Személyes közügyek

blogavatar

Nem tudok nem tudomást venni arról, ami körülvesz.

Legfrissebb bejegyzések

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

Plusz-mínusz pár milliárd

Gyanús árverés, gyanús feltételek, gyanús vevőjelöltek- de végül mi kerülünk bajba.

Olvasgattam ezt a történetet arról, hogy meglehetősen furcsa módon akarnak eladni egy értékesnek tűnő belvárosi ingatlant: a telek roppant sokat érne, de áll ott egy épület, a vevőnek pedig vállalnia kell, hogy ingyen ott maradhat egy hivatal, addig ameddig csak akar. Hát nem mondom, tényleg furcsa lenne úgy megvenni pár milliárdért valamit, hogy akár még száz év múlva is valami közintézmény lenne ott, egy fillér fizetség nélkül.

Ám szemmel láthatóan még erre is van érdeklődő. Legalábbis az év végén hirtelen meghirdetett licitre négy érdeklődő közel 700 milliós beugróval jelentkezett be, és a furcsán, technikai hibákkal tarkítva zajló árverésen máris egy milliárdot emelkedett az ár. Ha egyből birtokba vehetnék a telket, így is olcsó lenne- ha viszont sokáig maradna a mostani állatpot, akkor marhára nem. Mindenki ennyire bevállalós? Vagy tudnak valamit?

Természetesen utóbbi az esélyesebb. Emlékszem, amikor durván lecsökkentették a törvényben rögzített polgármesteri fizetéseket az önkormányzati választások előtt, sokan nem is vállalták az indulást. Aztán a választások után "belátva a tévedést" gyorsan visszaemelték a juttatásokat, azaz a merész vagy jólértesült polgármesterek mégsem jártak annyira rosszul.

Hány és hány ilyen történet van még? Ez a rendszer nálunk kormányfüggetlen, egyszerűen így megy, vannak bennfentesek és kész. És gyaníthatóan a most milliárdokkal dobálózók is sejtenek valamit. Bocs, rossz fogalmaztam: nem sejtik, tudják, mi lesz.

Az már csak hab a tortán, hogy egy félreeső utca régi házikójába bejegyzett "részvénytársaság" tulajdonosai licitálnak ezerrel, akik vélhetően azért laknak ott, mert így spórolnak a rezsin és összekuporgatták azt a néhány rongyos milliárdot. Azt a kifejezést pedig hírből sem ismerik, hogy stróman.

Összegezni lehetne ezt az egész gyönyörű-gyönyörű történetet, keretbe foglalva, megnevezve a szereplőket, kiemelve minden kirívóan gyanús részletet. És itt jön az igazi probléma: ugyan minek? Két eset lehetséges: a viskóból jövő milliárdosok abszolút rendes és jóhiszemű befektetők, akik elfogadják a feltételeket, tisztességgel kivárják hogy majd egyszer kiköltözzön a hivatal, és akkor nincs mit lovagolni mindenféle jelentéktelen részleteken.

A másik lehetőség, hogy már megint valami érdekcsoport kavar. Hát ezen meg nincs mit beszélni, mert nálunk folyamatosan ez megy, és ha ki is derül, senkivel nem történik semmi baj. Megbukni nem lehet semmivel. Akkor meg mit izgassuk magunkat? Úgysem tudunk változtatni a dolgokon. Költözzünk inkább mi is szerény környékre, állítsuk élére a forintokat, és reménykedjünk, legközelebb belőlünk válhat ilyen sikeres befektető. Másnak is sikerült...

Bukni csak mi bukhatunk, ha a közös vagyonból megint elpárolog véletlenül pár milliárd. Ma néked, holnap nékem, csak épp ez a holnap nékünk soha nem jön el. Jobb, ha elegendjük ezt a történetet is, mehet a többi mellé...

Tovább

Csókosok a CSOK-osok?

Egy kis számolgatás a támogatott új építésű lakás vásárlások kapcsán.

Láttam, olvastam elemzéseket arról, megéri-e a CSOK igénybevétele. Van, aki a számomra szimpatikusan, racionálisan elemez, meg akad olyan írás is, ami szemmel láthatóan propagandacéllal íródott, kizárólag a konstrukció előnyeit emeli ki. Pedig nem olyan szép a menyasszony...

Én elsősorban a sokszor üdvözölt újlakás-vásárlásról ejtenék pár szót. Feltűnő volt az eddigi adatok alapján, hogy a CSOK 10 plusz 10 milliós konstrukciója nem olyan nagyon népszerű, a felvett összeg elosztva az igénylők számával messze kisebb átlagot ad. Ennek elsősorban az az oka, hogy a lehetőséget látó ingatlanberuházók messze túlárazzák a lakásokat. 

Kimondom kerek perec: a CSOK-ot jelen árak mellett új építésű lakásra felvenni egyszerűen nem éri meg. Pont. 

Hogy a részletekbe menjünk bele: először is tisztázzuk, a maximális összeg csak három gyerekre vehető igénybe, és ugyebár abból csak 10 millió az "ajándék", a többi hitel, azt bizony vissza kell fizetni. Amikor egy kalkuláció abból indul ki, hogy egy 60 négyzetméter körüli lakás 35 millió körül van mostanság, már fogom a fejem: három gyerekkel, 60 négyzetméteren, 25 éves(!!!) lekötöttséggel? Ezt a verziót gyorsan felejtsük el, inkább 75-ből kell kiindulni, és máris 40 milliónál tartunk minimum.

Ha van 10 milliós önrész (azért az nem rossz, ha a három gyerekes család így indul neki, ez messze nem jellemző mindenkire), van 10 millió támogatás, már "csak" 20 milliós hitelt kell felvenni. 25 évre mondjuk havi 100 ezres törlesztő, miközben el kellene tartani a három gyerekes családot is. Félretenni nem lehet olyan rettentő sokat. Szóval felnőnek a gyerekek, visszafizetődik a hitel- a nálunk szokásos családi támogatás a gyerekek lakásvásárlásra mondjuk fejenként 5 millió forinttal azt jelentené, hogy még laza 15 milliót megspóroltak. Uhum. Másik lehetőség a családi lak eladása, és jusson mindenkinek pénzt- csak az a lakás akkor már nem új építésű lesz, hanem 25 éves, tehát felét éri. Abból egy kisebb lakás a szülőknek meg a gyerekeknek érdemi pénz szintén nem fog kijönni.

Ha csak két gyerek van, ott elég lehet a 60 négyzetméter, azaz "csak" 35 millió. 10 millió önrész, 3 millió támogatás, tehát 22 millió piaci kamatozású hitel lesz a történet vége- tehát a futamidő végén pont ugyanott tart a család, mint a másik esetben.

És mi van, ha beéri a család egy használt lakással, amire ugyan kisebb a támogatás, de csak 16-18 millió mérettől függően? Az a bizonyos elméleti 10 milliós önrész több, mint a lakás felére futja, szerencsés esetben 4-5 milliós hitel felvétele elég, a lakást akkor adja el az ember amikor akarja, és az ár sem csökken már annyival, mint az új építésűeknél. A sokkal kisebb törlesztő mellett lehet takarékoskodni a gyerekeknek, akiknek cserébe annyi kompromisszumot kell kötni, hogy nem új, hanem régebbi építésű tömbházban laknak, ahol természetesen marad pénz egy jó kis felújításra. Gyaníthatóan ez még sokak számára vállalható.

Rövid konklúzióm: akinek eleve nincs 10-15 milliós önrésze (ami vélhetően nem a tipikus egy fiatal párnál), annak a saját új lakás vásárlásáról értelmetlen álmodozni is, akár jogosultak CSOK-ra, akár nem. Akinek csak ennyi pénze van, annak pedig hosszú távon nem éri meg, rengeteg időre leköti magát, bármi probléma, válás, munkahely-elvesztés, betegség akad, a magas törlesztőrészlet fenntarthatatlan lesz, és ha nem, akkor sem tud mellette tartalékolni. A gyerekeket úgy engedi ki az életbe, hogy (maradjunk abban, elméletben a mostani összegekkel számolunk), hogy nekik már nem tud 10 vagy 5 milliós önrészeket ajándékozni.

Szerintem a racionális választás az, ha a többség beéri a használt lakással. Ha rosszabbodik a helyzet, még mindig nem dől össze az élete, ha pedig javul és annyi pénzt tud félretenni, a család költözhet szebb ingatlanba. A devizahitelesek gondjai intő jelek: sokan nagyot álmodtak, lehetőségeikhez képest túlvállaltak, nem voltak felkészülve semmiféle váratlan szituációra. A végeredményt ismerjük. Nem lenne szabad, hogy az elvileg pozitív szándékú támogatás sok család számára a csődöt hozza el. 

Kinek jó a CSOK? Hát a helyzet az, hogy annak, akinek igazán nincs rá szüksége... Komoly önrész, nagyon jó jövedelmi helyzet esetén kellemes lehet 10 milliós támogatást igénybevenni, de az, akinek bizonytalanabb a helyzete, és mondjuk esetleg csak jövőbeli gyerekre igényelni a pénzt, az ne ugorjon fejest ilyenbe.

Tovább

Hazugok és csalók

Gyűlölöm az emberek naivitására, hiszékenységére játszó reklámokat, és ezekből egyre több van.

Ahogy az álhírek már nem csak marginális kisebbségben vannak jelen az interneten, úgy az egyértelműen átverős reklámok is szaporodnak. Emlékszem, amikor régen azt mondták, "igaz, hiszen bemondták a tévében", most meg már ott tartunk, hogy sokak számára igaz ami a neten kering.

Ami enyhén szólva sem igaz. Az oldalaknál sem bonyolult rájönni, melyikeknél nem számít egy másodpercig sem a valóságtartalom: minden szenzációhajhász marhaságot megjelentetnek, kattintásvadász címekkel, és az sem számít, hogy egymásnak mondanak ellent az írások. Az egyik cikbben a rák tuti ellenszere, ha az ember kizárólag húst eszik, a másik szerint a húsevés egyenlő az öngyilkossággal. Nem számít, valós-e, a fontos, hogy katintsanak. 

A csodálatos fogyást, hihetetlen gyógyulást ígérő szerek, szerencsehozó varázseszközök, fantasztikus tanulással kecsegtető módszerek kapnak egy sok felkiáltójeles weboldalt, és persze pár hiteles tapasztalatot. Még hozzászólások is vannak, hogy "csak pár napja használom de máris érzem a hatást", "a barátnőm egy hónap alatt négy ruhaméretet fogyott", hasonlók.

Pedig olyan könnyű lebuktatni ezeket a szemét csalókat: a napokban valami csodaszert reklámozó oldalra vetődtem el. Megjelenik rajta X. Elvira meg Y. János tapasztalata, persze elégedett emberek fényképeivel. Egy klikk, visszakeresés a Google képkeresőben, és kiderül az összes stock fotó, azaz egy fizetős képadatbázisból reklám- vagy szerkesztőségi felhasználásra megvehető képekről van szó. 

S a hozzászólások? Próbaként beírtam, hogy ezek a képek honnan vannak, másodpercek alatt törölték. Kizárólag a kamu marhaságok jelenhetnek meg, hadd higgyék az emberek, ezek a dolgok működnek. De erről szó sincs! Lehet szidni a gyógyszercégeket, de könyörgöm, ott legalább van esélye tesztelésnek, vizsgálatoknak. Lehet csalni? Persze. De ahol szándék sincs a tisztességre, és senki és semmi nem ellenőrzi a csalók állításait, az mégiscsak rosszabb!

Ha bármikor, bárhol észreveszed, hogy ismerősöd, barátod, családtagod ilyen átverős, kamut áruló oldalt kedvel, ne hagyd annyiban. Mutasd meg, hogy vásároltak a képek, hogy a negatív hozzászólásokat azonnal törlik, értsék meg, csak a pénzükre utaznak ezek a csaló gazemberek. Mert a hülyeségeket terjesztő oldalak megnézésével elvileg nem veszít pénzt senki, de aki a csodaszerárusoktól vásárol, az igen. Védd meg őket maguktól, ha máshogy nem megy!

Csodát tenni nem tudunk, eltünteni nem lehet az internetről a csalókat, de az életüket talán kicsit meg lehet nehezíteni. És ha visszaesik a bevétel, nem lesz akkora üzlet, megritkulnak az ilyen oldalak- tudom, ez csak hiú remény, de hátha legalább szerzünk nekik pár rossz napot, hetet, hónapot.

Tovább

A félelmetes feminizmus

Mintha rettegnének attól az emberek, hogy egyenjogúság is létezhet a világban. Aki emiatt ijedezik, inkább ne tegye: erősen közeledünk hozzá, és visszafordulni nem nagyon lehet.

A feminizmus meg a gendertéma az most trendi. És kétségkívül vannak olyan vadhajtásai az okoskodásoknak, amikkel nehéz egyetérteni. Szerintem simán kezelhető fogalmilag az, hogy az egyenjogúságot elfogadjuk, de azt, hogy nő és férfi minden szempontból ugyanolyan és azonos, már csak ránézésre is meg lehet cáfolni. Az elvadult feministák tragédiája valószínűleg az, hogy ez az állapot így is marad. Hogy miért élik meg tragédiaként, ez jó kérdés, miközben a nőiséggel semmi baj nincs. És az, hogy egy férfi időnként nőként néz egy nőre, nem pedig egy nemsemleges egyedként, vélhetően az egyik legtermészetesebb dolog a világon.

Ám mindez csak egy alapvető helyzet, adottság, amit inkább elfogadni kellene, mint harcolni ellene. Harcolni azért érdemes, hogy azokon a területeken, ahol elvileg mindegy, ki a nő, ki a férfi, egyenjogúság legyen. Példákat mondva: nő is szavazhasson, nő is örökölhessen, nő is tanulhasson. Itt és most mindenki vállat von, mi ebben a nagy dolog? Hát nálunk ez természetes valóban, de sok helyen a világban nem. És valamikor itt sem így működtek a dolgok. 

A női jogokért vívott harc vezetett el odáig, hogy nőkből is lehessen miniszterelnök vagy űrhajós. Néha csodálkozom, miért fáj ez bárkinek: nem kötelező harcos, egyedülálló amazonná válni a nőknek, ez csak lehetőség, ugyanúgy lehetnek sokgyerekes családanyák. Ma már se törvény, se merev hagyomány nem írja elő, kinek mit szabad és mit nem. (Oké, van nyilván még itt-ott különbség, de ha a 200 évvel ezelőtti állapotokkal vetjük össze, azért érezhető a fejlődés. Nem is kicsi.)

Amikor aztán megjelennek időnként olyan cikkek, amiknek a címében feltűnik a feminizmus, mindig felbukkan pár dühödt szobafilozófus, aki kereszteshadjáratot hirdet a hagyományos női-férfi modellek megőrzéséért. Gyönyörű dolog, amikor nők is elkezdik támogatni ezeket az elveket, elfelejtve azt, hogy nekik úgy egyáltalán azért lehet bármilyen szavuk manapság bármilyen témában, mert valamikor bátor nők kiharcolták számukra ezt a jogot.

Az én számomra az a nagy kérdés, amikor klasszikus, "természetes" női és férfi szerepeket emlegetnek valahol, ahol a férfi a harcos és az újító a nő pedig a támogató és a szeretetteljes, tulajdonképpen mi az az ideális történelmi modell, amiről beszélnek? Tehát amikor valamiféle idealizált állapotot sírnak vissza, mutassanak rá: "ennek a kornak a társadalmi berendezkedése és családmodellje az igazi, ezt akarjuk!" A kétszáz évvel ezelőtti? Az ezer évvel ezelőtti? A tibeti? Az indián? Tessék mondani, kinek van első kézből származó tapasztalata arról, hogy akkor boldogok voltak-e a nők meg a férfiak?

Ugye a huszadik század már eleve kiesik, hiszen ott már sokan harcoltak a női jogokért, sokmindent el is értek. Az legalábbis furcsa lenne számomra, hogy valaki támogatja a mindennapokban a nők által elért egyenjogúságot, de valahol mégis tagadja ezt az egészet. Mert az úgy nem működik ám, hogy az én lányomnak legyen joga tanulni, önálló döntést hozni, a saját életét irányítani, de úgy általában a nők ne vágyjanak ilyesmire. Kíváncsi vagyok, melyik nagy hagyománytisztelő apuka veszi ki a lányát az iskolából 16 évesen, hogy hozzáadja egy általa kiválasztott fiúhoz, aki majd gondoskodik róla, míg ő szüli a gyerekeket, hiszen régen is így volt!... 

Tessék felfogni: a dolgokat nem lehet elválasztani egymástól. Nincs olyan, hogy szerepekbe kényszerítem a nőket és a férfiakat, miközben a világ itt nyugaton kinyílt, és mindenki lehet ami akar. És ennek megvan a kölcsönhatása. Az, hogy rengeteg intelligens, vagány csajra lehetünk büszkék a családban, az ismerőseink között, annak köszönhető, hogy nem lehet többé őket a négy fal közé zárni. És az, hogy a fiúk egy olyan világban nőnek fel, ahol elfogadják, a lányok nem csak szépek és szeretnivalóak, de okosak és ügyesek is lehetnek, azzal jár, hogy a saját szerepüket is átértékelik. Nem érzik úgy, hogy kötelesség ölben átvinni a tócsán a lányokat, ha azok maguktól is megoldják a problémát. És a lányok sem érzik úgy, hogy mindegy ki, csak valaki legyen mellettük mert önállóan semmik.

És ezeken a dolgokon nem változtatna a kötelező sorkatonaság, ahol a legények nem fegyverforgatást, hanem vécépucolást tanultak egészen magas szinten. És nem gondolom, hogy azok az országok, ahol nőknek is kötelező a katonaság, csak emiatt feminista pokollá változtak volna. Hogy hozott magával furcsa dolgokat a nemi szerepek módosulása, ahhoz kétség sem férhet.

De nem attól férfiatlanok a fiúk, hogy a feministák tartják a markukban a nevelést, hanem amiatt, hogy a családokon belül valami furcsa paranoid, túlféltő hangulat van. És ez nem csak a fiúkat érinti, a lányokat is. Önállótlan, tétova nemzedék lesz a végeredménye ennek a burokban nevelésnek, és ez sajnos nemfüggetlen. Mert természetesen minden gyereket úgy óvnak minden ártó hatástól, mintha egy iskolai letolástól rögvest tönkremenne az élete. Ömlenek a gyermekpszichológiáról szóló cikkek, mindenki beleszól mindenbe, miközben a gyerek nyilván elsősorban gyerek szeretne lenni. A gyerek nem hülye, megérti előbb-utóbb, hogy az életben van jó is, rossz is. Mind megéltünk családi tragédiákat, iskolai kudarcokat, szakításokat. És mégis itt vagyunk.

Akiket mindentől kímélnének, nem férfiatlan fiúk, hanem olyanok, akik soha nem néztek szembe semmivel. És olyan lányokkal találkoznak, akik szintén ilyen nevelést kapnak. Ők magukért sem tudnak kiállni, nemhogy egymásért. Hogy felnőttként ki milyen női vagy férfi szerepben érzi magát, majd eldől- de aki a felnőtt szerepet sem képes betölteni, attól mit várunk? 

A párkapcsolati zavarok, a sodródás sokkal inkább szól arról, hogy sokan felnőni nem tudtak, mint arról, hogy a két nemi szerep közeledik egymáshoz. Tessék felfogni, abban semmi meglepő nincs, hogy ha nem parancsra, hanem a két ember önálló döntése alapján szövődik egy kapcsolat, akkor sokkal nehezebb igazi társat találni. Mert szabadok vagyunk, és olyan társra vágyunk, akik mellett nem kötelességből maradunk, hanem szeretetből. Tök jó régi elveket emlegetni, de ugye nem baj, ha nem tartom hitelesnek ezt olyan férfi szájából, aki elvált gyermekei anyjától? Aki érdekes módon pont ennél a nőnél nem érezte azt, hogy minden körülmény, nehézség, baj ellenére kötelessége mellette maradni, óvni, segíteni, támogatni? 

Szóval mielőtt okoskodunk, akár magunkba is nézhetünk, akár ott is kereshetünk hibákat, és akár azt is kideríthetjük, mennyi mindent tanultunk, tapasztaltunk, és mi mindent akarunk átadni a gyerekeinknek. Ne üres fogalmakkal harcoljunk, hanem értsük meg, az ilyen léptékű fejlődés és a változás nem zajlik le úgy, hogy az élet valamelyik része érintetlen marad. És őszintén vizsgáljuk meg azokat a nosztalgikus időket, amiket annyira visszasírunk. Biztos, hogy olyan jó volt az, mint gondoljuk?... Biztosan azt akarjuk, hogy a mai fiataloknak is olyan sorsa legyen, hogy kevésbé legyen esélyük tanulni, utazni, újat tapasztalni?... Biztosan vissza akarjuk forgatni az idő kerekét? Nem inkább az új kor kihívásaira kéne új válaszokat adni?

Tovább

Laci és a sürgősségi

A rendelő falára kiakasztott pökhendi szöveg eltüntetése nem oldja meg a problémákat az egészségügyben.

Mint arról sok helyen írtak, az enyingi ügyeleten rakták ki azt a papírt, ami arra biztatná a betegek, hogy csipcsup marhaságokkal ne oda szaladjanak, és egyébként is, használják már a józan eszüket. Nem arra van az ügyelet, hogy valaki pár napos enyhe köhögésével foglalkozzanak!

Ez a papír maximum csak egy tünet a sok közül: ha már kitették, szóba kerülhet, nálunk az egészségügy egyre kevésbé működik partneri alapon. Teljesen mindegy, hogy levették, tudjuk jól, sokan pontosan egyet értenek vele- és nem csak orvosok, nyilván. 

Mert azt tagadni nem lehet, nálunk van az orvoshoz járásnak egy furcsa kultúrája. Miközben az egészségügy fenntartásához csak az adófizetők egy része járul hozzá, valahogy mindenki úgy van vele, minden ingyen jár. Néha nem is értem a logikát, miért van az például, hogy külföldre költöző, ott adózó emberek ide járnak haza orvoshoz. Tudom vannak mindenféle egyezmények, de nyilvánvaló, ez így nem tartható fenn.

Kevés a forrás, kicsi a pénz. Márpedig, mint minden ilyen nagy rendszert, ezt is a pénz mozgatja. Ahol nincs pénz, mint például a szegényebb vidékeken, onnan eltűnnek a háziorvosok. Akik maradnak, azok is gyakran nyugdíjasok, fásultak, a túl sok munka miatt fáradtak. Naná, hogy nem boldogok, amikor marhaságokkal zaklatják őket képzelt betegek. Aztán, mivel a betegek követelik, küldik őket tovább más vizsgálatokra, hadd örüljenek nekik ott is. A kivizsgálás felületes, a betegek egy része nem kaphat megfelelő kezelést, a végeredmény borítékolható.

S a rendszer más részei azért igazságtalanok, mert a hálapénzt talicskával begyűjtő orvosok közül sokan erősen szelektálnak betegek között. Mind megtapasztaltuk már az odafigyelésben mutatott különbséget, miután egy bélelt boríték került az enerváltan tiltakozó gyógyító zsebébe. Látszatra egyenlőség van, a valóságban meg semmivel sem vagyunk előrébb, mint egy nyíltan fizetős egészségügyben. Még rosszabb is a helyzet, mert az egészet álságos, erkölcstelen dolgok hálózzák be, a kikövetelt hálapénztől az állami intézményrendszer eszközeit ingyen magánrendelésre használó orvosokig. Ha nem lehet követni a pénz útját, nincs számonkérhetőség sem. Ebből jönnek a feljelentések, perek, balhék, névtelen és nyilvános vádaskodások.

Emiatt nem partnerként, emberként tekintenek egymásra betegek és orvosok. A beteg még a jó szakemberre sem gondol hálával, ha az jut eszébe, csúszópénz nélkül aligha kapta volna meg a jó kezelést, és amikor fizet, akkor követelezővé válik, mintha magánrendelésen volna. Az egészségügy frontovonalában dolgozó, rosszabbul kereső szakemberek, háziorvosok vagy a ügyeleten levők utálják a nagyobb pénzt kaszáló kollégáikat, és tele van a tökük a panaszkodó betegekkel. A hálapénz-vadász orvosok talán valamikor utálták azt, hogy tartaniuk kell a markukat, és különbséget kell tenniük beteg és beteg között, noha mindnek járna az odafigyelés; ám aki hozzácsiszolódott ehhez a félresikerült rendszerhez, az ezzel már mit sem törődik, csak az a fontos, hogy pénzre váltsa a szakértelmét.

Pedig az nem megy ám, ha ellenségként tekintünk egymásra. Lehet, sokakat felháborít a betegalázó enyingi felirat, de nyugodtan olvashat mindenki fórumokat, ahol orvosról kizárólag negatívan nyilatkoznak. Számtalan ember véli úgy, pénzéhes, erkölcstelen gazember az összes. Naná, hogy sokan nyíltan felvállalják, orvosban, orvostudományban már nem bíznak, bezzeg az ezoterikus csodamódszerekben- ez nettó butaság, de meg kellene nézni, mi az oka ennek a szemléletnek. Ha az orvos nem bízik a betegben és a beteg sem az orvosban, nyilván ez lesz a vége: olyan "szakemberhez" mennek, akinek szabott ára van, és ezért cserébe eljátssza, hogy valóban érdekli a beteg problémája. (És néha ez is segít...) S ha a beteg utálja az orvost, az orvos miért tisztelné a beteget?

Bizony az lenne a jó, ha ezt az egész rendszert átgondolnák, ha megtalálnánk közösen a módját annak, hogy igazságosabb és átláthatóbb legyen minden. Ha pénzt kell bele tenni, tegyenek. Ha fizetőssé válhatnának bizonyos dolgok, ám legyen úgy. Tudom, mit adok, tudjam, mit kapok. Meg kellene szüntetni azt a hálapénz-rendszert, ami minden szereplő számára kényelmetlen. De mi félünk a szent teheneinktől, eljátsszuk az egyenlősdit, miközben baromira nincs egyenlőség ma sem, és aztán meg kapkodjuk a levegőt egy hülye plakát miatt. Pedig az csak egy tünete a hangulatnak, ami az egészségügyben uralkodik. Hiába próbálják a szőnyeg alá söpörni a gondokat, addig változás nem lesz, amíg nem sikerül újból partneri viszonyt kialakítani betegek és orvosok között.

Tovább