A nőnapon nem úszhatjuk meg a virágcsokros képeket és a feminista kirohanásokat se- egyszerűbb lenne egy sima hétköznapként kezelni március 8-át.

A virágcsokrokról azt gondolom, hogy igenis fakadhat szeretetből, tiszteletből, őszinte megbecsülésből ez a gesztus. Olvastam vitriolos cikkeket, hogy aki örül a virágnak, az gondoljon a családon belüli erőszakra meg a nők alacsonyabb fizetésére. Szerintem meg hagyjuk már, hogy mindenki egyénileg élje a saját életét, és ne szociológusként tekintsen egy adott pillanatra, hanem ha kedve van hozzá, örüljön neki, ha megalázónak érzi, juttassa kifejezésre.

A csapból is az folyik, hogy a nőknek milyen iszonyú nehéz, mert micsoda társadalmi elvárásoknak kell megfelelni, legyenek engedelmes, hűséges feleségek, akik konyhatündérként, és 3-4 boldog gyermek anyukájaként teljesítik be életküldetésüket. Tessék mondani, hol van ez a bizonyos társadalom? Hol találkozhatnék vele? Bemutatna neki valaki? Mert én csak egyes embereket ismerek, ezt a bizonyos társadalom nevű illetőt nem.

Nem vitatom, mindenkit körülvesz egy közeg. De amikor egy ilyen nagy, egységes társadalom nevű izét citálunk elő, enyhén szólva is eltorzítjuk a valóságot. Egy budapesti értelmiségi, jobb módú emberekből álló csoportban forgó nő nyilván egészen más elvárásoknak felel meg (sőt, ő azt is megteheti, hogy nem felel meg egyiknek sem!), mint egy falusi szegénysor utolsó viskójában felnövő lány. Azt állítani, hogy pont ugyanazokat fogalmazná meg a "társadalom" mind a kettejük felé, egyszerűen nettó hazugság.

Én például olyan ismerősökkel vagyok  körülvéve ahol nem tipikus a 30 alatti gyerekvállalás, házasság, sőt, többen nem is terveznek családot a nők közül. Én, mint társadalmi lény, ezért soha egyetlen szóval sem kritizáltam őket. Hogy szóba kerülnek-e a párkapcsolatok? Igen, ezt nem tagadom. Arról szoktunk beszélgetni néhányukra gondolva, hogy intelligens, normális, vonzó nők, és mégis milyen nehéz egy őszinte, szép kapcsolathoz megfelelő társat találniuk. Nem azért említjük őket, mert úgy érezzük, csúnya dolog a részükről nem megfelelni az elvárásoknak, hanem azért, mert úgy gondoljuk, nekik is kijár a boldogság, ha azt egy méltó párkapcsolatban szeretnék megtalálni. De abba eszünk ágában sincs beleszólni, mi az, ami a számára jó és méltó: házassággal és gyerekkel vagy más formában.

Ha ez a bizonyos társadalom napjainkban létezne, ami mindenkire ráerőlteti a saját ósdi elveit, elég kellemetlen lenne magányosan élni, a szokványos útról letérni. Állandóan megvetéssel kellene szembenéznie az így döntő nőknek (és persze részben a férfiaknak is, bár velük kevesebben törődnek, ha kóborolni kezdenek). Meglepő módon a függetlenséget választó nőknek viszont ehhez képest még kis rajongótáboruk is lehet, több blogger létezik, aki maga mögött hagyva minden szokványosat, nyakába vette a világot, és ezrek követik őket lelkesen a közösségi oldalakon. Ha van is a társadalomnak olyan része, aki elítéli őket, bőven van olyan ember is, aki tiszteli és megérti a választásukat. Amikor a társadalom fogalma alatt csak a nekünk nem tetsző véleményű emberek csoportját értjük, hibát követünk el.

Természetesen attól mert valaki kívülálló, fogalmazhat meg véleményt, de a más életének megfigyelése időnként leginkább arra jó, hogy a saját életünkre reflektáljon, hiszen a saját döntéseinket is meg kell hozni. Elgondolkodunk más életén- aztán a saját választásainkon. Igen, lehet, hogy az iszonyúan független, szabad lelkűnek mondott nőket pár év múlva szinte agyonnyomja a kilátástalan magány. És igen, az is lehet, hogy valakinek a gyerekei nem boldogságot, hanem sok-sok keserűséget hoznak. De ez mindenkinek az egyéni döntése, és amíg az ún. társadalmat képviselő helyes út-kommandók nem pofozzák ki az irodából a karrierjükben sikeres férjezetlen késő harmincas nőket, hogy most azonnal húzzanak el szülni, addig ezt az egészet tipikus álproblémának látom abban a közegben ahol én élek. Hogy vannak a világnak egészen más felfogású részei, azt nem vitatom, de hogy nem a Terézvárosban pötyögő publicisták hozzák el oda a forradalmi változásokat, az több, mint valószínű.

Szuperjó dolog vitriolos cikkeket írni a nők elnyomásáról, ami ha igazán durván létezne, ilyen cikkek megjelenését lehetővé sem tenné. Ha az a bizonyos társadalom felháborodna azon, hogy egy nő követhet más utat mint amit az anyakönyvvezető és a fakanál kijelöl a számára, egy emancipáció-párti eszmefuttatást nagy felháborodás követne. De érdekes módon felháborodni épp az ellenkezőjén szoktak, amikor a nők helyesnek gondolt életviteléről osztja meg nézeteit egy pasas. Most akkor a társadalom mit ítél el és mit támogat, tessék már mondani? Össze vagyok zavarodva: a cikkek szerint mindenki elnyomja az önmegvalósítási szándékot, mégsem a feminista aktivistákból lett közellenség, hanem Kövér Lászlóból és Ákosból. És nem csak a nők szóltak be nekik (megjegyzem, ők is beleférnek a társadalomba, nem?), hanem sok férfi is felvonta a szemöldökét a megkérdőjelezhetően megfogalmazott gondolataikon.

Mit is mondhatnék? Tőlem aztán mindenki úgy kezeli a nőnapot, ahogy éppen akarja. Lehet tetszést aratni a független nők körében azzal egy független nőnek, hogy kijelenti, milyen iszonyúan nehéz függetlennek lennie. És lehet örülni egy apró kedvességnek, bármennyire hangoztatják páran, a virágcsokor csak dísz a rabigán és a nőket gúzsba kötő béklyón. Hátha van elvétve pár, egészen kivételes helyzetű nő széles e világon, akit tényleg szeretnek, megbecsülnek, elismernek, és ezt ezen a napon is kimutatják a partnereik- mint ahogy minden más nap.