Érdekel még valakit a magyar politika idehaza?
A választások idején talán még volt némi nekibuzdulás, mind a két oldal hívei lelkesen hittek valamiben- ha másban nem, csodában. Aztán lett a végeredmény ami lett, s beállt valamiféle letargia.
Igazság szerint többet foglalkoztak a magyar állapotokkal az Európai Parlamentben, mint nálunk. Az egész hisztéria a Sargentini-jelentés körül azért volt nevetséges, mert tulajdonképpen ezeknek a vitáknak -már ha létezne nálunk értelmes politikai vita- itthon kellett volna lezajlaniuk.
De viták már nincsenek. Az egyik oldalon erőből átgyűrt törvények vannak, szavazódroidok vannak, és tulajdonképpen már teljesen mindegy, hogy például a túlórakeretes törvény kinek az érdekét szolgálja. Ugyan még maga a kormányfő is megszólalt, de teljesen érdektelen, mit mondott. Megcsömörlött az egyszerű ember attól, hogy a kormányzat nem érvel, csak izomból politizál, az ellenzék pedig szintén nem érvel csak vádol.
Eleve, miféle "ellenzékről" beszélünk? Azt kell mondjam, ha valaki bízott is benne, hogy a Fidesz leváltható, most őszintén szembenézve a helyzettel, látnia kell, ami az ellenzéki oldalon van, kormányképtelen. Vagyis mondjuk úgy, bármire képtelen. A Jobbik szépen felmorzsolódik. Az a két társ pártelnök, aki az LMP élén állt a választás idején, már a pártból is kilépett, pedig egy év se telt el azóta! Az MSZP-ről szerintem a többség azt se tudja, ki vezeti éppen.
És ha arra gondolunk, hogy így aztán egyedül Gyurcsány lehetne olyan karizmatikus politikus aki egy ellenzéki DK-MSZP-Jobbik-LMP-Párbeszéd kormány élére állhatna- nem, ebbe inkább ne is gondoljunk bele.
Azt gondolom, azért a Fidesz támogatóinak sincs különösebb illúziója. Látják Mészáros Lőrincet, látják azt, hogy az egyre újabb nemzeti konzultációk egyre inkább ostoba kérdéseivel tényleg az Észak-Koreát idéző 99,99 százalékos egyetértést akarják megteremteni. Ők sem hülyék. De nem hülyék annyira sem, hogy ne látnák, a Fidesz a megszorításokkal tart egyfajta költségvetési fegyelmet, és él azzal a kedvező helyettel, amiben most a világgazdaság van. Teljesen mindegy, kinek szimpatikus Semjén vagy Kósa, a dolgok a maguk módján működnek. Elfogadtuk a játékszabályt, hogy cserébe épülnek a túlárazott stadionok és kihajítják a CEU-t.
Pont ezért már nehéz különösebben lelkesedni azért is, hogy a Kossuth-téren tüntetők kiállnak valamiért. Már rég elvesztettem a fonalat, már rég nem tudom, kinek van igaza és mennyire. És ezért mind a két oldal hibás. A kormány, ami egyszerűen minden idők legjobbjaként tekint magára, és egy ilyen törvénynél sem hajlandó világosan beszélni arról, kinek milyen szempontból jó és hasznos, és miért kényszerülünk rá időnként, hogy a nyugati befektetők kedvében járjunk. És az ellenzék is, ami egyből armageddont vizionál.
Számomra nem hősök azok, akik most beszólogatnak a rendőröknek az utcán, meg a hídon demonstrálnak, mert már régen nem látom a nemes célokat és a hiteles embereket. Felbukkannak mögöttük azok az arcok, akik iszonyatosan lejáratták magukat a választás előtt, alatt, utána meg végképp. Nem akarok azonosulni azokkal, akik összefogást hirdettek, aztán a bukás után kiléptek a pártokból, de a kényelmes képviselői mandátumot megtartották. Persze, tudom, ők "harcolnak".
Hát én is küzdök: a saját lelki nyugalmamért. Meccset nézek a tévében, jókat dumálunk a barátaimmal, időnként elutazok, elolvasok egy könyvet. A Kossuth-téren zajló kergetőzésről szóló hírekbe néha belenézek, de inkább már nem.
Ehhez nekem már semmi közöm nincs.