Személyes közügyek

blogavatar

Nem tudok nem tudomást venni arról, ami körülvesz.

Legfrissebb bejegyzések

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

A Szent Erkölcs nevében

Le a fiatalokat megmételyező erkölcstelen felfogással! Le métellyel! Le a fiatalokkal!

Olyan kis megkapó, amikor középkorú vagy idősebb emberek szörnyülködve írogatnak a mai fiatalok hihetetlenül felületes, buta, üres életéről. Hát bizony, mélységesen megértem azokat a negyveneseket, akik egyébként baromira szívesen átélnék újra azt az önfeledt merészséget, amit fiatalon, de már megmosolyogják őket a hátuk mögött, tehát inkább beszólnak. Bizony, kellemetlen, de a pénz senkiből nem csinál tinédzsert, és ugyan mocsokul kifinomult borkóstolókra meg operabálra járni, de valahol belül mégis érezzük, ez nem olyan, mint amikor annak idején rendesen pörögtünk.

Persze lehet, hogy aki ma okoskodik arról, mennyire nem szól semmiről a fiatalok élete, azok tizenévesen is balettelőadásra lógtak be metálkoncert helyett, és a házibulikban sem pálinkáztak, inkább elszürcsöltek egy pohár minőségi százéves, fűzfahordóban érlelt konyakot. Lehet, hogy voltak ilyen emberek- én nem tartoztam közéjük. Hosszú volt a hajam, imádtam a rockzenét, tizenévesen is akadt pár berúgásom. Meg utána is. És nagyon szerettem volna csajozni, de abban egyáltalán nem volt túl jó. Ha megnézem a régi fotóimat, jót röhögök magamon, magunkon, mégis szép időszakként emlékszek vissza azokra az évekre.

És persze szereztem pár diplomát, valamiféle szakmai karriert próbáltam építeni, időnként pedig karnyújtásnyira voltam attól, hogy én is hozzám hasonlóan kifinomult emberekkel járjak borkóstolókra. Ebből aztán semmi nem lett, mert unatkozni egyedül is tudok, nem fizetek érte- vessen meg minden igazán komoly, érett gondolkodású kortársam, ez nem az én világom.

Beszólni a srácoknak azért, mert hülye módon írják a nevüket? Vagy mert mind ugyanolyan cuccban flangálnak a fesztiválokon? Húha. Biztos a középkorú nagyokosok nem vesztek meg márványkoptatott farmerért annak idején, pedig mindenki másnak is az volt... Ha divatos volt egy zene, akkor divatos volt mindenkinek szeretni, ez már csak ilyen! És aki szerint 30 éve még volt minőség, dobjon fel egy nagysikerű Modern Talking lemezt, aztán élvezze. Hányszor csináltam  magamból hülyét, te jó isten! Aztán mégis itt vagyok.

Akkor is voltak rá alkalmak, hogy valami minőségi könyvvel, zenével találkozzon egy fiatal. Aki akart, megtehette. És nyilván azért, mert ma valaki DJ-re csápol a Balaton Soundon, lehet otthon még jó könyvet. Sőt, lehet rendes tanuló is, aki komoly külföldi egyetemre készül- úgy mellesleg. De a nyár az nyár, a fiatalság meg fiatalság. A nagy tömegben vannak egyébként intelligens, érdeklődő gyerekek is meg üresfejű köcsögök is, nincs az ráírva senkire.

Viszont van egy rossz hírem: az én generációmba, a negyvenesek közé is beférkőzött pár seggfej. Sőt, vannak tahó nagyszülők is, botrányos, nem? Csak szánni tudom azt, aki felnőtt létére pusztán addig jut el, hogy a fesztiválon ugrándozókat lehülyézi, lekurvázza, mert csak. Kellemetlen, de a fiatalok meg nyilván kiröhögik az okoskodó öregeket, akik bármennyire trendinek gondolják magukat, inkább nagypapának látszanak a srácok mellett, és hiába érzik úgy, baromira otthon vannak a modern világban, végzetesen le vannak maradva, hiszen nincsenek ott a menő közösségi oldalakon, nem tudják tartani a tempót.

Mint ahogy a mi szüleink is sokkolódtak talán, amikor először szembesültek darkos vagy metálos valónkkal. Aztán akinek volt esze, megnézte, úgy egyébként normálisan éli-e a mindennapjait a kölyök, az iskolába bejár-e, nem drogozik-e, nem keveredik gyanús társaságba- és ha ilyen téren nem volt gond, akkor elfogadta, időnként koncertre jár és néha lecsúszik pár sör is. Na bumm.

A mázli az, hogy pont azok a fiatalok nem olvassák a kirohanásokat, akiknek talán szánják. A hátuk mögött aztán azt papolnak a nyilván egész életükben erkölcsösen, kifinomultan élő középkorúak, amit akarnak. Szóval nekem aztán nem kell megvédenem őket- fiatalok, nem kell őket félteni. Inkább magunk miatt kezdjünk el aggódni, ha azt vesszük észre, hogy a fiatalsággal annyi kapcsolatunk van, hogy szidjuk őket. Pedig megtehetnénk, hogy visszagondolunk a mi egykori éveinkre, aztán nevetve legyintük a maiakra. Majd megtudják egyszer ők is, az élet nem csak játék és mese, nem kell azt az orrukra kötni idejekorán.

A tréfán túl: hagyjuk a fiatalokat fiatalnak lenni. És mi meg ne akarjunk se fiatalnak lenni, ha nem vagyunk azok (a fiatalosnál gázabb szó nem is nagyon van), és ne akarjunk illő módon hozzáöregedni a korunkhoz, és szentfazékká válni. Abban aztán tényleg semmi menő nincs, ráadásul nem is voltunk, nem is vagyunk mi ilyenek.

Tovább

A hazai pálya előnye

Épp ünnepelt celeb státuszban vannak a magyar focisták, de volt ez másképp nem is olyan régen. Most kell észnél lenni, hogy ne jöjjön megint a hullámvölgy...

Alig 1-2 éve még közutálatnak örvendtek Dzsudzsákék. Az amszterdami megsemmisítő vereség után lemondott Egervári Sándor szövetségi kapitány, és iszonyú harag áradt a leszerepelt válogatott irányába. És persze nem volt nehéz fogást találni rajtuk, külföldi csapataikban a legtöbb játékos nem sokat mutatott, a magyar bajnokság színvonala meg eleve csapnivaló volt.

Furcsa az élet! Abban a selejtezősorozatban a magyar válogatott harmadik lett, a hollandok meg kijutottak a világbajnokságra. És aztán jött az EB-selejtező, ahol a hollandok simán kipottyantak, a mieink megint harmadikak lettek- de ez pótselejtezőt ért, és aztán kijutottak Franciaországba. 

Hirtelen mindenki roppant lelkes lett, Dzsudzsák, Szalai, Juhász és a többiek máris futballgéniusznak látszottak, mert beverekedték magukat a kontinens legjobb 24 csapata közé. Ne kissebítsük az érdemeiket: szép teljesítmény volt, az esélyek nem mellettük szóltak. És a tornán is a leggyengébb válogatottak közé sorolták a mieinket előzetesen, ehhez képest a kiharcolt csoportelsőség, a szép győzelem Ausztria ellen, a látványos és eredményes támadójáték egészen más képet mutatott. A belgák ellen sajnos kevesek voltak a fiúk, de tragédia nem történt, sőt, rengetegen ünnepelték hazaérésük után őket, pedig nem sokkal korábban bottal-karóval zavarták volna szét a válogatottat.

Divat lett a magyar foci, divatos celebek lettek a focisták is. Most senki nem élcelődik Zimány Lindás sztorikkal, összetört sportkocsikkal- megjelennek mindenhol a fotók, hol töltik a nyarat a magyar sztárok, őszinte érdeklődéssel hallgatják a szavaikat, ők pedig élvezhetik a hirtelen jött szeretetáradatot.

Ám ne feledjük: a sportban a siker mindig pillanatnyi. Jöhetnek még gyengébb meccsek, kudarcok is, hiszen sajnos az a szomorú helyzet, a jó helytállás ellenére a magyar válogatott nem tartozik Európa közvetlen élmezőnyéhez. Persze volt fejlődés (abból a mélységből már csak előre lehetett lépni...), de van még azért elmaradás. És benne van a pakliban pár fájó vereség még a jövőben. Akkor pedig megint a régi nóta megy majd a falábú gyerekekről.

Mi ennek az egésznek az üzenete? Az, hogy mifelénk igencsak hullámzó a közhangulat. Akit ma még imádunk, holnapra a pokolba kívánhatjuk, és persze fordítva. És az emberek szimpátiájának elnyeréséhez elég egy kis siker- vagy annak az illúziója. 

Ezért van az, hogy a politikusaink annyira szeretnek  minden nap bejelenteni valami nagy sikert. Nem baj, ha nem igaz, nem baj, ha ellenőrizhetetlen számok vannak mögötte- az állítás hangozzék jól, adja le ezerszer a köztévé és a közrádió, és nagy gond már nem lehet. Pont úgy, mint amikor elhangzott, hogy a kormány félmillió embert kiemelt a mélyszegénységből. Bizonyíték? Minek az? Az államtitkár személyesen végigjárt minden családot a ciklus elején, megszámolta az összes csórót, most megint végiment álruhában az országban, megint számolt, és hopp, félmillióval kevesebb a nélkülöző- pluszmínusz ezer fő, ennyi tévedés benne van a dologban. Aki tudja, igazolja, hogy ez nincs így!

A statisztikákban ugyanis az a menő, hogy valójában ellenőrizhetetlenek. Kétmillió ember nézte valamelyik meccset, írják- tényleg megszámolta valaki? És ha több? Vagy kevesebb? Hiszen csak egy kis csoport nézettségi szokásai alapján szorozzák fel a számokat. A GDP emelkedik 0,7 százalékkal- benne van abban minden, tényleg? Vagy csak úgy, mint a görögök gazdasági mutatóiban, amiről kiderült, éveken át hamisak voltak?

Nem számít. Csak az számít, mit mondasz- aki vitatja, bizonyítsa az ellenkezőjét. Attól tartok, hogy a politikusaink igyekeznek eltanulni a focistáktól, hogy kiélvezzék a népszerűség hosszabb-rövidebb időszakait. Csak míg a futballban előbb-utóbb pályára kell lépni, hogy szembesüljünk a valósággal, a politikában az okos politikusnak nincs ellenfele: kezében van a hatalom, a média. Ők mindig hazai pályán játszanak, mondhatni egykapuznak. Úgy pedig könnyű- és ennek szomorú eredményeit láthatjuk abban, hogy látszatintézkedésekkel, hangzatos, de üres handabandázással a csúcson lehet maradni.

Tovább

A világ legboldogabb országa

Nem is lehet kétséges, a magyaroknál jobban senki nincs ellátva lelki segítséggel. Az talán csak az én bajom, hogy ennek eredményét nem nagyon látom sehol.

Elképesztő, mennyi önsegítő, bölcselkedő, spirituális oldal, csoport létezik. Döbbenetes mennyiségű rettentően mély idézetet osztanak meg mindenki ismerősei, és most már tényleg ki vagyunk okosítva az önismeret és sikeres boldogságkeresés területén.

Az emberek vágynak arra, hogy valaki ostoba közhelyekkel 1-2 bekezdésben tegye helyre az életüket, a felfogásukat. Hinni akarnak abban, hogy igenis segít napi egy idézet valamelyik lélekmasszőrtől, százezres követőtábora van némelyik "megvilágosultnak". (Jegyezzük meg, szintén roppantul népszerűek a kifinomultnak éppenséggel nem mondható, alpári humorral dolgozó oldalak is.)

Azt hiszem, van ennek az egész boldogsággyártásnak egy egymásra épülő rendszere. Legalul vannak a tévéjósok, akik a legszerencsétlenebb, legbutább embereknek adják el a szolgáltatásaikat, angyalokkal, mágiával és más hasonló hókuszpókusszal. Aztán jönnek az atlantiszi mágusok, meg a különféle égi erők közbeiktatásával dolgozó "gyógyítók". 

Gyanítom, hogy valamivel többre tartják magukat azok, akik a Coelho-vonalban hisznek, azaz már egy-két könyvet is elolvasnak, tehát kultúrálódnak rendesen. Úgy érezhetik, az ő útjuk a megvilágosodás felé más, hiszen nem mesékben és mítoszokban hisznek, hanem bölcsességben, netán pszichológiában. Ennek a rétegnek hirdetik meg az önmegvalósító tréningeket, az igét terjesztő hétvégi előadásokat, a keleti filozófiával kecsegtető konzultációkat és beavatásokat.

Legfelül pedig azok lehetnek, akik nem süllyednek le a tömeghez, hanem egyéni tanácsadásra járnak. Nekik angol nevű módszerre van szükség, hiszen nyilván jóval kifinomultabb a coaching, mint az önismereti képzés. És boldogan fizetnek azért, hogy egy megkérdőjelezhető képzettségű ember útmutatást adjon a számukra. Ha valaki vitatkozna, miért tartom furcsa hátterűnek a coachingot, csak keressen rá a coaching képzésekre, 1-2 hetes szuperintenzív kurzusok mellett alig pár hétvége alatt profit képeznek valakiből- és te egy ilyen "profira" bízod magad! 

És a dolgok összeérnek, láttam már olyan coach honlapját is, aki a legócskább spirituális zagyvaságokkal bővítette ki a coaching roppant összetett tudományát. Egy brancs itt mindenki, a kávézaccból jósolótól az übercoach-ig, és elsősorban egy dolog közös: mind megkéri a szolgáltatásai árát. Vagy mint ügyfél fizetsz, vagy mint tanuló, hogy te magad is "segítő" lehess, angyalbehívó mágus netán tudatontúli coach. Mivel ilyenkor a mentor konkurenciát képez, az árat is ehhez szabja... De hát a hülyének is megér pár százezret, hogy coach-nak hívhassa magát, nem?

Szóval ahol ennyiféle szinten működő és dolgozó segítő "szakember" van, az csak nagyon-nagyon boldog hely lehet. Nyilván az országban pont azok a legeredményesebb és legsikeresebb emberek, akik jóshoz vagy coach-hoz járnak. Vagy mégsem? Kicsit magunkba kéne nézni, emberek, mi a francot akarunk ezektől a figuráktól. Nem kellene inkább őszintének lenni magunkkal és barátainkkal, szeretteinkkel? Az ilyen trénerek "nagy felismerései" jórészt arra korlátozódnak, hogy nem nézünk szembe a tényekkel, a valósággal. 

Hát tőlem most mindenki ingyen megkapja az útmutatást: tessék felébredni! Tessék kicsit őszintének lenni magunkkal, tessék úgy végignézni az életünkön, hogy képesek legyünk felismerni mi a jó, mi a rossz. És ismerjük fel, a megosztott idézetek közül valójában egy sem hozta el az örök boldogságot, mert a megosztás édeskevés- annyira valós segítség, mint amennyire valós élet a Facebook-hírfolyam.

Szóval: élj okosan. És ebben benne van az is, néha boldog vagy, néha meg nem. És én ezért a jótanácsért egy fillért sem számolok fel...

Tovább

Térkő, láncfűrész, bilincs

Nem érdekelne engem annyira ez a Liget-ügy, de egyszerűen nehéz elfogadni, hogy ma Magyarországon így kezelik a tiltakozóakciókat.

Bizonyára lehet a Városligetben értelmesen fejleszteni, azt gondolom, akár még jók is lehetnek az új épületek tervei. Igaz, nekem megfelelne az egyszerű park is, kicsit kipofozva, rendbe hozva. Az alapvetően nem szimpatikus hogy már megint a fáknak esnek neki, mintha a pesti városvezetésnek az erdő lenne maga a megtestesült gonosz, minden építkezésnél a favágóké az első kör. 

A Római-parton is ez a módi, de elég szétnézni például Békásmegyeren az új közösségi tér fejlesztése kapcsán milyen sikeresen levágtak minden fát a Madzsar József utca mentén. Aztán dörzsölhetik a tenyerüket a térkövesek, mert már megint ezzel dolgoznak, persze a lerakás napján sem sikerül sima felületet elérni, és eleve nagy kérdés, minek egy parkolót térkövezni. Oké, van ennek célja: valaki jól keressen. Jól is keres! És majd jön a fásítás is, jó pénzért, az évtizedes nagy fák helyett jönnek a csemeték, aztán mire azok megnőnek, jön egy új fejlesztési koncepció, új favágókkal és új térkövekkel. Térkő és láncfűrész- ezzel lehetne jellemezni, mit jelent nálunk az, hogy az ország épül és szépül.

Pontosabban szólva melléjük tehetjük a bilincset is. Látom, ahogy rendőrök rángatnak el tiltakozókat (nyilván durván agresszív zöldekről van szó, akik élete a gyúrás és a bokszedzés), és nem értem ezt az egészet. Nem értem, hogy kerülhet a Ligetet védő biztonsági emberek élére, aki így üvöltözhet kedvére a rendőrökkel.

Kicsivel korábban a kopaszok már bemutatták, hogy velük nem lehet packázni, szívüket-lelküket beleadják a Liget-projekt értékeinek megvédésébe. A pofátlan gazember, aki jó nagyott lökött az egyik tiltakozón, majd elkezdett kiabálni, hogy őt ütötték meg, kitűnő alakítást nyújtott- és aztán természetesen nem történt semmi. Nálunk az ilyesmiért soha nem történik semmi, hiába van kamerafelvétel. Emlékszünk a kigyúrt demokratákra a választási irodában? Nyilván azóta is rettegnek a felelősségre vonástól.

Az gondolkodtatja el az embert, hogy ebben az országban miért nem lehet egy ilyen ügyet is normálisan kezelni. Kezeljék valamilyen szinten partnerként a tiltakozókat, igenis lehet beszélni egymással. Az egész Liget-projekt egy drága látványberuházás, ha elmaradna, nem veszítene senki semmit- kivéve az építkezők némi extraprofitot.

Na de ez nem indokolhatja ezt a fölényeskedő stílust. Az embernek kinyílik a zsebében a bicska, amikor ezek az ejtőernyősök foghegyről nyilatkozgatva mondják meg a tutit, mintha egyedül ők és csakis ők lennének képesek átlátni a nagy célok igazságát. Ugyanilyen arrogáns alakok vannak a Vár megújításánál, a Ligetben, az olimpiai mozgalomban. Ezek mind szuperokosak, látjuk munkájuk szupereredményeit az üres stadionokban, az állandóan javításra szoruló térkövezésben, a milliárdokkal kitömött köztévében. Ezek a mi "topmenedzsereink", akik szemmel láthatóan nem csak a pozíciót és a pénzt fogadják el, tökéletesen idomulnak is az erőszakos közbeszédhez.

Egyszerűen el nem tudom képzelni, mi járhatott annak a fejében, aki ezeket a kopaszokat hívta a Ligetvédőkre. Most komolyan, ennyire lementünk a béka feneke alá? Hívjunk néhány kidobólegényt a zöldekre, majd azok megoldják? Mit oldanak meg? És főleg: hogy? És nincs senki a minisztériumban vagy neadjisten a miniszterelnökségen aki seggbe rúgná azt, aki ilyen maffiamódszerekhez nyúl? Nem csörög a telefon a felvételek nyilvánosságra kerülése utáni percben, hogy te minket ne égessél ezzel, seggfej, mehetsz isten hírével? Mert ha nem csörög, ha nincs következmény, akkor az azt jelenti, a legfelsőbb szinteken áldásukat adták erre a gyalázatra.

És teljesen rendben levő a számukra az, hogy a belügyminisztérium is asszisztál az egész tragikomédiához, bilincsbe verve viszik el azt a pár tucat embert, a vigyorgó kopaszok gyűrűjében, akik természetesen érinthetetlenek, és soha senki nem veszi a bátorságot magának, hogy elbeszélgessen velük. Igazság szerint ezreknek kéne ott tüntetni, ha tényleg komolyan gondolják, mert a netadó elleni tüntetésen se maroknyi kopasz, se pár rendőrjárőr nem lett volna elég. Érdekes módon az erővel kormányzó hatalom csak az erőből ért.

De én nem akarok olyan országot, ahol akkor lesz igazam, ha én ütök nagyobbat. Nekem ehhez a felfogáshoz semmi közöm. Nem akarom azt látni újra meg újra, hogy a rendőr, akinek a célja a rend fenntartása, pár "védett állathoz" nem nyúlhat. Azok pofozhatnak, fenyegethetnek, csinálhatnak amit akarnak. Mit gondoljon ilyenkor egy tisztességesebb rendőr? Miért gondolja azt, hogy életét, testi épségét kockáztassa akármilyen helyzetben, ha azzal szembesül, hogy nem azokat kellene elvinnie, akiket megbilincseltetnek vele? És persze miért gondolja azt egy tüntető, hogy érdemes bármiért kiállnia, ha esély sincs arra, hogy tárgyalóasztalhoz üljenek vele (ne feledjük a netadós tüntetést sem követett párbeszéd, a kormány "kegyet gyakorolt", aztán mehetett mindenki haza), hogy a rendőr is rá fog utazni, és büntetlenül bánhat el vele pár kigyúrt csirkefogó?

Szóval nem jó ez így. Ez a "magyar modell" egyre inkább jellemző mifelénk és egyre inkább taszító. Félő, hogy minden oldalnak szimpatikus lesz, hiszen szemmel látható kitűnően működik- a zöldek kussban, a Liget megújul, a zsebek meg tele. Ha úgy nézzük, minden a legnagyobb rendben. Ha máshogy, akkor meg semmi nincs rendben. De ezt csak halkan mondom, nem hiányzik se egy gyomros, se egy rendőrségi eljárás. A kettő együtt meg végképp nem.

Tovább

Nem adjuk fel

Most épp Törökországban robbantott egy pár gyilkos gazember, de... Mintha ez már nem is okozna sokkot.

Furcsa ez az egész. Most már lassan elveszti az ember a fonalat, tulajdonképpen ki, mikor, hol támad ártatlan emberekre. A legutóbbiak? Párizsban az összehangolt akció, aztán a brüsszeli reptér, Törökországban pedig több súlyos támadás is történt mostanság. 

Igazság szerint az ember nem nagyon érti, mi a francért olyan hülye valaki, hogy felrobbantsa magát meg még pár számára vadidegent. Vajon milyen elvakultság kell ahhoz, hogy valaki erre vállalkozzon? És mit ér el vele? Túlvilági üdvösséget remél? Vagy szimplán csak elmeroggyant? Drogos? Nem tudom. De én abban bízom, hogy ha létezik halál utáni élet, akkor ezek a gyilkosok megkapják azt, ami nekik jár. 

Sokak szerint az egész arról szól, hogy félelmet keltsenek az egész világon. Hogy rettegjünk mindentől és mindenkitől. És ha belegondolunk, ez várható is lenne, hiszen ki akar cafatokra szakadni, miközben a repülőgépére vár, ami az álomnyaralásra viszi?

Csak hát a történet természetesen nem ilyen egyszerű. Nem ülünk autóba mert túl sok az autóbaleset? Nem megyünk tengerpartra mert valaki valahol megharapott egy cápa? Hát nem egészen így működik. Most mindenki szűkölhetne otthon, hogy lemondja az utazást, reptérnek közelébe se megy, de bármennyire megráznak minket a támadások, nem maradunk otthon. 

Miért is tennénk? A fotelben ülve is megüthet a guta, ha túl sokat nézzük a híradót, és az aztán tényleg szánalmas halál. Így legalább megadjuk az esélyt magunknak arra, hogy élményeket gyűjtsünk. 30-40 éve ki álmodhatott arról, hogy valaha eljuthat Ázsiától Amerikáig sok országba megfizethető áron, és megnézhet magának sokat ebből a mi világunkból? Most megtehetjük- és nem mondunk le róla.

Pedig egyre idegesítőbbek a reptéri biztonsági átvilágítások, de mindenki vállrándítással elfogadja. Ha ez kell, legyen. Most Törökországban a reptér előtt robbantottak, ahogy tudom, mert már ott is ellenőriznek. Az a gond, hogy sajnos bármennyire kitolják az ellenőrzőpontokat, mindig lesz egy hely, ahova átvilágítás nélkül el lehet jutni. 

Mondjuk nem vagyok benne biztos, hogy a mesterséges intelligenciák fejlesztésével nem jutunk el oda, kiszúrjuk a támadásra készülőket már jóval a robbantás előtt; netán olyan kifinomult érzékelők lesznek mindenfele, amik robbanóanyagokra, fegyverekre gyorsan bejeleznek. Természetesen mindig lesz pár olyan őrült, aki megsebesít ártatlanokat, de azért én reménykedek, hogy sokat elcsípnek közülük. (Meg persze bízok benne, ki is vonják őket a forgalomból hosszú időre.)

Viszont én személy szerint nem akarok rettegni. Élek, és amíg élek, addig próbálom kihozni belőle a legtöbbet. Egy csapat bajkeverő terrorista nyomjon le? Ugyan. Legyen nekik rosszabb, tervezgessenek valami koszos lukban, azzal a tudattal, hogy úgy egyébként teszek rájuk. A legnagyobb eredmény amit elérhetnek hogy magukkal együtt engem is felrobbanthatnak? Nagy karrier.

Mit érnek ezek hozzám képest? Hogy mernék magukat hozzám mérni? És én töltsek túl sok időt azzal, hogy tőlük ijedezek? Hát ezt az örömöt nem szerzem meg nekik.

Tovább