Nizza, Esterházy, török puccs. No meg a Pokemon Go.
Belefáradt a Facebook népe a túl gyakori profilképváltásba, nincsenek Nizzáért síró, kék-fehér-piros arcok semerre sem. Van aki bizonyára örül, hogy nem csúfolják meg a mély együttérzés kincstárian szakrális perceit ezek a mikromegemlékezések, amik egyébként nem kéne hogy bárkit zavarjanak. Néha mind vagyunk csíkos profilképes idegállapotban.
És nem kéne fájnia annak se, ha valaki most Esterházy-fanná válva az interneten virraszt, vagyis nem virraszt, csak bejelöli hogy virraszt. Annak kéne fájnia, hogy nem csak valakivel, de valamivel lettünk kevesebben. És teljesen mindegy, olvastál-e tőle valamit, szeretted-e vagy fárasztott, netán sose tudtad eldönteni, mennyiben ellensúlyozza túl libsis fizimiskáját az, hogy szerette a focit. Még megérhette Dzsudzsákék vitézkedését, mondhatnánk!
Csak ránk ne dörrenjen valaki, hogy mérhetjük az írófejedelmet pár labdakergetőhöz. Úgy, ahogy. Néha a megye kettőben korlátot támasztó, kétsörös hangulatban kiabáló emberek állnak közelebb eszterházisághoz, mint a bölcsészkar professzora. És sajnálni az utóbbit kell, ha csak azt nem érti, ami van, az élet, amíg van, mert utána tényleg nem marad más, mint a tananyaggá emelkedés, ami megtisztelő, csak nem a holtnak, hanem annak, aki verheti a mellét, midőn érettségi tétellé tesz meg. Hiszen ő virrasztott, nekrológot írt, és Facebook-mozgalmat indított kedvenc EP-idézetek közzétételére. Ki akarhatna mást?
Egyvalaki biztosan: aki már nem él. Élne. Jó lenne még egyszer önfeledten anyázni a bírót, írni egy bravúros mondatot, a szemüveg alól odasandítani egy csinos női lábra. Vagy egyszerűen csak meghitten ücsörögni a vécén egy keveset. Fáj arra gondolni, hogy ennek mind vége. A megírt könyvek maradnak, idézni még sok év múlva is lehet, nem vesztettünk olyan sokat irodalmi szempontból, mondaná az örök számolgatós én, hiszen statisztikailag nem valószínű hogy 66 és 80 év között remekművek nagy számban születnek.
Most egyetlen embert siratnak; miközben sirathatnánk 84 nizzait is. Bár a kettő nem zárja ki egymást, a mi nagy szívünkben több érzelem megfér, mint a profilképünkön. Meglehet, kicsivel mégis többek vagyunk, mint amit az üzenőfalunkban kiolvasni vélnek mások. Megráznak dolgok, de lám, milyen kemény az ember, a sokadik terrortámadásra már fel se kapja a fejét.
Hiszen minden csak virtuális a számunkra. Ott voltunk, meghaltunk? Ha nem, akkor mindez csak hír a sok közül, ami mostanában ér el. Nem tudni, mi a nagyobb botrány: az hogy Hollande elnök lefújta a rendkívüli állapotot és megtörtént a támadás, vagy hogy Hollande elnök havi tízezer euróért foglalkoztatja fodrászát. Eközben Bush exelnök gyászolók között járja a kállaikettőst, szerintem Esterházy temetésére ne hívjuk meg. Se Nizzába. Küldjük Törökországba, ott tényleg áll a bál.
Mire ez az írás megjelenik, talán az is kiderül, kinek húzták el a nótáját. Olyan fásultan tekintünk majd pár nap múlva arra, hogy a szinte szomszédban levő hatalmas országban pár tábornoknak kedve támadt elnökösdit játszani, mint a többi lejárt szavatosságú hírre. Meghaltak páran? Mikor? Tegnapelőtt? Bocs, ez már nem számít.
Csak a most van. A jelen. Az, hogy állandóan mozgásban vagyunk. Hogy mindig mennünk kell. Mert aki megáll, az nem lel rá Pikachura a Pokemon Góban. (Tudom, te azt sem tudod mi az. Persze, hogy nem. Én sem. Csak úgy egymás mellé teszek pár betűt, én vagyok az egymilliárdszor egymilliárdodik majom, akinek ebből értelmes szöveg áll össze. Szinte minden érthető, csak azt az egyet mondja meg valaki, mi a franc az a kurva Pikacsu?)
Az emberi lét lényege a tántoríthatatlanság: ha akadályoznak is, mégy tovább. Nem számít, hogy a munkád rovására megy a Pokemon-keresés. Megszívja a család. Megszívod te magad, amikor négysávos autópálya közepén próbálod eltalálni a fránya kis figurát. Ő esetleg megússza. Te esetleg nem. Megszívod amikor leütnek, és elveszik a Pokemon-kereső telefonodat, és az igazán durva az, ha ezt nem a telefonodért teszik, hanem a menő Pokemonjaidért.
És nem számít az sem, hogy ennek az egésznek nincs semmi értelme. Mert hiszen néha úgy érezzük, az égegyadtavilágon semminek nincs semmi értelme. Esterházy Péter talán már tudja, van-e bárminek. Vagy megírta előbb, újra kéne olvasni? Vagy egyszerűen csak olvasni kellene tőle bármit? Egyáltalán bármit olvasni? Bármit tenni, ami picit is több, közhelyesen emberibb? Talán valahol, valaki mégis számon tartja, mit teszünk ebben a földi létben. Talán mégis le kellene cserélnem a profilképemet. Csak azt mondja meg valaki, mire?