Személyes közügyek

blogavatar

Nem tudok nem tudomást venni arról, ami körülvesz.

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

Konstans kampány

Most már legálisan zajlik a választási kampány- feltűnt valakinek bármilyen változás?

Szerintem már el sem tudjuk képzelni azt, hogy az élet mehet úgy is, hogy nem hatja át a mindennapokat a politikai kommunikáció. Képzeljünk el egy Magyarországot, ahol nincsenek politikai plakátokkal tele az utcák, ahol a híradók nem pártszócsőként működnek, ahol a képviselők a parlamentben ülnek és dolgoznak, nem pedig folyamatosan kampányolnak.

Mert az országgyűlési közvetítések üres széksorait látva elgondolkodik az ember: nem azért választottuk meg őket, hogy ott üljenek? Nem azért kapják a fizetésüket, hogy egy törvényjavaslatot meghallgassanak, hogy érdemi vitákban részt vegyenek, hogy a választóik érdekeit képviseljék? 

Ehhez képest ha a mi drága képviselőinket akarjuk látni, akkor nem a parlamentben kell szétnézni, hanem a közpénzből fenntartott kerületi, községi újságok címlapját kell nézegetni, ahogy éppen átadnak valamit, netán óvodások előtt szónokolnak arról, milyen fantasztikusan dolgozik a kormány.

Mert ne tagadjuk, azért elsősorban a kormány az, ami anyagi erőforrást nem sajnálva folytat "tájékoztatást". Marhára elegem van a sorozásból, köszönöm, az elején megértettem, hogy a kormány szerint Soros György ássa alá a csodálatos magyar és keresztény jövendőt, ahol minden egyes ember élmunkás leszen, miközben fél tucat gyereket szül- ha férfi, ha nő.

De a mi kormányunk propagandistáinak nem volt elég egy plakátkampány. Se kettő. Se sok. Ennek a célnak rendelik alá a népszavazás egyébként fontos intézményét- miközben az izgalmasabb kérdések elől gyáván megfutottak, álkérdéses szavazásokat hoztak tető alá, ahol 98 százalékos arányban támogatták őket. Morogtam már amiatt, hogy ilyen arányú győzelmeket jellemzően diktatúrák tűznek a zászlajukra, és a véleményem mit sem változott.

Szóval tudom, hogy hivatalosan ötven nappal a voksolás előtt indul a kampány, de tegye már fel a kezét, aki szerint bármi érdemi változás lesz a közbeszédben, a köztévé híradójában, a plakátozásban az elmúlt "békeévekhez" képest. Migránsozás, Soros György veszélyes terve, Brüsszel az ellenség, Putyin és Kína jóbarát- kifelejtettem valamit? Ennyire becsül minket a kormány, ilyen üzeneteket juttat el hozzánk évek óta, és mi elfogadjuk, hogy a hétköznapjaink folyamatos kampányüzemmódban zajlanak.

Ha felmégy a Facebookra, a barátaid egyik vagy másik oldal kampányízű dolgait osztogatják, teljesen mindegy, hogy közel van-e a választás vagy sem. Nem mondom, hogy ne legyenek közéleti viták, de ami most van, az nem vita, hanem mocskos, alpári purparlé, amihez minden érintett politikai erő csatlakozik, mert nem tehet mást- és ezzel berántanak minket is az egész mocsárba. Egyszerűen elmebaj, hogy fontosabb szerepe van a mindennapjaimban Németh Szilárdnak, mint a saját családomnak, ha egy picit elvesztem a fókuszt!

Vége a meccsnek, épp rövid hírek egy percben az M4 sportadón. Tízezer migráns, Szíjjártó elküldi az anyjába a luxemburgi külügyminisztert a Stop Soros törvény elutasítása miatt, Orbán Viktor felveszi a harcot a migrációval- és a végén, úgy mellesleg, hogy szakad a hó.

Csoda-e, hogy erről szól az életünk? Aki elhiszi, az szajkózza tovább, hiszen ebben él, pedig arabot maximum akkor lát, amikor megnéz egy régi Omar Sharif filmet. Aki elutasítja ezt az ostobaságot, az meg azért fogalkozik a témával, mert kifejezésre juttatná nemtetszését.

Eközben- hol maradunk mi, emberek? A mi életünk? A konstans kampány miatt saját dolgaink szorulnak háttérbe, a mi örömeink, érzéseink, a családunk. Aki sokat utazik, s direkt nem néz rá külföldről a magyar híroldalakra, úgy érzi, mintha felszabadulna, valami nagy, nyomasztó terhet dobna le magáról. 

Szóval ilyenkor arról álmodok, milyen jó lenne itthon kicsit külföldinek lenni. Aztán egy rohadt meccset sem úszok meg politikai hírek nélkül, és ha lemegyek a boltba tejet venni, egyből szembe találom magam valami uszító plakáttal. Ennyire pedig senki nem tudja függetleníteni magát attól, ami körülveszi- ha neked sikerülne is, majd szüleid, barátaid, gyerekeid emlékeztetnek rá, miben élünk, mert felhozzák a témát. És lassan már a reményét sem látom annak, hogy a választás után ennek vége lesz- miért lenne? Olyan remekül működött eddig is, ráadásul páran kiválóan megszedik magukat vele. 

De, ahogy fentebb írtam, azt kapjunk, amit érdemlünk. Ha hagyjuk, akkor bizony ezt kapjuk. Hagyjuk?... Áprilisban kiderül!

Tovább

Migránsok a Kárpát-medencében

Nem akarunk nyereg alatt húst puhító pogányokkal együtt élni!

A mostani menekültemlegetős, vészterhes időkben olyan szinten leegyszerűsítő lett a kormányzati kommunikáció, hogy az talán még a "Négy láb jó, két láb rossz" szintjét sem tudja megugorni. A nem leszünk bevándorlóországhoz hasonló szlogenekkel kampányoló politikusainkat semmilyen szinten nem zavarja, hogy aki gondolkodik, az könnyen talál fogást a mondanójukban.

A kulcs persze ez: gondolkodni kellene hozzá. Mert aki hallja ezeket a dolgokat a megváltoztathatatlan, ősi magyar kultúráról, ami elutasít minden idegent, a tévé előtt ülve szurkolhat legjobb magyar sportolóinknak, köztük Liu Shaolin Sándornak, Liu Shaoangnak és indulhat az olimpián Swaney Elizabeth is, a mi színeinket képviselve.

Ha kicsit visszább ugrunk az időben, akkor nem kevés olyan hősünkről ejthetnénk szót, akik nemzetiségüket tekintve nem igazán voltak magyarok. A tizenhárom aradi vértanú névsorolvasása elég sokatmondó: Damjanich, Knézich, Aulich, Poeltenberg, Leiningen-Westerburg, Schweidel... Akadt köztük, aki törte a nyelvünket- ma mégsem mondanánk rájuk, hogy "migránsok".

Mint ahogy azokra a népcsoportokra sem, akik beolvadtak a magyar társadalomba, pedig idekerülésük idején eléggé eltérő kultúrájú csoportnak számítottak. Említhetnénk például a kunokat is. Milyen vicces, hogy a Nagykunság fővárosa, Karcag két minisztert is ad az országnak, Varga Mihályt és Fazekas Sándort! Vajon nem ártana kicsit megkapargatni az ő származásukat is? Nehogy még valaki felvesse, hogy idegen érdekeket képviselnek bevándorlók utódaiként!

S persze ott vannak a honfoglalók, akik végrehajtották Árpád vezér veszélyes tervét: nagy számban özönlöttek be a Kárpát-medencébe. Ázsiából származtak, furcsa, idegen nyelvet beszéltek és a maguk pogány kultúráját hozták be ide, Ők buktatták meg a keresztény Szvatoplukot is. 

A történelem tehát egyszer s másszor rácáfol a leegyszerűsítő felvetésekre. Tudom, hogy a politika manapság nem a szellemgigászok csatája mifelénk, de könyörgöm, legalább egy kicsit nem lehetnénk kevésbé hülyék? Nekem tényleg példálózni kell, hogy elhiggyék az emberek, a változás mindig és mindenhol folyamatos, és évszázados távlatokban egyes emberek nem lehetnek képesek megakadályozni ezeket?

A magyar nép is "migráns" volt, ha úgy tetszik, s a keresztény kultúránkat itt vettük át másoktól. A világ sikeres országai közül igazi "bevándorlóország" az Egyesült Államok, de nyugodtan nevezhetjük a kontinensek közül egész Amerikát illetve Ausztráliát is olyan helynek, ahol a migráció alakította ki azt a társadalmat, ami ma ott van. 

Erre persze lehet mondani bármit, lehet minősítgetni bárhogy, de a tények akkor is tények. Tudom, ezek zavarják a legkevésbé a zavarkeltőket, minősítgetőket, megbélyegzőket, de azért, mert számukra ezek nem számítanak, mi még használhatnánk a fejünket- elvégre nem csak azért van olyanunk, hogy kalapot tegyünk rá.

Tovább

Simicska, a mintavállalkozó

Nagy a kommunikációs zavar az Elios-ügyben: az OLAF jelentése rendesen felkavarta az állóvizet.

Az ellenzéki sajtótermékek kéjes örömmel turkálnak az Európai Unió csalásokat felderítő hivatalának jelentésében. Na nem mintha ritkaság lenne, hogy a kormányhoz kötődő figurák gazdagodása lehetne terítéken nálunk, hiszen a miniszterelnök barátai és rokonai, a többi politikai vezető pereputtya gyakran szerepel kiválóan a sokat szidott EU által adott pénzek megszerzésében.

De Tiborcz István nevének felbukkanása mégiscsak exluzív hírek folyamatosan közlésére ad lehetőséget. Nem gondolom, hogy ő akármivel gyanúsabb figura lenne Mészárosnál, Garancsinál (netán a még baráti időszakban Simicskánál), ám valamiért sokakat irritál a NER ifjú titánjainak térhódítása, így vele szívesen foglalkoznak.

Megmondom teljesen őszintén: az egész Elios-téma nehezen követhető a számomra. Azt gondolom, bőven ráfért a közvilágításra a megújítás, egyébként is hiszek abban, hogy érdemes energiatakarékos technológiákra áttérni. Hogy azért ezzel rendesen mellé lehet lőni, azt jelzi a sok hír, ami a dunaújvárosi sikertelen projektről kapunk, ahol a fejlesztés után a sötétség lett az úr a városban. Az Elios által megvalósított projektek esetén azért erről egyelőre nincs szó. 

Az viszont egészen más kérdés, hogy más megcsinálhatta-e volna olcsóbban. Amikor a hasonló feladatokat igazán járatos alvállalkozók végzik el a munkák oroszlánrészét, mindig felmerül a kérdés, nem kellett volna nekik nyerni az egészet, egy közbeiktatott cég nélkül, aki csak számláz de nem dolgozik? És persze, milyen közbeszerzés az, ahol a tanácsadónak részesedése van a győztes cégben? Ha ez így volt, akkor érthető, hogy az OLAF könnyen talált fogást.

És innentől kezdődött a móka. Napról napra hoznak nyilvánosságra részleteket a jelentésből, és érdekes módon a kormány, ami a 4-es metróra vonatkozó OLAF-jelentést véres kardként tartja magasba, hogy jól lássa mindenki, ebben az esetben nem törekszik arra, hogy bármit megosszon. Érv természetesen mindig van arra, miért is kell nyilvánosságra hozni az egyiket, titkolni a másikat- aki akarja elhiszi ezeket.

Mindenesetre olyan szintű maszatolás és kommunikációs kavar kezdődött, hogy az ember óhatatlanul arra gondol: itt van valami. Először azt halljuk, az egész Bajnaiék hibája, mert ők találták ki a programot még 2009-ben. Aztán megszólalnak az érintett városvezetők, akik szerint példaértékű, nagyszerű projektekről van szó, amire büszkék lehetnek- Lázár János például rendkívül elégedett azzal a munkával, amit az Elios és nevesítve Tiborcz István elvégzett.

Utána pedig jött a fordulat: a kormánypárti sajtó az egész történetet úgy, ahogy van, rátolja Simicskára és a Közgépre, aminek közvetve tulajdonában volt az Elios. Az eközben szintén tény, hogy Tiborcz maradt a cég arca, benn ült az igazgatóságban is, tehát azt mondani, hogy semmi köze nincse hozzá, vidám mese. Természetesen érintett az ügyben.

Na de ki, hogy, mennyire érintett? Ha a kormány azt állítja (és a Polt Péter vezette ügyészség pár év után ismét megállapítja), hogy minden a legnagyobb rendben, ezek teljesen tisztességes, eredményes, a köz érdekét szolgáló beruházások voltak, amire a gyanú árnyéka sem vetülhet, akkor bizony nem csak Tiborczot mentik fel, hanem Simicskát is. Mintavállalkozót csinálnak a mostanában éppen szidott pénzemberből.

Ha marad az a vezérvonal, hogy Simicska igenis egy rossz ember, az Elios lámpafelújításai problémásak, akkor viszont páraknak sűrűn kellene magyarázkodni. Az igazgatóságban ülő Tiborcz, a programra büszke városvezetők (köztük Lázár), a korábban semmilyen szabálytalanságot nem találó ügyészség mind-mind elég sárosnak fognak tűnni.

És ez az igazi csapdahelyzet: az a magyarázat konkrétan nem működhet, hogy a Simicska és a Közgép csalt, de sem a városvezetők, sem az igazgatóságban ülők, sem a korábban vizsgálódók nem hibásak semmiben. Mert sajnálatos módon minden csalásnak két közreműködője kellene hogy legyen, mert aki a cég vezetőségében ül és keres, az nem mondhatja, hogy én csak kivettem száz milliót de semmi közöm a balhékhoz, és akinek az ellenőrzés a feladata, nem mondhatja, hogy bocs, elbénáztam, na de majd most. 

Ezért csinál saját magából viccet az, aki olyanokkal dobálózik, hogy "majd Simicskával fizettetjük vissza" a pénzt, ha az EU lecsap. Azt gondolom, a kulcs az ügyészség lesz (ismét) aki már jó előre több éves vizsgálódást ígér. Most zajlik némi szócsata, amivel a lojális sajtó áttolja az ügyet Simicska térfelére, aki egyébként se nagyon van nyilatkozós kedvében, szóval a kormányzat narratívája lesz a meghatározó. Aztán pár év múlva elsikkad az egész- ha vissza kell majd pénzt fizetni, akkor visszafizetjük, aki jól keresett, annak a vagyona megmarad, a lámpák pedig remélhetően működnek rendesen. 

Szóval végül jól jár mindenki- kivéve az adófizetőket, akiknek a zsebéből kiveszik a visszafizetendő milliárdokat. De az meg kit érdekel?...

Tovább

Gyereknevelés egykor és most

Ma okostelefon, régen gombfoci- érdemes szembeállítani azt, ahogy a gyerekek és ezzel együtt a szülők élete megváltozott az elmúlt évtizedekben?

Amikor megjelennek keserédes összeállítások arról, mennyire más ma szülőnek lenni mint mondjuk a hetvenes években, elfeledkezünk egy dologról. Nevezetesen arról, hogy a világ mindig is változott, csak éppen mi azt érzékeljük, amiben éltünk és élünk.

Arról keveset beszélünk, mennyire más az, hogy dédszüleink számára a négy elemi is komoly iskolai végzettség volt, és gyalog jártak mindenhova, gyerekeik viszont már jóval többet tanulhattak, nagyvárosba költözhettek, autót szerezhettek. És így tovább, a nagyszüleink felháborította apáink hosszú haja, anyáink miniszoknyája, no meg az a hangos csörömpölés, a beatzene. Nekünk ez jópofa sztori, nekik a hétköznapok valósága volt.

Szóval amikor ezt a kis összeállítást elemzem, akkor mindezt úgy teszem, hogy ehhez hasonlót elődeink is gyárthattak volna...

A cikk amelyre rátaláltam, öt érdekes példát emel ki. Az egyik például az iskolai evés: régen a gyerekek kaptak amit kaptak az iskolában, otthonról esetleg egy szendvicset vittek el a sztárjaik képével díszített ételhordóban. Ma viszont az insta-anyukák százezrével töltik fel a dizájnosan megtöltött kajás dobozokat, szivárványszínű sorba rendezett zöldségekkel és gyümölcsökkel. Egyszerűen elvárás, hogy megmutassák, mennyire odafigyelnek az egészségre, a korszerű táplálkozásra.

Miközben ez persze mulatságosnak tűnhet, szerény véleményem szerint nem akkora tragédia, hogy normális kaját kapnak a gyerekek egy összecsapott szendvics helyett, és a kicsik nem ismerik meg a főtt marhahús meggyszósszal nevű kreáció borzalmait...

A cikk szerint megváltozott az is, hogy manapság a gyerekeknek menetrendje van, ahol helye van iskolának, tanulásnak, edzésnek, játéknak, míg régen ha kiszabadultunk az iskolából, mentünk amerre a kedvünk tartotta. A szüleink nem igazán tudták, merre járunk, és nem is sokat gondoltak ezen- vacsorára legyen otthon a gyerek és kész. Olyan kissrácok rohangáltak az utcákon, akiket ma a ház kapujáig se engednének el egyedül.

A nagyobb szabadság nagyobb önállósággal járt- ez tény. Nekünk annak idején gyorsabban kellett felnőni, hiszen egyedül jártunk mindenhova, nem volt sofőrünk. Azt majd az idő dönti el, milyen felnőttek lesznek a mai gyerekek? Nem biztos, hogy az a talpraesettebb, aki tud térképet olvasni meg fára mászni, mint aki az okostelefonján bármilyen információt megtalál. Úgyis ki fogja harcolni magának a mostani óvott korosztály is a szabadságot, csak máskor, máshogy. És talán a szülő is jobban meghökken, hogy a huszonéves fiát, lányát már nem kell kézenfogva kísérgetni.

Régen más volt a sport is, kevesebben jártak edzésre, egyszerűen csak naphosszat bringáztunk, rohangáltunk, fociztunk, míg ma persze minden nagyon szervezett, és persze minden sok-sok pénzbe és időbe kerül a szülőnek is. Ez egyébként egy fontos jellemzője a változásoknak: régen nem azon kellett agyalni, hogy teremt a szülőnek programot a gyerek élete, mert ahhoz kell igazítani minden szabadidőt, 

Mint ahogy a házifeladatokkal is lassan már a kedves szülő küzd leginkább. A cikk szerint régen a gyerekkel szemben valahogy elvárás volt, hogy maga menedzseli a dolgait. Nem nagyon állt mellettem senki annak idején, hogy mit tanulok vagy mi a dolgom, a jegyeim gyakran félév végén kerültek a naplóba, nem volt elektronikus nyilvántartás sem. Év végén mutattam, mi a végeredmény és ennyi. Azt gondolom, ha régen tudta és értette egy gyerek az iskola súlyát, vagy pont hogy nem törődött ezzel, akkor is a saját döntése volt, mint ahogy ma is. Lehet róla beszélni, de hiába áll valaki naphosszat a gyerek mellett, csodát tenni nem lehet.

Érdekes belegondolni, hogy miközben a szülők programozzák a gyereket, folyamatos elektronikus pórázt jelent a telefon, ám a gyerek is programozza a szülőt, elvárja a fuvarozást, a zsebpénzt, azt, hogy a szülő időt fordít az ő tanulmányaira.

Az ötödik különbségként azt jelöli a szerző, hogy régen egy-egy kiemelt naphoz kötődött a nagy ajándék: karácsonyra, születésnapra kapott a gyerek valami értékeset, de nem volt szokásban, hogy gyakorlatilag azt kapjanak meg a gyerekek amit csak akarnak, akkor, amikor akarják. Világos, ez első látásra elértékteleníti a nagyobb alkalmakat, az ajándékozást, de... Ebben a fogyasztásra ösztönző világban élünk, a szülők megengedhetik maguknak, végülis miért ne? Természetesen baj, ha a szülők munkájának köszönhető ajándékesőnek nincs becsülete, de szerintem abban a szülőnek is van része, ha a gyereke semmit nem tud a helyén értékelni.

Az egész fenti felsorolás inkább gondolatébresztő, mint értékítélet. Nincs "jobb" meg "rosszabb" korszak, bármikor lehetett egy szülő-gyerek kapcsolat meghitt, családias, ahol léteznek értékek. Most sem lehetetlen! Ami képtelenség, az kiszakítani az életünket a világból, ami körülvesz. Ehhez kell alkalmazkodni, és nyilván lehet is, csak nem úgy, hogy valamiféle sosemvolt boldog idők után sóhajtozunk, és bosszankodunk a megváltozott élet miatt. 

Pedig csak el kellene fogadni: az idő soha nem visszafelé megy, mindig csak előre tart, bárhogy küzdünk ellene.

(Fotók: Fortepan)

Tovább

Nyugdíjasok munkában

Ez a szép: nem csak Kósa Lajos mutat példát, hanem családja is.

Amikor az ember az éppen mittudomén-milyen miniszteri posztot betöltő egykori debreceni polgármestert hallgatja, nehezen igazodik el a szavai közt. Gyanítom, ő maga sem tud rendet vágni gondolatai közt, és ennek eredménye nyilatkozatainak kaotikus szürrealizmusa.

Ha vele kapcsolatban konkrétumok kerülnek elő, akkor inkább a sajtó ás elő valamit. Most éppen az a nagy sztori, hogy Kósa Lajos családtagjai egész jól elboldogulnak az üzleti életben. Különösen feltűnő volt, hogy 82 éves édesanyja milyen jó ütemérzékkel vásárolt meg egy addig veszteséges sertéstelepet, ami rövid idő előtt EU-s pénzeknek köszönhetően rögvest egyenesbe került.

A kellemetlenkedő újságírók persze nem hagyják békén az értünk oly keményen dolgozó politikusokat, és rákérdeztek a sertéstelepre, s jött az azóta már legendássá vált "édesanyám nem strómanja senkinek" kifejezés. És persze ezzel minden meg is van válaszolva, nincs itt semmi néznivaló.

A cinikus sajtómunkások persze nem veszik észre, valójában a miniszter úr éppen példát mutat. Ő beszélt nemrégiben arról, milyen nagyszerű lehetőség lesz a nyugdíjas szövetkezet a dolgozni vágyó hetvenesek számára, akik újból fejest ugorhatnak a melóba. Egykor pedagógusként dolgozó édesanyja csak példát mutat azzal, hogy az ő korában fejest ugrik a mezőgazdaságba, az üzleti életbe. 

Az persze egy másik kérdés, hogy ő nem iskolákban vállal részidős takarítói munkát, mint azon kortársai, akiknek a meló nem annyira jópofa hobbi, hanem inkább megélhetési kérdés. Mégiscsak jól jövedelmező lehetett a pedagógus-lét az elátkozott szocializmusban, ha sikerült néhány tízmilliót megspórolnia a sertéstelepre. Egyszerűen csak ügyesebb volt a többi tanárnál, mint ahogy Mészáros Lőrinc meg okosabb mint Zuckerberg.

Vajon hány ország lenne, ahol egy ilyen sztorit nevetve rázhat le magáról egy politikus? Magyarország tényleg azért csodálatos hely, mert nálunk semmibe, de tényleg semmibe nem lehet belebukni. 

Itt van Szatmáry Kristóf is, a kereskedelempolitikáért felelős miniszteri biztos. Érdekes, a mi poltikusaink milyen pechesek, pont az ő családi cégének könyvelője felejti el bejelenteni az alkalmazottat, aki egy munkaügyi ellenőrzésen lebukik. S pont valahogy az ő boltjában vész nyoma a nyugtáknak, amiket kötelező lenne adni a vásárlóknak.

Ha felmerül a kérdés, ilyen blamázs után mennyi ideig maradhatna a helyén egy nyugati országban az érintett politikus, valószínűleg nem hónapokról, hanem percekről beszélhetnénk. De mi ebben is különlegesek vagyunk, mint oly sok minden másban. 

Miközben elvileg szép dolog lenne, hogy egy régesrég nyugdíjaskorú hölgy komolyan, eredményesen vállalkozik, noha nem nagyon volt benne korábban gyakorlata, nálunk most ez az egész más felhangot kap. És közben persze szerveződnek a nyugdíjas szövetkezetek, ahol nem épp sertéstelep-vásárlók fognak majd dolgozgatni. Legalább ne annak a rokona keveredne ilyen ügybe, aki ezekkel a szövetkezetekkel foglalkozik!

Tudom, hogy nálunk a párttagság egyből érinthetetlenné is tesz, de mégis, miért várja bárki, hogy komolyan vegyük országunk vezetőit, ha nekik minden, de tényleg minden belefér? Vagy már nem is érdekli őket, mit gondolunk róluk? Az se lenne épp nagy öröm...

Tovább