Személyes közügyek

Furcsa történet jelent meg arról, hogy a vizes vb megnyitója kapcsán megalázták úszósportunk régi nagy bajnokait.

Közeledik a kormányzati illetékesek által mindenféle leggel illetett világbajnokság, ami a hurráoptimista várakozások szerint fantasztikusan fog sikerülni és hat milliárd ember nézi majd, tehát ennek köszönhetően Bolíviától Uruguayon át Vietnamig az egekbe sző az érdeklődés a budapesti utazások iránt. Én nem vagyok jól fizetett szakember, akinek a pénzért előtte, utána és persze közben is meg kell indokolni, hogy ezt a 130 (150? vagy ki tudja mennyi) milliárdot jobb helyre nem is lehetne tenni, mint egy két hetes sporteseménybe. 

Egyszerűen csak realista vagyok, és tudom, hogy ez így egyszerűen nem igaz. De nem baj, szeretjük a sportot, jól fog esni a magyarokért szurkolni, és ugyan ki olvassa a külföldi újságokat, ki nézi a külföldi tévéket, hogy valóban az egész világon mindenki élőben tudósít-e kis hazánkból? Ha nem, az az ő bajuk, ők maradnak le erről a világraszóló buliról.

Az se baj, ha csak minket érdekel az egész, hiszen a magyar afféle úszónemzet. Valóban, ha a nagyvilágban igazán sokakat érdeklő sportágakat nézünk, az utóbbi időben jórészt úszásban tudtak vitézkedni a magyar sportolók. (Nem bántva ezzel a kajakosokat, vívókat, kézilabdásokat, természetesen, de a tények makacs dolgok.)

Sőt, már az első olimpiának is volt magyar úszóbajnoka, Hajós Alfréd személyében. Utána pedig még sok fantasztikus magyar versenyző tündökölt a medencékben. Világ- és Európa-bajnoki érmek, olimpiai dobogók sora jelzi, hogy évtizedeket ívelnek át a magyar úszósport hagyományai. S akkor a vízilabdások rengeteg bajnokát meg se említsük, akik nevét illenék felsorolni a budapesti világbajnokság kapcsán.

Tulajdonképpen teljesen érhető is lett volna a szándék, hogy szerepet kapjanak a megnyitóünnepségen. Igaz, kicsit későn szóltak nekik a hírek szerint, de a többségük pozitívan reagált a felkérésre- amit másnap aztán azzal vontak vissza, hogy a rendező szerint nincs rájuk szükség. Valóban, mi szükség van arra, hogy az úszósportot ünneplő megnyitón ünnepeljük egy kicsit a régi nagy magyar bajnokokat?

(fotó: Fortepan)

Az egész történet megalázó, ha a leírtaknak megfelelően történt. És bizony teljes mértékben hihető. Úgy bánnak ezekkel a remek sportolókkal, mint valami ócska kellékkel: ha kell, előrángatjuk, ha nem, mehet vissza a sufniba. A kapkodás nyilván része annak, hogy meglehetősen gyorsan kellett tető alá hozni a világbajnokságot. A túlvállalás sajnos nyilván többletkiadással is jár, de más dolog, hogy azzal nem foglalkozunk, ha a pénz nem kapja meg az illő tisztelet, és más, ha az emberek. Utóbbi riasztó, mert ezeket a megbántódásokat nem lehet olcsó gesztusokkal elfeledtetni.

A baj az, hogy beleillik az egész a tendenciákba. A sportoló akkor fontos igazán, amikor sikerei csúcsán van, és lehet vele büszkélkedni. (Puskás azért kivétel, mert egyrészt "világmárka", másrészt a mai magyar futballban aligha van bárki más, akiről beszélhetnénk helyette...) Akinek frissen szerzett arany lóg a nyakában, az bármit kérhet, odafigyelnek rá: Hosszú Katinka szavának is megnőtt a súlya Rio után, mint azt sok példából láthatjuk.

Aki valamikor a "kőkorszakban" lett a világ legjobbja, ki tudja milyen körülmények között készülve legyőzve mindenki mást, az már annyira nem számít, hiszen ő már a múlt. A régi kormányok idején szerzett aranyakat nem lobogtathatják a ma miniszterei. Legyünk hát belátóak velük szemben, legyünk tekintettel az érzéseikre: mindannyian szeretnének ott tolongani a budapesti vb-n érmet szerző sportolók mellett, és a sok nyugdíjas úszóversenyző csak rontja az összképet. 

Azt hiszem, az igazi bajnokok ilyenkor is példát mutatnak: mit sem törődnek azzal, hogy percemberek, a hatalom fényében sütkérezők most elfelejtik, félrelökik őket. Pár év múlva az olimpián, világbajnokságon szerzett érmek még mindig szépen csillognak, ám a mai menő politikusokat vagy elfelejtik, vagy dühödten emlegetik már csak...

A Pride mostanában már inkább a médiáról szól, nem a melegekről.

Gyakorlatilag napok óta a budapesti melegfelvonulás a vezető téma pár igen komoly olvasottságú oldalon. Elemezték a kordonkérdést, aztán a nagy napon volt felvezetés, videós anyag, élő közvetítés percről percre. És persze valami összefoglalás is dukál a végén.

Bevallom őszintén: ez a téma engem ennyire egyáltalán nem érdekel. És szerintem elég sokan vagyunk vele úgy, hogy a Pride-nál komolyabb ügyekkel is lehetne hasonló mélységben foglalkozni. Ez már lassan inkább néhány újság büszkeségi kérdése...

Mindezt úgy mondom, hogy semmi bajom nincs a melegekkel, sem a felvonulásukkal, sem a követeléseikkel. Sőt, teljesen toleráns vagyok ezzel kapcsolatban, mert engem semmilyen szinten nem érdekel, ki meleg, ki él házasságban, kinek mi a vallása. Magánügy! Szerintem nyugodtan házasodhatnak is, ha ezzel akarják büntetni magukat- a válások nagy aránya miatt ugyanis ez bizony igen sokak számára rosszul sül el a heterók közül is.

A világ teljes mértékben arra halad, hogy a házasságukat legalizálják a lehető legtöbb helyen, és ez nálunk is meg fog történni. Mindezt nem egy Semjén Zsolthoz hasonló ember szemüvegén át kell nézni, mert ahogy a világ megváltozott millió más tekintetben, úgy ebben is meg fog mindenfelé.

De amíg ez nem valósul meg, addig persze lehet felvonulni. Amivel megintcsak nincs bajom, az olyan bigott, korlátolt marhaságokra csak legyintek hogy "mit mutogatják magukat" meg "legyenek homokosok a négy fal között". És ha tangában rázza valaki a fenekét, mi dolgom vele? Ha pasi csinálja a pesti belvárosban, fúj, ha egy fiatal csaj a Balaton Soundon, akkor jöhet? De utóbbi is csak akkor, ha csinos, mert a dagik bántják a szememet? Nőjünk már fel, ez olyan jelentéktelen ügy...

És én ezzel így vagyok pro és kontra. A sajtó bizonyos részének kiemelt figyelme mintha önigazolás lenne, hogy "bizony mi ennyire haladók és progresszívak vagyunk, a csapból is a Pride-ot toljuk", miközben csak felfújjuk azt a témát, ami nem érdemel ennyit. Be lehet róla számolni, miért ne, a téma is szóba kerülhet, mert miért ne, sőt végülis az se fáj, ha pár napig néhány helyen minden második hír erről szól, csak értelmét nem látom.

Szerintem messze nem olyan intoleráns már a magyar társadalom, a többség vállvonással fogadná a melegházasság törvénybe iktatását. A fiatalabb generáció pedig nem is fogja érteni, ki a franc lovagolt ezen a témán ennyit, hiszen tök természetes, hogy vannak heterók, melegek, transzszexuálisok...

Itthon és külföldön viszont bőven akad pár téma, ami nekem fontosabbnak tűnik és mégis elsikkad valahogy. Azt hiszem, akár néhány szerkesztőségben is magukba nézhetnek, hogy tényleg arra koncentrálnak-e, amire fontos, vagy esetleg pont a saját régi beidegződésekhez ragaszkodva afféle ortodox liberálissá merevedtek? Vicces lenne, ha kiderülne, hogy pont azok leettek a maguk módján konzervatívok, akik a legjobban küzdtek az ilyesmi ellen...

Utólag mindenki olyan okos, ha csődbe megy egy utazási iroda!

A Green Holiday (Green Travel?) egyik napról a másikra állt bele a földbe, s ezzel rendesen cserben hagyott több száz nyaralni vágyót. Rettentően aljas dolog elvenni a pénzt, kivinni az embereket, s tétlenül nézni, ahogy azokat kidobják a hoteleikből majd csak a biztosító tudja őket hazahozni. De ezt majd vizsgálják a hatóságok, s talán lesz valami következmény- bár én nem nagyon hallottam még a börtönöket megtöltő csaló utazásszervezőkről.

Márpedig nem ez az első iroda, ami igen rondán bukik meg. Pedig a jogszabályok megvannak, mindenféle biztosíték, szakértelem kell, s ezért a laikus utazó joggal hiheti, valaki valahol ellenőrzi az utazásszervezők tevékenységét. Ehhez képest túl sok volt a nagy port felkavaró csőd.

Ami viszont szánalmas, hogy bizonyos újságok most arról írnak, "sejthető" volt a csőd. Hahó, utólag nem sokat segít erről beszélni! A szakmában folyó háttérbeszélgetéseknek a súlya konkrétan nulla, ha azokból nem kerül nyilvánosságra semmi, és így nem is figyelmeztethetnek egyetlen utazót sem.

Az egyik cégadatbázis is végigturnézza most a sajtót, hogy a cégadatokból látható volt már korábban, hogy a Green Travelnek meg vannak számolva a napjai. Sőt, ők azt is kijelentették, vannak még hasonló helyzetben irodák. Ez elvileg súlyos kijelentés- de nevek nélkül csak elvileg az, mert valójában teljesen súlytalan. Pár általánosság a "kis irodákról", ami rossz fényt vet mindegyik, valójában esetleg remekül működő, speciális utakat szervező irodára. Miközben tudjuk, a nagy balhét a nagy utazási irodák csődje okozta mindig. Akkor hogy van ez? A kicsi a kockázatos, a nagy pedig több ezer embert hagy a bajban? Mert elvileg a Green Travel sem volt kis játékos, mint ahogy például a Best Reisen, az Eurotours sem volt az.

Az meg konkrétan a vicc kategória, hogy a saját szolgáltatását reklámozza a cég, miszerint náuk le kell kérni a cégadatokat. A fentebb már említett laikusoknak fogalma nincs az adatok értelmezéséről. (Sőt, az újságírók egy részének sem, akik lelkesen boncolgatják, mennyire dől a pénz bizonyos celebekhez mert nagy az árbevételük, pedig valójában az a kérdés, abból a pénzből mennyi marad a költségek és az adó levonása után, azaz mennyi a nyereség.) A végrehajtásokat is értelmezni kell tudni. Egyébként akit ezek az adatok érdekelnek, azoknak nem kell semmiféle fizetős szolgálatást keresni, teljesen ingyen elérhető a nyilvános céginformáció illetve a cégek éves beszámolója a kormányzati oldalakon.

Azt gondolom, annyiban van igazság a dologban, hogy a hozzáértők számára ezek az adatok érdekesek, de ezekkel nem az átlagembernek kellene bíbelődnie, hanem a hatóságoknak. Mivel minden bevallás elektronikusan megy, egyszerűen kigyulladhatna egy piros lámpa minden utazásszervezéssel foglalkozó cégnél, akiknek súlyos veszteségei vannak évek óta, s el lehetne indítani egy alapos ellenőrzést. Ilyenkor persze mindenki okos, mindenki magyaráz, gyanúba kevernek minden céget, aztán egy hét múlva, amikor lecseng a balhé, minden marad a régiben.

Persze az az igazság, ezeknek a dolgoknak nem csak az utazásszervezőkre kellene kiterjednie. Van család, aki egy milliót bukott a meghiúsult úton? Hát az nagyon szomorú, de hány milliót bukik, akit átver egy csaló autókereskedő cég vagy egy csődbe menő építési vállalkozó? Szóval számomra nem az izgalmas, hogy valakinek nem jött össze a törökországi nyaralás, hanem az ennél komolyabb, nagyobb horderejű dolgok. A mai elektronikus alapú rendszerekben roppant hatékony lehetne a vizsgálat, ha nem csak a pénzbehajtás lenne a cél, mint mondjuk az online kasszákkal.

De hát ehhez filozófiaváltás kellene. Maximum reménykedhetünk benne, de ha azt nézzük, ez már nem az első nagy utazási iroda csőd, gyaníthatóan az elmúlt években keveset dolgoztak a hatékonyabb ellenőrzésen. Esetleg utólag, mint az újságírók meg a cégadatbázis: köszönjük meg nekik a társadalom számára roppant fontos, alapos tájékoztatást, amivel rámutattak, mit nem mondtak el nekünk még mielőtt bekövetkezett volna a baj.

Miniszterelnökünknek még arra is van ideje, hogy átigazolási tanácsokat adjon.

Egy videón arról győzködi Orbán Viktor válogatottunk ászát, Dzsudzsák Balázst, hogy hagyja ott az "arabokat" és inkább focizzon itthon. 

Nehéz értelmezni a jelenetet. Azt gondolom, a sportnak ez a része eléggé elüzletiesedett ahhoz, hogy ne politikai szinten dőljenek el a dolgok- legalábbis normál esetben. Mert ehhez képest nálunk a foci a politika szintjére van emelve évek óta, mert törvényeket hoznak a sportág tamogatásáról, építik közpénzből a stadionokat, és még a köztévé is nyilván felsőbb utasítás miatt adja a meccseket nagy pénzért.

Szóval ha így nézzük, tulajdonképpen simán beleillik a képbe, hogy politikus okoskodik egy játékos csapatváltásai kapcsán. Pedig hát ez üzlet: ahova hívják és ahol megfizetik, ott rúgja a labdát a nagy meg a kis sztár is. A Realnak nem kellett, az "araboknak" igen, hát oda ment Dzsudzsák. S a hírek szerint szépen keres is.

Tudjuk, van olyan magyar csapat, ahol meglehetősen fura módon annyi a pénz, hogy nyakra-főre vehetik a játékosokat. A felcsútiak sem a pénzzel kitömött akadémiájukon nevelt fiatalokkal töltik fel a keretet, inkább a rivális csapatoktól igazolnak. Eddig tíz embernél tartanak a nyáron, ami azért szép szám, hiszen más tavaly télen a másodosztályba is el tudtak csábítani válogatott játékosokat is. 

Talán ez a beszélgetés már arra utal, hogy megkapta odafentről a zöld lámpát a felcsúti aranycsapat, hogy Dzsudzsákra is kivessék a hálójukat? Van az a pénz, amiért Balázsnak megéri, hogy mezt cseréljen. Nyilván mindent megérne egy ilyen igazolás, hiszen szükség van a hazai gyepen olyan sztárokra, akik végig tudták robotolni a meccset Andorrában, s csak egyetlen szerény góllal kaptak ki. 

Mert a magyar futballuniverzum realitásához tartozik az is, hogy az utóbbi időszak "remek" eredményeinek köszönhetően szépen csúszunk vissza a FIFA-ranglistán. Érdekes EB-selejtezők elé nézünk, ha a negyedik-ötödik kalapból sorsolják a magyar válogatottat a csoportba. És aligha attól lesz jobb a csapat, ha a játékosok durván egyenlőtlen bajnokságban edzőnek idehaza, mert van pár "kiemelt" klub, akiknek semmi sem drága.

Normál esetben az ember csak vállat vonna vagy mosolyogna egy ilyen jópofáskodáson egy politikus meg egy focista között, de nálunk ezt véresen komolyan kell venni. Mi olyan országban élünk, ahol Puskást is megpróbálnák hazaparancsolni a Realtól- és ha arra gondolok, hogy vélhetően az ötvenes években ez meg is történt egészen magas szintről, nem érzem viccesnek a fenti szituációt.

Szóval hol van a vége ennek az egésznek? Meddig mehet el az az őrület, ami a magyar focit pénzszórásban körülveszi, s aminek eredményeit láthatjuk a hihetetlen kudarcsorozatunkban? Mert az ma már tisztán érződik, nem az EB-részvétel volt a trend, hanem az volt a váratlan, véletlen, kifutott eredmény.

Amikor ez egyértelművé válik, ideje lenne mindent átgondolni, felülvizsgálni, mert az elmúlt évek rengeteg beleölt pénzének fényében nem túlságosan lehengerlőek az eredmények. "Szerénység, elvtársak, szerénység!", hogy egy klasszikust idézzek, De ennek nyoma sincs, sőt, még ráteszünk egy lapáttal. Ezeknek a videóknak nem lenne szabadna megszületniük, mégis láthatja őket ország-világ. Vajon kinek üzennek velük? Mert úgy érzem, nem Dzsudzsáknak s nem is a szurkolóknak...

Érdemes-e vizsgálni 60 év távlatából Tóth Ilona ügyét?

Kicsit üzengetős cikkekben került szóba a napokban Tóth Ilona, az 1956-os forradalom utáni megtorlások idején kivégzett fiatal orvosnő ügye. Amit tudunk: a bíróság akkor azt mondta ki, hogy egy ÁVH-snak gondolt férfit ölt meg Tóth Ilona a társaival, s ezért akasztották fel. 

Olvastam erről pro és kontra érveket. Míg olyan is megjelent, hogy túl sok dolog utal arra, hogy valami valóban történt, hiszen maguk a vádlottak is azt mondták, megölték azt a férfit, így elfogadható akár a gyilkosság vádja is, mások szerint bűzlik az egész eljárás, koncepciós ügy volt az egész, a fiatal orvosnőt ártatlanul végezték ki, hogy példát statuáljanak.

Az első kérdés nyilván az, érdemes-e a múltnak minden részletét alaposan vizsgálni, tudunk-e meg újat abból, hogy több évtizedes történeteket tárunk fel? A válasz egyértelműen igen! És hogy erre szükség van, mi sem bizonyítja jobban, hogy Oroszországban képesek Sztálin szerepét relativizálni. Pedig azon a népirtó gazemberen nincs mit befeketíteni, megtette ő azt saját maga. Igenis ki kell deríteni ami kideríthető, és közzé kell tenni, hogy lássuk és értsük, mi folyt a világban. 

Az már fogósabb kérdés, hogy mennyire deríthető ki minden teljes bizonyossággal. Nagy általánosságban nyilván elmondható, hogy 1956 után volt megtorlás (természetesen csak a későbbi kutatások derítették ki, kik voltak a felelősök), de egyes ügyeknél borzasztó nehéz megítélni, a vádakból mi volt teljesen koholt, minek volt némi alapja, és mi az, ami megállhatott. 

Egyértelmű, az nem volt a mai szemmel nézve "normális" rendszer. A kínzással, pszichológiai hadviseléssel vallomásra kényszerített vádlottak, a koncepciózus eljárások, az előre elvárt ítéletek világában született dokumentukat fenntartással kell kezelni. Olyan bírók és ügyészek dolgoztak, akik pontosan végrehajtották még a legaljasabb utasításokat is, így nem tudhatjuk, mikor született irányított döntés, és mikor bizonyítottak be valamit ténylegesen.

Akár azt is mondhatnánk, fogadjuk el, hogy Tóth Ilona ügyében nem tudhatjuk meg az igazságot, érvelhessen mind a két oldal. Én viszont magánemberként nyugodtan mondhatom: nálam a kivégzettnek van igaza, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik! Hiszen pont fentebb írtam, nem igazságos eljárásokról, hanem megtorlásról volt szó, s így alapból megkérdőjelezhetővé válik minden ítélet.

Képzeljük el a szituációt: ott van a politikailag gondosan beágyazott bíró egy kirakatperben, aki elkezd kételkedni, s végül kimondja, itt bizony sumákolás van, Tóth Ilona ártatlan, mehet haza szabadon! Hollywoodban talán így történne, de 1956 után aligha fordulhatott volna elő hasonló forgatókönyv. Amikor a lányt és társait bíróság elé állították, bárki bármit mond, semmi esély nem volt a felmentésre! 

Tehát azt gondolom, ha egy történész úgy is véli, Tóth Ilona gyilkolt, akkor is le kell szögezze, a pártállam által a megtorlások idején zajló eljárások jellege miatt is inkább semlegesen kell hozzáállni az ügyhöz, mert az áldozat már nem tud védekezni. Én ilyen helyzetben egészen biztosan nem mondanám azt, hogy ez vagy az a vérbíró a koncepciós ítéletei mellett egyébként talán pont most korrektül dolgozott. Az ilyen embert nem a jó, hanem a rossz cselekedetei minősítenek, s hiteltelenítenek minden mást, amit életében csinált.

Az én szememben mindig a gyengébbnek van igaza, s amíg valaki valahogy pontosan be nem bizonyítja az ellenkezőjét, addig Tóth Ilona ártatlan. Persze meg lehet győzni, ha van olyan érv, de szerintem nincs és nem is lehet- ezért gond ez az eltelt hat évtized. Ám 60 év ide vagy oda, mi igenis állhatunk az elnyomottak oldalára, és még akkor is jól tesszük, ha a diktatúra ellen foglalunk állást, ha nem is lehetünk száz százalékig biztosak az igazunkban: a diktatúrának ugyanis soha nem lehet igaza.