Személyes közügyek

blogavatar

Nem tudok nem tudomást venni arról, ami körülvesz.

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

Az operetthadsereg ezredese

Nem katonáskodó tartalékos ezredes lett egy kormányhivatalnokból- ilyen is csak nálunk fordulhat elő.

Percekig csak hümmögtem a hír olvastán: valóban tartalékos ezredes lett egy kormánymegbízottként dolgozó hölgyből, de se kiképzésen nem esett át, se nem mozgósítható, tehát afféle igazi klasszikus "díszletkatona". És még meg is tudja magyarázni ezt az egész bohóckodást!

A 444-en közölt levél szerint hazafias kötelességének érezte a hölgy a csatlakozást: "Jómagam az elsők között jelentkeztem az önkéntes tartalékos szolgálatra, mert úgy gondolom, a rendszer életre hívása lehetőséget teremt mindenkinek ... hogy valamilyen szinten mégis segítse, bázisa lehessenek a nemzeti haderőnek. "

Ez eddig rendben is lenne, de ez a "szolgálat" kissé furcsa módon zajlik: "A katonai és társadalmi eseményeken, rendezvényeken viselhetjük a tartalékos egyenruhát, személyes példánkkal népszerűsítjük az önkéntes vállaláson alapuló tartalékos katonai szolgálatot. ... de ezen kívül tényleges katonai szolgálatra nem vagyunk behívhatók, honvédelmi alegységek nem kerülhetnek parancsnokságunk alá"

A fő feladat: "a tartalékos rendszer és a civil társadalom közötti összekötőként képviselik mindazon értékeket, amelyeket a haza védelme, a „honvédelem, mint nemzeti ügy” jelent"

Tehát akkor ízlelgessük. Van egy katonaruhában pózolgató kormánymegbízott, aki képviseli tartalékos ezredésként a honvédelem, mint nemzeti ügy értékét, de be nem hívható, mert fegyvert fogni azért esze ágában sincsen. Neki kell meggyőzni az átlagpolgárt, hogy legyen igazi önkéntes tartalékos, annak minden kötelezettségével és kockázatával, mert hosszú évek becsületes szolgálatával akár a törzsőrmesteri rangot is elérheti? Elmondhatja az érdeklődő fiataloknak, hogy aki Afganisztánban harcol, hősi halál esetén poszthumusz előléptetve már csak pár rendfokozattal marad el tőle? 

Ha csak díszletkatonáskodásról van szó, ugyan miért nem öltöztetjük egyenruhában az ismertebb magyar fotó- vagy glammodeleket? A férfimagazinokban is feltűnnek a csábos "katonanők", és valljuk be, ebben a formában a magyar díszletkatonák halál pontosan annyira segítenek be a hon védelmébe, mint a mozgósításra felesküdött csinos csajok. Annyira vonzó vagy tekintélyes egy kormánymegbízott, hogy elájulnak tőle a tinédzserek?

Elképzelem azokat a katonákat, akik hosszú évek, évtizedek szolgálata után őrnagyként vagy alezredesként leszerelnek. Vajon nekik szalutálni kell az ezredes asszony előtt? Ha nem, akkor minek kapott ezredesi rangot? Ha meg igen, akkor süllyedjen el a szégyenében az is, aki kitalálta ezt az agyrémet, meg az is, aki magára húzta az uniformist a fotózkodás kedvéért és elfogadta a rangot ami vele jár!

Hová lehet még zülleszteni a honvédelmet? Nyilvánvalóan alkalmatlan emberek egyenruhába öltöztetésével, felcsillagozásával, deklarálva azt, hogy katonáskodniuk semmiképpen nem kell? Az önkéntes tartalékosi szolgálattal, ami beszámolók alapján olyan, mint valami mókás önismereti szakkör? Nem inkább azt kellene felmutatni, hogy hivatásosaink profi, céltudatos, bátor, jól felszerelt katonák? Inkább egy csapatnyi vagány őrmestert lássak, mint néhány ilyen egyenruhában bohóckodó operettezredest! Remélem, soha nem derül ki a számomra, hogy még fizetést, majd pedig szolgálati nyugdíjat is kapnak az ilyesfajta honvédők, mert az aztán végképp hab lenne a tortán.

Ez az egész így, ebben a formában semmivel nem tűnik emelkedettebbnek, mint amikor pin up görlök képeit mázolták a repülősök a gépeik orrára vagy tették ki a katonák az öltözőszekrény ajtajára. Ott is egyenruhában pózolva lelkesítettek bevetésre nem járó emberek olyanokat, akik valóban fegyvert fogtak. Nyilván a hazafiasságot erősítette a nemzeti lobogó, mint motívum gyakori felbukkanása. Hogy mi ezt olyan formában élesztjük újjá, hogy egy kormánymegbízott lesz egy csapásra ezredes, inkább csak magyaros fordulat. 

Ha én kerülnék kormányra, csak úgy mókából azonnal behívnám, kiképezném, harctérre küldeném az összes ilyen "ezredest". Lássuk, meddig tart a hazafiság, ha nem csak a biztonságos hátországban való fotózkodásról szól a "szolgálat", hanem olyan ellenféllel kell szembenézni, aki nem vitriolos cikkekkel és gonosz kommentekkel harcol, hanem géppisztollyal és gránátvetővel.

Tovább

Kiemelt káderek

Nálunk a karrierhez sokszor nem tehetség kell, hanem megfelelő támogató.

A közelmúltban olvasgattam F. Nagy Angéláról, a híres gasztroszerzőről, akinek munkássága tényleg igazán színvonalas volt, még a Horváth Ilona neve alatt futó szakácskönyvlegendát is ő írta. Így aztán róla olyan sztorik is megjelenhetnek, amelyek más, kevésbé sikeres emberekhez kötve talán nem hangoznának olyan jól.

Örkény István ifjú feleségeként eleinte csak ismerkedett a főzés tudományával, aztán szép lassan beletanult. De a háziasszonyi lét nem nagyon elégítette ki az intelligens fiatal nő becsvágyát, és állandó lett a panaszkodása, hogy többre vágyik. Természetesen a híres írónál gyakori vendégek voltak az értelmiségi élet fontos szereplői, az egyikük pedig Boldizsár Iván, a Magyar Nemzet főszerkesztője volt. Innentől átadom a szót F. Nagy Angélának:

"Aztán Boldizsár megkérdezte Örkény­től azon a brummogós hangján: tud már főzni? Mire Örkény: tud. Na, ha megtaní­tod írni, adok neki állást."

(A kép csak illusztráció...)

Ő felnőtt a feladathoz, de a helyzet akkor is jellemző. Unatkozik egy feleség, adjunk neki valami állást egy vezető újságnál. A fiadnak nincs munkája? Meg normális végzettsége se? Majd benyomjuk egy tévéhez. Apád, anyád irodalmár? Remek, akkor írj egy könyvet, kiadjuk. A sógorod jobb fizetést akar? Kreálunk neki valami állást a hivatalban. 

Nagyjából Mikszáth óta ismerősek ezek a helyzetek, és az ember csendben eltűnődik. Nem nagyon tudom a mókás részét látni Örkényné történetének, ha arra gondolok, hány tehetséges ember lehetett, akinek azért nem juthatott hely valahol, mert azt valaki másnak szánták, és nem a tudása, rátermettsége miatt. Sok olyan hisztis feleség lehetett, aki éveken át ellébecolt valahol, soha nem volt szándéka valóban megfelelni a kihívásnak, nem bizonyította be, hogy mindegy, honnan jött, ő igenis képes valami izgalmasat felmutatni.

Emlékszünk A Hortobágy poétájára? Ady verse arról szólt, hogy a primitív környezet lehúzza magához a tehetséget. No, hát valami hasonló érzés lehet, amikor valaki eljut Budapestig, próbálja is megmutatni magát, és rájön, nincs esélye olyanokkal szemben, akiknek nem a tehetsége, hanem a rokonsága hatalmasabb. 

Nehéz kitörni abból a szűkre szabott mozgástérből, amit mondjuk az egyszerű, vidéki származás jelent. Hát még milyen lehet igazi szegénységből kiemelkedni! Esetleg a világ olyan eldugott sarkából, ahol ellened dolgozik a környezet is, és ahol legyint rád az elvileg "haladó" közeg is. 

És bármennyire gáz, mindannyian nem mehetünk feleségül egy írólegendához, hogy neki köszönhetően bepottyantsanak egy állásba. Azzal kell szembenézni, hogy ha feltérképeznénk az újságíró- vagy írótársadalmat, egészen izgalmas családfa rajzolódna ki, ahol meglepő kapcsolatrendszerre bukkanhatnánk. Akad persze az emberek között tényleg tehetséges, meg olyan "nagy öreg" is, akinek pár évtizedes szakmai múltjában csúcspontok nincsenek, de tekintélye így is van.

Ha másra nem is jó ez, arra biztosan, hogy egy magához hasonló kiemelt kádert odavegyenek a laphoz, a műsorhoz, bárhova. Ez pedig szépen újratermeli azt a réteget, aki ugyanúgy tudja, semmi köze a karrierjének a tehetségéhez. És aki esetleg pont ezért gáncsol mindenkit, aki többre hivatott nála. 

Nyilván lesz, aki belém köt, hogy a kis névtelen blogger irigykedik, ezért próbál belerúgni F. Nagy Angélába. Pedig a helyzet az, hogy az ő története azért példaértékű, mert engem igazol: egy a sok közül, aki tényleg tehetségesnek bizonyult. És a többi csókos, aki viszont csak középszert gyártott, aki hasonló módon került be valahova, miért nem dicsekszik a történetével? Egyszerű: mert mind tudják, érzik, mi a különbség köztük, meg a valóban többre hivatottak közt.

Tovább

Különben dühbe jövünk

Mi még egy Bud Spencer-szobron is össze tudunk veszni.

Tulajdonképpen semmi érdekes nincs a sztoriban, inkább csak magyarossága miatt ejtek róla szót. Wossala Rozina, aki leginkább főzős műsorokból lehet ismerős, valahol azt nyilatkozta, szerinte Bud Spencer nem akkora ember, hogy szobrot kellene neki állítani.

Több se kellett, megrohamozták a nemrég elhunyt olasz színész rajongói, és meglehetősen ordenáré módon küldték el a fenébe. (Szegény aztán magyarázkodott is egyet, miszerint volna szerinte más is megérdemelné a szobrot, bár szerintem Bajor Imre, akit ő csak lazán Imiként emleget, például nem feltétlenül akkora legenda. De tőlem annak emelnek szobrot, akinek akarnak, csak ez is jelzi, nem mindannyian ugyanazt értékeljük nagyra.)

A sztoriban az az érdekes, hogy tulajdonképpen teljesen érthető, amikor valaki azért morog, Wossala Rozinára senki nem fog úgy emlékezni pár évtized múlva, hogy szobor állítása egyáltalán felmerülhessen, így aztán nem neki kellene minősítgetni a rengeteg sikerfilmben szereplő Bud Spencert. De pont ezért csak legyinteni kellene a véleményére, hiszen alapvetően semmit nem számít, semmit nem nyom a latban: ha én Piedone-rajongó vagyok, most zuhanjak össze, mert egy tévés szakács szerint nem akkora szám a kedvencem? Hát ennek aztán sok értelme nincs.

Ez a kifejezetten lealázó, könyörtelen, gyűlöletteli hadjárat ellene enyhén szólva is túllihegése egy ártatlan magánvéleménynek. Nálunk viszont "jó" hagyománya van annak, hogy személyes sértésnek veszik bizonyos emberek, dolgok rajongói, ha kedvencük valakinek nem tetszik annyira. Rozina elmondta a magánvéleményét, hadd legyen már meg joga hozzá! Meg ahhoz is joga van bárkinek, hogy ne értsen vele egyet. De fenyegetni, beszólni? Minek? Bárki azt gondolja, Bud Spencer büszkén néz le az égből, mert magyar rajongói ilyen formában "védik meg"? Amennyire én tudom, a valójában békés, egyáltalán nem kötekedő ember volt, aki helyén kezelte a karrierjét, a sikereit, a filmjeit. A rajongói, ha hűek akarnak lenni hozzá, ugyanezt teszik.

Kicsit átalakul a szoborállítási kultúra, mert a dögunalmas, megközelíthetetlen, nagy és magasztos témájú szobrok mellett egyre gyakrabban láthatunk olyan alkotásokat, amelyek közelebb vannak az átlagemberhez, lehet velük együtt fotózkodni, tehát könnyebben kialakul valami kötődés. Szép dolog megemlékezni egy mondjuk egy 16. századi jezsuita hittérítőről, de lássuk be, Bud Spencer neve többeknek mond valamit. És azt hiszem, nekik is joguk van ahhoz, hogy kedvencük szobrának örüljenek.

Csak ennek nem kellene elfajulnia ilyen irányba. Persze, mi jó magyarok vagyunk, ezen is tudunk veszkedni. Kár, nagy kár. Mert komolyan vitázni olyan dolgokról érdemes, hogy mely történelmi személyiségek emlékezete hogyan változott. Illene kellő nagyvonalúsággal kezelni viszont azt, amikor messze nem ilyen vitatott életművű emberekről van szó. 

Hiú remény, azt hiszem...

Tovább

Számokba fojtva

Magyarország jobban teljesít, Svédország pedig elismerően biccent.

Az internetes viták egyik legnagyobb kísértése az, hogy az ember olyan szívesen a földbe döngölne mindenféle marhaságokat állító arcokat. De mostanában már úgy vagyok vele, mit vitatkozzak én ott, miért haragítsak magamra egy-két embert? Sokkal jobb, ha több százan megutálnak! Ezért aztán most is írok egy kis szösszenetet olyan témáról, ami migráncsozós vitában merült fel.

Szóval a szokásos témákat dobják be, például azt, hogy a most kiválóan teljesítő Magyarországot csak bele akarják rántani a sárba, és mi azért kerülünk sorra, mert például Svédországot már tönkretették, jöhet a Szent Magyar Haza. Hogy az aljas terv, ami azt célozza, hogy 15 ezer eurót adjunk minden migránsnak hitelből, pont azért fájó, mert Magyarország már visszafizette az adósságát.

Akkor essünk neki a számoknak! Unalmas lesz, fájdalmas és párakat felzaklathat- én szóltam előre!

Természetesen Magyarország nem fizette vissza minden adósságát, jelenleg a GDP 74 százalékára rúg ez (a Horn-kormány utolsó évében 60 százalék volt, ez csak kiegészítés). Svédországban ugyanez a szám 41 %.

A kiválóan teljesítő magyar gazdaság tényleg jól pörgött 2016-ban, a GDP növekedése 2 százalék volt. A svédeké viszont "csak" 4,1%... 

Magyarországon csökkenő pályára állították az államháztartási hiányt, ez kétségkívül eredmény, mert tavaly már csak 2 százalékos volt. A tönk szélére került Svédországban ez 0,9 %, csak éppen pluszban, azaz nekik a költségvetésük többletes. 

Az emelkedő magyar munkabéreket sokan megirigyelhetnék Európában, gondolhatnánk, hiszen már évi 9,000 euróra rúg a magyar nettó átlagkereset. A nyomorgó svédeknek 31,000 euróval kell beérnie évente.

Fussuk végig az előző számokat. Aztán újra, meg újra. Táblázatba is betehetném, de akkor is pont ugyanazt mutatnák: a magyar gazdaság jó időszakában sem tud versengeni semmilyen szempontból az állítólag döglődő Svédországéval, az életszínvonal meg sem közelíti az ottani, és még nagyon-nagyon sokáig nem is fogja. Ezek tények.

Természetesen azok is tények, hogy ott is vannak problémák, akár az integrációval. És nem csak most igaz ez, már jóval korábban is jelentkeztek gondok, amikor például délszláv bevándorlók érkeztek az országba. Hát ezt majd megoldják maguk, ahogy tudják. De az is tény, hogy ma Magyarországon ugyanúgy megvannak azok a területek, ahol kritikus a helyzeti: nógrádi, mecseki, borsodi zsákfalvak, lepusztult budapesti környékek és így tovább. Mindennapos a nyomorgás, a piti bűnözés, az emberek túlnyomó többsége messziről kerüli ezeket a helyeket, és aki ki akar törni, amint lehet, elmenekül. Nevezzük magyar no-go zónáknak ezeket? 

Riasztó a zaklatások, bűncselekmények száma Svédországban? Hát az a helyzet, hogy ezeket ott be is jelentik, ki is vizsgálják. Ott egy fenéksimogatásból ügy lesz, nálunk az is elmegy, ha valaki elveri az asszonyt, és utána lazán behazudja, a vak komondoron esett át. Ott egy biciklilopással foglalkoznának, itt meg hazaküld a rendőr, lebeszél a feljelentésről, mert úgysem tud mit csinálni. Ebben a tekintetben igencsak becsapósak a statisztikák.

Milyen elvakult fanatikusnak kell lenni ahhoz, hogy valaki elhiggye, Svédországból nézve csábítóak a magyar lehetőségek? (Kivéve a kellemesen meleg nyarat, már amikor nincs túl nagy kánikula.) És milyen alattomosan kell manipulálni ahhoz, hogy minden ténynek fittyet hányva azt hazudja valaki, mi jobban állunk, mint ők? A legrosszabb az, hogy a fenti számok és tények azokat úgyse győzik meg, akik hit alapján veszik be a rossz dumákat.

Hát ezért nem írom le ezt kommentként Facebookos beszélgetésekbe, mert akinek van agya, az tisztában van ezzel, akinek nincs, nem ettől fog kifejlődni... De szó nélkül sem akartam hagyni a témát, mert legalább magam számára bizonyítani kell, hogy igenis képes vagyok saját magam utánanézni a valóságnak.

Tovább

A bevándorlók országa

Mókás írást olvastam arról, hogy a belgák, németek, hollandok számára kis hazánk tűnik csábító helynek a letelepedésre.

Valahol van benne valami komikus, hogy miközben harsogja a kormány, nem leszünk bevándorlóország, a magyarok dönthessék el kikkel akarnak élni, eközben a kormánypárti sajtó büszkén hirdeti, hozzánk költöznek az iszlám megszállás ellen menekülő nyugat-európaiak.

Lássuk a bökkenőket! Ha mondjuk tegyük fel valami véletlen folytán egymillió holland, francia, belga, német és svéd akarna itt élni, felthetetően a nagy számuk miatt erősen tömbösödve maradnnának. Azaz nem valószínű, hogy egyik pillanatról jó magyar lenne belőlük, és én elhiszem, hogy zavar valakit, ha Berlin valamelyik negyedében nem hall német szót, de az vajon beleférne, ha bizonyos tájegységeken magyarul nem lehetne boldogulni? Valamiért a beszámolók nem térnek ki arra sem, hogy ezek az emberek bőven találnának olyan helyeket Magyarországot is, ahonnan még a terrortól fenyegetett nyugati nagyvárosok is roppant vonzónak tűnnek.

Másrészt a letelepedési kötvénnyel már így is több tízezer olyan, esetenként egészen eltérő kultúrájú, felfogású embert engedett be hazánk, akik szintén aligha lesznek mélymagyarok jó darabig. Sőt, Magyarország minden évben menekülteket is befogad, akik bárhonnan jöjjenek is, bármilyen vallásúak is, annyira azért nem beszélik jól Petőfi nyelvét, mint az itt született emberek többsége.

Visszakanyarodva a nyugat-európai menekülőkhöz, rá kell mutatni arra a szomorú tényre is, hogy Európán belül mindenki úgy mozog jelenleg ahogy akar, és a több milliónyi arab vagy afrikai származású, de teljes jogú állampolgárságú francia vagy német ember bátran idejöhetne, és senki nem tehetne ez ellen semmit. Ha minket valami oknál fogva meg akarna szállni egy gonosz külső hatalom, akkor egy aljas milliárdos ezerszámra felvásárolhatná az olcsó vidéki házakat, és a nyugati nagyvárosok szegénynegyedeiből tömegével hozhatná ide a hőzöngő felforgatókat. Erre, ki tudja miért, mégsem került sor. Sőt, a fentebb említett letepeldési kötvénnyel mi magunk csalogatjuk be a bizonytalan hátterű emberek tömegeit.

A kérdésnek tehát vannak aspektusai, de mókásra ott fordulnak a beszámolók, amikor sikerül megírni, a sokkolóan nagy számú ideköltöző 2-300 embert jelent. (És ugye ne felejtsük el, adott esetben ő csak egy házat vesz számára nem túl nagy összegnek számító tízezer euróért, ahol azt vagy lakik pár hetet évente, vagy nem.) Vajon akkor mit mondjunk mi, ahonnan több százezer ember ment el Nyugatra, a földi Pokolba? Össze sem mérhető a két szám, és érdekes módon még mindig jóval többen vándorolnak el a fejlődő, biztonságos Magyarországról, mint ahányan ideköltöznének.

Az pedig már csak színesíti az egész sztorit, hogy mennyire vérig tudunk sértődni, amikor magyar romák kérnek menekültstátuszt mondjuk Kanadában, mert állításuk szerint veszélyben érzik az életüket. De a megfelelő kanadai újságok pont úgy írnak a szavaikra alapozva egyoldalú beszámolókat, mint ahogy most a belga bevándorlók kapcsán születnek cikkek.

Valami tehát nem stimmel se a számokban, se a kommunikációban. Mese ez, abból viszont a kevésbé szépek közé tartozik, mert olyan képet fest, amit maga a szerző sem hisz el. Sajnos vannak jobb helyek Magyarországnál még e pillanatban, és ugyan bizonyára akad, aki valamiért itt jobban érzi magát, mint szülőhelyén, de nettó hazugság azt állítani, tömegével akarnak ide emigrálni nyugatról. Körülbelül annyira igaz ez, mint hogy a berlini falra azért volt szükség, mert Kelet-Németország nem kért a dekadens nyugatiakból, akik a kapitalista diktatúra elől átszökdöstek volna hozzájuk.

A ciki az, hogy ez úgy is butaság, hogy valóban vannak olyan helyek Nyugat-Európában, ahol inkább előbb mint később lépni kell. Olyan problémákkal kell szembenézni, amikre reagálni kell. Gyanítom, a rettegő belgáknak és németeknek ez is előbb fog sikerülni, mint hogy mi a nemzeti konzultációinkkal bedöntjük az Európai Uniót. Aztán pár év múlva visszatérhetünk rá, ki akar és hova elköltözni...

Tovább