A Nike egy alig 9 éves sráccal írt alá szponzori szerződést. Biztosan jó irány ez?

Shane Kluivert persze nem a semmiből bukkant fel, apja Patrick Kluivert, az Ajax, a Barcelona és holland válogatott egykori sztárcsatára. Nagyobbik fia maga is az Ajaxban játszik, Shane pedig a Paris Saint German kölyökcsapatában rúgja a labdát. Bizonyára ügyes és tehetséges, de tudjuk jól, az nem sokat számít, hogy valaki mit mutat tíz év alatt.

A kissrác (vagy segítői) által ügyesen menedzselt közösségi médiás jelenlét is feltűnő, Shane-nek több, mint százezer követője van az instagramon. Főzös videókat is megoszt a mindennapi dolgok mellett. Valami azt súgja, rajongói többsége vele egykorú, legalábbis nehéz lenne elképzelni, hogy valaki rákattan arra felnőtt emberként, hogy egy gyerek focis képeket oszt meg.

Nyilván a Nike számára is ez az ifjú követőbázis az értékes, s ezért írtak alá vele támogatási szerződést. Hiába megy az álszent duma, hogy nem akarják reklámmal bombázni a gyerekeket, a valóságban őket célozza rengeteg kampány. A gazdag nyugaton a kicsik ki tudnak ki könyörögni mindent a szüleiktől, így aztán például a sok sikerrajzfilm kapcsán iszonyú sok terméket tudnak eladni.

A ruházattal is jól lehet keresni, mert a hipszterek lassan pont elfordulnak a nagy márkáktól, a gyerekeknek viszont még más a menő. A Nike marketingesei sem bolondok, ha kilencéves reklámarc kell, akkor azt szerződtetnek, és akkor mindenki boldog: a kölyök keres, a szülei büszkék, a gyerekek megkapják amit akarnak, a cég meg kaszál.

Mondjuk az kicsit visszatetsző, hogy ezeket a cuccokat esetleg mélyszegénységben élő gyerekek varrják fejlődő országokban, akik el sem tudják képzelni, hogy kortársaik 20-30-40 dollárt fizetnek egy olyan pólóért, aminek elkészítéséért ők 1 centet kapnak. Bár a szavak szintjén küzdenek a gyerekmunka ellen a cégek, de a nyereség nagy úr: ha olcsóbban lehet gyártatni, több marad. És az ellenőrzést könnyen ki lehet kerülni: nem a nagy cég foglalkoztat gyerekeket, hanem a csúnya, gonosz alvállalkozója...

Szóval már az sem igazán szimpatikus, hogy a gyerekekre utaznak a cégek a reklámkampányaikkal. De a másik oldalról is eshet pár szó. Egy kilencéves gyerek (aki még nagyon gyerek...) aláír egy szerződést egy világcéggel, s onnantól kezdve úgy kell viselkednie mint egy felnőttnek. Hiába tetszik egy Adidas póló, abban már nem mutatkozhat. Folyamatosan meg kell osztania a tartalmakat Nike-ban feszítve, nincs lustulás meg hasonló. Kvázi dolgozni kell, pedig a tanulás mellett már most is sokat edz.

Rendben, ezt még esetleg el is lehet bírni, bár egy felnőttnek sem könnyű minden ilyen szerződéshez igazodni. De mi lesz, ha mondjuk a gyerek 12 évesen már nem lesz olyan kiugróan tehetséges a kölyökcsapatban? Ha a gyorsan változó ízlés okán már nem lesz annyi aktív követője? Ha fiatalabb reklámarc kell, s legközelebb egy nyolcéves tornász kislányra cserélik, aki mellesleg szuperül énekel? 

Nem hiszem, hogy könnyű lesz feldolgozni egy ilyen történetet. De ez a világcéget mit sem érdekli: fizet, amíg tart a szerződés, jó, ha nem, akkor vált. Pont úgy, mint a felnőttek világában. Ezt azért fel kell dolgozni. Nem mintha új sztori lenne, hogy egykori gyereksztárok nem tudják kezelni idősebb korukban sem az egykori sikereket, sem a kudarcokat. Nem kívánom hogy Shane is így járjon, de még annyira fiatal, hogy a fene meg nem mondja, mire viheti az életben. És lehet, nem a sport lesz a jövője, sem a Nike-szerződések, hanem valami egészen más, de értékes dolog. Csak ha közben végig az jár a fejében, "mi lett volna, ha...", bele is bolondulhat.

Nehéz dolgok ezek, és én bőven tartok tőle, túl kevesen gondolkodnak rajta. Persze, a cég ígérget fűt-fát, a szülőknek is jut a pénzből, s elég megnézni a gyerekszépségversenyes dokukat, hogy érezzük, bizony nem kevés esetben a szülők ambícióit valósítják meg a gyereket. Patrick Kluivert persze enélkül is egy név a foci világában, de gyanítom, nem Shane lesz az utolsó kilencéves reklámarc, s a többieknek esetleg a szülei nyomásával is el kell bírnia. 

Különös világot élünk. Tulajdonképpen irigykedhetnék arra, hogy én nem keresek annyit, mint ezek a gyerekek, fájhatna, hogy kilencévesen egy világcég sem keresett meg, de... Valahogy nem bírok emiatt keseregni.