A kortárs irodalom maszkos igazságosztói az asztalra csaptak, mert veszélyben a haza- vagy legalábbis az irodalmi lapok, ugyanis erősen megvágták az NKA támogatási keretét.
Kezdjük az elején! Nekem nagy bajom nincs a kortárs írókkal, miért lenne? Valamikor a mai klasszikusok is kortársak voltak. És egykoron egy Ady vagy egy József Attila ugyanúgy küszködő, kritizált alkotó volt, mint kései utódai. Születhetnek és nyilván születnek is manapság ugyanúgy kiemelkedő regények, versek. És az is tény, ez nem üzlet, nem is volt az sose.
Jellemzően ma már azért nem halnak éhen a művészek, tehát csak van némi fejlődés. Ha megnézzük a hírt, akkor kiderül, százmilliók mennek az irodalmi lapokra, és mivel gyaníthatóan ezek saját bevételei elenyészőek, ez gyakorlatilag a szerkesztők és a szerzők (a két kategória egybefolyik) finanszírozásának egy speciális formája.
A gondom az, hogy a mai irodalmi élet szereplői már nem annyira a semmiből jönnek, hanem inkább az ELTE bölcsészkaráról. Nem néztem végig minden divatos szerző életrajzát, de párakat igen, és életük bizonyos szakaszában bizony mind megfordult ebben az intézményben. Sőt, van olyan író, aki ott végzett, szintén irodalmár felesége hasonlóképpen, és ma már jegyzett szerzőnek számító gyermekük is ott kötött ki.
Miközben elvileg sokszínűbbnek kellene lennie ennek a világnak, nagyon úgy fest, hogy egy közös kötelék van ebben a kis klikkben. Nem akarok bántani senkit, de az értelmiség spektruma jóval szélesebb mint a filozófiától a magyar szakon át angolig terjedő kör. Ha valaki mondjuk műszaki háttérrel csöppen egy ilyen társaságba, úgy néznek rá, mint egy marslakóra. Talán hihetetlen, de egy mérnök vagy egy matematikus is lehet nyitott, értelmes ember.
A világ mostanság úgy néz ki, hogy könyvet kiadni nem bonyolult egy magánembernek. A publikálás sem nagy ügy, ingyen, egy blogra is fel lehet tenni verseket, írásokat- sőt, hallani is bloggerről, akire így figyeltek fel. Szóval a történet messze nem arról szól, hogy a szerzők "nem jelenhetnek meg". Amennyien olvasnak egy kis irodalmi lapot, az vélhetően egy jól menedzselt blog olvasóinak számához képest is kevés. Sokkal inkább az a lényeg, hogy az ebbe a körbe tartozók úgy érzik, kortárs irodalmárként hozzá kell járulni a költségvetésnek az alkotómunka támogatásához.
Ismétlem, nem akarom azt mondani, hogy amit csinálnak az nem jó, azt sem állítom, hogy csak az éhező költő a jó költő. Az valahogy a gondom, hogy az ebbe a szűk körbe tartozók, akik a saját gyerekeiket is betolták ebbe a klikkbe, jellemzően a saját érdekeiket védik. Miközben megjelennek nagyon szép hírek arról, kinek milyen nemzetközi sikerei vannak és hogy micsoda lelkesedés, pezsgés van a fiatal slam poéták körül, azt hinném, ebből meg is lehet élni. Hiszen a sikereknek ez is egyfajta fokmérője.
Ha már az ELTE a keltetője az irodalmároknak, akár az önmenedzselést is fel lehet venni a kötelező tárgyak közé. Semmi bajom a bölcsészekkel, szégyen is lenne, ha egy országban valaki azt mondaná, "nincs szükség rájuk". Dehogynincs! Csak szépen bele lehetett kényelmesedni abba a pályaívbe, ami a magyar szaktól az első megjelenéseken át a kis példányszámú, csak hasonszörű barátok által olvasott köteteken át jutott el a megélhetést nyújtó szerkesztői megbízásig. Nem kellene burokban élni, mert a világ kicsit nagyobb, mint a Nagykörúttól a Dunáig tartó rész Pesten.
A tiltakozás mellett (helyett?) akár el is lehetne új utakat keresni, hogy lehet eljutni a közönséghez. Mert a közönség az számomra legalább olyan fontos része az irodalomnak, mint a szerző. Aki művészként lehet kreatív, annak lehetnek jó ötletei az érvényesülés terén is. Nem hiszek az élhetetlen bölcsészek legendájában, pont ugyanúgy lehetnek talpraesettek mint bárki más. Talán újféle szemlélet kell hozzá, de nem tragédia ez.
Már csak azért is ideje lenne ezen eltöprengeni, mert hadd ne mondjam, hányan rezzennek meg ijedtükben attól, hogy a felháborodott irodalmárok fenyegetőznek. Mivel? Hogy nem írnak többet a mostantól meg nem jelenő, maroknyi ember által olvasott lapokba? Annál rosszabb érzés egy normális embernek nem lehet, mint hogy fel se tűnik senkinek, amikor megszűnik az újságja. Szóval tessék szerveződni, utat találni az olvasókhoz, akár olcsóbban, akár kreatívabban, akár a mégiscsak kapott pénz okosabb felhasználásával. Az lenne az igazi diadal, ha ez sikerülne, nem pedig pár újabb millió kicsikarása, mert előbb-utóbb ezek a pénzcsapok bármikor elzáródhatnak.
Aki előre tekint, az készüljön fel a jövőre, tartogasson az bármit...