Mindenki harcol a megkülönböztetés, az elnyomás, a leszakadás ellen, csak azt hagyják ki sokan a képletből, hogy emberek vagyunk, életünk része volt és marad a küzdés.
Biztosan te is találkoztál már azokkal a jópofáskodó írásokkal, amiben taglalják, képesek voltunk mobiltelefon nélkül túlélni a gyerekkorunkat, vagy tablet és okostévé nélkül elfoglalni magunkat egy rongylabdával. Régi szép idők, sóhajtsunk együtt!
De már a nosztalgia sem a régi. Azok akik ezeket a dolgokat megosztják, nyilván a maguk részéről el nem engednék elektronikus póráznak is jó telefon nélkül a gyerekeket otthonról, és ha arra vágyik a kisded, akkor megkapja a legújabb kütyüket egy rakás rongylabda helyett. Észt osztani mindig könnyebb, mint nemet mondani!
No de nincs is ezzel baj. Mert az viszonylag állandónak mondható az emberi történelemben, hogy a szülők óvták, támogatták a gyerekeiket. Ez egyrészt ösztön, másrészt társadalmi elvárás. Régen is dolgoztak azért, hogy amit lehet, megadjanak, sokak köszönhették annak a sikereiket, hogy anya és apa taníttata őket akár erőn felül is.
És az is változatlan, hogy a sikeres élethez gyakorlatilag mindig kellett maga az érintett ember is. Milliónyi példát tudunk, akik nehéz körülményekből, hátrányból indulva verekedték fel magukat a vagyonosok közé, netán kiváló tudósok, művészek lettek. És sok burokban született ember élete lett egy nagy kudarc. Igen, tudom, hogy nagy általánosságban Manhattan jómodú familíáiból gyakrabban jutnak el a Harvadra mint a bódvarákói szegénysorról, de az emberi életben az is szép, amikor valaki a nagy hendikep ellenére sokra viszi.
Szóval én nagyra értékelem a küzdést vagy azt, amikor a tehetség utat tör magának. Ám ami most van, amikor minden ellen harcolunk, ami valakit bánt, vagy elnyom, vagy sért, az szerintem nem igazán jó. A bűncselekmények bűncselekmények, nem akarom azokat relativizálni. De most aztán már mindenki érzékenységét védeni kell, harcolunk a női jogokért, a transznemű jogokért, a kisebbségek jogaiért, és persze az iskolásoknak sem lehet egy rossz szót sem szólni, nem veszik el a mobiltelefont az órán és így tovább. Miközben jelenleg látszólag kiáll a társadalom egy része a tanárok mellett, azért általában a sátán földi helytartóiként kezelték őket mostanában, akik aljas módon rászóltak a gyerekre, ha az asztalon ugrált óra alatt, és képesek voltak elégtelent adni egy dolgozatra, amiben egy kérdésre sem válaszolt a lelkes nebuló. Skandallum!
Sok szempontból védett világban élünk itt Európában. Sok harccal, küzdéssel hátrányból indulva is el lehet jutni a diplomáig, a jobb módúaknak pedig iszonyúan színes gyerekkort lehet biztosítani a kicsiknek. Gondoljunk bele, mennyien viszik el a gyerekeiket külföldre, milyen sok kalandos programba fizethetik be őket, kipróbálhatnak izgalmas sportokat, rengeteg könyvet olvashatnak, ott vannak a játékok, a számítógépek, ha érdekli őket a tudomány, leülnek az internet elé és fantasztikus mennyiségű információhoz juthatnak. Arról nem is beszélve, hogy fejlődik az orvostudomány sok gyerek, akiről régen simán lemondtak volna, ma teljes életet élő felnőtt lehet.
Igen, bármit el lehet érni- igen, harcolni kell érte. Kinek sokat, kinek keveset. De ha tényleg még a küzdelem tényétől is meg akarjuk óvni a srácokat, akkor nem tudom, mit várunk. Régen is része volt a focinak a grundon, hogy kificamodott a boka, régen is elviseltük, hogy a gonosz tanár úr csúnyán szólt ránk, és túléltük az első korty keserű sört is. Van némi igazsága a nosztalgiázó megosztásnak. És ezektől a testi és lelki horzsolásoktól lettünk olyanok, amilyenek. Megszoktuk az önállóságot, volt egy kis harc is az életünkben. Ki így kezelte, ki úgy. Volt, aki rosszul jött ki belőle, és volt, amikor a csetepaté helyett alázás, megnyomorítás volt. Ez ellen akkor is fel kellett volna lépni, és ma is fel kell.
De arra törekedni, hogy a gyereket, egyetemistát, felnőttet soha semmi bántalom ne érje, teljes tévút. Mert ilyen egyszerűen nem létezik. A világunk annyira sokszínű, változatos, annyi kihívással teli, hogy mindig lesz olyan, amikor össze kell szorítani a fogunk és helyt kell állnunk. Amikor lelkesen írogatnak a világ mindenféle sarkában élő szerény sorsú gyerekről, akik mégis boldogak tudnak lenni a kevéssel, azt nem vesszük észre, hogy őket a szabadság, a mindennapos kihívások leküzdése tesz boldoggá. Mindig van egy sikerélmény, ha lőnek egy gólt, ha fognak egy halat, ha tudnak segíteni otthon, vagy ha az iskolában ők tanulják meg a legjobban a leckét a kopott padokban ülve.
Mo itt még annak az örömét is elvesszük a gyerektől, hogy valamit a saját erejéből ért el, hogy képes volt bizonyítani, mert egyből szaladunk az iskolába, hogy intézkedjünk helyettük. Nehogy már ő vállalja fel a felelősséget, nehogy már neki kelljen bármi nehézséggel szembenézni!
Próbálhatjuk mind jobban elodázni ezt a gyerekek életében, de amikor 40 évesen még otthon lakik szemünk fénye, és nem lehet leküldeni a boltba tejért mert még erre sem képes, akkor el lehet gondolkodni azon, jó döntés volt-e mindentől óvni. Az viszont biztos, hogy rászólni akkor már nem lehet, hiszen ebben a pillanatban mi válnánk azzá az erőszakos, gonosz külvilággá, amitől annyira meg akartuk védeni egész életében...