézetek közzétételére. Ki akarhatna mást?

Egyvalaki biztosan: aki már nem él. Élne. Jó lenne még egyszer önfeledten anyázni a bírót, írni egy bravúros mondatot, a szemüveg alól odasandítani egy csinos női lábra. Vagy egyszerűen csak meghitten ücsörögni a vécén egy keveset. Fáj arra gondolni, hogy ennek mind vége. A megírt könyvek maradnak, idézni még sok év múlva is lehet, nem vesztettünk olyan sokat irodalmi szempontból, mondaná az örök számolgatós én, hiszen statisztikailag nem valószínű hogy 66 és 80 év között remekművek nagy számban születnek.

Most egyetlen embert siratnak; miközben sirathatnánk 84 nizzait is. Bár a kettő nem zárja ki egymást, a mi nagy szívünkben több érzelem megfér, mint a profilképünkön. Meglehet, kicsivel mégis többek vagyunk, mint amit az üzenőfalunkban kiolvasni vélnek mások. Megráznak dolgok, de lám, milyen kemény az ember, a sokadik terrortámadásra már fel se kapja a fejét.

Hiszen minden csak virtuális a számunkra. Ott voltunk, meghaltunk? Ha nem, akkor mindez csak hír a sok közül, ami mostanában ér el. Nem tudni, mi a nagyobb botrány: az hogy Hollande elnök lefújta a rendkívüli állapotot és megtörtént a támadás, vagy hogy Hollande elnök havi tízezer euróért foglalkoztatja fodrászát. Eközben Bush exelnök gyászolók között járja a kállaikettőst, szerintem Esterházy temetésére ne hívjuk meg. Se Nizzába. Küldjük Törökországba, ott tényleg áll a bál. 

Mire ez az írás megjelenik, talán az is kiderül, kinek húzták el a nótáját. Olyan fásultan tekintünk majd pár nap múlva arra, hogy a szinte szomszédban levő hatalmas országban pár tábornoknak kedve támadt elnökösdit játszani, mint a többi lejárt szavatosságú hírre. Meghaltak páran? Mikor? Tegnapelőtt? Bocs, ez már nem számít.

Csak a most van. A jelen. Az, hogy állandóan mozgásban vagyunk. Hogy mindig mennünk kell. Mert aki megáll, az nem lel rá Pikachura a Pokemon Góban. (Tudom, te azt sem tudod mi az. Persze, hogy nem. Én sem. Csak úgy egymás mellé teszek pár betűt, én vagyok az egymilliárdszor egymilliárdodik majom, akinek ebből értelmes szöveg áll össze. Szinte minden érthető, csak azt az egyet mondja meg valaki, mi a franc az a kurva Pikacsu?)

Az emberi lét lényege a tántoríthatatlanság: ha akadályoznak is, mégy tovább. Nem számít, hogy a munkád rovására megy a Pokemon-keresés. Megszívja a család. Megszívod te magad, amikor négysávos autópálya közepén próbálod eltalálni a fránya kis figurát. Ő esetleg megússza. Te esetleg nem. Megszívod amikor leütnek, és elveszik a Pokemon-kereső telefonodat, és az igazán durva az, ha ezt nem a telefonodért teszik, hanem a menő Pokemonjaidért.

És nem számít az sem, hogy ennek az egésznek nincs semmi értelme. Mert hiszen néha úgy érezzük, az égegyadtavilágon semminek nincs semmi értelme. Esterházy Péter talán már tudja, van-e bárminek. Vagy megírta előbb, újra kéne olvasni? Vagy egyszerűen csak olvasni kellene tőle bármit? Egyáltalán bármit olvasni? Bármit tenni, ami picit is több, közhelyesen emberibb? Talán valahol, valaki mégis számon tartja, mit teszünk ebben a földi létben. Talán mégis le kellene cserélnem a profilképemet. Csak azt mondja meg valaki, mire?

Le a fiatalokat megmételyező erkölcstelen felfogással! Le métellyel! Le a fiatalokkal!

Olyan kis megkapó, amikor középkorú vagy idősebb emberek szörnyülködve írogatnak a mai fiatalok hihetetlenül felületes, buta, üres életéről. Hát bizony, mélységesen megértem azokat a negyveneseket, akik egyébként baromira szívesen átélnék újra azt az önfeledt merészséget, amit fiatalon, de már megmosolyogják őket a hátuk mögött, tehát inkább beszólnak. Bizony, kellemetlen, de a pénz senkiből nem csinál tinédzsert, és ugyan mocsokul kifinomult borkóstolókra meg operabálra járni, de valahol belül mégis érezzük, ez nem olyan, mint amikor annak idején rendesen pörögtünk.

Persze lehet, hogy aki ma okoskodik arról, mennyire nem szól semmiről a fiatalok élete, azok tizenévesen is balettelőadásra lógtak be metálkoncert helyett, és a házibulikban sem pálinkáztak, inkább elszürcsöltek egy pohár minőségi százéves, fűzfahordóban érlelt konyakot. Lehet, hogy voltak ilyen emberek- én nem tartoztam közéjük. Hosszú volt a hajam, imádtam a rockzenét, tizenévesen is akadt pár berúgásom. Meg utána is. És nagyon szerettem volna csajozni, de abban egyáltalán nem volt túl jó. Ha megnézem a régi fotóimat, jót röhögök magamon, magunkon, mégis szép időszakként emlékszek vissza azokra az évekre.

És persze szereztem pár diplomát, valamiféle szakmai karriert próbáltam építeni, időnként pedig karnyújtásnyira voltam attól, hogy én is hozzám hasonlóan kifinomult emberekkel járjak borkóstolókra. Ebből aztán semmi nem lett, mert unatkozni egyedül is tudok, nem fizetek érte- vessen meg minden igazán komoly, érett gondolkodású kortársam, ez nem az én világom.

Beszólni a srácoknak azért, mert hülye módon írják a nevüket? Vagy mert mind ugyanolyan cuccban flangálnak a fesztiválokon? Húha. Biztos a középkorú nagyokosok nem vesztek meg márványkoptatott farmerért annak idején, pedig mindenki másnak is az volt... Ha divatos volt egy zene, akkor divatos volt mindenkinek szeretni, ez már csak ilyen! És aki szerint 30 éve még volt minőség, dobjon fel egy nagysikerű Modern Talking lemezt, aztán élvezze. Hányszor csináltam  magamból hülyét, te jó isten! Aztán mégis itt vagyok.

Akkor is voltak rá alkalmak, hogy valami minőségi könyvvel, zenével találkozzon egy fiatal. Aki akart, megtehette. És nyilván azért, mert ma valaki DJ-re csápol a Balaton Soundon, lehet otthon még jó könyvet. Sőt, lehet rendes tanuló is, aki komoly külföldi egyetemre készül- úgy mellesleg. De a nyár az nyár, a fiatalság meg fiatalság. A nagy tömegben vannak egyébként intelligens, érdeklődő gyerekek is meg üresfejű köcsögök is, nincs az ráírva senkire.

Viszont van egy rossz hírem: az én generációmba, a negyvenesek közé is beférkőzött pár seggfej. Sőt, vannak tahó nagyszülők is, botrányos, nem? Csak szánni tudom azt, aki felnőtt létére pusztán addig jut el, hogy a fesztiválon ugrándozókat lehülyézi, lekurvázza, mert csak. Kellemetlen, de a fiatalok meg nyilván kiröhögik az okoskodó öregeket, akik bármennyire trendinek gondolják magukat, inkább nagypapának látszanak a srácok mellett, és hiába érzik úgy, baromira otthon vannak a modern világban, végzetesen le vannak maradva, hiszen nincsenek ott a menő közösségi oldalakon, nem tudják tartani a tempót.

Mint ahogy a mi szüleink is sokkolódtak talán, amikor először szembesültek darkos vagy metálos valónkkal. Aztán akinek volt esze, megnézte, úgy egyébként normálisan éli-e a mindennapjait a kölyök, az iskolába bejár-e, nem drogozik-e, nem keveredik gyanús társaságba- és ha ilyen téren nem volt gond, akkor elfogadta, időnként koncertre jár és néha lecsúszik pár sör is. Na bumm.

A mázli az, hogy pont azok a fiatalok nem olvassák a kirohanásokat, akiknek talán szánják. A hátuk mögött aztán azt papolnak a nyilván egész életükben erkölcsösen, kifinomultan élő középkorúak, amit akarnak. Szóval nekem aztán nem kell megvédenem őket- fiatalok, nem kell őket félteni. Inkább magunk miatt kezdjünk el aggódni, ha azt vesszük észre, hogy a fiatalsággal annyi kapcsolatunk van, hogy szidjuk őket. Pedig megtehetnénk, hogy visszagondolunk a mi egykori éveinkre, aztán nevetve legyintük a maiakra. Majd megtudják egyszer ők is, az élet nem csak játék és mese, nem kell azt az orrukra kötni idejekorán.

A tréfán túl: hagyjuk a fiatalokat fiatalnak lenni. És mi meg ne akarjunk se fiatalnak lenni, ha nem vagyunk azok (a fiatalosnál gázabb szó nem is nagyon van), és ne akarjunk illő módon hozzáöregedni a korunkhoz, és szentfazékká válni. Abban aztán tényleg semmi menő nincs, ráadásul nem is voltunk, nem is vagyunk mi ilyenek.

Épp ünnepelt celeb státuszban vannak a magyar focisták, de volt ez másképp nem is olyan régen. Most kell észnél lenni, hogy ne jöjjön megint a hullámvölgy...

Alig 1-2 éve még közutálatnak örvendtek Dzsudzsákék. Az amszterdami megsemmisítő vereség után lemondott Egervári Sándor szövetségi kapitány, és iszonyú harag áradt a leszerepelt válogatott irányába. És persze nem volt nehéz fogást találni rajtuk, külföldi csapataikban a legtöbb játékos nem sokat mutatott, a magyar bajnokság színvonala meg eleve csapnivaló volt.

Furcsa az élet! Abban a selejtezősorozatban a magyar válogatott harmadik lett, a hollandok meg kijutottak a világbajnokságra. És aztán jött az EB-selejtező, ahol a hollandok simán kipottyantak, a mieink megint harmadikak lettek- de ez pótselejtezőt ért, és aztán kijutottak Franciaországba. 

Hirtelen mindenki roppant lelkes lett, Dzsudzsák, Szalai, Juhász és a többiek máris futballgéniusznak látszottak, mert beverekedték magukat a kontinens legjobb 24 csapata közé. Ne kissebítsük az érdemeiket: szép teljesítmény volt, az esélyek nem mellettük szóltak. És a tornán is a leggyengébb válogatottak közé sorolták a mieinket előzetesen, ehhez képest a kiharcolt csoportelsőség, a szép győzelem Ausztria ellen, a látványos és eredményes támadójáték egészen más képet mutatott. A belgák ellen sajnos kevesek voltak a fiúk, de tragédia nem történt, sőt, rengetegen ünnepelték hazaérésük után őket, pedig nem sokkal korábban bottal-karóval zavarták volna szét a válogatottat.

Divat lett a magyar foci, divatos celebek lettek a focisták is. Most senki nem élcelődik Zimány Lindás sztorikkal, összetört sportkocsikkal- megjelennek mindenhol a fotók, hol töltik a nyarat a magyar sztárok, őszinte érdeklődéssel hallgatják a szavaikat, ők pedig élvezhetik a hirtelen jött szeretetáradatot.

Ám ne feledjük: a sportban a siker mindig pillanatnyi. Jöhetnek még gyengébb meccsek, kudarcok is, hiszen sajnos az a szomorú helyzet, a jó helytállás ellenére a magyar válogatott nem tartozik Európa közvetlen élmezőnyéhez. Persze volt fejlődés (abból a mélységből már csak előre lehetett lépni...), de van még azért elmaradás. És benne van a pakliban pár fájó vereség még a jövőben. Akkor pedig megint a régi nóta megy majd a falábú gyerekekről.

Mi ennek az egésznek az üzenete? Az, hogy mifelénk igencsak hullámzó a közhangulat. Akit ma még imádunk, holnapra a pokolba kívánhatjuk, és persze fordítva. És az emberek szimpátiájának elnyeréséhez elég egy kis siker- vagy annak az illúziója. 

Ezért van az, hogy a politikusaink annyira szeretnek  minden nap bejelenteni valami nagy sikert. Nem baj, ha nem igaz, nem baj, ha ellenőrizhetetlen számok vannak mögötte- az állítás hangozzék jól, adja le ezerszer a köztévé és a közrádió, és nagy gond már nem lehet. Pont úgy, mint amikor elhangzott, hogy a kormány félmillió embert kiemelt a mélyszegénységből. Bizonyíték? Minek az? Az államtitkár személyesen végigjárt minden családot a ciklus elején, megszámolta az összes csórót, most megint végiment álruhában az országban, megint számolt, és hopp, félmillióval kevesebb a nélkülöző- pluszmínusz ezer fő, ennyi tévedés benne van a dologban. Aki tudja, igazolja, hogy ez nincs így!

A statisztikákban ugyanis az a menő, hogy valójában ellenőrizhetetlenek. Kétmillió ember nézte valamelyik meccset, írják- tényleg megszámolta valaki? És ha több? Vagy kevesebb? Hiszen csak egy kis csoport nézettségi szokásai alapján szorozzák fel a számokat. A GDP emelkedik 0,7 százalékkal- benne van abban minden, tényleg? Vagy csak úgy, mint a görögök gazdasági mutatóiban, amiről kiderült, éveken át hamisak voltak?

Nem számít. Csak az számít, mit mondasz- aki vitatja, bizonyítsa az ellenkezőjét. Attól tartok, hogy a politikusaink igyekeznek eltanulni a focistáktól, hogy kiélvezzék a népszerűség hosszabb-rövidebb időszakait. Csak míg a futballban előbb-utóbb pályára kell lépni, hogy szembesüljünk a valósággal, a politikában az okos politikusnak nincs ellenfele: kezében van a hatalom, a média. Ők mindig hazai pályán játszanak, mondhatni egykapuznak. Úgy pedig könnyű- és ennek szomorú eredményeit láthatjuk abban, hogy látszatintézkedésekkel, hangzatos, de üres handabandázással a csúcson lehet maradni.

Nem is lehet kétséges, a magyaroknál jobban senki nincs ellátva lelki segítséggel. Az talán csak az én bajom, hogy ennek eredményét nem nagyon látom sehol.

Elképesztő, mennyi önsegítő, bölcselkedő, spirituális oldal, csoport létezik. Döbbenetes mennyiségű rettentően mély idézetet osztanak meg mindenki ismerősei, és most már tényleg ki vagyunk okosítva az önismeret és sikeres boldogságkeresés területén.

Az emberek vágynak arra, hogy valaki ostoba közhelyekkel 1-2 bekezdésben tegye helyre az életüket, a felfogásukat. Hinni akarnak abban, hogy igenis segít napi egy idézet valamelyik lélekmasszőrtől, százezres követőtábora van némelyik "megvilágosultnak". (Jegyezzük meg, szintén roppantul népszerűek a kifinomultnak éppenséggel nem mondható, alpári humorral dolgozó oldalak is.)

Azt hiszem, van ennek az egész boldogsággyártásnak egy egymásra épülő rendszere. Legalul vannak a tévéjósok, akik a legszerencsétlenebb, legbutább embereknek adják el a szolgáltatásaikat, angyalokkal, mágiával és más hasonló hókuszpókusszal. Aztán jönnek az atlantiszi mágusok, meg a különféle égi erők közbeiktatásával dolgozó "gyógyítók". 

Gyanítom, hogy valamivel többre tartják magukat azok, akik a Coelho-vonalban hisznek, azaz már egy-két könyvet is elolvasnak, tehát kultúrálódnak rendesen. Úgy érezhetik, az ő útjuk a megvilágosodás felé más, hiszen nem mesékben és mítoszokban hisznek, hanem bölcsességben, netán pszichológiában. Ennek a rétegnek hirdetik meg az önmegvalósító tréningeket, az igét terjesztő hétvégi előadásokat, a keleti filozófiával kecsegtető konzultációkat és beavatásokat.

Legfelül pedig azok lehetnek, akik nem süllyednek le a tömeghez, hanem egyéni tanácsadásra járnak. Nekik angol nevű módszerre van szükség, hiszen nyilván jóval kifinomultabb a coaching, mint az önismereti képzés. És boldogan fizetnek azért, hogy egy megkérdőjelezhető képzettségű ember útmutatást adjon a számukra. Ha valaki vitatkozna, miért tartom furcsa hátterűnek a coachingot, csak keressen rá a coaching képzésekre, 1-2 hetes szuperintenzív kurzusok mellett alig pár hétvége alatt profit képeznek valakiből- és te egy ilyen "profira" bízod magad! 

És a dolgok összeérnek, láttam már olyan coach honlapját is, aki a legócskább spirituális zagyvaságokkal bővítette ki a coaching roppant összetett tudományát. Egy brancs itt mindenki, a kávézaccból jósolótól az übercoach-ig, és elsősorban egy dolog közös: mind megkéri a szolgáltatásai árát. Vagy mint ügyfél fizetsz, vagy mint tanuló, hogy te magad is "segítő" lehess, angyalbehívó mágus netán tudatontúli coach. Mivel ilyenkor a mentor konkurenciát képez, az árat is ehhez szabja... De hát a hülyének is megér pár százezret, hogy coach-nak hívhassa magát, nem?

Szóval ahol ennyiféle szinten működő és dolgozó segítő "szakember" van, az csak nagyon-nagyon boldog hely lehet. Nyilván az országban pont azok a legeredményesebb és legsikeresebb emberek, akik jóshoz vagy coach-hoz járnak. Vagy mégsem? Kicsit magunkba kéne nézni, emberek, mi a francot akarunk ezektől a figuráktól. Nem kellene inkább őszintének lenni magunkkal és barátainkkal, szeretteinkkel? Az ilyen trénerek "nagy felismerései" jórészt arra korlátozódnak, hogy nem nézünk szembe a tényekkel, a valósággal. 

Hát tőlem most mindenki ingyen megkapja az útmutatást: tessék felébredni! Tessék kicsit őszintének lenni magunkkal, tessék úgy végignézni az életünkön, hogy képesek legyünk felismerni mi a jó, mi a rossz. És ismerjük fel, a megosztott idézetek közül valójában egy sem hozta el az örök boldogságot, mert a megosztás édeskevés- annyira valós segítség, mint amennyire valós élet a Facebook-hírfolyam.

Szóval: élj okosan. És ebben benne van az is, néha boldog vagy, néha meg nem. És én ezért a jótanácsért egy fillért sem számolok fel...

Nem érdekelne engem annyira ez a Liget-ügy, de egyszerűen nehéz elfogadni, hogy ma Magyarországon így kezelik a tiltakozóakciókat.

Bizonyára lehet a Városligetben értelmesen fejleszteni, azt gondolom, akár még jók is lehetnek az új épületek tervei. Igaz, nekem megfelelne az egyszerű park is, kicsit kipofozva, rendbe hozva. Az alapvetően nem szimpatikus hogy már megint a fáknak esnek neki, mintha a pesti városvezetésnek az erdő lenne maga a megtestesült gonosz, minden építkezésnél a favágóké az első kör. 

A Római-parton is ez a módi, de elég szétnézni például Békásmegyeren az új közösségi tér fejlesztése kapcsán milyen sikeresen levágtak minden fát a Madzsar József utca mentén. Aztán dörzsölhetik a tenyerüket a térkövesek, mert már megint ezzel dolgoznak, persze a lerakás napján sem sikerül sima felületet elérni, és eleve nagy kérdés, minek egy parkolót térkövezni. Oké, van ennek célja: valaki jól keressen. Jól is keres! És majd jön a fásítás is, jó pénzért, az évtizedes nagy fák helyett jönnek a csemeték, aztán mire azok megnőnek, jön egy új fejlesztési koncepció, új favágókkal és új térkövekkel. Térkő és láncfűrész- ezzel lehetne jellemezni, mit jelent nálunk az, hogy az ország épül és szépül.

Pontosabban szólva melléjük tehetjük a bilincset is. Látom, ahogy rendőrök rángatnak el tiltakozókat (nyilván durván agresszív zöldekről van szó, akik élete a gyúrás és a bokszedzés), és nem értem ezt az egészet. Nem értem, hogy kerülhet a Ligetet védő biztonsági emberek élére, aki így üvöltözhet kedvére a rendőrökkel.

Kicsivel korábban a kopaszok már bemutatták, hogy velük nem lehet packázni, szívüket-lelküket beleadják a Liget-projekt értékeinek megvédésébe. A pofátlan gazember, aki jó nagyott lökött az egyik tiltakozón, majd elkezdett kiabálni, hogy őt ütötték meg, kitűnő alakítást nyújtott- és aztán természetesen nem történt semmi. Nálunk az ilyesmiért soha nem történik semmi, hiába van kamerafelvétel. Emlékszünk a kigyúrt demokratákra a választási irodában? Nyilván azóta is rettegnek a felelősségre vonástól.

Az gondolkodtatja el az embert, hogy ebben az országban miért nem lehet egy ilyen ügyet is normálisan kezelni. Kezeljék valamilyen szinten partnerként a tiltakozókat, igenis lehet beszélni egymással. Az egész Liget-projekt egy drága látványberuházás, ha elmaradna, nem veszítene senki semmit- kivéve az építkezők némi extraprofitot.

Na de ez nem indokolhatja ezt a fölényeskedő stílust. Az embernek kinyílik a zsebében a bicska, amikor ezek az ejtőernyősök foghegyről nyilatkozgatva mondják meg a tutit, mintha egyedül ők és csakis ők lennének képesek átlátni a nagy célok igazságát. Ugyanilyen arrogáns alakok vannak a Vár megújításánál, a Ligetben, az olimpiai mozgalomban. Ezek mind szuperokosak, látjuk munkájuk szupereredményeit az üres stadionokban, az állandóan javításra szoruló térkövezésben, a milliárdokkal kitömött köztévében. Ezek a mi "topmenedzsereink", akik szemmel láthatóan nem csak a pozíciót és a pénzt fogadják el, tökéletesen idomulnak is az erőszakos közbeszédhez.

Egyszerűen el nem tudom képzelni, mi járhatott annak a fejében, aki ezeket a kopaszokat hívta a Ligetvédőkre. Most komolyan, ennyire lementünk a béka feneke alá? Hívjunk néhány kidobólegényt a zöldekre, majd azok megoldják? Mit oldanak meg? És főleg: hogy? És nincs senki a minisztériumban vagy neadjisten a miniszterelnökségen aki seggbe rúgná azt, aki ilyen maffiamódszerekhez nyúl? Nem csörög a telefon a felvételek nyilvánosságra kerülése utáni percben, hogy te minket ne égessél ezzel, seggfej, mehetsz isten hírével? Mert ha nem csörög, ha nincs következmény, akkor az azt jelenti, a legfelsőbb szinteken áldásukat adták erre a gyalázatra.

És teljesen rendben levő a számukra az, hogy a belügyminisztérium is asszisztál az egész tragikomédiához, bilincsbe verve viszik el azt a pár tucat embert, a vigyorgó kopaszok gyűrűjében, akik természetesen érinthetetlenek, és soha senki nem veszi a bátorságot magának, hogy elbeszélgessen velük. Igazság szerint ezreknek kéne ott tüntetni, ha tényleg komolyan gondolják, mert a netadó elleni tüntetésen se maroknyi kopasz, se pár rendőrjárőr nem lett volna elég. Érdekes módon az erővel kormányzó hatalom csak az erőből ért.

De én nem akarok olyan országot, ahol akkor lesz igazam, ha én ütök nagyobbat. Nekem ehhez a felfogáshoz semmi közöm. Nem akarom azt látni újra meg újra, hogy a rendőr, akinek a célja a rend fenntartása, pár "védett állathoz" nem nyúlhat. Azok pofozhatnak, fenyegethetnek, csinálhatnak amit akarnak. Mit gondoljon ilyenkor egy tisztességesebb rendőr? Miért gondolja azt, hogy életét, testi épségét kockáztassa akármilyen helyzetben, ha azzal szembesül, hogy nem azokat kellene elvinnie, akiket megbilincseltetnek vele? És persze miért gondolja azt egy tüntető, hogy érdemes bármiért kiállnia, ha esély sincs arra, hogy tárgyalóasztalhoz üljenek vele (ne feledjük a netadós tüntetést sem követett párbeszéd, a kormány "kegyet gyakorolt", aztán mehetett mindenki haza), hogy a rendőr is rá fog utazni, és büntetlenül bánhat el vele pár kigyúrt csirkefogó?

Szóval nem jó ez így. Ez a "magyar modell" egyre inkább jellemző mifelénk és egyre inkább taszító. Félő, hogy minden oldalnak szimpatikus lesz, hiszen szemmel látható kitűnően működik- a zöldek kussban, a Liget megújul, a zsebek meg tele. Ha úgy nézzük, minden a legnagyobb rendben. Ha máshogy, akkor meg semmi nincs rendben. De ezt csak halkan mondom, nem hiányzik se egy gyomros, se egy rendőrségi eljárás. A kettő együtt meg végképp nem.