Személyes közügyek

blogavatar

Nem tudok nem tudomást venni arról, ami körülvesz.

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

Szemfényvesztő logó

Roppant jó beszédtéma a vagy gagyi, vagy zseniális budapesti olimpiai logóterv, és hasonlóan remekül lehet rágódni a Rióra szánt formaruhán is, de valójában ezek teljesen súlytalan dolgok.

Belenéztem pár elemzésbe, ami az új logóról szól, de bevallom, ezek nem nagyon tudnak lekötni. Manapság a sarki koldus is saját logót csináltat magának a Fiverren, és előbb-utóbb nyilván elfogynak az ötletek, egy kaptafára épülő kis grafikákat látunk bármerre nézünk. Fogalmam nincs, miért érzi kötelezőnek mindenki azt, hogy logót gyártson, az pedig még nagyobb kérdés, miért kell ezeket agyonelemezni. Tényleg ennyire számít, milyen?

Csak egy gyors körkérdés: melyik olvasó tudja, hogy nézett ki az athéni olimpia logója? Vagy hogy nézett ki Sydney-ben? Na és London? Sőt, mondok jobbat: a riói játékok logója megvan? Hát nekem marhára nem, úgy kellett rákeresnem ezekre. (Ez itt az idei olimpia logója, és személy szerint nem esek hanyatt az emberekből kirakott cumitól.)

Az egésznek nincs semmi jelentősége. Egy logó senkit nem győz meg, elsősorban arra jó, hogy egy grafikus keressen egy kis pénzt, illetve érdemi témák helyett erről lehet beszélni. A formaruha is hasonló, mindenfélét elmondtak a középszerű magyat tervezők által megálmodott öltözékről, miközben a kutya nem fog emlékezni rá a megnyitó után egy nappal. Sőt, talán már akkor sem fog feltűnni senkinek egy jellegtelen ruha.

Értelme annak van, ha az olimpiaszervezés költségeiről beszélünk, a nehézségekről, a kihívásokról, a várható problémákról. Netán esélyt kapunk a szavazásra, hogy véleményt mondjunk, amiről a projektet irányító okoska nagyvonalúan lemondana a nevünkben. Szóval ne egy jelentéktelen logóról beszéljünk, hanem a komoly témákról.

Mert ha már arról beszélünk, mire emlékszünk a korábbi olimpiákról, és ugye leszögezhetjük, a logókra nem, akkor bizony felidézhetjük a bajokat. A régi montreali csődöt, ami után "olimpiai adót" kellett bevezetni, a csendben rohadó, kihasználatlan athéni stadionokat, netán azt, hogy emelkedett a többszörösére a költségvetés Londonban. Ja, meg szóba kerülhetnek azok a városok, ahol már megbuktak az olimpiai népszavazások. Lehet, hogy készítettek szép logókat, lehet, hogy nem. De ha igen, akkor is csak ennyit buktak az ügyön, nem százmilliárdokat.

Hagyjuk a fenébe a logó-témát. Én akkor lennék a legboldogabb, ha valódi témákról mondhatnánk megfellebezhetetlen ítéletet. És az bizony a rendezés maga, nem pedig a csiricsáré grafika, amit el fogunk felejteni, akár rendezünk olimpiát, akár nem.

Tovább

Bolhából elefántot

A vasárnapi boltbezárás körüli kavarás egy vicc, és gyanítom, nem csak én érzem úgy, ha ez a magyar közélet, akkor én nem vagyok kíváncsi rá.

Bevallom, kicsit álproblémának érzem ezt az egész ügyet. Mivel nem a hétvégi bevásárlás jelentette eddig se a hét fénypontját, nem változott meg alapjaiban az életem a bezárással. Van a közelben kisbolt, ahol az esetleg elengedhetetlenül fontos dolgokat bármikor megvehettem. És tudom, a világban sem szokatlan a vasárnapi bezárás, például Ausztriában járva is bele lehet futni ilyenbe. 

Az is ráerősített az álságosságra, hogy egy komolyan nem vehető pártocska a családokat emlegetve harcolt ezért a bezárásért. Amikor már a vasárnapi misét is belekeverte pár okos, kínossá vált az egész, hiszen alig van gyakorló keresztény az országban, és akinek fontos a hit, az eddig se cserélte fel a templomot a Tescóra.

Mindenesetre ez az utált rendelkezés pont megfelelt ahhoz, hogy az ún. ellenzék zászlajára tűzze. Népszavazás, kopaszok, Erdősiné- mind benne voltunk ebben a sztoriban heteken-hónapokon át, miközben számos komoly ügy szép csendben elsikkadt. Quaestor? Paks II? Földárverések? MNB alapítványok? Ezeknek kicsit nagyobb a súlya, mint hogy vehetek-e akármelyik nap tejet és kenyeret.

Most meg bátor kormányunk visszacsinál mindent, még bátrabb kispárt partnerük tartózkodik és elfogad, a legbátrabb ellenzékiek tovább gyűjtik az aláírásokat, a legeslegbátrabb vevők pedig vasárnap zárás előtt öt perccel ugranak majd be egy nagybevásárlásra. Nem tudok őszintén nevetni azon, hogy arra hivatkozik a kormány, egy évet adtak a hatások vizsgálatára, kiderítették, hogy egyenesen jobb a vasárnapi boltzár mint a korábbi helyzet, aztán logikus módon újból engedélyezik a nyitást.

Tele van minden lap ezzel a nagy sztorival, ez a vezető hír, Eközben én, ha már boltzár, baromira kíváncsi lennék arra, valaha kiderül-e, ki is küldte azokat a morcos, kigyúrt fiatalembereket a népszavazási kezdeményezésükkel a választási irodába? Hogy is működik ez az ország, ahol efféle dolgok történhetnek, mint egy vígjátékba illő banánköztársaságban? 

Szóval minden bölcselkedővel ellentétben engem nem tölt el felhőtlen boldogsággal, hogy "meghátrált" a kormány. Ettől nem változik meg alapjaiban az életünk, nem lesznek szebbek a kilátásaink, és megjegyzem, egy dekával nem tűnik szimpatikusabbnak a súlytalan ellenzék sem. Ahogy elvoltam a vasárnapi shoppingolás nélkül, elleszek a magyar politikai élet eseményeinek figyelmesebb követése nélkül is. Sőt, most már végre lehet minden nap boltba járni: van is indokom rá, miért nem követem a közélet minden rezdülését. Remélem, a választás napján is nyitva lesz minden...

Tovább

Vállalhatatlan

A Kiss-ügy második szakasza egy fontos dolgot bizonyított: igenis a magyar társadalom nemet mond a nők elleni erőszakra.

Túlzás lenne azt mondani, hogy soha ne kritizáltam volna életemben a hazai közállapotokat. Az ember tudja, rengeteg dolgon van javítanivaló, sokszor érzem azt, nem lenne szabad eltűrni bizonyos megnyilvánulásokat, primitív véleményeket.

Ám azt is utálom, amikor egységes masszaként kezelik a magyarokat, olyan nemzetként, ahol túlnyomó többségben a maradi, mucsai felfogásnak van csak tere. Emlékszem, amikor a kölni balhé után (amikor többnyire muszlim hátterű férfiak zaklattak csoportosan nőket), akkor teljesen indokolatlan vagdalkozásokkal bélyegeztek meg minket jogvédők (vagy csak okoskodók?), hogy ne vádoljon senkit egy ország, ahol össztársadalmilag szemet hunynak a nők elleni erőszak kérdésében, ha az elkövető a "mi kutyánk kölyke".

Nos, a Kiss-ügy pont az ellenkezőjét bizonyítja. Pedig szinte tökéletes példa lenne erre: Kiss László edzőként óriási sikereket aratott, az eset 55 éve történt, ő maga azt állítja, "koncepciós per" után ítélték börtönre. Szóval mi, magyarok akár azt is mondhatnánk, spongyát rá, csak a riói érmek meglegyenek!

Ehhez képest egy nap alatt elsöpörte a népharag a szövetségi kapitányt, és könnyen lehet, mehet utána még pár sportvezető. Az eset kapcsán vállalhatatlanul megnyilatkozók (Aczél Endre, Csapó Gábor, stb.) közutálatra számíthatnak. 

Szóval hogy is van ez? Mégsem vagyunk annyira toleránsak a nemi erőszakkal? Számomra nem volt kérdés eddig sem, hogy a magyar közállapotok egyáltalán nem olyan elborzasztóak ebben a tekintetben. Az sem kérdés, hogy akik szeretnek durván általánosítva minden magyart ősemberfelfogású gazembernek beállítani, most nem fogják azt mondani, hogy izé, úgy fest, mégsem lehet mindent elkenni nálunk se.

Nem baj- aki tisztességes ember, az nem hangulatkeltő tollforgatóknak akar megfelelni, hanem eddig is tudta és ezután is tudni fogja, ki mellé kell állni. Van bőven miben változni, sokszor hibázunk és tévedünk mindannyian, de szeretnék hinni benne, nem vagyunk olyan szörnyűek, mint ahogy azt páran hiszik. Igenis tudjuk, mi az, ami vállalhatatlan.

Tovább

Dől a lé

Aki azt hiszi, az offshore-botrány után mélyreható változások várhatóak, az nagyon-nagyon naiv.

Mi is történt tulajdonképpen? Kiderült, hogy sok tehetős ember (politikusok, művészek, sztársportolók) a pénzüket offshore cégekben fialtatták, mert így sok adó megfizetését úszták meg. Először is szögezzük le, ha nem vesztegetésből, kenőpénzből jött a vagyon, még csak nem is illegális ez a tevékenység. Te is, én is, bármelyikünk alapíthatna offshore-céget.

Persze ennek akkor van értelme, ha az embernek akad pár milliónyi dollárja, ami után nem kíván olyan magas adót befizetni. Nekem nincs, neked van?... Szóval ez mindig is a gazdagok játszótere volt. És a mostani ún. botrány csak azt mutatja, hogy ebben a körben mindenki keresi a lehetőségét az "adóoptimalizálásnak". Semmivel nem jobbak, mint amikor egy átlagember nem kér számlát a vízvezetékszerelőtől.

Az, hogy kikerült pár név, egy-két politikus pozícióját átmenetileg megingathatja- ha véglegesen, az se gond egy olyan embernél, akinek eddig is volt 5-6 millió felesleges dollárja, ami magyar pénzben cirka másfél milliárd forint, szóval nem halnak éhen ha le is kell mondaniuk. A többiek azzal védekezhetnek (és meg is teszik), hogy ez nem illegális. És tényleg! Legközelebb jobban vigyáznak az adatokra, na bumm. A panamai offshore-zsonglőrökön kívül még rengetegen vannak ebben az üzletágban, tehát ha minden ilyen információt nyilvánosságra hoznának, kiderülne, hány politikus érintett valójában- bár talán inkább azt kéne nagyítóval keresni, akit nem.

Az egészben az a tragikus, hogy a nagy szájalások ellenére valójában a jogi környezet például nálunk is az eleve gazdag és etikátlan módon offshore-ozó arcokat támogatta. Pár éve született a törvény, ami lehetőséget adott rá, hogy a külföldi vagyont hazahozók, amennyiben állampapírt vettek, egy nagyon kedvezményes adókulccsal legalizálhatták a pénzt, aminek eredetét nem vizsgálhatták. 

Szóval a mostani műfelháborodás nagyon jópofa, de a jogalkotó itt, nálunk is kifejezetten az offshore-lovagok kedvében járt ezzel az adóamnesztiával. Neked szóltak, hogy figyelj, egyezzünk meg egy baráti 10 százalékos adóban, a többit ne firtassuk? Mert nekem nem. Még az alacsony fizetésekre is ennek a köztehernek a többszöröse rakódik. Ja kérem, a csóró minimálbéres nehogy már ugyanazokat a jogokat követelje magának, mint a "tisztességes" gazdagok, akik külföldön fialtatták a pénzüket! 

Szóval tegnap se, ma se, és holnap se leszünk egyenlőek a törvény előtt. Ha van pénzed, kiviheted, behozhatod, zsonglőrködhetsz vele, ha megjelenik a neved ilyen iratokban, vállat vonsz, te mindent jogkövető állampolgár módjára csináltál, és ha úgy nézzük, ez igaz is. A minden közterhet időre befizető kisvállalkozó pedig bohóckodhat a NAV-tól kapott rendes adózó papírjával. Az offshore-ozókat alacsony adókulccsal jutalmazzák, téged meg azzal, hogy felkerül a neved egy listára.

Nem lehetne cserélni? Hogy egyszer az életben nekünk, akik itt nyögjük az adót meg a járulékokat, engedik el a fizetendő felét, az offshore-osokat pedig megsarcolják, de cserébe kapnak egy pofás oklevelet színes műanyag keretben? Mert ha így lenne, akkor mondanám azt, hogy az offshore-botránynak következményei vannak. Addig csak gumicsont a téma, amin a balekok elrágódnak, míg a vagyonosok Panamából a Seychelle-szigetekre vagy mittudomén hová teszik át a pénzüket. Természetesen tisztán és legálisan.

Tovább

Felállni a színpadra

Én vagyok az egyetlen az országban, aki kissé unom már a csapból is folyó stand up komikusokat? 

Tudom, hogy nem könnyű műfaj kiállni egyedül egy színpadra és a dumánkkal lekötni a közönséget hosszabb időn át. Mifelénk szokták emlegetni a régi nagy konferansziékat, akik valami hasonlót csináltak, és főleg gyakran kerül elő Hofi Géza neve, amikor a dicső múltról beszélünk. De hát Hofit semmilyen szinten nem lehet egy lapon emlegetni a stand up komikusokkal, hiszen ő ízig-vérig profi előadó volt.

Nem is kellene feltétlenül hozzá mérni a maiakat, ez egy kicsit más műfaj. És ezt is lehet jól csinálni, sőt, nagyon jól. Tudom hogy sznobizmusnak látszik, amikor az ember külföldi stand up-legendákra hivatkozik, de mit tegyünk, ha a magyarok az ő köpönyegükből ugrottak elő, akkor miért ne legyenek ők a mérce? Ott is van üvöltöző barmok, pár altesti poénnal vagy direkt botrányosnak szánt kijelentéssel operáló arcok, ám a minőségi, jó stand up nem csak szórakoztat, de elgondolkodtat vagy értelmes vitát gerjeszt. Aki kiáll, annak pont nem a legbunkóbbnak, hanem kifejezetten intelligensnek kell lennie- már ha minőséget várunk el.

Nálunk most olyan sajátos a közhangulat, hogy senki nem mer komoly témákban állást foglalni. Sokkal jobb buli elmondani pár olcsó poént piásokról, mint belemenni aktuális kérdésekbe, közügyekbe. Ez nyilván a közeg hibája is, ám ettől függetlenül tény: súlytalanná válnak a produkciók, nincs tétje az előadottaknak. A jó stand up előadó nem csak azzal vállal kockázatot, hogy kiáll a színpadra- ezt bármelyik hülye utána tudja csinálni. A kockázat abban van, amikor valami komoly témába megy bele, és felvállalja, hogy tévedhet, hogy meg kell védenie az álláspontját. Egy hányós-szaros sztorin nincs mit magyarázni, könnyebb út- és annyit is ér.

Az előadói minőség sem mindegy. A stílus, a megjelenés, a hangsúlyozás. Ki hogy tud kommunikálni a közönséggel, és ki az, aki csak felmarkolja a pár ezresét, letoltja a panalekből álló előadását és hazamegy. Volt "szerencsém" végighallgatni régebbi generációhoz tartozó és ma gyakran feltűnő humorista előadását is élőben, és mélységesen lesújtó a véleményem arról, amit megtapasztaltam. Ezek a produkciók értéktelenek.

Értem én a fő indokot, miért van annyi stand up mindenhol: ez egy olcsó műfaj, egy mikrofon kell hozzá meg egy figura aki abba belebeszél. Egy tisztességes vígjátékot normálisan meg kell írni, ahhoz színészeket kell szerződtetni, kell díszlet, rendező, egyebek. Itt meg beküldesz valakit a színpadra, ha nem vevő rá a közönség, akkor is lehet nevetést alá keverni, és legvégső esetben elbotlik a cipőfűzőjében, mindenki a térdét csapkodja a nevetéstől. Ha negyedóra alatt elhangzik egy vállalható poén, máris úgy néz ki, mintha isteni produkciót nyújtana a delikvens.

Hogy mi a különbség jó és gyenge előadások között még egy ennyire egy kaptafára menő műfajban is, akár idehaza is könnyen tetten érhető,  hiszen gyakorlatilag teljes az összhang nézői körökben, egy Bödőcs Tibor vagy egy Kőhalmi Zoltán egészen más színvonalat képvisel, mint a Mogács, Felméri, Bellus, Csenki vagy hasonszőrű nevek által fémjelzett társaság. Természetesen nem kötelező mindenkinek jónak lennie, a bökkenő csak az, hogy a középszer képviselőit túl sűrűn látjuk: akár a képernyőn, akár rendezvényeken, ahol a spórolós rendező az olcsóbb nevek közül válogat, kicsit savanyúbb, kicsit fárasztóbb, de a mienk elvet követve. 

Pedig nem lenne kötelező a rosszat is életben tartani. Van most a reklám a Comedy Centralon, ami viccesen arról szól, hogy ne hagyjuk elveszni a stand up előadók álmait. Hát én meg úgy vagyok vele, az ott felbukkanó emberek egy részéért egy csepp könnyet nem hullatnék, nyugodtan mehetnének vissza a civil életbe. Kerüljön képernyőre az, aki tényleg jó, friss, hiteles, hívják meg rendezvényre azt, aki erős produkciót tud felmutatni. Fel se tűnne a veszteség, amit a gyengébbek eltűnése okozna- így is van pár arc, akiket valmiért (szerencsére) mostanában sehol nem láttam- hiányoznak valakinek? Aligha. 

Szóval tessék csak bátran a minőséget támogatni. Szervezői oldalról és nézői oldalról is: ami nem jó, azt nem kell udvariasan megtapsolni. Nem kötelező felállni a színpadra, de ha valaki megteszi, vállalja, hogy ez esetleg bukással jár. Előbb-utóbb megmarad az a csapat, akiért érdemes odakapcsolni, ahol stand up comedy megy, akik kevesebben vannak, talán jobban is keresnek, de valóban képesek szórakoztatni és elgondolkodtatni. Hiszek benne, hogy nem a közönséggel van a baj, nem nekünk elég egy ócska altesti poén, hanem csak nem kristályosodott még ki nálunk, mitől lehet igazán ütős ez a műfaj. Rajtunk is múlik, merre fejlődhet a magyar stand up comedy, ne féljünk hát őszinte véleményt mondani arról, mi tetszik és mi nem.

Tovább