Nálunk a karrierhez sokszor nem tehetség kell, hanem megfelelő támogató.
A közelmúltban olvasgattam F. Nagy Angéláról, a híres gasztroszerzőről, akinek munkássága tényleg igazán színvonalas volt, még a Horváth Ilona neve alatt futó szakácskönyvlegendát is ő írta. Így aztán róla olyan sztorik is megjelenhetnek, amelyek más, kevésbé sikeres emberekhez kötve talán nem hangoznának olyan jól.
Örkény István ifjú feleségeként eleinte csak ismerkedett a főzés tudományával, aztán szép lassan beletanult. De a háziasszonyi lét nem nagyon elégítette ki az intelligens fiatal nő becsvágyát, és állandó lett a panaszkodása, hogy többre vágyik. Természetesen a híres írónál gyakori vendégek voltak az értelmiségi élet fontos szereplői, az egyikük pedig Boldizsár Iván, a Magyar Nemzet főszerkesztője volt. Innentől átadom a szót F. Nagy Angélának:
"Aztán Boldizsár megkérdezte Örkénytől azon a brummogós hangján: tud már főzni? Mire Örkény: tud. Na, ha megtanítod írni, adok neki állást."
(A kép csak illusztráció...)
Ő felnőtt a feladathoz, de a helyzet akkor is jellemző. Unatkozik egy feleség, adjunk neki valami állást egy vezető újságnál. A fiadnak nincs munkája? Meg normális végzettsége se? Majd benyomjuk egy tévéhez. Apád, anyád irodalmár? Remek, akkor írj egy könyvet, kiadjuk. A sógorod jobb fizetést akar? Kreálunk neki valami állást a hivatalban.
Nagyjából Mikszáth óta ismerősek ezek a helyzetek, és az ember csendben eltűnődik. Nem nagyon tudom a mókás részét látni Örkényné történetének, ha arra gondolok, hány tehetséges ember lehetett, akinek azért nem juthatott hely valahol, mert azt valaki másnak szánták, és nem a tudása, rátermettsége miatt. Sok olyan hisztis feleség lehetett, aki éveken át ellébecolt valahol, soha nem volt szándéka valóban megfelelni a kihívásnak, nem bizonyította be, hogy mindegy, honnan jött, ő igenis képes valami izgalmasat felmutatni.
Emlékszünk A Hortobágy poétájára? Ady verse arról szólt, hogy a primitív környezet lehúzza magához a tehetséget. No, hát valami hasonló érzés lehet, amikor valaki eljut Budapestig, próbálja is megmutatni magát, és rájön, nincs esélye olyanokkal szemben, akiknek nem a tehetsége, hanem a rokonsága hatalmasabb.
Nehéz kitörni abból a szűkre szabott mozgástérből, amit mondjuk az egyszerű, vidéki származás jelent. Hát még milyen lehet igazi szegénységből kiemelkedni! Esetleg a világ olyan eldugott sarkából, ahol ellened dolgozik a környezet is, és ahol legyint rád az elvileg "haladó" közeg is.
És bármennyire gáz, mindannyian nem mehetünk feleségül egy írólegendához, hogy neki köszönhetően bepottyantsanak egy állásba. Azzal kell szembenézni, hogy ha feltérképeznénk az újságíró- vagy írótársadalmat, egészen izgalmas családfa rajzolódna ki, ahol meglepő kapcsolatrendszerre bukkanhatnánk. Akad persze az emberek között tényleg tehetséges, meg olyan "nagy öreg" is, akinek pár évtizedes szakmai múltjában csúcspontok nincsenek, de tekintélye így is van.
Ha másra nem is jó ez, arra biztosan, hogy egy magához hasonló kiemelt kádert odavegyenek a laphoz, a műsorhoz, bárhova. Ez pedig szépen újratermeli azt a réteget, aki ugyanúgy tudja, semmi köze a karrierjének a tehetségéhez. És aki esetleg pont ezért gáncsol mindenkit, aki többre hivatott nála.
Nyilván lesz, aki belém köt, hogy a kis névtelen blogger irigykedik, ezért próbál belerúgni F. Nagy Angélába. Pedig a helyzet az, hogy az ő története azért példaértékű, mert engem igazol: egy a sok közül, aki tényleg tehetségesnek bizonyult. És a többi csókos, aki viszont csak középszert gyártott, aki hasonló módon került be valahova, miért nem dicsekszik a történetével? Egyszerű: mert mind tudják, érzik, mi a különbség köztük, meg a valóban többre hivatottak közt.