Személyes közügyek

Mintha rettegnének attól az emberek, hogy egyenjogúság is létezhet a világban. Aki emiatt ijedezik, inkább ne tegye: erősen közeledünk hozzá, és visszafordulni nem nagyon lehet.

A feminizmus meg a gendertéma az most trendi. És kétségkívül vannak olyan vadhajtásai az okoskodásoknak, amikkel nehéz egyetérteni. Szerintem simán kezelhető fogalmilag az, hogy az egyenjogúságot elfogadjuk, de azt, hogy nő és férfi minden szempontból ugyanolyan és azonos, már csak ránézésre is meg lehet cáfolni. Az elvadult feministák tragédiája valószínűleg az, hogy ez az állapot így is marad. Hogy miért élik meg tragédiaként, ez jó kérdés, miközben a nőiséggel semmi baj nincs. És az, hogy egy férfi időnként nőként néz egy nőre, nem pedig egy nemsemleges egyedként, vélhetően az egyik legtermészetesebb dolog a világon.

Ám mindez csak egy alapvető helyzet, adottság, amit inkább elfogadni kellene, mint harcolni ellene. Harcolni azért érdemes, hogy azokon a területeken, ahol elvileg mindegy, ki a nő, ki a férfi, egyenjogúság legyen. Példákat mondva: nő is szavazhasson, nő is örökölhessen, nő is tanulhasson. Itt és most mindenki vállat von, mi ebben a nagy dolog? Hát nálunk ez természetes valóban, de sok helyen a világban nem. És valamikor itt sem így működtek a dolgok. 

A női jogokért vívott harc vezetett el odáig, hogy nőkből is lehessen miniszterelnök vagy űrhajós. Néha csodálkozom, miért fáj ez bárkinek: nem kötelező harcos, egyedülálló amazonná válni a nőknek, ez csak lehetőség, ugyanúgy lehetnek sokgyerekes családanyák. Ma már se törvény, se merev hagyomány nem írja elő, kinek mit szabad és mit nem. (Oké, van nyilván még itt-ott különbség, de ha a 200 évvel ezelőtti állapotokkal vetjük össze, azért érezhető a fejlődés. Nem is kicsi.)

Amikor aztán megjelennek időnként olyan cikkek, amiknek a címében feltűnik a feminizmus, mindig felbukkan pár dühödt szobafilozófus, aki kereszteshadjáratot hirdet a hagyományos női-férfi modellek megőrzéséért. Gyönyörű dolog, amikor nők is elkezdik támogatni ezeket az elveket, elfelejtve azt, hogy nekik úgy egyáltalán azért lehet bármilyen szavuk manapság bármilyen témában, mert valamikor bátor nők kiharcolták számukra ezt a jogot.

Az én számomra az a nagy kérdés, amikor klasszikus, "természetes" női és férfi szerepeket emlegetnek valahol, ahol a férfi a harcos és az újító a nő pedig a támogató és a szeretetteljes, tulajdonképpen mi az az ideális történelmi modell, amiről beszélnek? Tehát amikor valamiféle idealizált állapotot sírnak vissza, mutassanak rá: "ennek a kornak a társadalmi berendezkedése és családmodellje az igazi, ezt akarjuk!" A kétszáz évvel ezelőtti? Az ezer évvel ezelőtti? A tibeti? Az indián? Tessék mondani, kinek van első kézből származó tapasztalata arról, hogy akkor boldogok voltak-e a nők meg a férfiak?

Ugye a huszadik század már eleve kiesik, hiszen ott már sokan harcoltak a női jogokért, sokmindent el is értek. Az legalábbis furcsa lenne számomra, hogy valaki támogatja a mindennapokban a nők által elért egyenjogúságot, de valahol mégis tagadja ezt az egészet. Mert az úgy nem működik ám, hogy az én lányomnak legyen joga tanulni, önálló döntést hozni, a saját életét irányítani, de úgy általában a nők ne vágyjanak ilyesmire. Kíváncsi vagyok, melyik nagy hagyománytisztelő apuka veszi ki a lányát az iskolából 16 évesen, hogy hozzáadja egy általa kiválasztott fiúhoz, aki majd gondoskodik róla, míg ő szüli a gyerekeket, hiszen régen is így volt!... 

Tessék felfogni: a dolgokat nem lehet elválasztani egymástól. Nincs olyan, hogy szerepekbe kényszerítem a nőket és a férfiakat, miközben a világ itt nyugaton kinyílt, és mindenki lehet ami akar. És ennek megvan a kölcsönhatása. Az, hogy rengeteg intelligens, vagány csajra lehetünk büszkék a családban, az ismerőseink között, annak köszönhető, hogy nem lehet többé őket a négy fal közé zárni. És az, hogy a fiúk egy olyan világban nőnek fel, ahol elfogadják, a lányok nem csak szépek és szeretnivalóak, de okosak és ügyesek is lehetnek, azzal jár, hogy a saját szerepüket is átértékelik. Nem érzik úgy, hogy kötelesség ölben átvinni a tócsán a lányokat, ha azok maguktól is megoldják a problémát. És a lányok sem érzik úgy, hogy mindegy ki, csak valaki legyen mellettük mert önállóan semmik.

És ezeken a dolgokon nem változtatna a kötelező sorkatonaság, ahol a legények nem fegyverforgatást, hanem vécépucolást tanultak egészen magas szinten. És nem gondolom, hogy azok az országok, ahol nőknek is kötelező a katonaság, csak emiatt feminista pokollá változtak volna. Hogy hozott magával furcsa dolgokat a nemi szerepek módosulása, ahhoz kétség sem férhet.

De nem attól férfiatlanok a fiúk, hogy a feministák tartják a markukban a nevelést, hanem amiatt, hogy a családokon belül valami furcsa paranoid, túlféltő hangulat van. És ez nem csak a fiúkat érinti, a lányokat is. Önállótlan, tétova nemzedék lesz a végeredménye ennek a burokban nevelésnek, és ez sajnos nemfüggetlen. Mert természetesen minden gyereket úgy óvnak minden ártó hatástól, mintha egy iskolai letolástól rögvest tönkremenne az élete. Ömlenek a gyermekpszichológiáról szóló cikkek, mindenki beleszól mindenbe, miközben a gyerek nyilván elsősorban gyerek szeretne lenni. A gyerek nem hülye, megérti előbb-utóbb, hogy az életben van jó is, rossz is. Mind megéltünk családi tragédiákat, iskolai kudarcokat, szakításokat. És mégis itt vagyunk.

Akiket mindentől kímélnének, nem férfiatlan fiúk, hanem olyanok, akik soha nem néztek szembe semmivel. És olyan lányokkal találkoznak, akik szintén ilyen nevelést kapnak. Ők magukért sem tudnak kiállni, nemhogy egymásért. Hogy felnőttként ki milyen női vagy férfi szerepben érzi magát, majd eldől- de aki a felnőtt szerepet sem képes betölteni, attól mit várunk? 

A párkapcsolati zavarok, a sodródás sokkal inkább szól arról, hogy sokan felnőni nem tudtak, mint arról, hogy a két nemi szerep közeledik egymáshoz. Tessék felfogni, abban semmi meglepő nincs, hogy ha nem parancsra, hanem a két ember önálló döntése alapján szövődik egy kapcsolat, akkor sokkal nehezebb igazi társat találni. Mert szabadok vagyunk, és olyan társra vágyunk, akik mellett nem kötelességből maradunk, hanem szeretetből. Tök jó régi elveket emlegetni, de ugye nem baj, ha nem tartom hitelesnek ezt olyan férfi szájából, aki elvált gyermekei anyjától? Aki érdekes módon pont ennél a nőnél nem érezte azt, hogy minden körülmény, nehézség, baj ellenére kötelessége mellette maradni, óvni, segíteni, támogatni? 

Szóval mielőtt okoskodunk, akár magunkba is nézhetünk, akár ott is kereshetünk hibákat, és akár azt is kideríthetjük, mennyi mindent tanultunk, tapasztaltunk, és mi mindent akarunk átadni a gyerekeinknek. Ne üres fogalmakkal harcoljunk, hanem értsük meg, az ilyen léptékű fejlődés és a változás nem zajlik le úgy, hogy az élet valamelyik része érintetlen marad. És őszintén vizsgáljuk meg azokat a nosztalgikus időket, amiket annyira visszasírunk. Biztos, hogy olyan jó volt az, mint gondoljuk?... Biztosan azt akarjuk, hogy a mai fiataloknak is olyan sorsa legyen, hogy kevésbé legyen esélyük tanulni, utazni, újat tapasztalni?... Biztosan vissza akarjuk forgatni az idő kerekét? Nem inkább az új kor kihívásaira kéne új válaszokat adni?

A rendelő falára kiakasztott pökhendi szöveg eltüntetése nem oldja meg a problémákat az egészségügyben.

Mint arról sok helyen írtak, az enyingi ügyeleten rakták ki azt a papírt, ami arra biztatná a betegek, hogy csipcsup marhaságokkal ne oda szaladjanak, és egyébként is, használják már a józan eszüket. Nem arra van az ügyelet, hogy valaki pár napos enyhe köhögésével foglalkozzanak!

Ez a papír maximum csak egy tünet a sok közül: ha már kitették, szóba kerülhet, nálunk az egészségügy egyre kevésbé működik partneri alapon. Teljesen mindegy, hogy levették, tudjuk jól, sokan pontosan egyet értenek vele- és nem csak orvosok, nyilván. 

Mert azt tagadni nem lehet, nálunk van az orvoshoz járásnak egy furcsa kultúrája. Miközben az egészségügy fenntartásához csak az adófizetők egy része járul hozzá, valahogy mindenki úgy van vele, minden ingyen jár. Néha nem is értem a logikát, miért van az például, hogy külföldre költöző, ott adózó emberek ide járnak haza orvoshoz. Tudom vannak mindenféle egyezmények, de nyilvánvaló, ez így nem tartható fenn.

Kevés a forrás, kicsi a pénz. Márpedig, mint minden ilyen nagy rendszert, ezt is a pénz mozgatja. Ahol nincs pénz, mint például a szegényebb vidékeken, onnan eltűnnek a háziorvosok. Akik maradnak, azok is gyakran nyugdíjasok, fásultak, a túl sok munka miatt fáradtak. Naná, hogy nem boldogok, amikor marhaságokkal zaklatják őket képzelt betegek. Aztán, mivel a betegek követelik, küldik őket tovább más vizsgálatokra, hadd örüljenek nekik ott is. A kivizsgálás felületes, a betegek egy része nem kaphat megfelelő kezelést, a végeredmény borítékolható.

S a rendszer más részei azért igazságtalanok, mert a hálapénzt talicskával begyűjtő orvosok közül sokan erősen szelektálnak betegek között. Mind megtapasztaltuk már az odafigyelésben mutatott különbséget, miután egy bélelt boríték került az enerváltan tiltakozó gyógyító zsebébe. Látszatra egyenlőség van, a valóságban meg semmivel sem vagyunk előrébb, mint egy nyíltan fizetős egészségügyben. Még rosszabb is a helyzet, mert az egészet álságos, erkölcstelen dolgok hálózzák be, a kikövetelt hálapénztől az állami intézményrendszer eszközeit ingyen magánrendelésre használó orvosokig. Ha nem lehet követni a pénz útját, nincs számonkérhetőség sem. Ebből jönnek a feljelentések, perek, balhék, névtelen és nyilvános vádaskodások.

Emiatt nem partnerként, emberként tekintenek egymásra betegek és orvosok. A beteg még a jó szakemberre sem gondol hálával, ha az jut eszébe, csúszópénz nélkül aligha kapta volna meg a jó kezelést, és amikor fizet, akkor követelezővé válik, mintha magánrendelésen volna. Az egészségügy frontovonalában dolgozó, rosszabbul kereső szakemberek, háziorvosok vagy a ügyeleten levők utálják a nagyobb pénzt kaszáló kollégáikat, és tele van a tökük a panaszkodó betegekkel. A hálapénz-vadász orvosok talán valamikor utálták azt, hogy tartaniuk kell a markukat, és különbséget kell tenniük beteg és beteg között, noha mindnek járna az odafigyelés; ám aki hozzácsiszolódott ehhez a félresikerült rendszerhez, az ezzel már mit sem törődik, csak az a fontos, hogy pénzre váltsa a szakértelmét.

Pedig az nem megy ám, ha ellenségként tekintünk egymásra. Lehet, sokakat felháborít a betegalázó enyingi felirat, de nyugodtan olvashat mindenki fórumokat, ahol orvosról kizárólag negatívan nyilatkoznak. Számtalan ember véli úgy, pénzéhes, erkölcstelen gazember az összes. Naná, hogy sokan nyíltan felvállalják, orvosban, orvostudományban már nem bíznak, bezzeg az ezoterikus csodamódszerekben- ez nettó butaság, de meg kellene nézni, mi az oka ennek a szemléletnek. Ha az orvos nem bízik a betegben és a beteg sem az orvosban, nyilván ez lesz a vége: olyan "szakemberhez" mennek, akinek szabott ára van, és ezért cserébe eljátssza, hogy valóban érdekli a beteg problémája. (És néha ez is segít...) S ha a beteg utálja az orvost, az orvos miért tisztelné a beteget?

Bizony az lenne a jó, ha ezt az egész rendszert átgondolnák, ha megtalálnánk közösen a módját annak, hogy igazságosabb és átláthatóbb legyen minden. Ha pénzt kell bele tenni, tegyenek. Ha fizetőssé válhatnának bizonyos dolgok, ám legyen úgy. Tudom, mit adok, tudjam, mit kapok. Meg kellene szüntetni azt a hálapénz-rendszert, ami minden szereplő számára kényelmetlen. De mi félünk a szent teheneinktől, eljátsszuk az egyenlősdit, miközben baromira nincs egyenlőség ma sem, és aztán meg kapkodjuk a levegőt egy hülye plakát miatt. Pedig az csak egy tünete a hangulatnak, ami az egészségügyben uralkodik. Hiába próbálják a szőnyeg alá söpörni a gondokat, addig változás nem lesz, amíg nem sikerül újból partneri viszonyt kialakítani betegek és orvosok között.

Az Európai Bíróság is úgy vélte, az úszásoktatás nem vallásszabadság kérdése- s ez így van jól.

A történet egyszerű: Svájcban élő muszlim családok tiltakoztak az ellen, hogy lányaik kötelező koedukált úszásoktatásra járjanak. Arra hivatkoztak, hogy vallási okai vannak ennek, mert nem illendően fiúkkal együtt úszni a muszlim lányoknak. Megbírságolták őket, a svájci bírósághoz fordultak, ami helybenhagyta a döntést, azaz úszni kell járni. Ezután jött a következő kör, és Strasbourgban is úgy döntöttek, nem kell összekeverni a dolgokat, a szülők vallási meggyőződése kevésbé fontos, mint az integráció.

Nem vagyok iszlámellenes, jártam arab országokban, találkoztam sok kedves emberrel mint ahogy sok más helyen is. Tudom, hogy ott más a felfogás, máshogy élnek az emberek, ezt elfogadom, és nem kívánok helyettük okos lenni. De fordítva is elvárnám, hogy az itteni szabályokat is tartsa meg, aki itt akar élni. Otthon a négy fal között aztán mindenki élhet olyan hitéletet amíg akar, engem pont nem érdekel, kinek mi a vallása.

Nyilván Svájcban is eljutottak oda, hogy szép a sokszínűség, de vannak olyan általános érvényű szabályai az együttélésnek az országban, amiket nem kívánnak felrúgni valaki egyéni felfogása miatt. Ezek a szabályok teszik jól működővé Svájcot, és ha elkezdjük ezeket lebontani mindenféle indokkal, az nem visz messzire. Bármit kinevezhetünk vallásnak, és ennek okán bármilyen sajátos elképzelést megpróbálhatnánk elfogadtatni. A vallás ne írja felül a törvényt: azért, mert a Korán szerint lehet, még nem tarthat valaki több feleséget például Németországban. (Természetesen az sem hatna meg, ha valaki kereszténysége okán menne szembe a törvénnyel, számomra ebben nincs kettős mérce.)

Eddig ezeknél a konfliktusoknál igyekeztek óvatoskodni, ne bántsák meg senki hitét, érzékenységét. Szerintem pedig baromi egyszerű kijelölni a határokat: ez belefér, az meg nem, mégpedig pusztán úgy okoskodva, mi az ami a törvényekhez igazodik. És kész. Nem kell ilyen ügyekben finomkodni: ha én azt mondom, hitem és felfogásom szerint jár nekem az ingyen utazás a buszon, de a szabályok szerint nem, akkor nem a hitemet kell megvédeni, hanem a rendet. 

Tehát pokoli egyszerű ezen konfliktusok megoldása. Aztán mint minden törvény ellen, ez ellen is lehet törvényes(!) eszközökkel fellépni, szervezkedni, mert miért ne. És ha valaki úgy érzi, hogy ezekkel a törvényekkel nem tud együtt élni, olyan helyre kell költözni, ahol nem kényszerítik a lányokat egy medencébe a fiúkkal. Nagy a világ, van ilyen hely bőven.

A gond persze az, hogy aki inkább Európában él mint ott, azért van ezen a kontinensen, mert itt, például a törvényeknek és a toleranciának köszönhetően megteheti, hogy legálisan tiltakozzon. Vannak helyek, ahol a szabályszegőkkel kicsit keményebben bánnak... Jó élvezni a szabadságot, csak épp páran visszaélni próbálnának a nagy toleranciával. Általánosságban ezek elszigetelt esetek lennének, a kutyát nem érdekelnék. A gond azzal van (és főleg lesz), ha ebből rendszerszintű gyakorlat válik. 

Ezt kell rövidre zárni. Oké, végig lehet vinni egy-két ügyet Strasbourgig, de nehogy ilyen marhaságokkal foglalkozzanak már a bíróságok szerte a kontinensen. Lehet, hogy ideje ezt az integrálás-dolgot komolyan venni. Ráadásul nem olyan fájdalmas dolog ez, mert szerintem minden tökéletlensége ellenére jó Európában élni. S ha valaki ezzel nem ért egyet, akkor ne Európán akarjon gyökeresen változtatni, hanem a lakhelyén.

Találgatják, irányt válhat-e a Jobbik- megsúgom, egészen nyugodtan megtehetik, mert ennek felénk szép hagyománya van.

Mostanában a sajtó egy része rászállt a Jobbikra. Nem nagyon mennék bele, tulajdonképpen miért is történik ez, mi a taktika, hiszen nem olyan nehéz rájönni, kinek az érdeke az, hogy folyamatosan a negatív hírek középpontjában legyen az ellenzéki párt.

Ám az egyik mostani sztori megérdemel pár szót. Szóval azt fejtegetik, hova tart a jobbik, vált-e irányt, már azt is belebegtetik, hogy egyenesen baloldali párt lesz belőlük, akik csak a pillanatra várnak, hogy egymás nyakába borulhassanak Gyurcsány Ferenccel.

Most félretéve azt, hogy mennyi alapja, komolysága van a felvetésnek, inkább azt idézném fel, volt már hasonló hátraarc a magyar politikatörténetben. Azért nem véletlen ám, hogy Orbán Viktor régebbi beszédeit igyekeznek eltünteni, mert egy kicsit más hangnemben, más stílusban, vagy esetleg teljesen ellenkező előjelű állításokat téve nyilatkozott a sorskérdésekről. A mai konzervatív felfogástól messzemenően eltért az az arculat, ami mondjuk a kilencvenes évek elején jellemző volt a Fideszre.

És akkor még ugye ott vannak a KDNP álszent köpönyegforgatói, akik szót se nagyon érdemelnek, mert lábjegyzet se lesz belőlük a történelemkönyvekben. Felesleges és remélhetően minél előbb a semmiben eltűnő pártocska, jelentéktelen percemberek csapata, akik mindig azzal értenek egyet, akiknek a hátán felkapaszkodva hatalomhoz juthatnak.

Ott van izgalmasabb példának az MSZP, akinek közép- és idősebb generációja az MSZMP-ben vagy a KISZ-ben (utóbbiban mai fideszesekkel együtt...) építették a létező szocializmust, hogy aztán pár év múlva piacgazdaságról osszák az észt. És ha elfogadjuk, hogy az egykori cenzor Lendvai Ildikó most nagy jogvédő, akkor azt is el fogja fogadni az istenadta nép, hogy kissé másfelé kormányozza pártja szekerét mostanság Vona Gábor. 

Szóval nem kell túlokoskodni ezt, a magyar szavazó szép nagy pálfordulásokat és vargabetűket is elnéz a politikusoknak. Ettől még éppen választásokat is nyerhetne a Jobbik, még úgy is, ha vörös csillagot festenének a zászlójukra. A kérdés csak az, hogy tudják eladni ezt- ez már inkább szól a kommunikációról mint az elvekről. És nyilván akármi is az üzenet, új-e vagy régi, a kormányt támogató sajtó ellenszelében ezt jóval kevesebben fogják meghallani. Amikor manapság a közbeszédet az határozza meg, mit állít Terry Black, hadd ne beszélgessünk értékalapú, elvhű politizálásról. A Jobbikban se szentek ülnek, de az ellenfelek szemmel láthatóan végképp nem válogatnak az eszközökben.

Persze ez mit se számítana, ha a szavazó bölcs lenne és (ez igen fontos kitétel!) minden tényszerű és hiteles információhoz hozzájuthatna. Ez első általában nem igaz, az utóbbit meg hagyjuk- hogy a politikus hazudik vagy a politikusról hazudnak, ez jelen esetben szinte mindegy. 

Szóval csodák nincsenek. S az állítólagos irányváltásoknak sincs jelentősége: ma ezt mondom, holnap azt, tegnap meg egész mást kiabáltam- a mai politikába minden belefér. Pont ezért ennyire "szép és vonzó" gondolkodó ember számára...

Ha nem lehetsz menő, köss bele abba, aki nálad menőbb- terítéken Bódi Sylvi karrierje.

Nem gondolom, hogy nagy horderejű téma lenne, miből él a modellként ismertté vált, mostanában inkább világot járva szörfözgető Bódi Sylvi. És amikor év végén kitett egy bejegyzést arról, kinek köszönheti a mostani karrierjét, a megnyíló lehetőségeket, ebből rögtön hírt is kreáltak páran.

Először is: ugyan kinek mi köze hozzá? Amíg nem tesz törvénybe ütköző dolgot a pénzért vagy nem közpénzből él, mi dolgunk vele, honnan van neki? Mifelénk szép szokás, hogy imádunk a más zsebében turkálni, de azon vérig sértődünk, ha valaki megkérdi, honnan van minimálbérből X5-ös BMW-nk. Persze beteges az egész felfogásunk: miközben az egész világon tudni lehet, mennyit keres egy sztársportoló, nálunk még az is kideríthetetlen, egy NB1-es focista mennyiért rúgja a labdát. Naná, hogy ilyen közhangulatban egy efféle semmitmondó cikkel is lehet kattintásszámot generálni.

Mert valójában nincs ebben semmi különleges. Igen, vannak emberek, akik abból élnek, hogy szörfös márkák, utazási irodák afféle nagyköveteiként, arcaiként járják a világot, adnak interjút. Sylvi konkrétan külföldi magazinokban is feltűnik, jól eladható személyiség ebben a körben. Ennyi a marha nagy sztori.

És jegyezzük meg, nem csak ő keres furcsa dolgokkal pénzt. A külföldön dolgozó magyar topmodellek életét ugyan ki finanszírozza és hogy? No meg azon is eltöprenghetünk, sokkal dicsőbb-e annak az újságírónak a karrierje, aki az írásaihoz még a nevét sem adva azzal foglalkozik, hogy hazai celebek Facebook oldalát bújva próbál olyasmire bukkanni, amiből az erre fogékony közönség számára gumicsontként rágható cikkecskét fabrikálhat? És igen, ezzel is el tudja magát tartani- hát, isten tudja, akkor már inkább a szörfszponzorok!...

Hogy én néha nem irigykedem-e azokra, akik látszólag a semmiből csinálnak karriert? Dehogynem. De elfogadom azt, hogy sok más szempontból meg nekem volt szerencsém. És ez azért sokunkról elmondható. Sylvinek vannak vele született adottságai, de egy zseniális feltalálónak, egy híres sebésznek nincsenek?

A kérdés az, hogy ami van, azzal tudsz-e élni. Ez választja el a szerencsét a tudatosságtól... Hogy hol és mikor jött az ötlet, hogy érdemes a hullámokat lovagolni, azt nem tudom, de ügyesen felépítette magát a magyar lány. Mint ahogy leeshet az állunk, amiért valaki dollármilliókat keres a YouTube-on, pedig csak azt veszi fel ahogy számítógépével játszik. Lehet irigykedni, lehet tanulni belőle- kinek hogy.

Ilyesfajta hatásvadász cikket bárkiről lehet fabrikálni: "Most kiderült, ki finanszírozza Kovács Jánosné megélhetését - A Tesconak köszönhetően tudja kifizetni számláit, mert náluk kétműszakos pénztáros!" Micsoda szenzáció, ugye? 

Szóval éppenséggel nem Bódi Sylvi szörfkalandjainak háttere mindennapjaink legkínzóbb kérdése. Ráadásul az a szomorú helyzet, miközben valaki itt-ott beszól egy kommentben, ő valószínűleg lassacskán a következő utazásra csomagol, és onnan nézve olyan jelentéktelennek tűnnek ezek a kis piszkálódások... 

(Kép: Bódi Sylvi Facebook oldala)