Aki igény tart a március 15-én esedékes felhajtásra, vigye, szaladjon vele messzire, csak engem hagyjon békén.
(Forrás: Fortepan)
Én még megéltem a rossz emlékű "forradalmi tavaszi" ünnepségeket, a minden évben ugyanolyan forgatókönyvet követő március 15., március 21., április 4. megemlékezésekkel. Bevallom, megkönnyebbült az ember, amikor többé nem volt kötelező részt venni a kínos, szertartásszerű eseményeken. Új világ jött, és naivan hittem benne, lehet ünnepélyesen megemlékezni a régiek tetteiről, sőt, lehetett akár vitatni is, jó döntéseket hoztak-e 1848-ban. Belefért az új, szabad világba, hogy megkaptuk az egyet nem értés jogát is. De az se jelentett gondot, ha a március 15. legfontosabb üzenete az volt, hogy itt a hosszú hétvége...
Már nem emlékszem rá pontosan, mikor vált politikai állásfoglalássá a kokárda viselése. Az ember gyanakodva sandított mindenkire, aki ezekben a napokban kitűzte, vagy pont ellenkezőleg, nem viselte ezt a jól ismert jelképet. És az volt a szörnyű, hogy az ember ránézésre az egyik oldal szekértolójának nézett ki pusztán azért, mert elege volt az egész balhéból, és nem akart foglalkozni mindazzal, ami erre a dátumra ráragadt.
Mert bizony rákenték a gyalázatot az árokásában jeleskedők, és még csak századok sem kellettek hozzá. Pár év és oda jutottunk, hogy ellenséges felek próbálják saját maguknak kisajátítani az ünnepet, és ha rájuk hallgatunk, mindenki hazaáruló tolvaj. A különbség annyi, hogy az épp hatalmon levő oldal bértapsolókat is tud fizetni a hivatalos ünnepségekre.
És vajon eszébe jutnak valakinek Petőfiék? Egyáltalán, miről szó így bő másfél évszázad után március 15? Mert nekem nem tetszik, hogy ha ezen a napon migránsozás van, és függetlenségünket az Európai Uniótól féltjük, aminek eurómilliárdjaiba kapaszkodva próbálunk gazdasági növekedést kicsikarni. Nem tetszett az se, amikor ezen a napon a náciveszélytől kellett rettegni. Mondjuk nincs ebben semmi új, már rég kihasználták ezt az alkalmat arra, hogy a nép ellenségeiről szónokoljanak, ám nem vagyok tőle boldog, hogy szép ívet húzhatunk Rákositól mai utódaiig.
(Forrás: Fortepan)
Tudom, hogy a múlt és a jelen között lehet összefüggéseket találni, lehet tanulni a régi dolgokból, de az aktuálpolitikai csatározás, amiket kicsinyes pillantnyi érdekek mozgatnak, valami egészen más történet. Nem érdekelnek azok a "forradalmárok", akik csak a lenyúlás terén mertek nagyot álmodni, és a legnagyobb merészség amit tőlük várhatunk, az annyi, hogy ezer forintos forgalmú műkörmös Bt. tulajdonosaiként vállalnak be atomerőműépítést egy közbeszerzésen. És persze megtalálják a hasonszőrű "lázadókat", akik nekik is ítélik azt.
Ezekkel az alakokkal én nem vállalok közösséget. Régen se vállaltam. És ha azt hiszed, azért nem veszek fel kokárdát, mert akármelyik oldalt támogatom, tévedsz. És ha kitűzöm, akkor se azért, mert valaki mellett tüntetek. Én a 48-asok pártján vagyok, akik nyilván nem voltak hibátlanok, ám mégis volt a forradalomban valami nemes, valami bátor, valami önfeláldozó. Segítek: az nem önfeláldozás, amikor valaki a kerületi népdalkörben vele együtt daloló haveroknak csak a feléből csinál helyettes államtitkárt, a többieknek be kell érni a minisztériumi osztályvezetőséggel.
De ezt ezek az emberek soha nem fogják megérteni. És azok sem, akik befogják a fülüket és eltakarják a szemüket. Ők tapsolnak (néha még ingyen is), azoknak, akik számára március 15. csak újabb kitűnő alkalom egy politikai haknira, ahol chippendale fiúk módjára próbálják kiszolgálni nem túl igényes közönségük sekélyes igényeit. Dugdossatok pénzt a gatyájukba, úgyis az teszi őket boldoggá.