Ma okostelefon, régen gombfoci- érdemes szembeállítani azt, ahogy a gyerekek és ezzel együtt a szülők élete megváltozott az elmúlt évtizedekben?
Amikor megjelennek keserédes összeállítások arról, mennyire más ma szülőnek lenni mint mondjuk a hetvenes években, elfeledkezünk egy dologról. Nevezetesen arról, hogy a világ mindig is változott, csak éppen mi azt érzékeljük, amiben éltünk és élünk.
Arról keveset beszélünk, mennyire más az, hogy dédszüleink számára a négy elemi is komoly iskolai végzettség volt, és gyalog jártak mindenhova, gyerekeik viszont már jóval többet tanulhattak, nagyvárosba költözhettek, autót szerezhettek. És így tovább, a nagyszüleink felháborította apáink hosszú haja, anyáink miniszoknyája, no meg az a hangos csörömpölés, a beatzene. Nekünk ez jópofa sztori, nekik a hétköznapok valósága volt.
Szóval amikor ezt a kis összeállítást elemzem, akkor mindezt úgy teszem, hogy ehhez hasonlót elődeink is gyárthattak volna...
A cikk amelyre rátaláltam, öt érdekes példát emel ki. Az egyik például az iskolai evés: régen a gyerekek kaptak amit kaptak az iskolában, otthonról esetleg egy szendvicset vittek el a sztárjaik képével díszített ételhordóban. Ma viszont az insta-anyukák százezrével töltik fel a dizájnosan megtöltött kajás dobozokat, szivárványszínű sorba rendezett zöldségekkel és gyümölcsökkel. Egyszerűen elvárás, hogy megmutassák, mennyire odafigyelnek az egészségre, a korszerű táplálkozásra.
Miközben ez persze mulatságosnak tűnhet, szerény véleményem szerint nem akkora tragédia, hogy normális kaját kapnak a gyerekek egy összecsapott szendvics helyett, és a kicsik nem ismerik meg a főtt marhahús meggyszósszal nevű kreáció borzalmait...
A cikk szerint megváltozott az is, hogy manapság a gyerekeknek menetrendje van, ahol helye van iskolának, tanulásnak, edzésnek, játéknak, míg régen ha kiszabadultunk az iskolából, mentünk amerre a kedvünk tartotta. A szüleink nem igazán tudták, merre járunk, és nem is sokat gondoltak ezen- vacsorára legyen otthon a gyerek és kész. Olyan kissrácok rohangáltak az utcákon, akiket ma a ház kapujáig se engednének el egyedül.
A nagyobb szabadság nagyobb önállósággal járt- ez tény. Nekünk annak idején gyorsabban kellett felnőni, hiszen egyedül jártunk mindenhova, nem volt sofőrünk. Azt majd az idő dönti el, milyen felnőttek lesznek a mai gyerekek? Nem biztos, hogy az a talpraesettebb, aki tud térképet olvasni meg fára mászni, mint aki az okostelefonján bármilyen információt megtalál. Úgyis ki fogja harcolni magának a mostani óvott korosztály is a szabadságot, csak máskor, máshogy. És talán a szülő is jobban meghökken, hogy a huszonéves fiát, lányát már nem kell kézenfogva kísérgetni.
Régen más volt a sport is, kevesebben jártak edzésre, egyszerűen csak naphosszat bringáztunk, rohangáltunk, fociztunk, míg ma persze minden nagyon szervezett, és persze minden sok-sok pénzbe és időbe kerül a szülőnek is. Ez egyébként egy fontos jellemzője a változásoknak: régen nem azon kellett agyalni, hogy teremt a szülőnek programot a gyerek élete, mert ahhoz kell igazítani minden szabadidőt,
Mint ahogy a házifeladatokkal is lassan már a kedves szülő küzd leginkább. A cikk szerint régen a gyerekkel szemben valahogy elvárás volt, hogy maga menedzseli a dolgait. Nem nagyon állt mellettem senki annak idején, hogy mit tanulok vagy mi a dolgom, a jegyeim gyakran félév végén kerültek a naplóba, nem volt elektronikus nyilvántartás sem. Év végén mutattam, mi a végeredmény és ennyi. Azt gondolom, ha régen tudta és értette egy gyerek az iskola súlyát, vagy pont hogy nem törődött ezzel, akkor is a saját döntése volt, mint ahogy ma is. Lehet róla beszélni, de hiába áll valaki naphosszat a gyerek mellett, csodát tenni nem lehet.
Érdekes belegondolni, hogy miközben a szülők programozzák a gyereket, folyamatos elektronikus pórázt jelent a telefon, ám a gyerek is programozza a szülőt, elvárja a fuvarozást, a zsebpénzt, azt, hogy a szülő időt fordít az ő tanulmányaira.
Az ötödik különbségként azt jelöli a szerző, hogy régen egy-egy kiemelt naphoz kötődött a nagy ajándék: karácsonyra, születésnapra kapott a gyerek valami értékeset, de nem volt szokásban, hogy gyakorlatilag azt kapjanak meg a gyerekek amit csak akarnak, akkor, amikor akarják. Világos, ez első látásra elértékteleníti a nagyobb alkalmakat, az ajándékozást, de... Ebben a fogyasztásra ösztönző világban élünk, a szülők megengedhetik maguknak, végülis miért ne? Természetesen baj, ha a szülők munkájának köszönhető ajándékesőnek nincs becsülete, de szerintem abban a szülőnek is van része, ha a gyereke semmit nem tud a helyén értékelni.
Az egész fenti felsorolás inkább gondolatébresztő, mint értékítélet. Nincs "jobb" meg "rosszabb" korszak, bármikor lehetett egy szülő-gyerek kapcsolat meghitt, családias, ahol léteznek értékek. Most sem lehetetlen! Ami képtelenség, az kiszakítani az életünket a világból, ami körülvesz. Ehhez kell alkalmazkodni, és nyilván lehet is, csak nem úgy, hogy valamiféle sosemvolt boldog idők után sóhajtozunk, és bosszankodunk a megváltozott élet miatt.
Pedig csak el kellene fogadni: az idő soha nem visszafelé megy, mindig csak előre tart, bárhogy küzdünk ellene.
(Fotók: Fortepan)