Épp ünnepelt celeb státuszban vannak a magyar focisták, de volt ez másképp nem is olyan régen. Most kell észnél lenni, hogy ne jöjjön megint a hullámvölgy...

Alig 1-2 éve még közutálatnak örvendtek Dzsudzsákék. Az amszterdami megsemmisítő vereség után lemondott Egervári Sándor szövetségi kapitány, és iszonyú harag áradt a leszerepelt válogatott irányába. És persze nem volt nehéz fogást találni rajtuk, külföldi csapataikban a legtöbb játékos nem sokat mutatott, a magyar bajnokság színvonala meg eleve csapnivaló volt.

Furcsa az élet! Abban a selejtezősorozatban a magyar válogatott harmadik lett, a hollandok meg kijutottak a világbajnokságra. És aztán jött az EB-selejtező, ahol a hollandok simán kipottyantak, a mieink megint harmadikak lettek- de ez pótselejtezőt ért, és aztán kijutottak Franciaországba. 

Hirtelen mindenki roppant lelkes lett, Dzsudzsák, Szalai, Juhász és a többiek máris futballgéniusznak látszottak, mert beverekedték magukat a kontinens legjobb 24 csapata közé. Ne kissebítsük az érdemeiket: szép teljesítmény volt, az esélyek nem mellettük szóltak. És a tornán is a leggyengébb válogatottak közé sorolták a mieinket előzetesen, ehhez képest a kiharcolt csoportelsőség, a szép győzelem Ausztria ellen, a látványos és eredményes támadójáték egészen más képet mutatott. A belgák ellen sajnos kevesek voltak a fiúk, de tragédia nem történt, sőt, rengetegen ünnepelték hazaérésük után őket, pedig nem sokkal korábban bottal-karóval zavarták volna szét a válogatottat.

Divat lett a magyar foci, divatos celebek lettek a focisták is. Most senki nem élcelődik Zimány Lindás sztorikkal, összetört sportkocsikkal- megjelennek mindenhol a fotók, hol töltik a nyarat a magyar sztárok, őszinte érdeklődéssel hallgatják a szavaikat, ők pedig élvezhetik a hirtelen jött szeretetáradatot.

Ám ne feledjük: a sportban a siker mindig pillanatnyi. Jöhetnek még gyengébb meccsek, kudarcok is, hiszen sajnos az a szomorú helyzet, a jó helytállás ellenére a magyar válogatott nem tartozik Európa közvetlen élmezőnyéhez. Persze volt fejlődés (abból a mélységből már csak előre lehetett lépni...), de van még azért elmaradás. És benne van a pakliban pár fájó vereség még a jövőben. Akkor pedig megint a régi nóta megy majd a falábú gyerekekről.

Mi ennek az egésznek az üzenete? Az, hogy mifelénk igencsak hullámzó a közhangulat. Akit ma még imádunk, holnapra a pokolba kívánhatjuk, és persze fordítva. És az emberek szimpátiájának elnyeréséhez elég egy kis siker- vagy annak az illúziója. 

Ezért van az, hogy a politikusaink annyira szeretnek  minden nap bejelenteni valami nagy sikert. Nem baj, ha nem igaz, nem baj, ha ellenőrizhetetlen számok vannak mögötte- az állítás hangozzék jól, adja le ezerszer a köztévé és a közrádió, és nagy gond már nem lehet. Pont úgy, mint amikor elhangzott, hogy a kormány félmillió embert kiemelt a mélyszegénységből. Bizonyíték? Minek az? Az államtitkár személyesen végigjárt minden családot a ciklus elején, megszámolta az összes csórót, most megint végiment álruhában az országban, megint számolt, és hopp, félmillióval kevesebb a nélkülöző- pluszmínusz ezer fő, ennyi tévedés benne van a dologban. Aki tudja, igazolja, hogy ez nincs így!

A statisztikákban ugyanis az a menő, hogy valójában ellenőrizhetetlenek. Kétmillió ember nézte valamelyik meccset, írják- tényleg megszámolta valaki? És ha több? Vagy kevesebb? Hiszen csak egy kis csoport nézettségi szokásai alapján szorozzák fel a számokat. A GDP emelkedik 0,7 százalékkal- benne van abban minden, tényleg? Vagy csak úgy, mint a görögök gazdasági mutatóiban, amiről kiderült, éveken át hamisak voltak?

Nem számít. Csak az számít, mit mondasz- aki vitatja, bizonyítsa az ellenkezőjét. Attól tartok, hogy a politikusaink igyekeznek eltanulni a focistáktól, hogy kiélvezzék a népszerűség hosszabb-rövidebb időszakait. Csak míg a futballban előbb-utóbb pályára kell lépni, hogy szembesüljünk a valósággal, a politikában az okos politikusnak nincs ellenfele: kezében van a hatalom, a média. Ők mindig hazai pályán játszanak, mondhatni egykapuznak. Úgy pedig könnyű- és ennek szomorú eredményeit láthatjuk abban, hogy látszatintézkedésekkel, hangzatos, de üres handabandázással a csúcson lehet maradni.