Személyes közügyek

Nem könnyű kiigazodni egy átlagembernek az államháztartási kérdésekben, csak repkednek a hírek GDP-ről, deficitről, adósságról. Pedig valójában nem akkora nagy sztori ez.

Egy ország pont úgy működik, mint egy háztartás. Van egy bizonyos mennyiségű pénz, amit be kell osztani, hogy minden fontosra jusson. Ez egy család esetében azt jelenti, hogy ennivalót kell vásárolni, be kell fizetni a gáz-, villany-, vízszámlát- első körben a létfeltételeket kell biztosítani. Aztán jöhetnek az egészségügyi, iskolai kiadások. Autó fenntartása. Ruházkodás. Majd következnek a kényelmi, vagy esetleg luxusköltekezések, például a nyaralás, vagy az, hogy az ember koncertre, étterembe, meccsre jár.

Ha szűkös a pénz, az ember mindig próbálja először a nem létszükségletnek számító dolgokat elhagyni, aztán használt ruhát vesz új helyett, végül olcsóbb ételeket vásárol, s ha minden kötél szakad, elkezd bizonyos fizetendőket félretenni. Ez a család költségvetési hiányos állapota: nincs annyi pénz, mint amennyire szükség lenne. Vagy csőd lesz a vége, vagy pedig el kell kezdeni hiteleket felvenni, hogy az ember betömködje a lyukakat- de azt a hitelt vissza is kéne fizetni. Na de miből, ha már most is azért vettem fel, mert nem volt elég pénz?

Egy állam szintjén is hasonlóan megy a dolog. Ott is osztanak-szoroznak, mennyi lehet a bevétel, mire kell feltétlenül költeni. Nagy léptékben is vannak elengedhetetlenül fontos tételek és olyanok, amikről akár le is lehetne mondani. Nyilván abban van egyetértés, hogy például nyugdíjakra, egészségügyre, oktatásra, családtámogatásra jutnia kell pénznek. De könnyen lemondanánk arról, hogy új autókat szerezzenek be az államtitkároknak, járjanak csak a régivel.

Erről viszont nem mi döntünk, hanem a kormány. És valamiért teljesen normális lett az, hogy valamennyi hiánnyal számolunk minden évben. Legyen az csak 2 százalék, akkor is 600-700 milliárd forintról beszélünk Magyarország esetében. Nyilvánvaló módon nem csökkenhet túlságosan az adósságállományunk úgy, hogy minden évben szükség van ennyi hitelre, mert hiány van a költségvetésben. 

A megoldás a sokat emlegetett nullás költségvetés lenne, amikor a kormány ügyes háziasszony módjára spórol. Ez egy nemes cél, fontos dolog. Csak kérdés, milyen áron. Faraghatunk a kiadásokból úgy, hogy megadóztatjuk a minimálbért, vagy hogy rettentően visszafogjuk a munkanélkülieknek, fogyatékosoknak járó támogatást. Spórolhatunk a lerobbanó kórházakon. 

Illetve van egy másik út, mégpedig a "költségvetési luxuskiadások" visszafogása. A fent említett autóbeszerzés jó példája annak, hogy spórolhat önmagán az állam. De ha mondjuk a Magyar Nemzeti Bank nyereségéből nem Matolcsy-könyvekre jut, hanem az bekerül a költségvetésbe, máris 200 millárddal kisebb lehetne a hiány. Ha az esztelenül épített stadionok ára bekerülne a költségvetésbe, megint lehetne egy jó nagy összeget fogni. Ha a most már lassan 90 milliárdra rúgó vizes világbajnokság rendezését nem vállaljuk el, a hiány jelentős részét eltüntethettük volna. Milliárdok mennek a migránsos népszavazásra, plusz milliárdokba kerül a kapcsolódó plakátkampány- és ez a kormányzati reklámköltségeknek csak a töredéke. A köztévé 80 milliárdos költségvetése elviszi az egész ország éves deficitjének több mint 10 százalékát. 

Szóval majdnem nullás lehetne a költségvetés olyan tételekkel, hogy nem árasztjuk el az országot "A magyar reformok működnek" óriásplakátokkal. Amikor tiltakozik valaki ezek ellen, meg az MNB alapítványok pénzszórása ellen, meg a stadionépítés ellen, ezért teszi. Ezt kell megérteni. Ha te, én, mi mindannyian tudjuk azt mondani, amikor kevés a pénzünk, hogy erre a vonzó, de felesleges dologra nem költünk mert nem fér bele, mondja ezt az állam is. Maximum az NB2-es Felcsútnak kisebb, szerényebb stadionja lesz, és az MNB alapítványok nem költenek belsőépítészre. Szerintem ezzel még együtt tudnánk élni, ha cserébe egyre zsugorodna az ország adóssága, vagy több jutna egészségügyre, oktatásra.

A taxisok szemmel láthatóan a régi bibliai elvben hisznek: ők kővel dobálnak, és majd kenyeret kapnak vissza. Nem tudom ugyanis máshogy értékelni azt, amikor a hétköznapi embereket megszívató forgalomlassító tüntetésekkel akarják elérni az Uber megregulázását. Ettől várják, hogy szimpátiával tekintsünk rájuk?

Igen, mind tudjuk, az Uber adóelkerülő, gonosz cég, ami a számtalan (sőt, kivétel nélkül) tisztességes taxis megélhetését sodorja veszélybe azzal, hogy olcsóbban, egyszerűen kezelhető alkalmazással nyújt olyan személyszállítási szolgáltatást, ahol nem forog készpénz, és az elektronikus jelleg miatt nem nagyon lehet csalni sem.

Tudom, sarkítok: az Uber nem tökéletes és főleg nem szent. Naná, hogy ott faragnak az adófizetési kötelezettségeken, ahol tudnak. De még mielőtt hasra esnénk a taxisok példás becsületessége előtt, emlékezzünk meg arról, hogy mindenkinek van egy jó sztorija egy lehúzós taxisról.

Ez a videó pedig a bjútiful sárga taxival, ami tripla áron, számla és óra nélkül viszi a gyanútlan külföldinek hitt utast, nyilván csak átverés és trükk. Ha viszont nem, akkor a taxisok egy része pont az ilyen alakok ellen kellene tüntessen, aki rombolja a szakma presztízsét.

Persze látom és olvasom a hozzászólásokat a videó alatt, hogy ő nem is igazi taxis, hanem hiéna. Hát, értem én. És az igazi taxisok akik látják a reptéren maguk közt ezt az embert, ezzel az autóval, nem szúrják ki? Nem hívnak rá rendőrt? Nem tartanak forgalomlassító tüntetést ellenük? Mert hogy a valóban rendes taxisoknak ezerszer többet ártanak mint az Uber, azt garantálom.

Visszatérve az alapkérdésre: én az értelmes szabályozás híve vagyok. Nem esek hasra az Uber nagyszerűsége előtt, megvannak annak is a negatív oldalai, naná. Meg persze van némi pozitívuma, ha valaki az autójával hetente egy-két délelőtt tud egy kis pénzt keresni, amikor a gyerek iskolában van. Fizesse meg utána ami jár, és tőlem csinálhatja.

Sok-sok területe van a gazdaságnak, ahol a semmiből jött konkurensek a korábbi, jól beágyazódott cégek helyzetét ásták alá. Mesélhetnének a nyomtatott újságok, mennyire megváltozott az életük, amikor a netre terelődött a reklámforgalom jelentős része- ma már csak azoknál pörög az üzlet, akik "valahogy" zsíros kormányzati megrendelésekhez jutnak. 

Ilyenkor jön az alkalmazkodás, a leépítés, az új ötletek bevetése és így tovább. Én tényleg sajnálom azokat, akik az egész életüket a taxizásra tették fel, minden engedéllyel rendelkeznek, becsületesek, számlát adnak és így tovább, de most veszélyben érzik a megélhetésüket. Ám az iszonyú mennyiségű pesti taxi miatt ez soha nem volt könnyű kenyér.

És rajtuk kívül mindenki más is szembe kell nézzen azzal, hogy nincsenek nyugdíjas állások, egyik napról a másikra bezárhatnak nagy üzemek, a kisvállalkozások pedig rendszeresen csődbe mennek. Ez a bizonytalanság mindannyiunk életét áthatja, de bevallom őszintén, nem nagyon lennék szolidáris azokkkal, akik úgy akarnák felhívni a figyelmet a bajaikra, hogy az én életemet keserítik meg.  A taxisok demonstrációval is ez a bajom: nem én engedélyeztem az Ubert, és nem is én tilthatom be. De ha most be akarnék menni a városba, én szívnék, mert egy halom sárga taxi ezzel az eszközzel akar nyomást gyakorolni.

És valamiért hagyják, hogy ez így legyen. Ilyenkor támad az embernek kimenni, tüntetést szervezni a taxisok ellen, mondjuk úgy, hogy elfoglalja pár napra néhány tucat emberrel a reptéri drosztot. Miért is ne? Tüntetünk a tünetések ellen. Szóval tökéletesen meg tudom érteni azt a mozgalmat is, ami taximentes napot hirdet.

És félreértés ne essék, ez normális esetben nem az Uber melletti kiállás, mert azzal nekem semmi dolgom, azt szabályozza az állam. Én annyit szeretnék, ha az állam az én érdekeimet is nézné, és odaszólna a taxisoknak, hogy helló srácok, dolgozunk az ügyön, nektek viszont legyen annyi eszetek, hogy nem azok életét keserítitek, akik akár még támogathatnák is valamilyen szinten az ügyeteket. 

Mert így én nyugodtan mondom: legyen szigor az Uberrel szemben, és ezzel egyidőben a taxisokat is vizsgálják minden korábbinál alaposabban és szigorúan. Aztán a végén húzhatunk egy mérleget, ki is a jó fiú ebben a történetben. Mert most enyhén szólva sem könnyű ezt megmondani.

Komolyan meglepett bárkit, hogy a Facebook is manipulálja a hírfolyamot? Ugye te még hiszel a Mikulásban és a húsvéti nyusziban is? Sokat fog csalódni az életben az, aki ennyire naiv...

Aki netán nem hallott a sztoriról, a lényeg annyi, hogy a Facebookot otthagyó szerkesztők némelyike arról mesélt, milyen módon bírálják felül a hírfolyamon kiemelt dolgokat. Elvileg csak az kerülne szem elé, amit sokan kedvelnek és megosztanak, de nyilván megvan a lehetőség arra, hogy belenyúljanak ebbe. A Facebook gyorsan cáfolt, aztán kikerült egy írásos bizonyíték is. Most pedig már ott tart a történet, hogy Zuckerbergék le akarnak ülni egyeztetni a konzervatív jobboldal képviselőivel, ugyanis -micsoda meglepi!- az ő álláspontjukat tükröző cikkek kerültek hátrányba a rangsorolásnál.

Akinek a kezében van egy olyan eszköz, mint a Facebook, az könnyen manipulálhatja a közösséget. Tudjuk, Zuckerbegnek is megvannak a pártszimpátiái, és miért ne dönthetne úgy, az általa birtokolt cég az ő felfogását tükrözi? Lássuk be, a Facebook nem közpénzből állt fel, nem kell maradéktalanul semlegesnek lennie- és nem is az.

Másik kérdés, hogy könnyen a saját dugájába dőlhet, aki úgy véli, szépen az orránál fogva vezethet mindenki, és végül pontosan azt gondolja az embertömeg, amit ő szeretne. A manipuláció veszélyes játék: rászoktathatok mindenkit az ostobaság követésére, a percemberek világának csodálására, csak aztán ne lepődjünk meg azon, amikor az így "nevelt" emberek választások idején is a primitív üzenetekre fogékonyak. Manapság már a twitter 140 karaktere is túl sok, az instagram a menő, ahol csak képek vannak. Üdv a szép új világban!

Személy szerint mosolygok a háttérhatalmakra hivatkozó összeesküvés-elméletes oldalak agymenésein, amelyek ugyanúgy egy bizonyos erre fogékony, nem túl eszes közönségnek készülnek, mint az ostoba valóságshow-k. Nem kell globális szervezkedést sejteni semmi mögött, itt egyszerűen csak arról van szó, hogy egy multinacionális cég simán megpróbálja felmérni, neki mi a jobb hosszú távon. A szabadosság pont megfelel azoknak, akik erre alapozzák az üzletüket és kész.

A gond az, hogy emberekről beszélünk, méghozzá sok emberről. Hiába hiszi bárki, hogy a tömeg mindig tökéletesen manipulálható, a sztori ennél egy árnyalattal bonyolultabb. És nekünk egyénként is megvan a felelősségünk: a Facebook manipulálhat amit akar, mégis mi döntjük el, mit olvasunk és főleg mit hiszünk el. 

Aki kizárólag a Facebookon lóg és simán benyalja, amit az arcába tolnak, sőt, annál jobban szeret valamit, minél egyszerűbb, annak kell idegeskednie amitt, hogy manipulálják a hírfolyamot. A helyzet viszont az, hogy őket jellemzően nem zavarja az ilyesmi, még akkor sem ütné meg az ingerküszöbüket, ha pontosan tisztában lennének vele. Így aztán kár mások helyett harcolni a szólásszabadságért- pont elég, ha mi magunk tisztában vagyunk vele, hogy működik ez a világ.

Fogadjuk el a tényt: aki nem akarja kinyitni a szemét, az nem fog meglátni semmit. És akinek hatalmában áll bárkit és bármit manipulálni, az jó eséllyel meg fogja ezt tenni. A világ messze nem tökéletes- és hogy ez így van, arról bizony mindannyian tehetünk.

Vannak, akik unják Kiss László fél évszázados nemi erőszak-ügyét. Megértem őket, de az a mázli, hogy ha nem akarják, nem kell a továbbiakban olvasni erről. Annyi más érdekesség van az interneten...

De mindig van történés, ami után el lehet töprengeni, meg lehet szólalni. Az áldozat kiállt a nyilvánosság elé, elmondta, mit élt át, és ezek után többé a "nőügy", a "szeretett kefélni" és más hasonló otrombaságok vállalhatatlanok lettek. Megmondom őszintén, engem már az elején megdöbbentettek ezek. Egyrészt azért, mert elsőre mindig a gyengébb oldalán állok- másrészt azért, mert akik ezt mondták, úgy tudták, a hölgy már halott, és ennek ellenére sem volt bennük annyi, hogy inkább befogják a pofájukat.

Nem is értem, miért érezte kötelességének ez a néhány ember, hogy világba kiáltsa a pletykáit, nagy dumáit. Ha tényeket tudtak volna, az más lenne, de itt csak olyasmiket rángattak elő, amire semmiféle bizonyítékuk nem volt. Talán egyetlen dolog volt miatt volt ez mégis jó: Takáts Zsuzsanna megelégelte ezeket és elmondta a saját történetét. 

Nem kényszerítette rá senki, mégis megtette. Azok, akik most példaképet akarnak belőle csinálni, talán még mindig nem értik, ez elsősorban az ő személyes sorsa, és senki nem szólhat bele, beszél-e róla, vagy szóba áll-e Kiss Lászlóval. Olvasom egy cikkben, ami Takáts Zsuzsa "felelősségét" boncolgatja, hogy akad aki szerint nem kellett volna megbocsátania. Mintha nem vennék tudomásul, ez a nő 55 év él együtt ezzel az egésszel, azóta láthatta, amint egykori megerőszakolói ünnepelt edzővé, újságíróvá válnak, és amikor hallatlan lelkierővel kiáll, mert úgy érzi, ezt kell tennie, akkor nincs semmi, amiért vádolni lehetne.

Nem volt normális helyzet amibe akkor került, nem lett volna szabad megtörténnie az erőszaknak. És nem normális az a helyzet se, amibe most került, hogy flashmobot szerveznek a tiszteletére, hogy cikkek tömege szól arról, mi történt vele akkor. És az se normális, amikor bárki, bármit számon kér rajta. Nem közszereplő, nem akar semmilyen női mozgalom élére állni. Az ő döntése volt, amikor elmondott mindent, és az is a döntése, beengedi-e KIss Lászlót az ajtaján. És az, hogy beengedte, nem jelenti azt, hogy mostantól össze fognak járni. 

Mert megbocsátás és megbocsátás között van különbség. Ami most volt, az nem feloldozás, nem egy "spongyát rá" szituáció, hanem egy gesztus, amivel pontot akar a maga részéről az egész felhajtás végére tenni Takáts Zsuzsanna. Mennyire lehet bensőséges a bocsánatkérés, ahol kamerák és ügyvédek vannak jelen? Semennyire. Nem is arról szól. De kijárt neki az, hogy szemébe nézzenek a bűnbánni próbálók.

Marhaság azt mondani, hogy hiba volt elfogadni a virágot és meghallgatni őket. Pont ellenkezőleg, diadal ez, mert ez a szerény asszony kis hazánkban nagy névnek számító embereket kényszerített rá arra, hogy bocsánatot kérjenek. Nyilvánosan szégyenültek meg. Kiss László megtehette volna, hogy nem mond semmit, nem nyilatkozik, eltűnik, pár hónap alatt úgyis elfelejtik a történetet- és lássuk be, igaza lett volna. De olyan helyzetbe sodorta magát a tagadással, vádaskodással, hogy innen nem volt visszaút, és ehhez kellett a halottnak hitt nő bátorsága.

A mozgalmárok pedig hagyják nyugodtan békén az áldozatot, mert a múlton változtatni nem tudnak, az okoskodásuk pedig időnként majdnem olyan bosszantó, mint a Kisséket mentegetők otromba megjegyzései. Tudom, hogy jó cél vezeti a nők jogaiért küzdőket, de hagyják meg a döntés szabadságát annak, aki egy ilyen történetnek az áldozata volt egykor- és lássuk be, az maradt egész életében. Ő már így is nagyon sokat tett a maga részéről, és azzal, hogy térdre kényszerített pár nagypofájút, mindannyiunknak példát mutatott. 

Pedig vélhetően nem ez volt elsősorban a szándéka. Mégis így lett! Hát tiszteljük ezért, és ne akarjuk számon kérni rajta a mi saját elveinket. Vajon mi is elmondhatjuk magunkról, hogy mindig kiálltunk a nagyvilág elé fontos helyzetekben, miközben örökre hallgatásba is burkolózhattunk volna? Mindig a helyes döntést hoztuk meg? Sajnos én nem mindig, pedig megtehettem volna. Ez a történet talán legközelebb erőt ad ahhoz, hogy kiálljak az igazság mellett.

Időnként felmerül bennem a kérdés, értik-e az emberek, mi zajlik körülöttünk az országban, a nagyvilágban? Néha kételkedek benne- és persze máris abban sem vagyok biztos, hogy én jól tudom-e amit tudok.

Azt gondolom, abba az emberhalmazba tartozok, aminek tagjai igyekeznek tájékozottak lenni. Még a valóságshow-k bizonyos arcait is ismerem, bármennyire felesleges tudás ez. Emellett olvasok mindenféle újságokat, gazdasági és közéleti híreket- és néha úgy érzem, ez is totál felesleges.

A bajom az, hogy a gazdasági elemzésekről kiderül például, mennyire megbízhatatlanok. Összeírnak mindenfélét jól fizetett szakértők, de egy se tudta megjósolni pontosan a válságokat, vagy maximum csak maroknyian. A közéleti hírek mögötti háttéralkukról mit sem tudhatunk.

És persze a megjelenő tényeket pedig egyik és másik lap eltérően interpretálja. Ott van például az MNB alapítványainak ügye, és egyértelmű, hogy nem úgy mutatja be a történteket a Magyar Idők és a 444. És persze az ember beállítottságának megfelelően a számára szimpatikus oldal álláspontját tükröző cikkeknek akar hinni.

Hallottam már olyat, hogy valaki az egész sajtópalettát igyekszik olvasni és abból szintetizál egy hitelesnek gondolt képet, csakhogy ez nem így működik. Ha van egy hazugság és egy igazság, annak az "átlagolása" éppenséggel az igazságot torzítja. És ezért aztán én, ha valami téma komolyan érdekel, próbálok magam előásni részleteket, pontosabb információkat, aztán a kommentárt majd kitalálom magamnak.

A már említett MNB-témákban is úgy voltam vele, hogy elég jól kibogozhatóak voltak a szálak, én is sok oldalon át böngésztem az elképesztő költéseket, megnéztem kik voltak a kuratórium tagjai, átolvastam véleményeket és beszélgetéseket. Tulajdonképpen nem is olyan bonyolult történet ez, ha az ember egy kis időt rászán a megismerésére.

Ám nem is ez most a lényeg. Az a furcsa valahol, hogy néha döbbenetes botrányok derülnek ki, és nem történik semmi. Olyan körben mozgok, ahol nagy ilyenkor a felháborodás, de rá kell jöjjek, sok-sok olyan ember van Magyarországon, aki a tényekről nem tud, azokkal nem foglalkozik, tulajdonképpen nem is érdekli, mi történik közpénzekkel. Meg sem értik talán, micsoda pénzekről van szó, hogy a viták a közös jövőnkről (is) szólnak.

Nyilván erős az egybeesés azzal az emberhalmazzal, ami az atlantaszi fényenergiában, a zsidó gyíkemberekben meg a szódabikarbónás rákgyógyításban hívőket tömöríti. A tények nem számítanak, utánaolvasás, nyomozás felesleges. Egy gyors, primitív, de ütős üzenet elég, és már meg is lehet osztani.

És rájövök, én élek burokban, amikor azt hiszem, hogy sok embert érdekel, törvényekbe ütközik-e közpénzek kreatív kezelése. Ugyan, úgy vannak vele, az ő szintjükön ennek nincs jelentősége. És attól félek, hogy hiába hiszem magam okosnak, nekik van igazuk. Hogy bármit is tudok, egyszerűen nincs nagyobb befolyásom most a dolgokra, mint ha egy barlangban élnék az őserdőben. 

Tisztában vagyok benne, hogy az ő felfogásuk mögött nincs efféle komoly filozófia, egyszerűen csak így működnek. A mindennapi Való világunkat és Kis Grófónkat add meg nekünk, és már boldogok is vagyunk. Ja, meg legyen olcsó kenyér is, bár az kevésbé fontos. Persze ők is szavaznak. És biztos, hogy rosszabb döntést hoznak, mint a magukat felvilágosultnak gondolók? Vagy lutri ez, akármennyit próbálunk tájékozódni? 

Próbálok visszagondolni az elmúlt évek választásaira. Vajon okosabb döntést hoztam, mint ha csak ikszelgettem volna össze-vissza? Vagy akkor pont hasonló alakokat segítek a hatalomba, ha ész nélkül azt támogatom aki nagyobb dumát lök? Vagy jobb lett volna el se menni, tenni az egészre, élni az életemet? Napi 1-2 órámat viszi el ez a tájékozódás, amitől okosabbnak hiszem magam, és mi a vége? Győz a rezsicsökkentés és Donald Trump. 

Megéri ez az egész? Nem tudom, de talán jó lenne kipróbálni egy időre, hogy hagyom ezt a sok marhaságot a közéletben, és elfoglalom mással. Nem Kis Grófóval és Barátok közttel, hanem olyasmivel, amiben tényleg kedvemet lelem- a politizálásban ugyanis nincs sok örömöm. Akkor meg tulajdonképpen mnek? Okoskodjak a többség helyet, aki tesz rám is, meg az (elvileg) megismerhető tényekre is? 

Nagy dilemma!...

A kortárs irodalom maszkos igazságosztói az asztalra csaptak, mert veszélyben a haza- vagy legalábbis az irodalmi lapok, ugyanis erősen megvágták az NKA támogatási keretét.

Kezdjük az elején! Nekem nagy bajom nincs a kortárs írókkal, miért lenne? Valamikor a mai klasszikusok is kortársak voltak. És egykoron egy Ady vagy egy József Attila ugyanúgy küszködő, kritizált alkotó volt, mint kései utódai. Születhetnek és nyilván születnek is manapság ugyanúgy kiemelkedő regények, versek. És az is tény, ez nem üzlet, nem is volt az sose.

Jellemzően ma már azért nem halnak éhen a művészek, tehát csak van némi fejlődés. Ha megnézzük a hírt, akkor kiderül, százmilliók mennek az irodalmi lapokra, és mivel gyaníthatóan ezek saját bevételei elenyészőek, ez gyakorlatilag a szerkesztők és a szerzők (a két kategória egybefolyik) finanszírozásának egy speciális formája. 

A gondom az, hogy a mai irodalmi élet szereplői már nem annyira a semmiből jönnek, hanem inkább az ELTE bölcsészkaráról. Nem néztem végig minden divatos szerző életrajzát, de párakat igen, és életük bizonyos szakaszában bizony mind megfordult ebben az intézményben. Sőt, van olyan író, aki ott végzett, szintén irodalmár felesége hasonlóképpen, és ma már jegyzett szerzőnek számító gyermekük is ott kötött ki.

Miközben elvileg sokszínűbbnek kellene lennie ennek a világnak, nagyon úgy fest, hogy egy közös kötelék van ebben a kis klikkben. Nem akarok bántani senkit, de az értelmiség spektruma jóval szélesebb mint a filozófiától a magyar szakon át angolig terjedő kör. Ha valaki mondjuk műszaki háttérrel csöppen egy ilyen társaságba, úgy néznek rá, mint egy marslakóra. Talán hihetetlen, de egy mérnök vagy egy matematikus is lehet nyitott, értelmes ember.

A világ mostanság úgy néz ki, hogy könyvet kiadni nem bonyolult egy magánembernek. A publikálás sem nagy ügy, ingyen, egy blogra is fel lehet tenni verseket, írásokat- sőt, hallani is bloggerről, akire így figyeltek fel. Szóval a történet messze nem arról szól, hogy a szerzők "nem jelenhetnek meg". Amennyien olvasnak egy kis irodalmi lapot, az vélhetően egy jól menedzselt blog olvasóinak számához képest is kevés. Sokkal inkább az a lényeg, hogy az ebbe a körbe tartozók úgy érzik, kortárs irodalmárként hozzá kell járulni a költségvetésnek az alkotómunka támogatásához.

Ismétlem, nem akarom azt mondani, hogy amit csinálnak az nem jó, azt sem állítom, hogy csak az éhező költő a jó költő. Az valahogy a gondom, hogy az ebbe a szűk körbe tartozók, akik a saját gyerekeiket is betolták ebbe a klikkbe, jellemzően a saját érdekeiket védik. Miközben megjelennek nagyon szép hírek arról, kinek milyen nemzetközi sikerei vannak és hogy micsoda lelkesedés, pezsgés van a fiatal slam poéták körül, azt hinném, ebből meg is lehet élni. Hiszen a sikereknek ez is egyfajta fokmérője.

Ha már az ELTE a keltetője az irodalmároknak, akár az önmenedzselést is fel lehet venni a kötelező tárgyak közé. Semmi bajom a bölcsészekkel, szégyen is lenne, ha egy országban valaki azt mondaná, "nincs szükség rájuk". Dehogynincs! Csak szépen bele lehetett kényelmesedni abba a pályaívbe, ami a magyar szaktól az első megjelenéseken át a kis példányszámú, csak hasonszörű barátok által olvasott köteteken át jutott el a megélhetést nyújtó szerkesztői megbízásig. Nem kellene burokban élni, mert a világ kicsit nagyobb, mint a Nagykörúttól a Dunáig tartó rész Pesten. 

A tiltakozás mellett (helyett?) akár el is lehetne új utakat keresni, hogy lehet eljutni a közönséghez. Mert a közönség az számomra legalább olyan fontos része az irodalomnak, mint a szerző. Aki művészként lehet kreatív, annak lehetnek jó ötletei az érvényesülés terén is. Nem hiszek az élhetetlen bölcsészek legendájában, pont ugyanúgy lehetnek talpraesettek mint bárki más. Talán újféle szemlélet kell hozzá, de nem tragédia ez.

Már csak azért is ideje lenne ezen eltöprengeni, mert hadd ne mondjam, hányan rezzennek meg ijedtükben attól, hogy a felháborodott irodalmárok fenyegetőznek. Mivel? Hogy nem írnak többet a mostantól meg nem jelenő, maroknyi ember által olvasott lapokba? Annál rosszabb érzés egy normális embernek nem lehet, mint hogy fel se tűnik senkinek, amikor megszűnik az újságja. Szóval tessék szerveződni, utat találni az olvasókhoz, akár olcsóbban, akár kreatívabban, akár a mégiscsak kapott pénz okosabb felhasználásával. Az lenne az igazi diadal, ha ez sikerülne, nem pedig pár újabb millió kicsikarása, mert előbb-utóbb ezek a pénzcsapok bármikor elzáródhatnak. 

Aki előre tekint, az készüljön fel a jövőre, tartogasson az bármit...

Miért lep meg bárkit a médiasztár milliárdos sikere egy olyan országban, ahol híresség lehet egy Kim Kardashian?

Páran máris elismerik, hogy óriásit tévedtek, amikor Donald Trumpot csak egy nagyszájú percembernek gondolták a republikánus elnökjelöltek versengésében. Trump állandóan jelen volt, beszólt, vitákat gerjesztett, oda kellett rá figyelni. És akiről hallasz, arról tudsz véleményt alkotni.

Valamit kétségkívül meg tudott fogni a közhangulatból, mert akiket elért, azoknak jelentős részét meg is tudta győzni az igazáról. Beleunt sok ember abba az elitbe, ami saját maga vállát veregetve a színfalak mögötti egyeztetések során dönt az ország sorsáról. Az emberek nem hatalmi játszmát akarnak, ennél sokkal egyszerűbb dolgokban gondolkodnak, és Trump erről beszélt.

És őszintén szólva nem is nehéz fogást találni az Egyesült Államok pillanatnyi helyzetén. Ott volt a pénzügyi válság, ami után adófizetők húzták ki a bajból a bankok egy részét, de senkit nem ítéltek el, amiért ilyen döbbenetes veszteségeket okoztak, sőt, sok menedzser még busás végkielégítést is kapott. Az ilyesmi azért erősen fel tudja bosszantani a kisembereket. Mint ahogy a munkahelyek külföldre költöztetése, vagy a kreatív adózás miatt kevesebb közterhet vállaló vállalatok helyzete is.

De beszélhetünk a külpolitikáról is. Egy cikkben olvastam, hogy Trumpnak esélye sincs a felkészült, szakértő Clintonnal szemben egy ilyen kérdésben. Mindez remekül hangzik- de a szakértő, profi amerikai külpolitika eredményeit kitűnően láthatjuk Irakban, Szíriában, Líbiában vagy Afganisztánban. Miért gondolja bárki, hogy az emberek olyan ostobák, hogy nem látják, se a diplomácia, se a katonai erő nem volt elég ahhoz, hogy békét teremtsen? Még azt se sikerült elérni, hogy ne kezeljék milliónyian az Egyesült Államokat elnyomó, elpusztítandó gonoszként! Ezt az "eredményt" a laikus Trump is el tudná érni, csak maximum olcsóbban, ha nem küld tízezrével katonákat olyan helyekre, ahol semmire se mehetnek.

És nem ez a legrosszabb. Kényelmesnek, jónak tűnhetett az, hogy ócska reality-sztárokkal tették tele a tévét, és ahogy az emberek igényszintje egyre alacsonyabb lett, egyre primitívebb emberekre figyelnek oda. Kim Kardashian, Honey Boo Boo és hasonszőrű "sztárok" folynak a csapból is. Nyilván a médiát kezükben tartóknak nagyon kényelmes ezeknek a könnyen irányható, villámgyorsan cserélhető figuráknak a futtatása. Nem kell tehetségeseknek lenniük, nem kell önjáróknak lenniük. Elég ha feltűnést keltenek, és forog az üzlet. 

Csak hát a leegyszerűsített világhoz szocializálódott embereknek nagyon is megfelelnek Trump hasonlóan megfogalmazott üzenetei. Ne feledjük, ő maga is sikeres volt a reality show-k világában, pontosan tudja, miről szól ez az egész. Azok a megmondóemberek pedig szégyellhetik magukat, akik asszisztáltak a percemberek diadalmenetéhez. Milyen jópofa, amikor Zuckerberg kikel Trump ellen- de érdekes módon az pont megfelel neki, hogy a Facebookon értelmes témák helyett Kardashian fenekét osztják meg az emberek. Ha te magad táplálod az ostobaság kultúráját, ne csodálkozz, ha ez nem áll meg a bulvárhíreknél, hanem beszivárog a politikába is.

És az a szomorú helyzet, hogy ehhez minden joguk meg is van. Az ő egy szavazatuk pont annyit ér, mint a most nyavalygó elemzőké. Donald Trump azért lehet sikeres, mert tökéletesen igazodott a mostani tömegízléshez. Röhej, de a sok okos szakértő egyike sem ismerte fel előtte, hogy ide vezethet az, ha a könnyű pénzért cserébe mindenki elfogadja a primitívség térhódítását. Lett olyan, aki kihasználja az esélyt- és ne higgyük azt, hogy az elnökválasztáson se győzhet Trump. Hillary Clinton egy olyan leszerepelt, megunt elit jól beágyazódott tagja, ami egyre jobban elszakadni látszik a hétköznapi emberektől, míg a milliárdos Trump ironikus módon sokkal jobban meg tud szólítani bizonyos csoportokat. Szóval én még csak jósolni sem merek, mi lesz ennek a vége...

Mindenki harcol a megkülönböztetés, az elnyomás, a leszakadás ellen, csak azt hagyják ki sokan a képletből, hogy emberek vagyunk, életünk része volt és marad a küzdés.

Biztosan te is találkoztál már azokkal a jópofáskodó írásokkal, amiben taglalják, képesek voltunk mobiltelefon nélkül túlélni a gyerekkorunkat, vagy tablet és okostévé nélkül elfoglalni magunkat egy rongylabdával. Régi szép idők, sóhajtsunk együtt!

De már a nosztalgia sem a régi. Azok akik ezeket a dolgokat megosztják, nyilván a maguk részéről el nem engednék elektronikus póráznak is jó telefon nélkül a gyerekeket otthonról, és ha arra vágyik a kisded, akkor megkapja a legújabb kütyüket egy rakás rongylabda helyett. Észt osztani mindig könnyebb, mint nemet mondani!

No de nincs is ezzel baj. Mert az viszonylag állandónak mondható az emberi történelemben, hogy a szülők óvták, támogatták a gyerekeiket. Ez egyrészt ösztön, másrészt társadalmi elvárás. Régen is dolgoztak azért, hogy amit lehet, megadjanak, sokak köszönhették annak a sikereiket, hogy anya és apa taníttata őket akár erőn felül is. 

És az is változatlan, hogy a sikeres élethez gyakorlatilag mindig kellett maga az érintett ember is. Milliónyi példát tudunk, akik nehéz körülményekből, hátrányból indulva verekedték fel magukat a vagyonosok közé, netán kiváló tudósok, művészek lettek. És sok burokban született ember élete lett egy nagy kudarc. Igen, tudom, hogy nagy általánosságban Manhattan jómodú familíáiból gyakrabban jutnak el a Harvadra mint a bódvarákói szegénysorról, de az emberi életben az is szép, amikor valaki a nagy hendikep ellenére sokra viszi. 

Szóval én nagyra értékelem a küzdést vagy azt, amikor a tehetség utat tör magának. Ám ami most van, amikor minden ellen harcolunk, ami valakit bánt, vagy elnyom, vagy sért, az szerintem nem igazán jó. A bűncselekmények bűncselekmények, nem akarom azokat relativizálni. De most aztán már mindenki érzékenységét védeni kell, harcolunk a női jogokért, a transznemű jogokért, a kisebbségek jogaiért, és persze az iskolásoknak sem lehet egy rossz szót sem szólni, nem veszik el a mobiltelefont az órán és így tovább. Miközben jelenleg látszólag kiáll a társadalom egy része a tanárok mellett, azért általában a sátán földi helytartóiként kezelték őket mostanában, akik aljas módon rászóltak a gyerekre, ha az asztalon ugrált óra alatt, és képesek voltak elégtelent adni egy dolgozatra, amiben egy kérdésre sem válaszolt a lelkes nebuló. Skandallum! 

Sok szempontból védett világban élünk itt Európában. Sok harccal, küzdéssel hátrányból indulva is el lehet jutni a diplomáig, a jobb módúaknak pedig iszonyúan színes gyerekkort lehet biztosítani a kicsiknek. Gondoljunk bele, mennyien viszik el a gyerekeiket külföldre, milyen sok kalandos programba fizethetik be őket, kipróbálhatnak izgalmas sportokat, rengeteg könyvet olvashatnak, ott vannak a játékok, a számítógépek, ha érdekli őket a tudomány, leülnek az internet elé és fantasztikus mennyiségű információhoz juthatnak. Arról nem is beszélve, hogy fejlődik az orvostudomány sok gyerek, akiről régen simán lemondtak volna, ma teljes életet élő felnőtt lehet.

Igen, bármit el lehet érni- igen, harcolni kell érte. Kinek sokat, kinek keveset. De ha tényleg még a küzdelem tényétől is meg akarjuk óvni a srácokat, akkor nem tudom, mit várunk. Régen is része volt a focinak a grundon, hogy kificamodott a boka, régen is elviseltük, hogy a gonosz tanár úr csúnyán szólt ránk, és túléltük az első korty keserű sört is. Van némi igazsága a nosztalgiázó megosztásnak. És ezektől a testi és lelki horzsolásoktól lettünk olyanok, amilyenek. Megszoktuk az önállóságot, volt egy kis harc is az életünkben. Ki így kezelte, ki úgy. Volt, aki rosszul jött ki belőle, és volt, amikor a csetepaté helyett alázás, megnyomorítás volt. Ez ellen akkor is fel kellett volna lépni, és ma is fel kell. 

De arra törekedni, hogy a gyereket, egyetemistát, felnőttet soha semmi bántalom ne érje, teljes tévút. Mert ilyen egyszerűen nem létezik. A világunk annyira sokszínű, változatos, annyi kihívással teli, hogy mindig lesz olyan, amikor össze kell szorítani a fogunk és helyt kell állnunk. Amikor lelkesen írogatnak a világ mindenféle sarkában élő szerény sorsú gyerekről, akik mégis boldogak tudnak lenni a kevéssel, azt nem vesszük észre, hogy őket a szabadság, a mindennapos kihívások leküzdése tesz boldoggá. Mindig van egy sikerélmény, ha lőnek egy gólt, ha fognak egy halat, ha tudnak segíteni otthon, vagy ha az iskolában ők tanulják meg a legjobban a leckét a kopott padokban ülve. 

Mo itt még annak az örömét is elvesszük a gyerektől, hogy valamit a saját erejéből ért el, hogy képes volt bizonyítani, mert egyből szaladunk az iskolába, hogy intézkedjünk helyettük. Nehogy már ő vállalja fel a felelősséget, nehogy már neki kelljen bármi nehézséggel szembenézni!

Próbálhatjuk mind jobban elodázni ezt a gyerekek életében, de amikor 40 évesen még otthon lakik szemünk fénye, és nem lehet leküldeni a boltba tejért mert még erre sem képes, akkor el lehet gondolkodni azon, jó döntés volt-e mindentől óvni. Az viszont biztos, hogy rászólni akkor már nem lehet, hiszen ebben a pillanatban mi válnánk azzá az erőszakos, gonosz külvilággá, amitől annyira meg akartuk védeni egész életében...