Személyes közügyek

Mintha rettegnének attól az emberek, hogy egyenjogúság is létezhet a világban. Aki emiatt ijedezik, inkább ne tegye: erősen közeledünk hozzá, és visszafordulni nem nagyon lehet.

A feminizmus meg a gendertéma az most trendi. És kétségkívül vannak olyan vadhajtásai az okoskodásoknak, amikkel nehéz egyetérteni. Szerintem simán kezelhető fogalmilag az, hogy az egyenjogúságot elfogadjuk, de azt, hogy nő és férfi minden szempontból ugyanolyan és azonos, már csak ránézésre is meg lehet cáfolni. Az elvadult feministák tragédiája valószínűleg az, hogy ez az állapot így is marad. Hogy miért élik meg tragédiaként, ez jó kérdés, miközben a nőiséggel semmi baj nincs. És az, hogy egy férfi időnként nőként néz egy nőre, nem pedig egy nemsemleges egyedként, vélhetően az egyik legtermészetesebb dolog a világon.

Ám mindez csak egy alapvető helyzet, adottság, amit inkább elfogadni kellene, mint harcolni ellene. Harcolni azért érdemes, hogy azokon a területeken, ahol elvileg mindegy, ki a nő, ki a férfi, egyenjogúság legyen. Példákat mondva: nő is szavazhasson, nő is örökölhessen, nő is tanulhasson. Itt és most mindenki vállat von, mi ebben a nagy dolog? Hát nálunk ez természetes valóban, de sok helyen a világban nem. És valamikor itt sem így működtek a dolgok. 

A női jogokért vívott harc vezetett el odáig, hogy nőkből is lehessen miniszterelnök vagy űrhajós. Néha csodálkozom, miért fáj ez bárkinek: nem kötelező harcos, egyedülálló amazonná válni a nőknek, ez csak lehetőség, ugyanúgy lehetnek sokgyerekes családanyák. Ma már se törvény, se merev hagyomány nem írja elő, kinek mit szabad és mit nem. (Oké, van nyilván még itt-ott különbség, de ha a 200 évvel ezelőtti állapotokkal vetjük össze, azért érezhető a fejlődés. Nem is kicsi.)

Amikor aztán megjelennek időnként olyan cikkek, amiknek a címében feltűnik a feminizmus, mindig felbukkan pár dühödt szobafilozófus, aki kereszteshadjáratot hirdet a hagyományos női-férfi modellek megőrzéséért. Gyönyörű dolog, amikor nők is elkezdik támogatni ezeket az elveket, elfelejtve azt, hogy nekik úgy egyáltalán azért lehet bármilyen szavuk manapság bármilyen témában, mert valamikor bátor nők kiharcolták számukra ezt a jogot.

Az én számomra az a nagy kérdés, amikor klasszikus, "természetes" női és férfi szerepeket emlegetnek valahol, ahol a férfi a harcos és az újító a nő pedig a támogató és a szeretetteljes, tulajdonképpen mi az az ideális történelmi modell, amiről beszélnek? Tehát amikor valamiféle idealizált állapotot sírnak vissza, mutassanak rá: "ennek a kornak a társadalmi berendezkedése és családmodellje az igazi, ezt akarjuk!" A kétszáz évvel ezelőtti? Az ezer évvel ezelőtti? A tibeti? Az indián? Tessék mondani, kinek van első kézből származó tapasztalata arról, hogy akkor boldogok voltak-e a nők meg a férfiak?

Ugye a huszadik század már eleve kiesik, hiszen ott már sokan harcoltak a női jogokért, sokmindent el is értek. Az legalábbis furcsa lenne számomra, hogy valaki támogatja a mindennapokban a nők által elért egyenjogúságot, de valahol mégis tagadja ezt az egészet. Mert az úgy nem működik ám, hogy az én lányomnak legyen joga tanulni, önálló döntést hozni, a saját életét irányítani, de úgy általában a nők ne vágyjanak ilyesmire. Kíváncsi vagyok, melyik nagy hagyománytisztelő apuka veszi ki a lányát az iskolából 16 évesen, hogy hozzáadja egy általa kiválasztott fiúhoz, aki majd gondoskodik róla, míg ő szüli a gyerekeket, hiszen régen is így volt!... 

Tessék felfogni: a dolgokat nem lehet elválasztani egymástól. Nincs olyan, hogy szerepekbe kényszerítem a nőket és a férfiakat, miközben a világ itt nyugaton kinyílt, és mindenki lehet ami akar. És ennek megvan a kölcsönhatása. Az, hogy rengeteg intelligens, vagány csajra lehetünk büszkék a családban, az ismerőseink között, annak köszönhető, hogy nem lehet többé őket a négy fal közé zárni. És az, hogy a fiúk egy olyan világban nőnek fel, ahol elfogadják, a lányok nem csak szépek és szeretnivalóak, de okosak és ügyesek is lehetnek, azzal jár, hogy a saját szerepüket is átértékelik. Nem érzik úgy, hogy kötelesség ölben átvinni a tócsán a lányokat, ha azok maguktól is megoldják a problémát. És a lányok sem érzik úgy, hogy mindegy ki, csak valaki legyen mellettük mert önállóan semmik.

És ezeken a dolgokon nem változtatna a kötelező sorkatonaság, ahol a legények nem fegyverforgatást, hanem vécépucolást tanultak egészen magas szinten. És nem gondolom, hogy azok az országok, ahol nőknek is kötelező a katonaság, csak emiatt feminista pokollá változtak volna. Hogy hozott magával furcsa dolgokat a nemi szerepek módosulása, ahhoz kétség sem férhet.

De nem attól férfiatlanok a fiúk, hogy a feministák tartják a markukban a nevelést, hanem amiatt, hogy a családokon belül valami furcsa paranoid, túlféltő hangulat van. És ez nem csak a fiúkat érinti, a lányokat is. Önállótlan, tétova nemzedék lesz a végeredménye ennek a burokban nevelésnek, és ez sajnos nemfüggetlen. Mert természetesen minden gyereket úgy óvnak minden ártó hatástól, mintha egy iskolai letolástól rögvest tönkremenne az élete. Ömlenek a gyermekpszichológiáról szóló cikkek, mindenki beleszól mindenbe, miközben a gyerek nyilván elsősorban gyerek szeretne lenni. A gyerek nem hülye, megérti előbb-utóbb, hogy az életben van jó is, rossz is. Mind megéltünk családi tragédiákat, iskolai kudarcokat, szakításokat. És mégis itt vagyunk.

Akiket mindentől kímélnének, nem férfiatlan fiúk, hanem olyanok, akik soha nem néztek szembe semmivel. És olyan lányokkal találkoznak, akik szintén ilyen nevelést kapnak. Ők magukért sem tudnak kiállni, nemhogy egymásért. Hogy felnőttként ki milyen női vagy férfi szerepben érzi magát, majd eldől- de aki a felnőtt szerepet sem képes betölteni, attól mit várunk? 

A párkapcsolati zavarok, a sodródás sokkal inkább szól arról, hogy sokan felnőni nem tudtak, mint arról, hogy a két nemi szerep közeledik egymáshoz. Tessék felfogni, abban semmi meglepő nincs, hogy ha nem parancsra, hanem a két ember önálló döntése alapján szövődik egy kapcsolat, akkor sokkal nehezebb igazi társat találni. Mert szabadok vagyunk, és olyan társra vágyunk, akik mellett nem kötelességből maradunk, hanem szeretetből. Tök jó régi elveket emlegetni, de ugye nem baj, ha nem tartom hitelesnek ezt olyan férfi szájából, aki elvált gyermekei anyjától? Aki érdekes módon pont ennél a nőnél nem érezte azt, hogy minden körülmény, nehézség, baj ellenére kötelessége mellette maradni, óvni, segíteni, támogatni? 

Szóval mielőtt okoskodunk, akár magunkba is nézhetünk, akár ott is kereshetünk hibákat, és akár azt is kideríthetjük, mennyi mindent tanultunk, tapasztaltunk, és mi mindent akarunk átadni a gyerekeinknek. Ne üres fogalmakkal harcoljunk, hanem értsük meg, az ilyen léptékű fejlődés és a változás nem zajlik le úgy, hogy az élet valamelyik része érintetlen marad. És őszintén vizsgáljuk meg azokat a nosztalgikus időket, amiket annyira visszasírunk. Biztos, hogy olyan jó volt az, mint gondoljuk?... Biztosan azt akarjuk, hogy a mai fiataloknak is olyan sorsa legyen, hogy kevésbé legyen esélyük tanulni, utazni, újat tapasztalni?... Biztosan vissza akarjuk forgatni az idő kerekét? Nem inkább az új kor kihívásaira kéne új válaszokat adni?