Személyes közügyek

Nálunk a karrierhez sokszor nem tehetség kell, hanem megfelelő támogató.

A közelmúltban olvasgattam F. Nagy Angéláról, a híres gasztroszerzőről, akinek munkássága tényleg igazán színvonalas volt, még a Horváth Ilona neve alatt futó szakácskönyvlegendát is ő írta. Így aztán róla olyan sztorik is megjelenhetnek, amelyek más, kevésbé sikeres emberekhez kötve talán nem hangoznának olyan jól.

Örkény István ifjú feleségeként eleinte csak ismerkedett a főzés tudományával, aztán szép lassan beletanult. De a háziasszonyi lét nem nagyon elégítette ki az intelligens fiatal nő becsvágyát, és állandó lett a panaszkodása, hogy többre vágyik. Természetesen a híres írónál gyakori vendégek voltak az értelmiségi élet fontos szereplői, az egyikük pedig Boldizsár Iván, a Magyar Nemzet főszerkesztője volt. Innentől átadom a szót F. Nagy Angélának:

"Aztán Boldizsár megkérdezte Örkény­től azon a brummogós hangján: tud már főzni? Mire Örkény: tud. Na, ha megtaní­tod írni, adok neki állást."

(A kép csak illusztráció...)

Ő felnőtt a feladathoz, de a helyzet akkor is jellemző. Unatkozik egy feleség, adjunk neki valami állást egy vezető újságnál. A fiadnak nincs munkája? Meg normális végzettsége se? Majd benyomjuk egy tévéhez. Apád, anyád irodalmár? Remek, akkor írj egy könyvet, kiadjuk. A sógorod jobb fizetést akar? Kreálunk neki valami állást a hivatalban. 

Nagyjából Mikszáth óta ismerősek ezek a helyzetek, és az ember csendben eltűnődik. Nem nagyon tudom a mókás részét látni Örkényné történetének, ha arra gondolok, hány tehetséges ember lehetett, akinek azért nem juthatott hely valahol, mert azt valaki másnak szánták, és nem a tudása, rátermettsége miatt. Sok olyan hisztis feleség lehetett, aki éveken át ellébecolt valahol, soha nem volt szándéka valóban megfelelni a kihívásnak, nem bizonyította be, hogy mindegy, honnan jött, ő igenis képes valami izgalmasat felmutatni.

Emlékszünk A Hortobágy poétájára? Ady verse arról szólt, hogy a primitív környezet lehúzza magához a tehetséget. No, hát valami hasonló érzés lehet, amikor valaki eljut Budapestig, próbálja is megmutatni magát, és rájön, nincs esélye olyanokkal szemben, akiknek nem a tehetsége, hanem a rokonsága hatalmasabb. 

Nehéz kitörni abból a szűkre szabott mozgástérből, amit mondjuk az egyszerű, vidéki származás jelent. Hát még milyen lehet igazi szegénységből kiemelkedni! Esetleg a világ olyan eldugott sarkából, ahol ellened dolgozik a környezet is, és ahol legyint rád az elvileg "haladó" közeg is. 

És bármennyire gáz, mindannyian nem mehetünk feleségül egy írólegendához, hogy neki köszönhetően bepottyantsanak egy állásba. Azzal kell szembenézni, hogy ha feltérképeznénk az újságíró- vagy írótársadalmat, egészen izgalmas családfa rajzolódna ki, ahol meglepő kapcsolatrendszerre bukkanhatnánk. Akad persze az emberek között tényleg tehetséges, meg olyan "nagy öreg" is, akinek pár évtizedes szakmai múltjában csúcspontok nincsenek, de tekintélye így is van.

Ha másra nem is jó ez, arra biztosan, hogy egy magához hasonló kiemelt kádert odavegyenek a laphoz, a műsorhoz, bárhova. Ez pedig szépen újratermeli azt a réteget, aki ugyanúgy tudja, semmi köze a karrierjének a tehetségéhez. És aki esetleg pont ezért gáncsol mindenkit, aki többre hivatott nála. 

Nyilván lesz, aki belém köt, hogy a kis névtelen blogger irigykedik, ezért próbál belerúgni F. Nagy Angélába. Pedig a helyzet az, hogy az ő története azért példaértékű, mert engem igazol: egy a sok közül, aki tényleg tehetségesnek bizonyult. És a többi csókos, aki viszont csak középszert gyártott, aki hasonló módon került be valahova, miért nem dicsekszik a történetével? Egyszerű: mert mind tudják, érzik, mi a különbség köztük, meg a valóban többre hivatottak közt.

Mi még egy Bud Spencer-szobron is össze tudunk veszni.

Tulajdonképpen semmi érdekes nincs a sztoriban, inkább csak magyarossága miatt ejtek róla szót. Wossala Rozina, aki leginkább főzős műsorokból lehet ismerős, valahol azt nyilatkozta, szerinte Bud Spencer nem akkora ember, hogy szobrot kellene neki állítani.

Több se kellett, megrohamozták a nemrég elhunyt olasz színész rajongói, és meglehetősen ordenáré módon küldték el a fenébe. (Szegény aztán magyarázkodott is egyet, miszerint volna szerinte más is megérdemelné a szobrot, bár szerintem Bajor Imre, akit ő csak lazán Imiként emleget, például nem feltétlenül akkora legenda. De tőlem annak emelnek szobrot, akinek akarnak, csak ez is jelzi, nem mindannyian ugyanazt értékeljük nagyra.)

A sztoriban az az érdekes, hogy tulajdonképpen teljesen érthető, amikor valaki azért morog, Wossala Rozinára senki nem fog úgy emlékezni pár évtized múlva, hogy szobor állítása egyáltalán felmerülhessen, így aztán nem neki kellene minősítgetni a rengeteg sikerfilmben szereplő Bud Spencert. De pont ezért csak legyinteni kellene a véleményére, hiszen alapvetően semmit nem számít, semmit nem nyom a latban: ha én Piedone-rajongó vagyok, most zuhanjak össze, mert egy tévés szakács szerint nem akkora szám a kedvencem? Hát ennek aztán sok értelme nincs.

Ez a kifejezetten lealázó, könyörtelen, gyűlöletteli hadjárat ellene enyhén szólva is túllihegése egy ártatlan magánvéleménynek. Nálunk viszont "jó" hagyománya van annak, hogy személyes sértésnek veszik bizonyos emberek, dolgok rajongói, ha kedvencük valakinek nem tetszik annyira. Rozina elmondta a magánvéleményét, hadd legyen már meg joga hozzá! Meg ahhoz is joga van bárkinek, hogy ne értsen vele egyet. De fenyegetni, beszólni? Minek? Bárki azt gondolja, Bud Spencer büszkén néz le az égből, mert magyar rajongói ilyen formában "védik meg"? Amennyire én tudom, a valójában békés, egyáltalán nem kötekedő ember volt, aki helyén kezelte a karrierjét, a sikereit, a filmjeit. A rajongói, ha hűek akarnak lenni hozzá, ugyanezt teszik.

Kicsit átalakul a szoborállítási kultúra, mert a dögunalmas, megközelíthetetlen, nagy és magasztos témájú szobrok mellett egyre gyakrabban láthatunk olyan alkotásokat, amelyek közelebb vannak az átlagemberhez, lehet velük együtt fotózkodni, tehát könnyebben kialakul valami kötődés. Szép dolog megemlékezni egy mondjuk egy 16. századi jezsuita hittérítőről, de lássuk be, Bud Spencer neve többeknek mond valamit. És azt hiszem, nekik is joguk van ahhoz, hogy kedvencük szobrának örüljenek.

Csak ennek nem kellene elfajulnia ilyen irányba. Persze, mi jó magyarok vagyunk, ezen is tudunk veszkedni. Kár, nagy kár. Mert komolyan vitázni olyan dolgokról érdemes, hogy mely történelmi személyiségek emlékezete hogyan változott. Illene kellő nagyvonalúsággal kezelni viszont azt, amikor messze nem ilyen vitatott életművű emberekről van szó. 

Hiú remény, azt hiszem...

Magyarország jobban teljesít, Svédország pedig elismerően biccent.

Az internetes viták egyik legnagyobb kísértése az, hogy az ember olyan szívesen a földbe döngölne mindenféle marhaságokat állító arcokat. De mostanában már úgy vagyok vele, mit vitatkozzak én ott, miért haragítsak magamra egy-két embert? Sokkal jobb, ha több százan megutálnak! Ezért aztán most is írok egy kis szösszenetet olyan témáról, ami migráncsozós vitában merült fel.

Szóval a szokásos témákat dobják be, például azt, hogy a most kiválóan teljesítő Magyarországot csak bele akarják rántani a sárba, és mi azért kerülünk sorra, mert például Svédországot már tönkretették, jöhet a Szent Magyar Haza. Hogy az aljas terv, ami azt célozza, hogy 15 ezer eurót adjunk minden migránsnak hitelből, pont azért fájó, mert Magyarország már visszafizette az adósságát.

Akkor essünk neki a számoknak! Unalmas lesz, fájdalmas és párakat felzaklathat- én szóltam előre!

Természetesen Magyarország nem fizette vissza minden adósságát, jelenleg a GDP 74 százalékára rúg ez (a Horn-kormány utolsó évében 60 százalék volt, ez csak kiegészítés). Svédországban ugyanez a szám 41 %.

A kiválóan teljesítő magyar gazdaság tényleg jól pörgött 2016-ban, a GDP növekedése 2 százalék volt. A svédeké viszont "csak" 4,1%... 

Magyarországon csökkenő pályára állították az államháztartási hiányt, ez kétségkívül eredmény, mert tavaly már csak 2 százalékos volt. A tönk szélére került Svédországban ez 0,9 %, csak éppen pluszban, azaz nekik a költségvetésük többletes. 

Az emelkedő magyar munkabéreket sokan megirigyelhetnék Európában, gondolhatnánk, hiszen már évi 9,000 euróra rúg a magyar nettó átlagkereset. A nyomorgó svédeknek 31,000 euróval kell beérnie évente.

Fussuk végig az előző számokat. Aztán újra, meg újra. Táblázatba is betehetném, de akkor is pont ugyanazt mutatnák: a magyar gazdaság jó időszakában sem tud versengeni semmilyen szempontból az állítólag döglődő Svédországéval, az életszínvonal meg sem közelíti az ottani, és még nagyon-nagyon sokáig nem is fogja. Ezek tények.

Természetesen azok is tények, hogy ott is vannak problémák, akár az integrációval. És nem csak most igaz ez, már jóval korábban is jelentkeztek gondok, amikor például délszláv bevándorlók érkeztek az országba. Hát ezt majd megoldják maguk, ahogy tudják. De az is tény, hogy ma Magyarországon ugyanúgy megvannak azok a területek, ahol kritikus a helyzeti: nógrádi, mecseki, borsodi zsákfalvak, lepusztult budapesti környékek és így tovább. Mindennapos a nyomorgás, a piti bűnözés, az emberek túlnyomó többsége messziről kerüli ezeket a helyeket, és aki ki akar törni, amint lehet, elmenekül. Nevezzük magyar no-go zónáknak ezeket? 

Riasztó a zaklatások, bűncselekmények száma Svédországban? Hát az a helyzet, hogy ezeket ott be is jelentik, ki is vizsgálják. Ott egy fenéksimogatásból ügy lesz, nálunk az is elmegy, ha valaki elveri az asszonyt, és utána lazán behazudja, a vak komondoron esett át. Ott egy biciklilopással foglalkoznának, itt meg hazaküld a rendőr, lebeszél a feljelentésről, mert úgysem tud mit csinálni. Ebben a tekintetben igencsak becsapósak a statisztikák.

Milyen elvakult fanatikusnak kell lenni ahhoz, hogy valaki elhiggye, Svédországból nézve csábítóak a magyar lehetőségek? (Kivéve a kellemesen meleg nyarat, már amikor nincs túl nagy kánikula.) És milyen alattomosan kell manipulálni ahhoz, hogy minden ténynek fittyet hányva azt hazudja valaki, mi jobban állunk, mint ők? A legrosszabb az, hogy a fenti számok és tények azokat úgyse győzik meg, akik hit alapján veszik be a rossz dumákat.

Hát ezért nem írom le ezt kommentként Facebookos beszélgetésekbe, mert akinek van agya, az tisztában van ezzel, akinek nincs, nem ettől fog kifejlődni... De szó nélkül sem akartam hagyni a témát, mert legalább magam számára bizonyítani kell, hogy igenis képes vagyok saját magam utánanézni a valóságnak.

Mókás írást olvastam arról, hogy a belgák, németek, hollandok számára kis hazánk tűnik csábító helynek a letelepedésre.

Valahol van benne valami komikus, hogy miközben harsogja a kormány, nem leszünk bevándorlóország, a magyarok dönthessék el kikkel akarnak élni, eközben a kormánypárti sajtó büszkén hirdeti, hozzánk költöznek az iszlám megszállás ellen menekülő nyugat-európaiak.

Lássuk a bökkenőket! Ha mondjuk tegyük fel valami véletlen folytán egymillió holland, francia, belga, német és svéd akarna itt élni, felthetetően a nagy számuk miatt erősen tömbösödve maradnnának. Azaz nem valószínű, hogy egyik pillanatról jó magyar lenne belőlük, és én elhiszem, hogy zavar valakit, ha Berlin valamelyik negyedében nem hall német szót, de az vajon beleférne, ha bizonyos tájegységeken magyarul nem lehetne boldogulni? Valamiért a beszámolók nem térnek ki arra sem, hogy ezek az emberek bőven találnának olyan helyeket Magyarországot is, ahonnan még a terrortól fenyegetett nyugati nagyvárosok is roppant vonzónak tűnnek.

Másrészt a letelepedési kötvénnyel már így is több tízezer olyan, esetenként egészen eltérő kultúrájú, felfogású embert engedett be hazánk, akik szintén aligha lesznek mélymagyarok jó darabig. Sőt, Magyarország minden évben menekülteket is befogad, akik bárhonnan jöjjenek is, bármilyen vallásúak is, annyira azért nem beszélik jól Petőfi nyelvét, mint az itt született emberek többsége.

Visszakanyarodva a nyugat-európai menekülőkhöz, rá kell mutatni arra a szomorú tényre is, hogy Európán belül mindenki úgy mozog jelenleg ahogy akar, és a több milliónyi arab vagy afrikai származású, de teljes jogú állampolgárságú francia vagy német ember bátran idejöhetne, és senki nem tehetne ez ellen semmit. Ha minket valami oknál fogva meg akarna szállni egy gonosz külső hatalom, akkor egy aljas milliárdos ezerszámra felvásárolhatná az olcsó vidéki házakat, és a nyugati nagyvárosok szegénynegyedeiből tömegével hozhatná ide a hőzöngő felforgatókat. Erre, ki tudja miért, mégsem került sor. Sőt, a fentebb említett letepeldési kötvénnyel mi magunk csalogatjuk be a bizonytalan hátterű emberek tömegeit.

A kérdésnek tehát vannak aspektusai, de mókásra ott fordulnak a beszámolók, amikor sikerül megírni, a sokkolóan nagy számú ideköltöző 2-300 embert jelent. (És ugye ne felejtsük el, adott esetben ő csak egy házat vesz számára nem túl nagy összegnek számító tízezer euróért, ahol azt vagy lakik pár hetet évente, vagy nem.) Vajon akkor mit mondjunk mi, ahonnan több százezer ember ment el Nyugatra, a földi Pokolba? Össze sem mérhető a két szám, és érdekes módon még mindig jóval többen vándorolnak el a fejlődő, biztonságos Magyarországról, mint ahányan ideköltöznének.

Az pedig már csak színesíti az egész sztorit, hogy mennyire vérig tudunk sértődni, amikor magyar romák kérnek menekültstátuszt mondjuk Kanadában, mert állításuk szerint veszélyben érzik az életüket. De a megfelelő kanadai újságok pont úgy írnak a szavaikra alapozva egyoldalú beszámolókat, mint ahogy most a belga bevándorlók kapcsán születnek cikkek.

Valami tehát nem stimmel se a számokban, se a kommunikációban. Mese ez, abból viszont a kevésbé szépek közé tartozik, mert olyan képet fest, amit maga a szerző sem hisz el. Sajnos vannak jobb helyek Magyarországnál még e pillanatban, és ugyan bizonyára akad, aki valamiért itt jobban érzi magát, mint szülőhelyén, de nettó hazugság azt állítani, tömegével akarnak ide emigrálni nyugatról. Körülbelül annyira igaz ez, mint hogy a berlini falra azért volt szükség, mert Kelet-Németország nem kért a dekadens nyugatiakból, akik a kapitalista diktatúra elől átszökdöstek volna hozzájuk.

A ciki az, hogy ez úgy is butaság, hogy valóban vannak olyan helyek Nyugat-Európában, ahol inkább előbb mint később lépni kell. Olyan problémákkal kell szembenézni, amikre reagálni kell. Gyanítom, a rettegő belgáknak és németeknek ez is előbb fog sikerülni, mint hogy mi a nemzeti konzultációinkkal bedöntjük az Európai Uniót. Aztán pár év múlva visszatérhetünk rá, ki akar és hova elköltözni...

Elképesztő jogi ágazat épült a közpénzek útjának eltitkolására.

Végre, végre, végre! A TAO-pénzek ügyében a Kúria kimondta azt, amit mindenki eddig is tudott: a TAO az közpénz, ráadásul az azt kapó felcsúti akadémiai alapítvány közhasznú, tehát jogunk van megtudni, ki és mennyi pénzt adott nekik, és azt mire költötték.

Hihetetlen, hogy rengeteg pénzből olyan ügyvédeket fizet meg az állam meg az efféle alapítványok, akik éveken át foggal-körömmel harcolnak azért, hogy meg ne tudjuk, honnan hova áramolnak a pénzek. Ez önmagában olyan gyanús, hogy már ez indokolttá tegye a teljes nyilvánosságot.

Mert normál esetben ugyan mi titkolnivaló van ezen? Ha az ember szétnéz olyan nagyvállalatok oldalán, mint a MOL vagy az Audi, a társadalmi szerepvállalás mindenütt kiemelt szerepet kap, s bizony szépen fel vannak sorolva, kiket támogatnak a cégek. A meghatározó cégek büszkélkednek azzal, kiket segítenek, s nem világos, a TAO miért lenne más.

Szerencsére azt az okoskodást már egyre kevésbé veszik komolyan, hogy ez nem közpénz. De bizony hogy az, méghozzá több száz milliárd forint! Az állam az adóbevételei egy részéről lemond, hogy azt más, általa meghatározott célra (jellemzően élsportra) fel lehessen használni. Amennyiben ez nem közpénz, akkor szeretném megkérdezni, az sem az államnak köszönhető támogatás mondjuk a családoknak, amikor családi adókedvezmény formájában az állam lemond az adóbevétel bizonyos százalékáról?

De valamiért eszméletlen erőket mozgatnak meg ez esetben pusztán azért, hogy ne lehessen tisztán látni. Félő, hogy lassan törvényt is módosítanak, nehogy még véletlenül az átlagember megismerhesse, mire mentek el a magyar fociban a milliárdok. (Az eredmények sportszakmai részét ismerjük, természetesen, de mint tudjuk jól, az, hogy egy csapat veszít, nem jár azzal, hogy a játékosok is veszítenek...)

Főleg azért kínos a hosszas pereskedés, mert annyira még a bíróság sem elfogult, hogy ilyen teljesen tiszta ügyekben a titkolózóknak adna igazat. Kinevetik az olyan érveléseket, hogy ezek a milliárdok "elveszítik közpénz jellegüket", nagyon helyesen. Még soha egyetlen ügyben sem sikerült megőrizni a titkokat, mégis talicskázzák ki az ügyvédek a megbízási díjat a megnyerhetetlen perekben végzett "eredményes" munkáért. Természetesen közpénzből.

És ezt nálunk meg lehet csinálni. Gyakorlatilag halál pontosan ugyanolyan eredményeket hoznának ezek a perek, ha jól fizetett ügyvédek helyett a kopasz biztonsági őrt tennék oda, aki a pénzekről érdeklődőknek csak annyit vágna a szemébe: "Közöd?!?" Az tuti, hogy a jogászok ezen ügyek igazi nyertesei, mert ők már a pénzüknél vannak, bármi lesz a történet vége.

De most talán tényleg a végére jutunk az egyik persorozatnak, és aztán megtudhatjuk a hét lakat alatt őrzött titkokat! Pedig valójában nem lesz ott semmi nagy dolog: túlárazott beruházások, piaci árak fölött fizetett alkalmazottak és szakértők, minden szépen lepapírozva. Az, hogy sok a TAO-pénz, nem jelenti azt, hogy a gondosság is olyan mértékű a költekezésnél- ez lesz az érv, ha valaki számon kéri, miért pont annyit és arra szórtak el.

Szóval az egész hajcihő vihar egy pohár vízben, maximum csak annyi eredménnyel, hogy pár ügyvéd keres egy kicsit és pár bíró normális ügyek helyett ilyen hülyeségekkel kell foglalkozzon. Mi meg persze ezt is lenyeljük, elfogadjuk, sőt, tapsolunk hozzá. A mi pénzünk, hát ennyi nekünk is jár!

Nekünk már az sem kell, hogy valaki pofátlanul ránkmorduljon, mi közünk a közpénzhez. Magunktól is tudjuk, hogy semmi. És bármit jogászkodjanak párak, az, hogy a tények hatására sem lesz népharag, jelzi azt, hogy mi ezt a helyzetet így fogadjuk el, ahogy van.