Személyes közügyek

blogavatar

Nem tudok nem tudomást venni arról, ami körülvesz.

Legfrissebb bejegyzések

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

Gyereknevelés egykor és most

Ma okostelefon, régen gombfoci- érdemes szembeállítani azt, ahogy a gyerekek és ezzel együtt a szülők élete megváltozott az elmúlt évtizedekben?

Amikor megjelennek keserédes összeállítások arról, mennyire más ma szülőnek lenni mint mondjuk a hetvenes években, elfeledkezünk egy dologról. Nevezetesen arról, hogy a világ mindig is változott, csak éppen mi azt érzékeljük, amiben éltünk és élünk.

Arról keveset beszélünk, mennyire más az, hogy dédszüleink számára a négy elemi is komoly iskolai végzettség volt, és gyalog jártak mindenhova, gyerekeik viszont már jóval többet tanulhattak, nagyvárosba költözhettek, autót szerezhettek. És így tovább, a nagyszüleink felháborította apáink hosszú haja, anyáink miniszoknyája, no meg az a hangos csörömpölés, a beatzene. Nekünk ez jópofa sztori, nekik a hétköznapok valósága volt.

Szóval amikor ezt a kis összeállítást elemzem, akkor mindezt úgy teszem, hogy ehhez hasonlót elődeink is gyárthattak volna...

A cikk amelyre rátaláltam, öt érdekes példát emel ki. Az egyik például az iskolai evés: régen a gyerekek kaptak amit kaptak az iskolában, otthonról esetleg egy szendvicset vittek el a sztárjaik képével díszített ételhordóban. Ma viszont az insta-anyukák százezrével töltik fel a dizájnosan megtöltött kajás dobozokat, szivárványszínű sorba rendezett zöldségekkel és gyümölcsökkel. Egyszerűen elvárás, hogy megmutassák, mennyire odafigyelnek az egészségre, a korszerű táplálkozásra.

Miközben ez persze mulatságosnak tűnhet, szerény véleményem szerint nem akkora tragédia, hogy normális kaját kapnak a gyerekek egy összecsapott szendvics helyett, és a kicsik nem ismerik meg a főtt marhahús meggyszósszal nevű kreáció borzalmait...

A cikk szerint megváltozott az is, hogy manapság a gyerekeknek menetrendje van, ahol helye van iskolának, tanulásnak, edzésnek, játéknak, míg régen ha kiszabadultunk az iskolából, mentünk amerre a kedvünk tartotta. A szüleink nem igazán tudták, merre járunk, és nem is sokat gondoltak ezen- vacsorára legyen otthon a gyerek és kész. Olyan kissrácok rohangáltak az utcákon, akiket ma a ház kapujáig se engednének el egyedül.

A nagyobb szabadság nagyobb önállósággal járt- ez tény. Nekünk annak idején gyorsabban kellett felnőni, hiszen egyedül jártunk mindenhova, nem volt sofőrünk. Azt majd az idő dönti el, milyen felnőttek lesznek a mai gyerekek? Nem biztos, hogy az a talpraesettebb, aki tud térképet olvasni meg fára mászni, mint aki az okostelefonján bármilyen információt megtalál. Úgyis ki fogja harcolni magának a mostani óvott korosztály is a szabadságot, csak máskor, máshogy. És talán a szülő is jobban meghökken, hogy a huszonéves fiát, lányát már nem kell kézenfogva kísérgetni.

Régen más volt a sport is, kevesebben jártak edzésre, egyszerűen csak naphosszat bringáztunk, rohangáltunk, fociztunk, míg ma persze minden nagyon szervezett, és persze minden sok-sok pénzbe és időbe kerül a szülőnek is. Ez egyébként egy fontos jellemzője a változásoknak: régen nem azon kellett agyalni, hogy teremt a szülőnek programot a gyerek élete, mert ahhoz kell igazítani minden szabadidőt, 

Mint ahogy a házifeladatokkal is lassan már a kedves szülő küzd leginkább. A cikk szerint régen a gyerekkel szemben valahogy elvárás volt, hogy maga menedzseli a dolgait. Nem nagyon állt mellettem senki annak idején, hogy mit tanulok vagy mi a dolgom, a jegyeim gyakran félév végén kerültek a naplóba, nem volt elektronikus nyilvántartás sem. Év végén mutattam, mi a végeredmény és ennyi. Azt gondolom, ha régen tudta és értette egy gyerek az iskola súlyát, vagy pont hogy nem törődött ezzel, akkor is a saját döntése volt, mint ahogy ma is. Lehet róla beszélni, de hiába áll valaki naphosszat a gyerek mellett, csodát tenni nem lehet.

Érdekes belegondolni, hogy miközben a szülők programozzák a gyereket, folyamatos elektronikus pórázt jelent a telefon, ám a gyerek is programozza a szülőt, elvárja a fuvarozást, a zsebpénzt, azt, hogy a szülő időt fordít az ő tanulmányaira.

Az ötödik különbségként azt jelöli a szerző, hogy régen egy-egy kiemelt naphoz kötődött a nagy ajándék: karácsonyra, születésnapra kapott a gyerek valami értékeset, de nem volt szokásban, hogy gyakorlatilag azt kapjanak meg a gyerekek amit csak akarnak, akkor, amikor akarják. Világos, ez első látásra elértékteleníti a nagyobb alkalmakat, az ajándékozást, de... Ebben a fogyasztásra ösztönző világban élünk, a szülők megengedhetik maguknak, végülis miért ne? Természetesen baj, ha a szülők munkájának köszönhető ajándékesőnek nincs becsülete, de szerintem abban a szülőnek is van része, ha a gyereke semmit nem tud a helyén értékelni.

Az egész fenti felsorolás inkább gondolatébresztő, mint értékítélet. Nincs "jobb" meg "rosszabb" korszak, bármikor lehetett egy szülő-gyerek kapcsolat meghitt, családias, ahol léteznek értékek. Most sem lehetetlen! Ami képtelenség, az kiszakítani az életünket a világból, ami körülvesz. Ehhez kell alkalmazkodni, és nyilván lehet is, csak nem úgy, hogy valamiféle sosemvolt boldog idők után sóhajtozunk, és bosszankodunk a megváltozott élet miatt. 

Pedig csak el kellene fogadni: az idő soha nem visszafelé megy, mindig csak előre tart, bárhogy küzdünk ellene.

(Fotók: Fortepan)

Tovább

Nyugdíjasok munkában

Ez a szép: nem csak Kósa Lajos mutat példát, hanem családja is.

Amikor az ember az éppen mittudomén-milyen miniszteri posztot betöltő egykori debreceni polgármestert hallgatja, nehezen igazodik el a szavai közt. Gyanítom, ő maga sem tud rendet vágni gondolatai közt, és ennek eredménye nyilatkozatainak kaotikus szürrealizmusa.

Ha vele kapcsolatban konkrétumok kerülnek elő, akkor inkább a sajtó ás elő valamit. Most éppen az a nagy sztori, hogy Kósa Lajos családtagjai egész jól elboldogulnak az üzleti életben. Különösen feltűnő volt, hogy 82 éves édesanyja milyen jó ütemérzékkel vásárolt meg egy addig veszteséges sertéstelepet, ami rövid idő előtt EU-s pénzeknek köszönhetően rögvest egyenesbe került.

A kellemetlenkedő újságírók persze nem hagyják békén az értünk oly keményen dolgozó politikusokat, és rákérdeztek a sertéstelepre, s jött az azóta már legendássá vált "édesanyám nem strómanja senkinek" kifejezés. És persze ezzel minden meg is van válaszolva, nincs itt semmi néznivaló.

A cinikus sajtómunkások persze nem veszik észre, valójában a miniszter úr éppen példát mutat. Ő beszélt nemrégiben arról, milyen nagyszerű lehetőség lesz a nyugdíjas szövetkezet a dolgozni vágyó hetvenesek számára, akik újból fejest ugorhatnak a melóba. Egykor pedagógusként dolgozó édesanyja csak példát mutat azzal, hogy az ő korában fejest ugrik a mezőgazdaságba, az üzleti életbe. 

Az persze egy másik kérdés, hogy ő nem iskolákban vállal részidős takarítói munkát, mint azon kortársai, akiknek a meló nem annyira jópofa hobbi, hanem inkább megélhetési kérdés. Mégiscsak jól jövedelmező lehetett a pedagógus-lét az elátkozott szocializmusban, ha sikerült néhány tízmilliót megspórolnia a sertéstelepre. Egyszerűen csak ügyesebb volt a többi tanárnál, mint ahogy Mészáros Lőrinc meg okosabb mint Zuckerberg.

Vajon hány ország lenne, ahol egy ilyen sztorit nevetve rázhat le magáról egy politikus? Magyarország tényleg azért csodálatos hely, mert nálunk semmibe, de tényleg semmibe nem lehet belebukni. 

Itt van Szatmáry Kristóf is, a kereskedelempolitikáért felelős miniszteri biztos. Érdekes, a mi poltikusaink milyen pechesek, pont az ő családi cégének könyvelője felejti el bejelenteni az alkalmazottat, aki egy munkaügyi ellenőrzésen lebukik. S pont valahogy az ő boltjában vész nyoma a nyugtáknak, amiket kötelező lenne adni a vásárlóknak.

Ha felmerül a kérdés, ilyen blamázs után mennyi ideig maradhatna a helyén egy nyugati országban az érintett politikus, valószínűleg nem hónapokról, hanem percekről beszélhetnénk. De mi ebben is különlegesek vagyunk, mint oly sok minden másban. 

Miközben elvileg szép dolog lenne, hogy egy régesrég nyugdíjaskorú hölgy komolyan, eredményesen vállalkozik, noha nem nagyon volt benne korábban gyakorlata, nálunk most ez az egész más felhangot kap. És közben persze szerveződnek a nyugdíjas szövetkezetek, ahol nem épp sertéstelep-vásárlók fognak majd dolgozgatni. Legalább ne annak a rokona keveredne ilyen ügybe, aki ezekkel a szövetkezetekkel foglalkozik!

Tudom, hogy nálunk a párttagság egyből érinthetetlenné is tesz, de mégis, miért várja bárki, hogy komolyan vegyük országunk vezetőit, ha nekik minden, de tényleg minden belefér? Vagy már nem is érdekli őket, mit gondolunk róluk? Az se lenne épp nagy öröm...

Tovább

Dől a fantompénz

Hogy mindig sikerül bedőlni az MLM-nek álcázott pénzlehúzásnak!

Emberek, könyörögve kérlek, ne legyetek már ENNYIRE ostobák! Én tudom, hogy iszonyat vonzó a "passzív jövedelem" ígérete, a "dolgozik helyetted a gép" meg a 800 százalékos hozam, de ez mind átverés.

Az utóbbi években ismét sorban jöttek a hihetetlen üzleti lehetőséggel kecsegtető cégek(?), akik pusztán csak egy kis tőkebefektetésért bámulatos jövedelmet ígértek. És mindig volt valami, amire ráhúzták ezt a sztorit: a Kairosnál az elosztott tárhely, máshol feltörekvő piaci tőzsdézés, most meg épp a kriptovaluta a sláger.

Hiába figyelmeztettek arra rengetegen, hogy mindez átverés, az első hónapokban, amíg jött valami kis bevétel, mindenki magabiztosan nevette ki a gyáva balekokat, akik lemaradnak életük üzletéről. Utána a szokásos forgatókönyv: kis késés, nagy késés, átszervezés, nemzetközi tőkebefektető miatti új szintre lépés, kifizetési rendszer átalakítása, már csak egy kis türelem kell...

A lehúzás feketeöves mesterei azok voltak, akik az egyik olyan kókler cég elmaradozó kifizetései kapcsán azt hazudták, az európai bankrendszer "nem elég felkészült" ilyen innovatív dolgok kiszolgálására. Ezért új céget hoztak be, és megrendeltették a világ legdrágább bankkártyáját a szerencsétlenekkel, fejenként újabb száz dollárral lehúzva őket- és csomóan még ezt is megvették, mert hátha végre így kiutalják a fantommilliókat. Természetesen egy árva vasat sem kaptak, ezt a százast is beleszámolhatták a veszteségeikbe.

Tessék elhinni, nincsenek csodák. Nincs olyan, hogy egy világuralomra törő cég a legcsóróbb, leghiszékenyebb embereknek akarna varázshozamot juttatni, csak úgy jófejségből. Ha van egy erős üzleti koncepció, valós eredmények, semmi, de semmi értelme nincs egyenként kisbefektetőket hajkurászni, akiknek pár hónap alatt duplán adják vissza a pénzt, ha ugyanazt a tőkét banktól évi 1-2 százalékos kamattal tudják behúzni.

Tessék észbe kapni akkor, amikor azok az alakok, akik magabiztosan szervezték be a korábbi bukott csalásokba a balekokat, most megint hiszékeny embereket akarnak új átverések felé terelni. Ötször hülyeségbe rángatott bele mindenkit, hatodjára viszont meglesz a tuti? Ugyan már.

A másik fele a történetnek az, hogy tényleg mindig ugyanazok az arcok bukkannak fel beszervezőként. Videók, weboldalak igazolják, hogy ezek a kártékony figurák mennyit hazudoztak össze a csodálatos lehetőségekről, ám valahogy mégis mindig megússzák. Szerintem sokan meggondolnák azt, hogy ilyen csalásokat népszerűsítsenek, ha az első pár gazember kapna pár év ingyenes jutalomüdülést egy büntetésvégrehajtási műintézményben.

Addig viszont lehet "dolgozni", árulni a csodát. Úgy röpködnek a fantommilliárdok, hogy az ember elszédül bele, s olyan magabiztosan érvelnek a remek lehetőségek miatt, hogy még a gondolkodni képesek szégyellik magukat, amiért kimaradnak a buliból.

Aztán persze lehet, hogy lesz egy olyan következmény is, amire ma még senki nem szeret gondolni. Akadhatnak olyanok, akik pár évig minden ilyen marhaságba beugranak, elhiszik a meséket. Aztán elfogy a pénz, és ha a törvény nem sújt le, maguk kezébe veszik az igazságszolgáltatást. Elcsattanhat pár pofon, vagy történhet még ennél durvább is. 

Szóval aki ilyen MLM-szerű átverésekben utazik, jól teszi, hanem csak a kamulóvéval számol, hanem annak a lehetőségével is, hogy lesz, aki behajtja rajta az ígéreteket- így vagy úgy. És bevallom őszintén, bár nem vagyok híve az önbíráskodásnak, ez esetben nem nagyon tudnám sajnálni azokat a csalókat, akiknek beverik a képét.

Tovább

Oprah mint Trump kihívója

Peggy Bundy kedvence lehet a következő amerikai elnök?

Azért nem csak a republikánusok oldalán vannak érdekes arcok: a tévésztár-milliomos Oprah Winfrey-ben látják a leendő elnököt a demokraták. Vagy legalábbis egy kicsi, de igen hangos részük.

Röhej, hogy a közösségi médiának köszönhetően a semmiből kiáltanak ki elnökjelöltnek embereket a hangadók. Oprah-ról nekem az a legkomolyabb emlékem, hogy a Rém rendes családban Peggy Bundy állandóan az ő talk show-it nézte. Hogy ez elmond-e valamit a színvonalról, mindenki eldöntheti magának.

Most meg ott tartunk, hogy egyetlen(!) jól sikerült beszéd után a Golden Globe-gála sztárja lett, Foglaljuk össze: egy rengeteg színészi és tévés tapasztalattal rendelkező nő előad egy erős beszédet, amit esetleg egy csapatnyi író dobott össze, és máris megváltóként ünneplik. Ennyi kell ahhoz, hogy valakiből elnökjelölt legyen?

Persze ne lepődjünk meg, Trump munkássága sem akkora durranás. Sőt, az ingatlanpiacon sikeres üzletembert is inkább celebként, tévés arcként ismerik. Mindenki legyintett rá, amikor bejelentkezett az elnökjelöltségre- most meg csak pislogunk, hogy ez az ember ül a Fehér Házban.

Ebből a szempontból Oprah jelölése sem lenne akkora durranás. Jó elnök lenne-e? Ugyan ki tudja? Az Egyesült Államok vezetése csapatmunka, és ha a csapat jó, no meg a világpolitikai környezet is kedvező, lehet valakiből sikeres elnök. Akadt azért már megkérdőjelezhető képességű vagy tisztességű ember az USA élén, aztán mégis ott tartanak, ahol.

A fura inkább az, hogy azok az emberek, akik dühödten támadták a tapasztalatlan, politikában teljesen járatlan Donald Trumpot, ugyanolyan lelkesedéssel állnának be Oprah mögé. Fura világban élünk: mintha a Facebook meg a Twitter pörgése miatt nem lenne tegnap, mindent pillanatok alatt elfelejtünk. Máris megy a süllyesztőbe még az ikon, Hillary Clinton is, aki csak pisloghat- egy jó beszéd, és máris jobbról beelőzi egy tévésztár.

Persze pont amiatt fentebb írtam, nem a konkrét személy lesz úgysem a döntő. És én még azt sem állítom, hogy Oprah rosszabb elnök lenne mint Hillary vagy pláne mint Trump. A történet a jellemző, ami egy hashtaggel a csúcsra visz vagy megbuktat bárkit, ahogy villámgyorsan terjed a sztori a közösségi médiában. Jobb lesz mindenkinek óvatosnak lenni, aki kimegy a napfényre, mert nem csak felfelé vezet az út- ma még csak Amerikában van ez, de hamarosan nálunk is ez várható.

Érdekes lesz az életünk itt az öreg kontinensen is, ha ilyesféle dolgok befolyásolják majd a közéletet... Érdekes, szélsőséges, kiszámíthatatlan- de talán szórakoztatóbb.

Tovább

Civilek lélegeztetőgépen

Nézzük, melyik szervezetek életképtelenek beléjük pumpált külső pénz nélkül!

Nagyon fontos, alapos, tényfeltáró jellegű írás jelent meg tegnap az Origón. Maró gúnnyal, kérlelhetetlen pontossággal mutatta be, hogy a "Soros-hálózat" civil szervezetei az amerikai milliárdos pénze nélkül életképtelenek. Ha nincs a külföldi támogatás lélegeztetőgépe, az egy százalékos felajánlásokból ugyan nem jutnának messzire.

Az ilyen cikkekkel van időnként egy kis probléma: ha nem gondoljuk át, tulajdonképpen mivel akarunk érvelni, akkor kisebb zavar keletkezhet az erőben. Mert nem csak Soros-féle "álcivilek" vannak, akadnak erősen kormánybarát szervezetek is, és mivel a beszámolók nyilvánosak, azt is megnézhetjük, ezek mennyire élvezik a tömegek támogatását. Hálásak lehetünk az Origónak, amiért felvetette ezt a problémát, amit tovább lehet gondolni, boncolgatni. Lássuk a számokat és nevessünk együtt!

Ugyebár a cikk szerint szánalmas, hogy a Helsinki Bizottságra 519 fő szánta az egy százalékát. A Transparency International nevetséges 400 támogatója, a Krétakör röhejes 26 fője mellett a Menedék Migránsokat Segítő egyesület 52 fője (valójában 193, de mindegy, az se sok) mellett a Társaság a Szabadságjogokért számára adományozó 2359 fő viszonylag kiemelkedik. Azért lássuk be, az is szinte semmi, súlytalan, a magyarok által elutasított bagázs az egész, mutat rá a cikk.

Egészítsük ki akkor az adatokat ezzel-azzal! Lássuk, hogy teljesít a Békemeneteket szervező, "tömegtámogatást élvező" Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány: 423 főtől kevesebb mint két millió forint jött. No, ők vajon mire mennének a támogatók nagyvonalúsága nélkül ebből a pénzecskéből? Mulatságos, hogy csak ennyi ember adta nekik a pénzét a sok-sok menetelőből, nem?

De lássunk még viccesebbet! Ott van A Felcsúti Utánpótlás Neveléséért Alapítvány, ami kemény 51 embert tudott megszólítani, akiktől durván 356 ezer forint érkezett. Most aztán foghatjuk a hasunkat a nevetéstől, milyen elhanyagolható összeg ez az állami forrásokból érkező milliárdokhoz képest! Ebből a pénzből a Puskás Akadémia nem hogy hetekig, percekig sem lenne képes talpon maradni.

Hogy is írta a cikk, a Helsinki Bizottság 519 fője kevesebb, mint egy másodosztályú meccs nézőszámának a fele? A felcsúti alapítvány támogatóinak számát mihez viszonyítsuk, egy hétvégi baráti sörmeccséhez? Ehhez képest összevetésbe már bele se megyek, amikor a Mezőkövesd Zsóry Sportegyesület 9 (kilenc!) fős "adományozóbázisát" említem.

Igazi nehézsúlyú, fontos szervezet a Magyar Teátrumi Társaság, aminek személyesen Vidnyánszky Attila az elnöke, és van négy alelnökük is. Ám a vezetőségből valaki hűtlen lett, mert összesen csupán 4 (négy!) ember ajánlotta fel számukra egy százalékát. A befolyó 13 829 forintból egy közös munkaebédre se futná. Hirtelen nem tűnik olyan kevésnek a Krétakör 26 támogatója, és biztos van olyan tiszteletlen olvasó, aki most perceken át Vidnyánszky egyesületén röhög.

Szóval jöhet a cikk folytatása az Origón, amiben a fenti számokat látva a szerző azzal érvel, hogy ha többen áldoztak pénzt a TASZ-ra mint a CÖKÁ-ra, akkor utóbbi helyett előbbit kellene magyar közpénzből megtolni, és akkor Sorosra már nem is lesz szükség.

Nevetséges felvetés? Fussuk át újra a számokat, az adatokat, és szerintem ki fogjuk bírni röhögés nélkül a következtetés levonását: ki az, aki mindenféle tömegbázis és támogatói réteg nélkül kapja számolatlanul, szinte ellenőrizetlenül a közpénzt. Nem a Soros magánvagyonából, hanem a közösből lélegeztetőgépen tartott szervezetek sokaságáról van szó. Akik viszont ennek a haszonélvezői, valószínűleg nálunk jobban mulatnak.

Tovább