Személyes közügyek

blogavatar

Nem tudok nem tudomást venni arról, ami körülvesz.

Legfrissebb bejegyzések

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

Kockázatos utazások

Utólag mindenki olyan okos, ha csődbe megy egy utazási iroda!

A Green Holiday (Green Travel?) egyik napról a másikra állt bele a földbe, s ezzel rendesen cserben hagyott több száz nyaralni vágyót. Rettentően aljas dolog elvenni a pénzt, kivinni az embereket, s tétlenül nézni, ahogy azokat kidobják a hoteleikből majd csak a biztosító tudja őket hazahozni. De ezt majd vizsgálják a hatóságok, s talán lesz valami következmény- bár én nem nagyon hallottam még a börtönöket megtöltő csaló utazásszervezőkről.

Márpedig nem ez az első iroda, ami igen rondán bukik meg. Pedig a jogszabályok megvannak, mindenféle biztosíték, szakértelem kell, s ezért a laikus utazó joggal hiheti, valaki valahol ellenőrzi az utazásszervezők tevékenységét. Ehhez képest túl sok volt a nagy port felkavaró csőd.

Ami viszont szánalmas, hogy bizonyos újságok most arról írnak, "sejthető" volt a csőd. Hahó, utólag nem sokat segít erről beszélni! A szakmában folyó háttérbeszélgetéseknek a súlya konkrétan nulla, ha azokból nem kerül nyilvánosságra semmi, és így nem is figyelmeztethetnek egyetlen utazót sem.

Az egyik cégadatbázis is végigturnézza most a sajtót, hogy a cégadatokból látható volt már korábban, hogy a Green Travelnek meg vannak számolva a napjai. Sőt, ők azt is kijelentették, vannak még hasonló helyzetben irodák. Ez elvileg súlyos kijelentés- de nevek nélkül csak elvileg az, mert valójában teljesen súlytalan. Pár általánosság a "kis irodákról", ami rossz fényt vet mindegyik, valójában esetleg remekül működő, speciális utakat szervező irodára. Miközben tudjuk, a nagy balhét a nagy utazási irodák csődje okozta mindig. Akkor hogy van ez? A kicsi a kockázatos, a nagy pedig több ezer embert hagy a bajban? Mert elvileg a Green Travel sem volt kis játékos, mint ahogy például a Best Reisen, az Eurotours sem volt az.

Az meg konkrétan a vicc kategória, hogy a saját szolgáltatását reklámozza a cég, miszerint náuk le kell kérni a cégadatokat. A fentebb már említett laikusoknak fogalma nincs az adatok értelmezéséről. (Sőt, az újságírók egy részének sem, akik lelkesen boncolgatják, mennyire dől a pénz bizonyos celebekhez mert nagy az árbevételük, pedig valójában az a kérdés, abból a pénzből mennyi marad a költségek és az adó levonása után, azaz mennyi a nyereség.) A végrehajtásokat is értelmezni kell tudni. Egyébként akit ezek az adatok érdekelnek, azoknak nem kell semmiféle fizetős szolgálatást keresni, teljesen ingyen elérhető a nyilvános céginformáció illetve a cégek éves beszámolója a kormányzati oldalakon.

Azt gondolom, annyiban van igazság a dologban, hogy a hozzáértők számára ezek az adatok érdekesek, de ezekkel nem az átlagembernek kellene bíbelődnie, hanem a hatóságoknak. Mivel minden bevallás elektronikusan megy, egyszerűen kigyulladhatna egy piros lámpa minden utazásszervezéssel foglalkozó cégnél, akiknek súlyos veszteségei vannak évek óta, s el lehetne indítani egy alapos ellenőrzést. Ilyenkor persze mindenki okos, mindenki magyaráz, gyanúba kevernek minden céget, aztán egy hét múlva, amikor lecseng a balhé, minden marad a régiben.

Persze az az igazság, ezeknek a dolgoknak nem csak az utazásszervezőkre kellene kiterjednie. Van család, aki egy milliót bukott a meghiúsult úton? Hát az nagyon szomorú, de hány milliót bukik, akit átver egy csaló autókereskedő cég vagy egy csődbe menő építési vállalkozó? Szóval számomra nem az izgalmas, hogy valakinek nem jött össze a törökországi nyaralás, hanem az ennél komolyabb, nagyobb horderejű dolgok. A mai elektronikus alapú rendszerekben roppant hatékony lehetne a vizsgálat, ha nem csak a pénzbehajtás lenne a cél, mint mondjuk az online kasszákkal.

De hát ehhez filozófiaváltás kellene. Maximum reménykedhetünk benne, de ha azt nézzük, ez már nem az első nagy utazási iroda csőd, gyaníthatóan az elmúlt években keveset dolgoztak a hatékonyabb ellenőrzésen. Esetleg utólag, mint az újságírók meg a cégadatbázis: köszönjük meg nekik a társadalom számára roppant fontos, alapos tájékoztatást, amivel rámutattak, mit nem mondtak el nekünk még mielőtt bekövetkezett volna a baj.

Tovább

Kis magyar futballuniverzum

Miniszterelnökünknek még arra is van ideje, hogy átigazolási tanácsokat adjon.

Egy videón arról győzködi Orbán Viktor válogatottunk ászát, Dzsudzsák Balázst, hogy hagyja ott az "arabokat" és inkább focizzon itthon. 

Nehéz értelmezni a jelenetet. Azt gondolom, a sportnak ez a része eléggé elüzletiesedett ahhoz, hogy ne politikai szinten dőljenek el a dolgok- legalábbis normál esetben. Mert ehhez képest nálunk a foci a politika szintjére van emelve évek óta, mert törvényeket hoznak a sportág tamogatásáról, építik közpénzből a stadionokat, és még a köztévé is nyilván felsőbb utasítás miatt adja a meccseket nagy pénzért.

Szóval ha így nézzük, tulajdonképpen simán beleillik a képbe, hogy politikus okoskodik egy játékos csapatváltásai kapcsán. Pedig hát ez üzlet: ahova hívják és ahol megfizetik, ott rúgja a labdát a nagy meg a kis sztár is. A Realnak nem kellett, az "araboknak" igen, hát oda ment Dzsudzsák. S a hírek szerint szépen keres is.

Tudjuk, van olyan magyar csapat, ahol meglehetősen fura módon annyi a pénz, hogy nyakra-főre vehetik a játékosokat. A felcsútiak sem a pénzzel kitömött akadémiájukon nevelt fiatalokkal töltik fel a keretet, inkább a rivális csapatoktól igazolnak. Eddig tíz embernél tartanak a nyáron, ami azért szép szám, hiszen más tavaly télen a másodosztályba is el tudtak csábítani válogatott játékosokat is. 

Talán ez a beszélgetés már arra utal, hogy megkapta odafentről a zöld lámpát a felcsúti aranycsapat, hogy Dzsudzsákra is kivessék a hálójukat? Van az a pénz, amiért Balázsnak megéri, hogy mezt cseréljen. Nyilván mindent megérne egy ilyen igazolás, hiszen szükség van a hazai gyepen olyan sztárokra, akik végig tudták robotolni a meccset Andorrában, s csak egyetlen szerény góllal kaptak ki. 

Mert a magyar futballuniverzum realitásához tartozik az is, hogy az utóbbi időszak "remek" eredményeinek köszönhetően szépen csúszunk vissza a FIFA-ranglistán. Érdekes EB-selejtezők elé nézünk, ha a negyedik-ötödik kalapból sorsolják a magyar válogatottat a csoportba. És aligha attól lesz jobb a csapat, ha a játékosok durván egyenlőtlen bajnokságban edzőnek idehaza, mert van pár "kiemelt" klub, akiknek semmi sem drága.

Normál esetben az ember csak vállat vonna vagy mosolyogna egy ilyen jópofáskodáson egy politikus meg egy focista között, de nálunk ezt véresen komolyan kell venni. Mi olyan országban élünk, ahol Puskást is megpróbálnák hazaparancsolni a Realtól- és ha arra gondolok, hogy vélhetően az ötvenes években ez meg is történt egészen magas szintről, nem érzem viccesnek a fenti szituációt.

Szóval hol van a vége ennek az egésznek? Meddig mehet el az az őrület, ami a magyar focit pénzszórásban körülveszi, s aminek eredményeit láthatjuk a hihetetlen kudarcsorozatunkban? Mert az ma már tisztán érződik, nem az EB-részvétel volt a trend, hanem az volt a váratlan, véletlen, kifutott eredmény.

Amikor ez egyértelművé válik, ideje lenne mindent átgondolni, felülvizsgálni, mert az elmúlt évek rengeteg beleölt pénzének fényében nem túlságosan lehengerlőek az eredmények. "Szerénység, elvtársak, szerénység!", hogy egy klasszikust idézzek, De ennek nyoma sincs, sőt, még ráteszünk egy lapáttal. Ezeknek a videóknak nem lenne szabadna megszületniük, mégis láthatja őket ország-világ. Vajon kinek üzennek velük? Mert úgy érzem, nem Dzsudzsáknak s nem is a szurkolóknak...

Tovább

Az áldozat igazsága

Érdemes-e vizsgálni 60 év távlatából Tóth Ilona ügyét?

Kicsit üzengetős cikkekben került szóba a napokban Tóth Ilona, az 1956-os forradalom utáni megtorlások idején kivégzett fiatal orvosnő ügye. Amit tudunk: a bíróság akkor azt mondta ki, hogy egy ÁVH-snak gondolt férfit ölt meg Tóth Ilona a társaival, s ezért akasztották fel. 

Olvastam erről pro és kontra érveket. Míg olyan is megjelent, hogy túl sok dolog utal arra, hogy valami valóban történt, hiszen maguk a vádlottak is azt mondták, megölték azt a férfit, így elfogadható akár a gyilkosság vádja is, mások szerint bűzlik az egész eljárás, koncepciós ügy volt az egész, a fiatal orvosnőt ártatlanul végezték ki, hogy példát statuáljanak.

Az első kérdés nyilván az, érdemes-e a múltnak minden részletét alaposan vizsgálni, tudunk-e meg újat abból, hogy több évtizedes történeteket tárunk fel? A válasz egyértelműen igen! És hogy erre szükség van, mi sem bizonyítja jobban, hogy Oroszországban képesek Sztálin szerepét relativizálni. Pedig azon a népirtó gazemberen nincs mit befeketíteni, megtette ő azt saját maga. Igenis ki kell deríteni ami kideríthető, és közzé kell tenni, hogy lássuk és értsük, mi folyt a világban. 

Az már fogósabb kérdés, hogy mennyire deríthető ki minden teljes bizonyossággal. Nagy általánosságban nyilván elmondható, hogy 1956 után volt megtorlás (természetesen csak a későbbi kutatások derítették ki, kik voltak a felelősök), de egyes ügyeknél borzasztó nehéz megítélni, a vádakból mi volt teljesen koholt, minek volt némi alapja, és mi az, ami megállhatott. 

Egyértelmű, az nem volt a mai szemmel nézve "normális" rendszer. A kínzással, pszichológiai hadviseléssel vallomásra kényszerített vádlottak, a koncepciózus eljárások, az előre elvárt ítéletek világában született dokumentukat fenntartással kell kezelni. Olyan bírók és ügyészek dolgoztak, akik pontosan végrehajtották még a legaljasabb utasításokat is, így nem tudhatjuk, mikor született irányított döntés, és mikor bizonyítottak be valamit ténylegesen.

Akár azt is mondhatnánk, fogadjuk el, hogy Tóth Ilona ügyében nem tudhatjuk meg az igazságot, érvelhessen mind a két oldal. Én viszont magánemberként nyugodtan mondhatom: nálam a kivégzettnek van igaza, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik! Hiszen pont fentebb írtam, nem igazságos eljárásokról, hanem megtorlásról volt szó, s így alapból megkérdőjelezhetővé válik minden ítélet.

Képzeljük el a szituációt: ott van a politikailag gondosan beágyazott bíró egy kirakatperben, aki elkezd kételkedni, s végül kimondja, itt bizony sumákolás van, Tóth Ilona ártatlan, mehet haza szabadon! Hollywoodban talán így történne, de 1956 után aligha fordulhatott volna elő hasonló forgatókönyv. Amikor a lányt és társait bíróság elé állították, bárki bármit mond, semmi esély nem volt a felmentésre! 

Tehát azt gondolom, ha egy történész úgy is véli, Tóth Ilona gyilkolt, akkor is le kell szögezze, a pártállam által a megtorlások idején zajló eljárások jellege miatt is inkább semlegesen kell hozzáállni az ügyhöz, mert az áldozat már nem tud védekezni. Én ilyen helyzetben egészen biztosan nem mondanám azt, hogy ez vagy az a vérbíró a koncepciós ítéletei mellett egyébként talán pont most korrektül dolgozott. Az ilyen embert nem a jó, hanem a rossz cselekedetei minősítenek, s hiteltelenítenek minden mást, amit életében csinált.

Az én szememben mindig a gyengébbnek van igaza, s amíg valaki valahogy pontosan be nem bizonyítja az ellenkezőjét, addig Tóth Ilona ártatlan. Persze meg lehet győzni, ha van olyan érv, de szerintem nincs és nem is lehet- ezért gond ez az eltelt hat évtized. Ám 60 év ide vagy oda, mi igenis állhatunk az elnyomottak oldalára, és még akkor is jól tesszük, ha a diktatúra ellen foglalunk állást, ha nem is lehetünk száz százalékig biztosak az igazunkban: a diktatúrának ugyanis soha nem lehet igaza.

Tovább

Tollforgatók klikkje

Kissé belterjes a magyar sajtó világa, bármelyik oldalról beszélünk.

Nem mondhatnám, hogy remek szórakozás mostanság a hazai újságokat bújni. Néha el lehet csípni egy-egy jó cikket tudományos, utazási vagy kulturális témában, de a közéleti vonalat jobb hanyagolni olvasóként.

Nagyon furcsa azt látni, hogy mennyire a barikád bizonyos oldalaira kerültek sajtótermékek. A név azonos, de egyik napról a másikra kicserélhető egy új tulajdonos esetén a filozófia, az irányvonal, s így történhet meg, hogy például a mai és a három évvel ezelőtti Origo mintha nem is ugyanaz lenne.

Az ember néha belenéz cikkekbe, és az már nekem kellemetlen, hogy a szerzők a nevüket sem adják hozzájuk. Néha olyan elképesztően pongyolán fogalmazott írások jelennek meg a vezető hírek közt, hogy biztosak lehetünk benne, azt szerkesztő nem látta. Vagyis látta, de nem mert belenyúlni, mert olyan "magasról" küldték. Kicsit olyan ez, mint Sztálin haldoklása, amikor nem mertek az "alattvalók" meg sem moccanni, orvost sem hívtak hozzá. Őszintén szólva az év vicce, amikor más újságok cikkein élcelődik egy olyan iromány, ami alá sincs írva.

S ezek a bizonyos célokat támogató cikkek végigsöpörnek a sajtó egyik felén. Pontosan lehet tudni, melyik szekértábor tagjainak kötelező egy-egy témát a felszínen tartani. S nyilván az itt dolgozó újságírók is csereszabatosak: hiába cserélnek időnként mert, ugyanahhoz a csapathoz tartoznak.

Ám még mielőtt úgy nézne ki, hogy van egy másik, egy "tiszta" oldal, hadd ne hajbókoljak azok előtt, akik mögött Simicska Lajos áll. Nekem vele nem  most kezdődött a problémám, hanem még akkor, amikor ő volt az, aki ma Mészáros. Nem lett belőle lánglelkű forradalmár csak azért, mert összerúgta a port Orbánnal. S ne legyenek illúzióink: jöhet még nagy kiegyezés, ami elhozhatja a szép új világot.

De ezen túlmenően is sajátos, hogy az ebben a körben dolgozó tollforgatók is egy meglehetősen zárt közösségnek tűnnek, akik mindig számíthatnak egy állásra valamelyik újságnál. Elég sokan vannak, akik szépen körbejárták vagy -járják az Index, Népszava, Népszabadság, 24 kört, vagy az Index, Cink, 444 útvonalat. A régi barátok könnyen hivatkoznak egymásra, hiszen valójában úgy konkurensek, hogy abszolút egy körbe tartoznak. Vannak házaspárok, akiknek egyik tagja ide, a másik tagja oda ír, mondhatni jelképesen megtestesítve a sajtó liberálisabb oldalának frigyét.

Ahogy A tanúban mondták: "Egy brancs maguk..." Nem éppen tragédia ez, mert vélhetően az egész világon meg lehetne figyelni hasonlót, csak éppen az ember felteheti magának a kérdést, valóban annyival jobb, tisztességesebb, korrektebb-e az az oldal, ami mögött felsejlik egy régi, annak idején közutálatnak örvendő oligarcha alakja, s amelynek tagjai ezernyi szállal kötődnek egymáshoz, így vélhetően megvédik az "ő kutyájuk kölykeit".

Megvannak a kifinomult módszerek arra, hogy lehet lejáratni valakit, s ezeket az eljárásokat ún. liberális oldalon pontosan ugyanúgy ismerik- és használják. Amikor az újságíró nem tájékoztat, hanem egyre inkább befolyásol, akkor az olvasónak kellene észnél lennie, ha nem vakítja el a saját előítéletessége.

A lényeg: elfogult akármelyik oldali sajtótól nehéz elfogulatlan tájékoztatást várni. Igen, tudom, kibe lehet és kell most beleszállni mert hazudik a másik szekértábor szerint, de én szeretném magam eldönteni, hogy kinek higgyek. És a bökkenő az, hogy nem nagyon tudom...

Tovább

A büszke futballnemzet

Rá tud égni a politikára az andorraiak elleni nagy égés.

Először is szögezzük le: nem az istenadta nép csinált nemzeti ügyet a magyar fociból, és nem is az ellenzék ármánykodása miatt kapott kiemelt szerepet ez a sportág. Sőt, még Soros Györgynek sincs semmi köze hozzá. (De ha ő dobott volna fel extra prémiumot az andorrai buszsofőrök és könyvelők legjobbjaiból toborzott válogatottnak, akkor is szégyen lett volna kikapni.)

A magyar politika emelte egészen más szintre a hazai foci kérdését azzal, hogy esztelenül építjük a stadionokat, öntjük TAO formájában a közpénzt az akadémiákba. Igen, ez a mi pénzünk, ez nem a minisztereink személyes vagyonából megy, hanem a közösből, így aztán az is megfizeti a pocsék meccsek árát, akit nem hoz lázba egy Paks-Mezőkövesd derbi- és ilyen emberből azért elég sok akad.

Nálunk a miniszterelnök többet nyilatkozik a kedvenc felcsúti akadémiájáról vagy a futballszövetség belügyeiről, mint mondjuk a több százezer roma felzárkóztatásáról. És ha már itt tartunk: a sajtó a Farkas Flórián-féle Lungo Drom által eltüntett 1,6 milliárdon rugózik, miközben ez a pénz csak töredéke annak, amibe egyedül az új Puskás-stadion kerül. Sok társadalmi csoport megértheti a saját fontosságát a kormány értékrendjében, amikor azt nézi, mennyi jut focira, és mennyi rájuk. 

Ha fociról van szó, akkor semmi sem túl sok, túl drága. Épp az Andorra elleni dicsőséges meccsre készülve hallhatták meg a focisták a jó hírt, hogy az esetükben a kedvezményes ekhó adózási keretösszeg a duplájára, évi 250 millió forintra emelkedhet. Értsük jól: az ország törvényalkotói számára az a fontosabb, hogy egy labdarúgó akár negyedmilliárd(!!!) forintos jövedelemig kedvezményesebb adókulccsal adózzon, mint hogy hasonló kedveményeket kapjanak mondjuk az orvosok. 

És aztán a jórészt a hazai bajnokságban edződő "sztárjaink" elbuknak egy szerény képességű ellenfél ellen. A felháborodás -természetesen- óriási, mindenki az elkényeztetett játékosok fejét követeli, a tavaly még istenné kikiáltott német szövetségi kapitányból is kókler lett. Mivel az állam is beleállt ebbe az egész focitémába a miniszterelnökkel együtt, így aztán nekik is magyarázkodni kell, tulajdonképpen miért érte meg milliárdokkal tömni ezt a sportágat, ha ennyire futja belőle? Mert nem lehet mindig szerencsés sorsolásunk, mint a legutóbbi EB esetén- ha a következőre nem jut ki a csapatunk, akkor nézhetünk másokat a szép, új, drága Puskásban. És lássuk be: akinek túl nagy falat Feröer meg Andorra, azért az ne álmodozzon.

Tele van az ország az erős és büszke plakátokkal, az értelmetlen konzultáció utáni plakátkampánynak köszönhetően (megjegyzendő, erre is többet költünk közpénzből, mint az Út a munka világában eltapsolt másfél milliárd...), és mivel igencsak keverednek a dolgok, erre erősen reflektált az Andorra elleni meccs. A magyarok büszkeségét is helyretette az a vereség, no meg megmutattuk, mennyire vagyunk "erősek" európai színtéren.

Baromság belekeverni a komoly közéleti témákba a focit? Kérem szépen, nem én kezdtem! Nézzen szembe a hibás döntések következményeivel az, aki kitalálta ezt a fontossági sorrendet! Baromira nem gondolom, hogy Magyarország miniszterelnökének azzal kellene foglalkoznia, a felcsúti akadémia hány focistát nevel ki, mégis ez van. És Andorra ide vagy oda, a Felcsút sorra-rendre veszi a válogatott játékosokat, mert már bajnoki címre tör- persze az NB1 színvonalához is gyenge akadémistái nélkül.  Még ilyenkor sincs szerénység vagy szégyenérzet bennük, alázatról pedig inkább ne beszéljünk. Van pénz, hát szórjuk!

És a mi erős és büszke focinemzetünk pedig ezt békésen tűri, hiába kapjuk a pofonokat minden szinten. Hát, ennyit ér a nemzeti konzultáció, a plakátkampány meg a többi lózung: nem érdekel itt már senkit semmi. Ez is egyfajta eredmény, természetesen: elbuknak a politikusok, elbukunk mi, állampolgárok, mint ahogy focistáink is pofára estek. Először dühítő volt az, ami Andorrában (és idehaza...) történt, aztán vicces. Pedig valójában nagyon-nagyon szomorú, ha a dolgok mélyére nézünk.

Tovább