Érdemes-e vizsgálni 60 év távlatából Tóth Ilona ügyét?
Kicsit üzengetős cikkekben került szóba a napokban Tóth Ilona, az 1956-os forradalom utáni megtorlások idején kivégzett fiatal orvosnő ügye. Amit tudunk: a bíróság akkor azt mondta ki, hogy egy ÁVH-snak gondolt férfit ölt meg Tóth Ilona a társaival, s ezért akasztották fel.
Olvastam erről pro és kontra érveket. Míg olyan is megjelent, hogy túl sok dolog utal arra, hogy valami valóban történt, hiszen maguk a vádlottak is azt mondták, megölték azt a férfit, így elfogadható akár a gyilkosság vádja is, mások szerint bűzlik az egész eljárás, koncepciós ügy volt az egész, a fiatal orvosnőt ártatlanul végezték ki, hogy példát statuáljanak.
Az első kérdés nyilván az, érdemes-e a múltnak minden részletét alaposan vizsgálni, tudunk-e meg újat abból, hogy több évtizedes történeteket tárunk fel? A válasz egyértelműen igen! És hogy erre szükség van, mi sem bizonyítja jobban, hogy Oroszországban képesek Sztálin szerepét relativizálni. Pedig azon a népirtó gazemberen nincs mit befeketíteni, megtette ő azt saját maga. Igenis ki kell deríteni ami kideríthető, és közzé kell tenni, hogy lássuk és értsük, mi folyt a világban.
Az már fogósabb kérdés, hogy mennyire deríthető ki minden teljes bizonyossággal. Nagy általánosságban nyilván elmondható, hogy 1956 után volt megtorlás (természetesen csak a későbbi kutatások derítették ki, kik voltak a felelősök), de egyes ügyeknél borzasztó nehéz megítélni, a vádakból mi volt teljesen koholt, minek volt némi alapja, és mi az, ami megállhatott.
Egyértelmű, az nem volt a mai szemmel nézve "normális" rendszer. A kínzással, pszichológiai hadviseléssel vallomásra kényszerített vádlottak, a koncepciózus eljárások, az előre elvárt ítéletek világában született dokumentukat fenntartással kell kezelni. Olyan bírók és ügyészek dolgoztak, akik pontosan végrehajtották még a legaljasabb utasításokat is, így nem tudhatjuk, mikor született irányított döntés, és mikor bizonyítottak be valamit ténylegesen.
Akár azt is mondhatnánk, fogadjuk el, hogy Tóth Ilona ügyében nem tudhatjuk meg az igazságot, érvelhessen mind a két oldal. Én viszont magánemberként nyugodtan mondhatom: nálam a kivégzettnek van igaza, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik! Hiszen pont fentebb írtam, nem igazságos eljárásokról, hanem megtorlásról volt szó, s így alapból megkérdőjelezhetővé válik minden ítélet.
Képzeljük el a szituációt: ott van a politikailag gondosan beágyazott bíró egy kirakatperben, aki elkezd kételkedni, s végül kimondja, itt bizony sumákolás van, Tóth Ilona ártatlan, mehet haza szabadon! Hollywoodban talán így történne, de 1956 után aligha fordulhatott volna elő hasonló forgatókönyv. Amikor a lányt és társait bíróság elé állították, bárki bármit mond, semmi esély nem volt a felmentésre!
Tehát azt gondolom, ha egy történész úgy is véli, Tóth Ilona gyilkolt, akkor is le kell szögezze, a pártállam által a megtorlások idején zajló eljárások jellege miatt is inkább semlegesen kell hozzáállni az ügyhöz, mert az áldozat már nem tud védekezni. Én ilyen helyzetben egészen biztosan nem mondanám azt, hogy ez vagy az a vérbíró a koncepciós ítéletei mellett egyébként talán pont most korrektül dolgozott. Az ilyen embert nem a jó, hanem a rossz cselekedetei minősítenek, s hiteltelenítenek minden mást, amit életében csinált.
Az én szememben mindig a gyengébbnek van igaza, s amíg valaki valahogy pontosan be nem bizonyítja az ellenkezőjét, addig Tóth Ilona ártatlan. Persze meg lehet győzni, ha van olyan érv, de szerintem nincs és nem is lehet- ezért gond ez az eltelt hat évtized. Ám 60 év ide vagy oda, mi igenis állhatunk az elnyomottak oldalára, és még akkor is jól tesszük, ha a diktatúra ellen foglalunk állást, ha nem is lehetünk száz százalékig biztosak az igazunkban: a diktatúrának ugyanis soha nem lehet igaza.