Személyes közügyek

Különös, ahogy évről évre politikai kérdés lesz a beiskoláztatásból. Az is furcsa, hogy az iskola megítélése milyen széles skálán mozog itthon és a nagyvilágban. Pedig tulajdonképpen a szervezett tanítás az egyik legnagyobb vívmánya (lehetne) az emberiségnek.

Az állatvilágban is létezik olyan folyamat, aminek során a fiatal egyedek ellesnek dolgokat az idősebbektől, tanulnak. A mi iskolánk viszont elvileg ennél sokkal többet akar, mert egészen magas szintű és elvont tudást is ad. Életünk egyik legfontosabb része, hiszen ha valaki egyetemet is végez, majdnem élete negyedét(!) tölti tanulással. Ez elvileg rettentően hosszú idő, de hozzá kell tenni, azért kell ilyen sokat iskolapadban ülni, mert az emberiség által felhalmozott tudásanyag is óriási. A sok évnyi tanulással még mindig csak egy szeletbe lehet bepillantást kapni, így aztán hiába lesz valaki orvos vagy mérnök, a filozófiáról alig tanult.

Tudom és értem az aggályokat, hogy a gyerekeket szinte kizsigerelik az egyre többet és többet követelő iskolák. Ám képzeljük el a világot, ahol nincs ilyen iskola! Ahol mások felfedezéseit nem összegzik és nem adják át, és minden száz évben újra fel kell találni a kereket valakinek, ami után az feledésbe merül, és megáll a fejlődés. Amíg minden nap szaporodnak ismereteink, addig megállíthatatlannnak látszik a folyamat, egyre többet kell(ene) megtanulni a diákoknak.

A kérdés szerintem inkább az, mi is történjen az iskolában. A különféle alternatív iskolák térhódítása jelzi, hogy van egyfajta bizalmatlanság az oktatási intézmények iránt. Nem állítom, hogy indokolatlanul, mert én is vissza tudok idézni nem egy kellemetlen élményt az iskolás éveimből. Azzal a megjegyzéssel persze, hogy a rossz és a jó élmények egyvelege tett azzá, aki vagyok, és míg a jó dolgokból tanultam, esetleg példaként szolgálnak a számomra, a rossz élmények viszont megerősítettek.

Értelmetlen burokban felnevelni valakit, hiszen amikor önállóvá válik az ember, az élet minden területén szembe kell majd néznie jóval és rosszal egyaránt. A vattába csomagolt gyerek vajon milyen felnőtt lesz? És eleve, miért gondoljuk a gyerekről, akit büszkén emlegetünk, mert ügyes, életrevaló, eszes, hogy az iskolában egy szemvillanás alatt tönkremegy az élete, ha csúnyán néz rá valaki? Ahogy az iskola nem old meg mindent a család helyett, nem tanít meg mindenre, és nem nevel embert a gyerekből, ugyanúgy csak annak teheti tönkre az egész életét, akire otthon nem figyelnek. Lehetnek rossz tanárok, lehet rossz a közösség, de aki a gyerekével valóban foglalkozik otthon, az ezt észreveszi, és lép, akár új iskola választásával.

Hinni lehet abban, hogy a gyereket ért egy-egy rossz élmény végzetes, és örökre emberi roncs lesz belőle, de miért ne inkább abban higgyünk, hogy az az ifjú ember képes tanulni, fejlődni, erősödni minden tapasztalatból? Irigylem azt, aki úgy él le 20-50-80 évet, hogy soha semmilyen problémája nincs, de gyanítom, nagyon elhanyagolható kisebbségről van szó.

Az iskola nem csak úgy készít fel az életre, hogy rettentő sok tudást igyekszik belegyömöszölni az ember fejébe, de tanulunk barátságról, ellenségeskedésről, hatalomról, önmegvalósításról is. Izgalmas évek azok, amikor felnövünk, és a gyerekközösségből kamaszkori lázadásokon át eljutunk a komoly egyetemista szerelmekig. Nem kell elvenni a világ és önmaga felfedezésének élményét a gyerektől, legyenek meg a harcok, a sikerek és a felhőtlen pillanatok is az iskolában. Milyen felnőtt lesz abból, akinek a válláról folyamatosan mindig minden felelősséget levesznek, aki soha nem hibás, aki helyett mindig más dönt, akinek soha nem kell semmiért megküzdeni, mert anyuka beszalad rögvest az iskolába?

A szülők természetesen kiigazíthatják azt, amit az iskolában elrontanak. Amikor kétségbeesetten próbálnak iskolaválasztás idején "tökéletes" döntést hozni, teljesen tévúton járnak: nem ezen az egy dolgon múlik az, milyen ember lesz a gyerekből. Meglehet, az elit iskola is lehet embertelen légkörű, kerülhetnek oda új, nem szimpatikus tanárok, és egy kicsi, külvárosi iskola is elindíthat valakit egy komolyabb karrier felé. Tehát az iskolaválasztással csak annak van vége a gyerekkel való törődésnek, aki mindent a tanárokra bízna, és maga nem akar foglalkozni túl sokat a kicsikkel. Ilyen emberből pedig remélhetően nincs sok.

Az iskola nem ellenség, a tanulás sem az- sőt, ezek nagyon mélyen emberi dolgok. Emberi az aggódás is, az, ahogy egy szülő törődik a gyermeke jövőjével, de egyrészt neki is meg kell bíznia magában, hinnie kell, hogy tényleg a gyerek érdekét tartja szem előtt, és képesnek kell lennie arra, hogy beavatkozzon, ha arra valóban szükség van. Ám arra is legyen képes, hogy hagyja a gyereket a saját életét élni már az iskolában is. Hosszabb távon minden bizonnyal még büszkébb is lesz rá, ha a gyerek magától jön arra, érdemes tanulnia, milyen társasághoz jó tartoznia, a konfliktusait hogyan kell kezelnie- értelmes, felelős, gondolkodó ember lesz belőle.